*Derek szemszöge*
"Üdvözöljük Beacon Hillsben!"
Esküszöm, hányni tudnék ettől az üdvözlő táblától. Bár ne kötne ennyi minden ehhez a kisvároshoz! Amióta kitört a tűzvész, nem jártam még erre, illetve hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. A tragédia után nem volt egyszerű rejtekhelyet találnunk magunknak. Akkor, egy rövid ideig még az erdőben bujkáltunk Beacon Hills közelében. Egyszer, titokban meglátogattam őt. Szörnyű látvány volt. Az ápolónő pont akkor cserélte le a kötéseket a szétroncsolódott arcáról.
Az emlékképekbe beleborzadva megráztam a fejem, mintha azzal el tudnám hessegetni őket örökre, de sajnos ez nem így működik.
Ráléptem a gázpedálra. A fekete Camaro felmorranva kapcsolt gyorsabb sebességre. Szinte fénysebességgel hajtottunk keresztül a városhatáron. Ha a sheriff most itt lenne, biztosan a nyomunkba szegődött volna, mindenféle hangjelzéssel egyetemben. Hmm, tetszik ez a kocsi! Jól tapad az aszfaltra, tökéletesen veszi a kanyarokat. A majdhogynem 500 évéhez képest Richardnak volt ízlése, meg kell hagyni.
Molly álmos tekintettel pásztázta a mellettünk elsuhanó, út menti fákat. Napszemüvegemet feltolva, tenyeremet lágyan combjára fektettem.
- Minden rendben? - kérdeztem halkan.
- Hm? - fordult felém fáradt tekintettel. - Persze - erőltetett egy mosolyt az arcára.
- Jól van - majd ujjaimat ismét a kormány köré fontam.
- Derek, kérdezhetek valamit?
- Persze - bólintottam.
- Ha a nagybátyád szintén vérfarkas és túlélte a tűzesetet... miért nem sikerült eddig még felgyógyulnia?
- Fogalmam sincs - néztem Mollyra értetlenül, mire ő egy hatalmasat ásított. Elmosolyodtam.
- Mi az? - kérdezte ő is mosollyal az arcán.
- Semmi - ráztam meg a fejem. - Csak... csak más az illatod.
- Hogy érted azt, hogy más? - pupillái kitágultak.
- Nem tudom - válaszoltam lágyan. - Biztosan a baba miatt van.
- Hát, aligha a baba. Szerencsére még nem gurulok, mint egy labda. Bezzeg az éhségem...
- Megálljunk valahol? Vegyek neked valami kaját? - lassítottam a kocsival. Amúgy is már a város központjában voltunk.
- Én egészen másfajta éhségre gondoltam - suttogta, majd bal tenyerét lassan végigsimította a combomon, egészen a nadrágom sliccéig. Érintése olyan váratlanul ért, hogy a józan eszem helyett az ösztöneim kerekedtek felül. Mozgolódni kezdtem. Odalent.
- Molly, ezt most ne, kérlek - kezemmel megállítottam a további simogatását, de nem emeltem le tenyerét a combomról.
- Mért ne? - nyögte egy kis keserűséggel a hangjában. - Legalább felébrednék - majd másik tenyerével is a combomra támaszkodott és közelebb hajolt hozzám. Hirtelen lefékeztem az út szélén, mire Molly majdhogynem az ölembe borult. Időben sikerült elkapnom, így a műszerfalnak dőlve nézett a szemembe, miközben felkarját fixen tartottam. Alsó ajkába harapott. Jól tudtam, hogy ez minek a jele. - Ez a napszemüveg... túl dögösen áll rajtad. Derek, kérlek... - könyörgött hatalmas kék szemeivel.
Szó szerint megszédültem a belőle áradó illathullámtól. Pulzusom magasabbra emelkedett. Ki tudna ellenállni egy ilyen felkérésnek? Főleg egy ilyen kényelmes autóban?
Nem tagadom, az idefelé vezető úton legalább tízféleképpen elképzeltem magunkat a hátsó ülésen. Viszont most nem ezért vagyunk itt!
- Molly, mindjárt odaérünk a kórházhoz - hadakoztam.
- Jó, ha nem, hát nem - vágott egy morcos grimaszt, majd kiszállt a kocsiból és elindult gyalog a járdán.
- Most hova mész? - szóltam ki a lehúzott ablakon. - Szállj vissza a kocsiba.
- Nem - vágott vissza.
- Molly, ne szórakozz velem.
Láttam rajta, hogy bármit tehetnék, akkor sem fog engedelmeskedni nekem. Mégis mi a fenét csináljak vele? Nem hagyhatom itt, a város kellős közepén. Legszívesebben felkaptam volna, mint egy krumplis zsákot és betuszkoltam volna az autóba. Sajnos azonban Beacon Hills nem az a hely, ahol bárki bármit megtehet anélkül, hogy a sheriff ne tudna róla. Rendben van, Molly! Akkor kicsit változtatok a hozzáállásomon, ami – valljuk be – nem esett nehezemre. Engedtem a követelésének, de csak egy kis ízelítőt adtam neki válaszul.
Napszemüvegemet megigazítva szintén kiszálltam a kocsiból. Eddig fel sem tűnt, hogy pont az iskolánál sikerült leparkolnom, egészen addig, amíg egy-két arra lézengő tini lány szájtátva nem sétált el mellettem. Mollyra néztem: majdhogynem szétpukkadt féltékenységében. Hmm, ha te is így, akkor én sem változtatok a stratégián.
Egy újabb, fiatal lányokból álló csoport haladt el mellettem, tankönyvekkel a kezükben. Feléjük konkrétan már egy millió dolláros mosolyt villantottam. Ó, azok a sóhajok, amik elhagyták a tinilányok ajkait...
- Élvezed, mi? - döntött a kocsi oldalának a mellkasomnál fogva Molly, szikrázó szemekkel.
- Szóval akkor? - kérdeztem győzelemittas mosollyal az arcomon. - Beszállsz a kocsiba? - Orrával grimaszolt felém egyet, majd egy-két durcás szó után már az anyósülésen ült keresztbefont karral. - Egyébként, én is ebbe a suliba jártam – biccentettem az épület felé.
- Nem érdekel – duzzogott még mindig mellettem. Hangosan felnevettem. Sosem fogom megérteni, miért ilyen féltékeny állandóan, amikor nekem csakis ő kell, senki más.
***
Pár perc kocsikázás és kanyar után megérkeztünk a kisváros egyetlen kórházához. A bejárattól nem messze, a folyosó jobb oldalán egy információs pult helyezkedett el. Molly kezét megfogva elindultunk, hogy lejelentkezzünk látogatóként. A számítógéppel ellátott nővérpult mögött egy barna, hullámos hajú fiatal nő ült. Napszemüvegemet elrakva rámosolyogtam. Viszonzásképpen ő is ránk mosolygott, melegséget árasztó barna szemeivel. Burgundivörös nővér ruhát viselt, nyakában pedig egy fonendoszkóp lógott.
- Miben segíthetek?
- Látogatóba jöttünk Peter Hale-hez.
- Kit írhatok fel?
- Derek... és Molly Hale. Peter a nagybátyám.
- Rendben - szája félmosolyra húzódott, majd minden további kérdés nélkül felírta a nevünket. - A folyosó végén jobbra az első kórterem lesz az övé.
- Köszönjük - bólintottam, majd elindultunk a szoba felé.
- Miért mondtad azt, hogy én is Hale vagyok? - bújt szorosan mellém Molly.
- Jobb, ha nem tudják, ki vagy valójában - suttogtam.
*Molly szemszöge*
Mindig is utáltam a kórház szagot, és most, hogy érzékenyebb a szaglásom, egyszerűen teljesen kikészít.
- Minden rendben? - állt meg Derek, majd szembefordult velem. - Falfehér vagy.
- Ez a szag... - öklendeztem, de szerencsére a hányinger elkerült. - Utálom.
- Nem maradunk sokáig, ígérem.
Ahogy a kórterem bejáratához értünk, Derek megtorpant, majd a levegőbe szagolt.
- Mi az? - érdeklődtem egy csepp félelemmel a hangomban.
- Van nála valaki - válaszolt komoran, majd tenyerét lassan a kilincsre csúsztatta. - Állj mögém - tolt hátrébb a karjával.
- Nem mondták, hogy látogatók lesznek ma - szólalt meg egy talpig fehérbe öltözött ápolónő a betegágy mellett, az ajtó felé fordulva.
- Épp erre jártunk és gondoltuk, meglátogatjuk Petert - kapcsolt gyorsan Derek.
- Nem épp a legjobb időzítés, ha mondhatom. Most épp alszik - simított végig a férfi arcán.
Az ágyban pihenő férfi arcának nagyobb része kötés alatt volt, viszont a szabadon hagyott felén látszott, hogy mozdulatlanul a plafont bámulja.
- De hiszen nyitva van a szeme – szóltam közbe. Ha pillantással ölni lehetett volna, én már egy másodperc alatt halva rogytam volna össze. Még sosem láttam egyetlenegy ápolót sem ilyen rosszindulatúan az emberre nézni.
- Mondom alszik – sziszegte.
- Ó, bocsánat – emeltem fel megadóan mindkét kezem, miközben egy kis nyers színjátékot vittem a hangomba. Nem szimpatikus ez a nő. Rossz a kisugárzása, otromba és… Egyszerűen nem és kész! - Derek, menjünk – súgtam oda neki. A fiatalabbik Hale biccentett, majd magára hagytuk a velejéig bunkó nőszemélyt.
Amint átléptünk a kórterem küszöbén, most én torpantam meg egy kis időre. Derek visszafordult.
- Érzel valamit?
- Még nem tudom biztosan – lassú, mély levegőt vettem. Hihetetlen mennyivel érzékenyebb a szaglásom. Mármint egy átlagos, abszolút nem állapotos vérfarkasénál.
A kórterem bejáratához egy fekete badella volt helyezve, ahová a megsemmisítésre váró gyógyszer maradványok, használt gumikesztyűk és egyéb véres dolgok voltak dobva.
- Ugye nem akarsz abba belenyúlni? - rántott el védelmezően a műanyag tároló közeléből.
- De van benne valami Derek, érzem.
- Valami fertőző biztosan. Gyere, menjünk – kérlelt. Nem, inkább már parancsolt a hangjával.
***
Hazafelé megálltunk egy kis bisztróban kajálni. Hasonló volt, mint ahol én is dolgozom néhanapján. Most jut eszembe, hogy még oda is be kell majd ugranom. Tudtam, hogy sokáig már nem vállalhatok műszakot. Az elkövetkezendő hónapok teljesen másról fognak szólni, mint amit eddig megszoktam. Tényleg, egyáltalán egy vérfarkasnak mennyi időbe telik, amíg kihordja a babáját? Vagy ez ugyanúgy fog működni, mint normál emberek esetében? És hogy fogom kibírni? Nélküle?
Visszafelé megállás nélkül csak őt bámultam. Hogy lehet valakinek ennyire tökéletes az arccsontja?
- Mi az? - mosolygott rám azokkal a vakítóan fehér fogaival.
- Csak nézlek. Megélem a pillanatot – jelent meg egy félmosoly a szám sarkában.
- De hisz itt vagyok, nem megyek sehová. Nélküled meg pláne nem – majd jobb tenyerét lágyan a combomra helyezte. Na, jó, Molly, így, hogy romantikusan megalapoztad a hangulatot, most vagy soha!
- Azonnal állj meg, Derek - majd úgy néztem rá, mintha élet-halál kérdése lenne. Ijedt tekintettel kanyarodott le egy poros mellékútra az erdő között. Tökéletes!
- Valami baj van? - Leállította a motort, majd rémülten levegő után kapkodott. Ravasz mosolyt villantottam, mire kicsatoltam a biztonsági övemet és nem törődve a köztünk lévő kézifékkel és egyéb nyalánkságokkal, egyenesen az ölébe másztam. Nem vártam a beleegyezésére. Ajkaim vadul keresték az övét, de pár másodperc múlva eltolt magától. Megint rossz az időzítésem. Úgy tudtam! - Miért? - nézett rám kissé értetlenkedve.
- Csak egy kérdésre válaszolj nekem, és esküszöm többet nem teszek ilyet – döntöttem a hátamat a kormánynak. Derek már tűkön ülve várta a kérdésem. - Te ki fogod bírni hónapokig? Mert én biztosan nem. - A kissé kellemetlen kérdéstől alsó ajkamba haraptam.
- Jajj, Molly – simított végig tenyerével a hátamon. - Azt hiszed másnál fogok örömök után nézni, amíg te a közös gyermekünket várod? - Így, az ő szájából még kínosabban hangzott.
- Nem pont így gondoltam, de valami ilyesmi. Férfiből vagy basszus, nem beszélve a vérfarkas oldaladról… az ösztönök, az éhség… meg ilyesmi… - Elhallgattam. Ne kotyogj már annyit, te hülye lány! Derek felnevetett, majd levette a napszemüvegét. Tekintetünk találkozott.
- Szerinted tudnálak én bárhogy is bántani téged?
- Nem tudom – suttogtam meghunyászkodva.
- Gyere ide. - Magához ölelt. Arcomat a mellkasába fúrtam, mintha szó szerint a bőre alá akarnék bújni. Az illata annyira csábító volt. Túlságosan is. Most meg aztán pláne. Hihetetlen, hogy eddig nem tűnt fel. Egyenesen a tudatalattim legmélyebb zugaiba kúszott. Egyre beljebb és beljebb, felébresztve ezzel újra az amúgy is tomboló hormonjaimat. Kezemmel automatikusan nadrágja gombját kerestem. - Molly – nyögött fel halkan. Válaszul megcsókoltam, mire Derek sóhajtva megadta magát. - Mássz hátra – mordult fel kéjesen.
Pillanatok alatt pattantam ki az öléből, és már a kocsi hátsó ülésén is voltam. Beljebb kúsztam, hogy ő is mellém férjen. A nyári hónaphoz híven kicsit szellős és kevésbé hosszú szoknyát viseltem, így nem volt nehéz a közelembe férkőznie. Mohón megcsókolt, miközben meztelen combjaimba markolva gyengéden maga alá rántott. Halk nyögések közepette gyorsan megszabadultam az alsóneműmtől, miközben ő már a ruhám alatt matatott. Azta, ő aztán tényleg nem szórakozik! Még szerencse, hogy nem mínusz fokok vannak odakint. Hozzám sem tudna férni, de ez így volt a tökéletes. Lábaimat erősen a csípője köré fontam.
Stabil kocsi volt ez a Camaro, az tény, de az az ütem, amit mi diktáltunk, keményen megdolgoztatta a rugóit. Már csak abban reménykedtem, hogy a kéziféket biztosan behúzta e.
Csak itt ne húzd be, kérlek – haraptam kéjesen a vállába, miközben Derek folyamatosan úgy morgott mint valami alfa hím. Folyamatos remegés kerített hatalmába, ahogy egyre gyorsabb ütemben tolta felém a csípőjét. Néha kicsit lassított, ilyenkor körkörös mozdulatokat tett vele. Direkt nem akarja, hogy elélvezzek, vagy mire vár?
Hmm, úgy tűnik részéről ez csak a bevezető volt, ugyanis sokkal mélyebben szerette volna magát érezni bennem. Ahogy combjaimnál fogva még közelebb húzott magához, ismét megvillantotta hófehér fogait. Ösztönösen egy halk sóhaj hagyta el a számat. Ekkor már tudta, hogy készen állok rá. Újra. Lábaimat a vállaira helyezte - már amennyire kényelmesen félig-meddig ki tudtam nyújtani őket – és újra belém hatolt. Az istenit neki! - remegtem meg alatta. Ismét egy olyan pontot sikerült eltalálnia, ami szinte egyből a csúcsra juttatott. Ennyi! Én kész vagyok ettől az embertől!
***
*Derek szemszöge*
Az erdő sűrű lombkoronájú fái között elhaladva nem telt bele sok idő, már otthon is voltunk. Richard a ház előtt várt minket, zsebre tett kézzel, majd ahogy észrevette a bekanyarodó autót, elindult felénk. Lassan lefékeztem és leállítottam a motort. Mollyra néztem. Arca ragyogott a boldogságtól. Én sem éreztem magam másképp. Mindketten mély levegőt vettünk, majd kiszálltunk a Camaro-ból.
- Milyen volt vezetni? - sétált felém egy mosollyal az arcán.
- Teljesen új élmény volt - válaszoltam mosolyogva, mire ő végigsimított az autó tetején, mélyet szippantott az illatunkból, majd rám nézett.
- Azt elhiszem - nevette el magát, végül Molly arcát kezdte el fürkészni rendületlenül. Láttam a fiatal Alfán, hogy zavarban van: arca csakúgy lángolt.
- Köszönjük - léptem Richard elé, mire tekintetét Mollyról rám szegezte.
- Igazán nincs mit - mosolygott, majd amikor a kulcsot akartam visszaadni neki, kezével intett egyet. - Tartsd meg. Csak egy hívásomba kerül és itt van helyette egy másik.
Köpni-nyelni nem tudtam. Most komolyan? Csak úgy nekem ad egy Camaro-t?
- És hogy őszinte legyek - sóhajtott mélyet. -, nem igazán szeretek már olyan kocsiba beleülni, ahol egy másik pár kéjjel átitatott szagát érzem. - Ez a kijelentése még engem is zavarba ejtett.
- Az én öletem volt - kezdte elhalt hangon Molly. - Sajnálom - lépett közénk.
- Ugyan, ne butáskodj - simított lágyan végig az arcán, majd méltóságteljes hangon folytatta. - Egy Hales sosem szégyellheti magát.
- Drágám! - kiáltott ki Emily a nyitott ajtón keresztül. - Duncan hívott. Azt mondta, ma rá tudna nézni Mollyra. - Mindketten Richardra meredtünk, majd Molly törte meg a csendet.
- Ki az a Duncan? - kapkodta a fejét Emily és Richard között. A szalmaszőke hajú nő elmosolyodott arcunk láttán, majd felénk intett, hogy mindent elmondhasson odabent.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése