37. fejezet

*Derek szemszöge*

- Hogy is dönthettél helyettem? - mászkált fel-alá idegesen a szobában Molly. - Helyettünk – torpant meg előttem hirtelen, majd mélyen a szemembe nézett.

- Richard velem marad, ha Damien meg akarna ölni – jelentettem ki keresztbefont karral, mire Molly felhorkantott.

- Ezt most úgy mondtad, mintha olyan mindennapi dolog lenne. - Szemei szikrát szórtak. Egyetlen pillantásával ölni tudott volna. - Nem kell, hogy így legyen. Meg tudjuk védeni egymást – simított végig gömbölyödő pocakján. Mozdulatát én is követtem.

- Ő még nálam is fontosabb – suttogtam, homlokomat lágyan az övének döntve. Könnyben úszó, égkék szemeivel rám pillantott.

- Nekem mindketten azok vagytok.

- Tudom, de nem lesz semmi baj – válaszoltam olyan nyugodt hangon, amilyen nyugodtan csak lehetett. - Emily biztosított afelől, hogy erősen őrzött helyen leszel. Nekem pedig nem is kell ennél több. És megkértem, hogy még véletlenül se árulja el senkinek se, hová mentek. Semmiképp sem szerezhetek tudomást róla. Jól tudjuk, hogy egy Alfa mennyire mélyrehatóan bele tud kavarni az emlékekbe.

- De Derek...

- Információkat szerezhet, Molly. És én ezt nem akarom. Ha a kicsi megszületik...

- Visszajövünk, ígérem. 

- Tudom. - Lágyan magamhoz húztam egy pihentető ölelésre. Nem csak a falkát, hanem minket is hátrányosan érintett a Damien elleni védekezés. Elfáradtunk: testileg és lelkileg is egyaránt.

*** 

Az utazás előtti éjszakánk mozgalmasan telt. Egy szemhunyásnyit sem aludtunk. Többnyire pakolással és mélységes beszélgetésekkel töltöttük el az időt. A kora reggeli órákban Emily személyesen nyitott be a szobánkba, és tudatta velünk, hogy ideje lenni indulni.

Mollyékat Zoe és Duncan is elkísérte. Zoe még kissé lábadozott, de azóta már kiengedték a kórházból. Dr. Bischop pedig a szárnyai alá vette, miután kiderült, hogy az édesanyjához hasonlóan, szintén látói képességekkel van megáldva, nem beszélve a druida részéről.

Nem akartam elbúcsúzni Mollytól. Tudtam, hogy ha visszatér, Damien már halott lesz. Vagyis ezt terveztük Richarddal. Megígértettem Emilyvel, hogy bármi is történjék, addig vissza ne térjenek, amíg nem végeztünk az Alfával. 

Teltek a napok, a hetek, majd lassan már a hónapok is, de Emily egy hívással sem tisztelt meg bennünket. És ez így is volt rendjén. Megbeszéltük, hogy csakis akkor keressük egymást, ha a baj már szinte visszafordíthatatlan. Ötletem sem volt, hova vihették Mollyt, de megbíztam bennük. Teljes mértékben. Csak hiányzott. Szörnyen. Megpróbáltam elvonatkoztatni ettől az érzéstől, de borzasztóan nehéz volt nélküle. Nélkülük.

- Egy pohár bort? - kínálta felém az illatos nedűt Richard, egy félmosoly kíséretében. Habár sosem voltam az a borozós fajta, most valahogy jól esett a figyelmessége. Bólintva vettem el tőle az üvegpoharat, végül leült mellém a kanapéra, és gondolkodó arckifejezéssel rám nézett. - Minden rendben lesz, Derek – hangja nyugtatóan hatott az elmémre. Igaz, hogy nem ő volt az Alfa a falkájukban, de a tekintete olyan méltóságot tudott sugallni, amit nehéz volt figyelmen kívül hagyni.

- Damien sosem fog leállni, igaz? - fordultam teljesen feléje a kanapén.

- A testvérem, Derek. A születésétől fogva ismerem. Molly megjelölése... – folytatta egy hatalmas sóhaj kíséretében. - Hiba volt a részéről.

- Hol a falkája? - váltottam témát. Sosem fogom megemészteni azt, amit Mollyra uszított a maga undorító módján.

- Sehol – villantotta meg szomorú mosolyát Richard.

- Tehát akkor egy Omega? - Az idős vérfarkas bólintott. - De akkor, hogy lehet ennyire erős?

- A falkájától – válaszolt könnyelműen a férfi.

- De azt mondtad, hogy...

- Igaz, de – arcán egy sötét árny suhant át, majd hirtelen elhallgatott. - Földre! - ordította el magát, majd a vállamba markolva a kanapé mögé vetődtünk.

Arra még emlékszem, hogy valaki hatalmas robajjal döntötte be a bejárati ajtót, ami tokostul csattant a padlón. Azután pedig minden csupa füst volt, mintha kézigránátot hajítottak volna közénk, azzal a különbséggel, hogy itt nem a totális rombolásra törekedtek; mindössze csak arra, hogy minket, vérfarkasokat hatástalanítsanak egy kis időre. Ugyanis a körülölelő füstfelhő minden egyes lélegzetvétellel egyre jobban elviselhetetlenebbé vált. Richard próbált mutogatni valamit a kijárat felé az ujjaival, de a füst már a szememet is marni kezdte, így alig tudtam megfejteni a kézmozdulatait. Nem kellett sok idő, amíg végleg elvesztettem az eszméletemet.

***

 A csuklómat szorongató erős fájdalomra tértem magamhoz. A fejem lüktetett. Az oldalamat égető kíntól csak még nehezebben vettem a levegőt. Hol a fenében vagyok?

Lassan pislogva szoktattam a szemem az erős neon fényhez. Érzékeimet kiélezve próbáltam kitapogatni, hogy egyáltalán egyedül vagyok e ebben az elhagyatott épületrészben. Szabadulni akartam, de a csuklóm alighanem oda volt bilincselve valami hihetetlenül tömör – szinte megmozdíthatatlan – vascsőhöz, ami pontosan a fejem fölött futott végig.

- Örülök, hogy magadhoz tértél, Derek. - Hallottam meg egy túlságosan is ismerős hangot a szemközti sarokból, ahová nehezen ért el a neoncső vibráló fénye. Több időre volt szükségem, hogy meglássam alakjának körvonalait, ahhoz viszont már kevesebb, hogy megérezzem a szagát. A fiatal vérfarkas magabiztos léptekkel közelített felém, miközben bal kezében egy elektromos sokkoló csattogtatta kéklő szikráit.

- Mondd csak, meg tudsz szólalni? - majd még válaszra sem méltatva, sajgó oldalamhoz érintette az acél botot. Felordítottam a fájdalomtól. Hangom hallatán kivágódott a nehéz fémajtó, és Damien súlyos lépteitől lett hangos a helyiség.

- Még mindig nem beszél? - horkantott fel idegességében, majd államat erősen megmarkolva az arcomba üvöltött.

- Semmit sem tudsz kiszedni belőlem – nyögtem. Válaszom hallatán a mellette álló, fiatal vérfarkas egy újabb szikrázó áramütéssel kínált meg. - Hol van Richard?

- Remélem már úton idefelé. Hagytam pár morzsát, ami kis idő múlva idevezeti őket hozzád. Hozzám – mosolyodott el rosszindulatúan.

- Mit akarsz?! - rángattam a megbilincselt kezeimet. - Mondtam már, hogy nem tudok semmit sem! - ordítottam. Vajon mit tervez?

- Azt fogják majd hinni, hogy megakarlak ölni azért, hogy Molly engem válasszon. De változott a terv. Én fogom megölni őt, a gyermeketekkel együtt – villantotta rám önelégült, vérvörös tekintetét.

- Azt hiszed, sikerülni fog... Omega? - tettem hozzá félve a magányos farkas megbélyegzésére használt kifejezést. Damien arcizmai megkeményedtek, karmai kibújtak a helyükről. - Tudok mindenről – feszítettem tovább azt a bizonyos húrt.

- Valóban, Hale? - sziszegte. - Semmit sem tudsz te rólam! Én egy Alfa vagyok! És talán az egyik leghatalmasabb, akit valaha hátán hordott a föld. Az átkot kihasználva, még több erőt gyűjtöttem az évszázadok alatt, hála az életképtelen vérfarkasoknak, mint amilyen te is vagy. - Rám vicsorgott, majd éles karmait az oldalamba mélyesztette. Újabb kínkeserves ordítás hagyta el a számat. Szívem szerint üvöltöttem volna a falkámnak, hogy tudják, hol vagyok. De mivel tudtam, hogy Damien ezt részben kihasználná, minden egyes alkalommal inkább elfojtottam magamban.

- Damien, várj – jelent meg mellette a fiatal vérfarkas, akit sosem kellett volna befogadnunk a családunkba.

- Mi az? - vicsorított feléje az Omega.

- Ő csak csali, emlékszel? 

- Ha még egyszer beleszólsz a dolgomba, kitépem a beleidet. Értve vagyok, Adam? - Molly féltestvére bólintott, majd hátrébb állt, ahol ismét elsötétült az arca a félhomályban. - A színjátékot megtartjuk. Végül is, ki hinné el, hogy meg akarlak ölni, ha sértetlen vagy? – fordult ismét felém, majd egy újabb karmolást ejtett meztelen felsőtestemen, amin már alig volt ép, vérmentes övezet. - Hát akkor, kezdődjön a szórakozást!

***

A bilincstől megszabadulva, a kihalt épület folyosójára rángatott, ahol tovább folytatta ördögi tervét, és – ahogy ő nevezte - a színjátékot.

***

- Damien! - Tőlünk pár méterre Emily jelent meg. Parancsoló hangja visszhangzott az elhagyatott raktárépületben.

- Emily Hales – sziszegte. - Nem te vagy az, akit keresek – jelentette ki gúnyosan, majd felegyenesedett, és karmait kiélezve a szalmaszőke hajú nőre rontott. Emily kecsesen, de mégis fürgén védte ki Damien támadásait. Pár másodpercig még láttam, ahogy Richard párja földre teríti a vérszomjtól felajzott vérfarkast, majd fejem hirtelen zúgni kezdett. Agyam tompulása ájuláshoz vezetett: minden elsötétült körülöttem.

- Derek, kérlek – hallottam meg egy aggodalmakkal teli lány suttogását. Ne, kérlek! Miért jöttél ide? - Ébredj! - Éreztem, ahogy végigsimít felkaromon, majd ujjait az enyémek köré fonja. Érintésétől testemben megszűnt a csontjaimba hasító fájdalom, lassacskán pislogva sikerült teljesen kinyitnom a szemeimet. Tekintetünk találkozott.

- El kell.... El kell tűnnöd... innen... - nyögtem a fájdalomtól, és levegő után kapkodva. - Nem lehetsz itt... Miért?

- Hallottam Emily hangján az aggodalmat... és... nem hagyhattam... - Egy könnycsepp gördült le az arcán. Remegő kezemmel puha arcbőréhez értem. - Szeretlek, Derek Hale – suttogta, majd egy csókot lehelt a kézfejemre, amin keresztül még annyi fájdalmat vett el tőlem, amennyit csak tudott.

- Molly, vigyázz! - A mi kis világunk meghitt csendjét Emily fájdalmas kiáltásával keveredett, reményvesztett sikolya törte meg, de már túl késő volt. És én semmit sem tehettem!

Damien vérben forgó szemekkel, karmait a szőke lány gömbölyödő hasába mélyesztette.

- Végre, már az enyém lesz a hatalmad. Csak halj már meg végre! – sziszegte, majd ujjait minden gyenge mozdulat nélkül kirántotta belőle. Molly, és ezzel együtt a gyermekem vére az arcomra fröccsent. - Na, most ki az Omega? – kacagott fel rosszindulatúan, felém pillantva, aminek hallatán még a vér is meghűlt az ereimben.

A fiatal Alfa azonban még nem adta fel. Küzdött benne az élni akarás, és az, hogy gyermekét megmentse. Vérvörösen izzó szemekkel torkon ragadta támadóját. Bal kezét a karmolástól szétnyíló hasfalára helyezte, majd lassan felállt, és minden lélekjelenlétét összeszedve a férfi képébe ordított. A megszeppent Omega az életéért könyörgött, de már rég elkésett vele. Nem kellett volna a gyermekünk életével játszadoznia. Molly egy rántással a testén kívül helyezte Damien szívét, majd a földre hajította, a vérfarkas hullájával együtt.

***

Nem tudom, hogyan és mikor kerültünk vissza az erdei kis faházunkba. Az utolsó rémkép, ami megmaradt bennem, az Molly vérben úszó teste volt. Az enyém mellett.

Valószínűleg Duncan és Zoe pofozhatott helyre. Amint feleszméltem a fájdalomból, első utam a közös szobánkba vezetett. Egy pillanatra megtorpantam a küszöbön. Az ágy közepén – aminek lepedője csupa vér volt – Molly rángatózott, kínzó nyüszítések közepette.

- Molly, meg kell értened – kezdte együttérzően Dr. Bischop. - Nincs annyi erőd, hogy mindkettőtöket meggyógyítsd.

- Nem! - ordította a fájdalomtól eltorzult arccal. - Azonnal szedd ki belőlem! Nem érdekel, ha én elvérzek. Őt mentsd meg helyettem. Kérlek!

Ezt a kínlódást már én sem nézhettem végig tétlenül. Molly mellé guggoltam, és törékeny kézfejét a tenyerembe véve, megpróbáltam enyhíteni a fájdalmán. Legalább ennyivel segíteni tudtam rajta. Molly a kínoktól gyötört arcát felém fordította, és lassan végigsimított az arcomon.

- Annyira sajnálom, Derek - suttogta. Már arra sem volt ereje, hogy beszéljen. Közben Duncan már előkészült a műtétre.

- Mégis mit csinálsz?! - kaptam a druida felé, kéken izzó tekintettel.

- Tiszteletben tartom Molly utolsó kívánságát – válaszolta szomorúan, mire egy könnycsepp gördült le az arcán. A szobában Zoe és Emily is bent tartózkodott. A barna hajú lány fáradhatatlanul segédkezett a mentorának. Néha-néha észrevettem, hogy könnyes szemekkel végignéz rajtam.

- Derek, kérlek – parancsolt lágyan maga mellé Emily, de én nem akartam menni. Mellette akartam maradni. Ha kell, az utolsó leheletéig.

Molly tehetetlenül szuszogott az ágyban. Hallottam a szívverését, de már kevésbé volt olyan életerős, mint amilyen egy fiatal vérfarkasé. Egyre jobban kezdett eluralkodni rajtam a rettegés. Mi lesz, ha mindkettejüket elveszítem?

Dr. Bischop halkan megköszörülte a torkát, tudatva ezzel, hogy elkezdni az első metszést Molly alhasán. Ahogy az éles szike a húsába vágott, Molly teste megfeszült, szemei felizzottak.

- Derek, csillapítsd a fájdalmát – utasított Duncan, majd Zoe felé pillantott, aki már a doktor arckifejezéséből látta, hogy mit kell tennie. Percek múlva egy gyógynövényektől illatozó, forró bögre teát hozott az ágy mellé, és a kezembe adta. Kérdőn néztem fel rá.

- Vérzéscsillapító – magyarázta Zoe. - Próbáld apró kortyonként megitatni vele. - Bólintottam, majd tettem, amire az ifjú druida tanonc utasított.

Kézfejemet óvatosan Molly tarkója alá helyeztem, és megpróbáltam vigyázva megemelni a fejét, hogy meg tudjam itatni a gőzölgő orvossággal. Szemei újra vörösen izzottak fel. Vérfarkas énje ösztönösen meg akarta magát gyógyítani, de már túl gyenge volt hozzá. Segítségemmel aprókat kortyolgatott, de időközben hallottam az egyre csak halkuló szívverését.

- Zoe! Törölközőt! Gyorsan! - parancsolta sürgetve a doktor.

- Hozom!

A percek kínzó lassúsággal teltek. Már számolni sem tudtam, Zoe hányszor rohant ki és be, mindig egy újabb dologgal a kezében. Duncan megtett minden tőle telhetőt, de miután sikerült kiszednie Molly hasából a csöppséget, egy pillanat erejéig állta a tekintetem; végül szomorúan megrázta a fejét.

- Sajnálom, Derek – suttogta Zoe, vállamra téve a kezét. Nem törődve a sajnálkozó pillantásokkal, Molly haldokló teste fölé hajoltam, majd kitágult pupillákkal Emily felé kaptam a fejem.

- Nem lélegzik!

36. fejezet

 *Molly szemszöge*

Zoe minden egyes nappal egyre jobban haladt a teljes felépülés felé. Igazából a szervezete tényleg úgy gyógyult, mintha valóban egy kutya vagy hasonló állat harapta volna meg. A kezelő orvosa még egy gyógytornászt is belevont az ápolásába a mihamarabbi talpra állás céljából.

Egyik délután épp látogatóba érkeztem hozzá a kedvenc csokis fánkjával a táskámban. Örömömben majdhogynem minden a kórház padlóján landolt, amikor észrevettem, hogy barátnőm - igaz, egy kis oldalsó támogatással, ami a folyosó korlátját jelentette, másik oldalról pedig a gyógytornászt - már önállóan közlekedik.
Messziről integetve, csillogó szemekkel botorkált felém.
Amint odaértem, a talpig fehérbe öltözött gyógytornász srác rám mosolygott.

- Mára végeztünk – szólalt meg olyan kedvesen a harminc év körüli egészségügyi dolgozó, hogy Zoe még helyettem is zavarba jött.

- Köszönöm – suttogta barátnőm, majd ahogy a gyógytornász magunkra hagyott, óvatosan belé karoltam, és visszasegítettem a kórtermébe.

A helyiség ablaka előtt egy kis körasztal árválkodott, két szék társaságában. Kint gyönyörűen sütött a nap, és ahogy beragyogta a kis szobát, még a "Jobbulást!" feliratú lufik is csillogni kezdtek. Figyelmesen segítettem neki helyet foglalni az egyik székben, én pedig vele szemben ültem le.

- Hoztam csokis fánkot – jelentettem ki egy hatalmas mosollyal az arcomon, majd felé toltam a szatyrot, amiből már finoman szállingózott a mennyeien édes illat.

- Ó, köszi! - csattant fel csillogó szemekkel, és már a szájába is vette az egyik édességet.

- És mi a helyzet a gyógytornász sráccal? - puhatolóztam kacsintva feléje. - Csak azt ne mond, hogy ezek a vakítóan kék szemek nem ejtettek csapdába.

- Molly – villantotta felém ragadozó tekintetét. - De ugye azért nem vérfarkas? - hadarta.

- Tudtam, hogy tetszik – kacagtam fel hangosan. - , de ne aggódj, az illata nem azt árulta el. - Konkrétan, kölcsönös a vonzalom, de ez legyen már egy másik történet.

- Hmmm, örülök neki – majd befalta a másik fánkot is.

Boldog mosoly terült el kissé fáradtnak tűnő arcán, majd hirtelen, szinte a semmiből, megmerevedett, és fejét hátraszegte. Mindezt pillanatokon belül.

- Zoe, minden rendben?

Hiába szólítgattam, nem válaszolt. Épp csak egy pillanatra néztem félre - a nővérhívó gomb után kutatva -, amikor váratlanul lefordult a székről, és epilepsziás betegekhez hasonló rohamot kezdett el produkálni. Ez már végképp nem volt tréfa. Rohantam ki a folyosóra, és amilyen hangosan csak tudtam, elordítottam magam.

- Kérem, valaki! Segítsenek! A barátnőm rosszul van! - Mintha a falnak beszéltem volna. Senki sem figyelt rám. Aztán hirtelen megpillantottam Dr. Bischopot. De mit keres itt orvosi ruhában? Először azt hittem, csak képzelődöm, de tényleg azt viselt, és ahogy észrevett, minden gondolkodás nélkül a kórterem felé rohant.

- Mikor kezdődött? - térdelt le egyből Zoe mellé a földre, és megpróbálta kevésbé életveszélyes pozícióba helyezni rángatózó testét.

- Pár perce – válaszoltam sietve. - Nemrég jöttem én is. Beszélgettünk, teljesen jól érezte magát. Nem tudom, mi történhetett vele – ráztam meg a fejem, miközben az ujjaimat tördeltem idegességemben.

- Mondott azóta bármit is? - kapkodta a fejét Duncan köztem és Zoe tehetetlen teste között.

- Csak a gyógytornász srácról beszélgettünk.

- Az engem nem érdekel! – rivallt rám. Összeszűkült szemmel tekintettem rá. Arca furcsán ideges volt. - A rohama közben – vette halkabbra a hangját.

- S-semmit - dadogtam. - Duncan, mi ez az egész?

Momentán Zoe-val jobban el volt foglalva, minthogy az értelmetlen kérdéseimre válaszoljon. Láttam, ahogy közelebb hajol az arcához. Először nem értettem miért, majd miután természetfeletti hallásommal konkrétan rá kezdtem el fókuszálni, meghallottam barátnőm el-elakadó hangját. Nehéz volt kivenni, mit is mormol önkívületi állapotában, de egyfolytában csak három szót ismételgetett:

- Beacon Hills, Igaz Alfa, Nemeton – visszhangzott a fejemben Zoe monoton beszéde, amit alighanem hangosan is kimondtam. 

Dr. Bischop felém fordult, szemében furcsa kíváncsisággal, végül egy injekciót adott be barátnőmnek, amitől pillanatokon belül megszűnt ez a szörnyű állapota.

- Mi-mi történt? - pislogott ránk értetlenül.

- Elájultál, de már minden rendben – mosolygott rá kedvesen a doktor, majd miután az ágyába segítette, a felkaromnál fogva kikísért a kórteremből, és becsukta magunk mögött az ajtót.

- Azonnal eressz el! - szakítottam ki magam a szorításából. - Elájult? Ja, persze!

- Molly, figyelj ide...

- Meg a fenéket! - vágtam a szavába. - Te figyelj rám - sziszegtem, miközben éreztem vérszomjam erős lüktetését az ereimben.

- Molly, nyugodj meg. Én csak segíteni akarok – csitítgatott, kezeivel végigsimítva a vállaimon.

- Segíteni? - Duncan bólintott. - Akkor kérlek, mondd el, mi történt az előbb? És mi van Zoe-val? – majd megnyugvásképpen mély levegőket kezdtem el venni.

- Zoe szülei druidák voltak. És nem éppen a kedves fajtából.

- Hogy micsoda? - kérdeztem tátott szájjal. - És hogy érted azt, hogy voltak? Már nem használják az erejüket? Vagy ezt hogy kell érteni?

- Damien végzett velük. Nem látták el jól a dolgukat – nézett mélyen a szemembe a druida.

- A dolgukat? Mármint... Én voltam az a dolog? - Újabb helyeslő bólintás. - Jézusom! - nyögtem fel a fájdalmas felismeréstől, majd a kórterem bejárata mellett lévő székbe huppantam. A combomra könyököltem, végül arcomat a két tenyerembe temettem.

- Damien harapása, ami szintén természetfeletti, felszínre hozta Zoe képességeit – magyarázta Duncan, de valahogy másfelé kalandoztak a gondolataim. - Molly, én tudok rajta segíteni. Ki tudom képezni, hogy uralni tudja a látomásait, és hogy ezek a rohamok végleg megszűnjenek.

- Aha – emésztgettem az előbb hallottakat, de éreztem, hogy még nem igazán fogtam fel őket. Ahogy lassan felálltam, hogy betekintsek Zoe-hoz, hirtelen megcsörrent a telefon a rövidnadrágom zsebében. - Igen?

A vonal másik végén Adam volt, a féltestvérem, aki felől már egy ideje egyikünk sem hallott. Még azért sem vette a fáradtságot, hogy felemelje azt a szaros telefont. És most láss csodát, ő hívott engem. Rökönyödve hallgattam a túloldalon remegő hangját. Az információ hallatán szédülni kezdtem. Duncannek még idejében sikerült megragadnia a felkaromnál, és visszaültetnie a székbe. A mobiltelefonom a kezemből egyenesen a kemény padlón kötött ki.

- Molly? Mi a baj?

- Peter, a nagybátyám – suttogtam immáron már könnybe lábadt szemekkel. - Fejbe lőtte magát.

*** 

Boldog gyerekkorom ragyogó emlékeit borzasztó rémképek taszították tudatalattim mélységes bugyraiba. Remegő lábakkal léptem át régi otthonom küszöbét. Egyből megéreztem a vér szagát, aminek hatására arcomat a mögöttem lépkedő Derek mellkasába temettem. Adam lágyan végigsimított a hátamon, és egy halk sóhaj kíséretében belekezdett a mondandójába.

- Még nem szóltam a rendőrségnek róla, úgyhogy ha lehet, ne nagyon fogdozzatok össze semmit sem. - Éreztem, ahogy Derek mellkasa megemelkedik, és egy helyeslő morgás hagyja el a száját.

- Mikor történhetett? És egyáltalán... hogy tehette ezt? - fordultam ki Derek óvó öleléséből.

- A vér állagából ítélve, úgy egy órája... - válaszolt rám nézve, de a következő kérdését már nem nekem intézte. - Meg szeretnéd nézni? Hogy őszinte legyek, nekem valami nem stimmel. Hátha több farkasszem többet lát. - Adam a konyha felé bólintott a fejével. Ahogy Derek elindult utána, én is követtem.

- Nem muszáj látnod – fordult be elém. Tudom, hogy jót akart nekem, de Peter a nagybátyám volt. A vér szerinti rokonom. Ha valaki megölte, tudnom kell.

- Erős vagyok, Derek – húztam ki magam, mintha biztos lennék a dolgomban. De lélekben labilis voltam. Főleg azok után, ami Zoe-val is történt.

- Jól van – simított végig gyengéden az arcomon, majd kezét nyújtva együtt indultunk Adam után.

A konyha bejáratánál csak még erősebben érződött a vér szaga. Nem kellett több, csak pár lépés, és Peter üresedett tekintetét, valamint a teste alatt elterülő vöröslő tócsát észrevéve, hirtelen elkapott a hányinger. Ha nem találok egy mosdót, tuti ide hányok.

- Fel kell... fel kell... szaladnom a.... szobámba – jelentettem ki hangos öklendezések közepette.

- Jól vagy? - kérdezte aggódóan Adam, miközben Peter holtteste mellett guggolt.

- Nyugi – hátráltam a lépcsősor felé. - Csak jól kihányom magam, és megleszek. - Mindkét vérfarkas bólintott, nekem pedig a lábaim automatikusan rohamoztak felfelé, a régi szobám irányába.

Nem foglalkoztam semmivel sem. Azzal sem törődtem, hogy így az ujjlenyomatom rajta lesz majd mindegyik kilincsen. Őrült lendülettel csaptam ki mind a szobám, mind pedig a fürdőm ajtaját.

- Istenem - görnyedtem görcsösen a toalett felett. - Ezt sosem fogom megszokni – hunytam le a szemem, miután sikerült megkönnyebbülnöm.

A mosdókagylónál gyorsan megmostam az arcomat hideg vízzel, hogy kicsit rendbe szedjem magam, majd a peremén megtámaszkodva ismételten lehunytam a szemeimet, közben pedig mélyeket lélegeztem. Az utolsó lélegzetvételnél egy furcsa illat csapta meg az orromat, ami túlságosan is ismerős volt. Remegő térdekkel néztem a tükörbe, ahol nem csak a saját arcomat sikerült megpillantanom. Egy gyors fordulattal rohanásra fogtam magam, de messze nem igazán jutottam. Arcom az ajtófélfának csapódott. Támadóm hatalmas kezét a számra tapasztotta. Minél jobban nyöszörögtem, ő annál jobban szorított maga előtt.

- Sss – suttogta a fülembe önelégülten. - Ugye kezded már átérezni, hogy ez a megjelöléses dolog egyáltalán nem játék? - kérdezte a fülemre tapadva, majd mélyet szippantva, orrát a hajamba dörgölte. - Ha eléggé együttműködő leszel, köthetünk alkut. Mindössze csak egy kérdésre kell válaszolnod.

Hadakozva ráztam meg a fejem, már amennyire a szorítása engedte. Damien erre felhorkantott. Mindeközben folyamatosan azon járt az eszem, hogy hogyan tudnám Derekéknek jelezni azt, hogy bajban vagyok.

- Ne is próbálkozz, mert esküszöm, ők lesznek a következők – sziszegte rosszindulattól fröcsögő szájízzel, majd maga felé fordított, és szigorúan a szemembe nézett. - Mindössze csak egy kérdés, és ígérem, kaptok pár hónapot. Talán még azt is megengedem, hogy a gyermek megszülessen – tekintett a plafon felé szemforgatva.

Pár másodpercnyi csend ereszkedett le ránk. Sűrű, taszító csend. De mégsem mertem moccanni. Pislogás nélkül álltam a tekintetét, ami Damient gúnyos mosolyra késztette.

- Tudod, jó páros lennénk – csúsztatta le a számra tapasztott tenyerét, egészen a mellem vonaláig, miközben mutatóujjával csendre intett. - Bárcsak beléd kóstolhatnék – sóhajtott fel vágyakozóan. A szexualitás illata marta az orromat. Szinte már égette. Dereké más volt. Édeskés és fűszeres. Míg Damiené a halált juttatta az eszembe.

- Hiszen már megtetted, te szemét – sziszegtem a képébe.

- Az más, drágám – váltott nyájasabb hangnemre, de engem nem tudott átverni. Már nem. - A beleegyezésed nélkül nem menne. Képtelen lennék rá. Ez a hagyomány.

- Ugyan már – horkantottam fel. - Zoe-val is megtetted. - A kijelentésem hallatán arca merevvé vált. Lassan beszívta az orrán keresztül a levegőt, majd pedig ugyanolyan lassúsággal kiengedte.

- Ő nem a társam.

- Én sem vagyok az. És soha nem is leszek! – hajoltam közelebb hozzá dühös tekintettel, majd teljes erőmből ágyékon rúgtam. Újra menekülni próbáltam, de úgy látszik Damient nem olyan fából faragták.

- Eddig bírtam visszafogni magam – rántott erőteljesen magához. Pillanatnyi egyensúlyzavaromban a mellkasának borultam. - Tudom, hogy Zoe él, és azt is, hogy micsoda. Szükségem lesz egy új druidára. Remélem, ügyesebb lesz, mint az elődei. Szóval, mik voltak azok a szavak? – vicsorított rám vérvörös írisszel.

- Miért olyan fontos ez neked? Ha válaszolsz, talán én is segíthetek.

- Ha nem vetted volna észre, édes, nem vagy abban a helyzetben, hogy parancsolgass. - Karmai kibújtak a helyükről, és maga elé tartva az ujjait, egyenesen a szemembe nézett. - Talán újabb jelölést akarsz a gyönyörű testedre? - Még visszagondolni is szörnyű volt arra a napra. Egy újabb remegési hullám szaladt végig a testemen.

- Beacon Hills, Igaz Alfa, Nemeton. Ezek voltak a szavak – suttogtam magam elé megadóan.

- Ügyes kislány – húzta vissza a karmait. - Ugye, hogy nem is volt olyan nehéz? Habár az Igaz Alfa az csak mese. Nincs olyan vérfarkas, aki ne ölt volna azért a hatalomért, amit ez a státusz kínál.

- Márpedig én nem... - majd hirtelen elhallgattam.

- Te nem vagy Igaz Alfa. Egyrészt te örökölted, másrészt viszont egy ártatlan vére már a kezedhez tapad, és ki tudja még hányé fog - jelentette ki elismerően, hangjában némi büszkeséggel. - Ha a társam leszel, sosem leszel erőtlen, ezt garantálom.

Derekre gondoltam, és azokra az emberekre, akik az életem részét alkotják. Nem akarom őket halálra ítélni. Ha így védhetem meg őket, hát legyen.

- Molly, kérlek ne tedd - jelent meg Derek a szobám ajtajában, mintha olvasott volna a gondolataimban. 

- Fitten és üdén. Üdvözöllek újra, Derek. Igazán reménykedtem benne, hogy azután az eset után tanulni fogsz a meggondolatlanságodból, de hát ha meg akarsz halni... - majd hatalmas léptekkel farkasom felé indult. Egy pillanatra még a szívem is megállt dobogni a mellkasomban. Aztán hirtelen, a semmiből Emily jelent meg: karmait kiélezve, vérvörösen világító szemekkel állt védelmi pozícióba Derek elé. Damien megtorpant, majd egy gúnyos mosollyal a szemébe nézett.

-Emily, drága - csóválta meg a fejét. - Azt hiszed te elég leszel ellenem?

- Nincs egyedül - jelent meg az ajtóba Richard is, és testvére felé morogva, felesége mellé állt.

- Csak ketten? - horkantott fel a fiatalabbik Hales.

- Igazából összesen heten, ha mindenkit beleveszünk a buliba - vágódott keresztül a szoba küszöbén Tyler, nyomában Laura-val és Ryannel. - Na most mit lépsz, te nagymenő? 

- Ők az én családom - hátráltam lassan a falkám felé, és ahogy Derek mellé értem, ujjaimat az övé köré fontam. - Minden egyes alkalommal őket fogom választani. Ha kell, meg is halok értük, de sosem leszek a társad.

- Azt majd meglátjuk - vicsorított mindenkit végigmérve Damien, majd fogta magát, és a szobám ablakán keresztül távozott. Talán megijedt a falkánktól, nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy harcolni fogok a családomért.

35. fejezet

*Derek szemszöge*

Bármi is történjék, Damien Hales ma estére halott lesz!

A sűrű erdő hatalmas fái között szlalomozva ez az egy mondat lüktetett a fejemben, kitöltve ezzel gondolataim nagy részét. És az a fajta vérszomj, ami erre a cselekvésre ösztönzött, nem engedett a szorításából.

Az egyik tüskékkel borított bokrot kikerülvén, újra elkaptam a szagát. Erősebb volt, mint amikor a nyomába szegődtem. Mintha azt akarná, hogy direkt rá akadjak.

A távolság egyre csak nőtt köztem és Molly között, csak úgy, mint ahogy a lépteim száma is. De legalább ő már biztonságban van. Biztonságban? Ezek után? Ez a megrögzött vérontó bárhol rátalál.

Igyekeztem nagyobb sebességgel, egyre közelebb kerülni Damienhez, de a rémképek - ahogy Molly az egyik szekrénynek dőlve, feltépett torokkal kapkodja a levegőt – újra és újra elgyengítették az izmaimat.

***

- Biztos menni fog, Zoe? - fordultam a barna hajú lány felé, aki zokogva támasztotta meg Molly félig eszméletlen testét, hogy aztán az ölébe húzza azt.

- Biztosan – bólintott határozottan, de szemei nem ezt tükrözték. - Mindent elrendezek. Indulj, Derek! - kapta tekintetét a hátsó kijárat felé, ahol még érezhető volt az elkövető vérszomjjal átitatott szaga.

A közeledő teliholdnak köszönhetően vérfarkas érzékeim sokkal jobban kiélesedtek. Izzó kék szemeimet Zoe-ra vetítettem, mire egy másodpercre összerezzent, de éreztem a szagán, hogy nem fél tőlem. Sajnáltam őt, amiért Damien így kihasználta a vonzalmát iránta. Nem lett volna szabad elengednünk a kezét Mollyval. Falkatag volt, akárcsak én.

- Azonnal el kell költöznöd onnét. Keresd meg Ryant, és hívjátok Laura-t. Már ti is veszélyben vagytok. - Ez volt az utolsó mondat, amit Zoe-hoz intéztem, mielőtt Damien őt is elkapta volna.

***

Le fogom vadászni őt! Nem érdekel mi lesz az ára!

Kilométerekkel később már nem volt, amik mellett elszlalomozzak. Az erdő véget ért, és egy elhagyatott farmon találtam magamat. Az egyik csűrből halk, ugyanakkor erős szívdobogás ütötte meg a fülem. Tudtam, hogy Damien az.

- Hát itt vagy. - Vérfarkas hallásomnak köszönhetően már messziről meghallottam őt. Gúnyos hanglejtése csak még jobban felbőszített.

Minden lépéssel közelebb kerültem hozzá. Ahogy kivágtam a hatalmas, kétszárnyú faajtót, Damien rosszindulatú mosolyával találtam szemben magamat.

- Derek Hale - morrant felém. - Még mindig azt hiszed, hogy legyőzhetsz – állapította meg semmittelen hanglejtéssel és kihúzott testtartással.

- Nem hiszem, hanem tudom – sziszegtem feléje, majd engedtem, hogy elborítson a düh, és testem felett a farkas énem kerekedjen felül.

- Ugyan már! - Kerülgetett, mint a forró kását. - Molly vérszomjához képest a tiéd csak egy apró fuvallat, vagy talán még annyi sem.

- Szóval csak a vérszomja érdekel? - horkantottam. - És mégis hogy tervezed megszerezni tőle?

- Hogy őszinte legyek... - villantotta meg ősi, gonosz tekintetét, amit csak egy igazi, velejéig romlott lény tudhat a magáévá. - Csak annyi kell, hogy széttegye nekem a csinos kis lábait. - A félmosolya láttán teljesen elborult az agyam. Már a gondolattól, hogy hozzáér, mellkasom eszeveszett tempóban emelkedni kezdett.

- Megöllek! - ordítottam, majd farkasüvöltéssel rávetettem magam.

Egyszerre vágódtunk bele az egyik szénakupac közepébe, ahonnét másodperceken belül már egy fa támoszlopnak csapódtam. Damien torkon ragadott, de nem hagytam magam. Páros lábbal mellkason rúgtam, amitől pillanatnyilag megingott, és sikerült egy mélyebb karmolást ejtenem a felkarján. Rám villantotta alfa tekintetét. Mire odanéztem, a sebnek már hűlt helye volt. Hitetlenkedve pislogtam, amit az Alfa is észrevett.

- Gyerek vagy még ahhoz, hogy ezt felfogd – vicsorította rám éles fogait. - És gyenge.

Most ő támadott. Egy szaltóval átvetettem magam felette, de arra már nem számítottam, hogy hátulról fog támadni. És hogy ilyen gyorsan! Karmai a lapockáimon keresztül lyukasztották ki a tüdőmet. Vért köhögtem fel, és alig kaptam levegőt. A közelebbi oszlophoz kúsztam. Annak segítségével próbáltam meg feltápászkodni, de akárhányszor csak sikerült talpra állnom, mindig visszarogytam. Az utolsó alkalommal már olyannyira fulladozni kezdtem, hogy Damien komótosan elém guggolt, és az államat megragadva, vérszomjas tekintettel az arcomba lihegett.

- Nem tudod megakadályozni, Derek. Hát nem érted?

Éreztem, hogy az eszméletvesztés határán táncolok.

Derek, nem adhatod fel! – Hallottam meg Molly hangját a fejemben. - Együtt mindenre képesek vagyunk. Szeretlek – suttogta ugyanaz a hang, és meg mertem volna rá esküdni, hogy láttam is őt Damien háta mögött. Biztos meghaltam.

***

Amerre csak pillantottam, hatalmas fehérség vett körül. Éreztem a lüktetést a fejemben. Szinte már biztos voltam benne, hogy ez a másvilág, amíg egy erős, fülsüketítő hang ki nem rángatott ebből a hófehér kozmoszból.

Riadtan, levegő után kapkodva tértem magamhoz, amihez farkasüvöltésem is társult. Végül két erős kéz szorítását éreztem meg magamon, amik a vállaimnál fogva nyomtak vissza a kanapéra. Lassan pislogtam körbe a helyiségben. Miután tudatosult bennem, hogy a saját házamban vagyok, lélegzetem is rendeződni kezdett.

- Derek? - hallottam meg egy nő bársonyos hangját. - Biztos jól van? - Fejemet a hang irányába fordítottam. Idő kellett, mire felismertem a körülöttem őrködő embereket. Velem szemben Emily állt, míg a kanapé mögött, a bal oldalamon Richard, közvetlenül mellettem pedig Duncan, a druida.

Megpróbáltam ülő helyzetbe kerülni, de Dr. Bischop visszadöntött a helyemre. Ami azt illeti, eléggé erőszakos volt, aminek az lett az eredménye, hogy kéklő, vérfarkas tekintetemet rávillantva felmorrantam.

- Nyugalom, Derek. Már megmaradsz. - Duncan utasító hangszíne csak hab volt a tortán.

- Meghaltam? - kérdeztem rekedtes hangon, ami még engem is meglepett.

- Megmenekültél, legyen ennyi elég – vett egy mély levegőt Emily, de arca túlságosan is aggódó volt.

- Meddig voltam kiütve?

- Napokig – válaszolt feszült testtartással Richard.

- Halottnak kellene lennem... - feszegettem tovább a témát.

- De nem vagy az. Az istenit, Derek! Ha még egyszer ilyen önkéntes akcióba kezdesz, én foglak kinyírni – hallottam meg nővérem ideges hangját a konyha felől. - Szerencséd, hogy Emily-ék által van egy igencsak tapasztalt druidánk. - Meglepett arckifejezéssel Duncan felé fordultam. - Úgy bizony. Ő hozott vissza.

- Hogyan? - pislogtam a férfire értetlenül.

- Kaptál egy kis természetfeletti dzsúszt – mosolyodott el halványan, majd egy hosszúkás, ezüst színű, vékony tárgyat húzott elő a zsebéből. –, és ez is a segítségemre volt.

- Az meg mi a fene? - vágtam egy értetlen grimaszt.

- Kutyasíp – válaszolta hanyagul, majd visszacsúsztatta az apró eszközt a zakója zsebébe. Ez most komoly?

- Hol van Molly? - tekintettem végig a körülöttem álló társaságon, akiknek arcán kérdésem hallatán egy sötét árny suhant át. - Mi történt? Damien... elkapta őt? - mertem feltenni a legfontosabb kérdést.

- Nem – fordult felém Richard, majd mozdulatát Emily is követte.

- Mást viszont igen.

Még pislogni is elfelejtettem, úgy meredtem magam elé.

- Mi történt? - sziszegtem.

- Megharapta Zoe-t. Teliholdkor – nyögte ki végül a szalmaszőke hajú nő.

- Átváltozott? - érdeklődtem tovább, hiszen logikus lenne, ha Damien a falkájának a tagjává tette volna őt. Azonban a válasz percekig csak egy néma hallgatás volt. - Mi az? Újabb titok? - kezdtem ingerültebb lenni, amit a Hales-ek is megéreztek.

- Zoe már napok óta kórházban van. Molly ott van mellette – nyitott felém Emily egy szomorú mosollyal az arcán.

Tehát megharapta, de nem változott át. Nem indult be a gyógyulás folyamata. Akarva-akaratlanul az a lány jutott az eszembe, kinek évekkel ezelőtt ugyanez lett a sorsa, és akit a saját kezeim által ért a halál.

- Nem fogja túlélni, igaz?

***

Emily hiába ellenkezett, amint rendesen talpra tudtam állni, első utam a kórházba vezetett. Az információs pultnál hamar útba igazítottak. Zoe egy egyágyas kórteremben gyógyulgatott. Már ha ezt a vegetáló állapotot annak lehetett nevezni. A betegszoba ablakán bepillantva először Mollyt vettem észre: fáradt teste barátnőjére borulva pihent. Ahogy halkan benyitottam a helyiségbe, egy újabb aggódó szempár nézett velem farkasszemet. Ryan volt az.

- Köszönöm, hogy itt voltál vele – pillantottam összeszűkült szemmel a két barátnő felé.

- Derek, megharapták – kezdte ingerülten Ryan, majd hirtelen, szinte a semmiből, egy könnycsepp gördült le az arcán. - De valami nem okés vele. A szaga...

- Tudom – vettem egy mély levegőt, majd tenyeremet a vállára helyeztem.

- Mennyi ideje maradt? - kérdezte elfojtott hangon. Tudta, hogy a halál bűze csapta meg a természetfeletti szaglását. Nem kellett neki magyaráznom. Szinte a zsigereiben érezte.

- Nem sok. Pár nap vagy pár óra. Attól függ, a szervezete mennyire erős.

- Biztos nem tudjuk megmenteni valahogy? Kérlek, segíts – lépett közelebb. Szavai szinte suttogásnak hatottak a szoba halovány fényében.

- El kell engednetek őt. Mindkettőtöknek.

Szavaim súlyát megérezve - Ryan mit sem törődve az egojával –, sírva a nyakamba borult. Ha nem ebben a borzalmas helyzetben lennénk, biztosan ellöktem volna magamtól, de éreztem, hogy támogatnom kell őt is. Ugyanúgy, mint a falka többi tagját. Össze kell fognunk. Sokkal erősebbnek kell lennünk, mert az igazi fenevad még odakint mászkál, minden lelkiismeretfurdalás nélkül.

- Derek? - Nevem hallatán az ágy felé kaptam a fejem, majd ahogy elmerültem azokba az égkék szemekben, minden fájdalmam a háttérbe szorult. Molly hatalmasakat pislogott, mintha nem akarná elhinni, hogy valóban én vagyok az. - Derek! - rohant hozzám, és Ryant kikerülve olyan erősen szorított magához, mint aki sosem hitte volna, hogy valaha is látni fog még. Legalábbis élve.

Még nem igazán jöttem rendbe, hiába volt annyira mindentudó az az átkozottul piperkőc druida. Halkan felszisszentem, mire Molly hátrébb lépett, és együtt érzően a szemeimbe nézett. Arcára a fájdalom minden árnyalata kiülni látszott. És ahogy visszapillantott az ágyban fekvő barátnőjére – akit csak a gyógyszerek tartottak életben –, kitört belőle a fájdalmas zokogás.

- Molly, figyelj – fogtam arcát lágyan két tenyerem közé. Megpróbáltam erősnek maradni vele szemben. Nekem kellene a kősziklának lennem, akire támaszkodhatnak, nem pedig neki. - Tudom, hogy néha nehéz megbirkózni a tudattal...

- Derek, miről beszélsz? - kérdezte hangosan szipogva.

- El kell búcsúznod tőle. - Minden egyes kiejtett szavam késszúrásként hasított Molly szívébe.

- Kérlek, Derek, csak ezt ne! - fakadt ki belőle újra a sírás. - Annyira fáj! - szorította kezeit a mellkasára.

- Mutatok neked valamit – fogtam meg lágyan a kezét, majd Zoe ágyához vezettem. Molly összevont szemöldökkel nézett fel rám. - Segíthetsz neki – suttogtam mellette állva, majd tenyerét lassan barátnője felkarjára helyeztem. - Képes vagy rá, hogy elvedd a fájdalmát.

- Hogyan? - nézett rám vörösre sírt szemekkel.

- Gondolatban teremts köteléket kettőtök között, és képzeld el, hogy szinte magadba szippantod a fájdalmát. Segítek. - Bólintott, majd lehunyta a szemét.

- Nyisd ki a szemed, Molly, és figyelj.

- Működik? – nézett fel rám, egy mosollyal az arcán, ami kevésbé sem tartozott az őszintének mondhatók csoportjába. Éreztem, hogy őt is szörnyű kínok gyötrik, de ellentétben Zoe-éval, az övét nem tudom enyhíteni, bármennyire is szeretném.

Csodálkozó tekintettel figyelte, ahogy Zoe felkarjának bőre alatt, szinte fekete ereket jelképező alakzatok jelennek meg, amik – átkúszva az ő kézfején keresztül – a semmibe vesznek.

Még magam sem értettem, hogy miért, de Zoe csodával határos módon lassan felnyitotta ólomként nehezedő szemhéjait, és aprókat pislogva, a mellette ülő Molly tekintetét kereste.

- Istenem, Zoe. - Ryan is elképedve állt a dolog előtt, csakúgy, mint én. A göndör hajú fiú hitetlenkedve megrázta a fejét, végül az ágy másik oldalához guggolva, két tenyere közé zárta volt párja sápatag kézfejét.

Bármennyire is örültem a lány gyógyulásának, ez akkor sem lenne lehetséges. Ilyen még sosem történt, amióta csak az eszemet tudom. Döbbent arckifejezéssel engedtem el Molly kezét, és hátrébb léptem.

- Derek, mi a baj? - állt fel az ágy melletti székből Molly is. Arcáról temérdeknyi boldogság sugárzott, de ahogy rám pillantott, szemei ködössé váltak. Mintha ő is érezte volna, hogy természetfeletti erők állnak ennek a háttérében.

- Hol harapták meg? - szólaltam meg végül egy hosszas hatásszünet után.

- A bal oldalán - fordította felém a fejét Ryan.

- Ne haragudj, Zoe - léptem az ágya mellé. -, de valamit le kell ellenőriznem.

- Csak nyugodtan - suttogta fájdalomtól rekedtes hangján.

Ahogy lassan felhúztam a kórházi hálóingjét, meg is pillantottam a gondosan letapasztott sebet. Óvatosan el kezdtem felszedegetni a letapasztott gézt, mire Zoe száját egy apró szisszenés hagyta el. Rápillantottam, de ő aprót bólintva jelezte, hogy nyugodtan folytassam csak tovább.

- Derek, mit csinálsz? - állította meg mozdulatomat a mellettem álló Molly.

- Molly, kérlek, engedd, hogy tegyem a dolgom - jelentettem ki nyugodt hangnemben, majd hogy még inkább meggyőző legyek, folytattam: - Zoe-t vérfarkas harapta meg. Mint tudjuk, Damien volt az. Aki ráadásul egy Alfa. Ha valakinek a szervezete nem löki ki magából a vérfarkas gént, meg kell hogy gyógyuljon. Ryan jól tudja, miről beszélek.

- Haver, én a hullaházban kötöttem ki - csattant fel az ágy mellett guggoló fiú hangja, próbálva oldani ezzel a feszültséget.

- Az igaz - helyeseltem. -, de aligha 1-2 napon belül ez a probléma meg is oldódott. Nemde bár? - vontam fel a szemöldököm.

- Szóval azt akarjátok mondani, hogy Zoe-nak már rég halottnak kellene lennie?

- Igen, Molly, pontosan ezt.

- Ez eléggé kecsegtető - folyt bele a beszélgetésbe a gyógyuló fél.

Közben olyannyira sikerült lekötnöm a fiatalok figyelmét, hogy minden kérdés nélkül a kötés alá tudtam lesni. A harapásnyom még nem szívódott fel véglegesen, de nagyrészt már kevésbé tűnt olyan életveszélyesnek, mint amilyennek Emily-ék leírták.

- Nem vagy vérfarkas - állapítottam meg szinte a semmibe bámulva. Mind a három szempár rám szegeződött.

- Akkor mi vagyok? - harapott alsó ajkába Zoe.

- Ezt próbáljuk kideríteni - feleltem komoly tekintettel.