2023. január 11., szerda

Epilógus (18+)

 *Molly szemszöge*


A telihold közeledtével kiléptünk november havából, és kezdetét vette a decemberi havazások időszaka, ami alól a mai nap sem volt kivétel. Hatalmas pelyhekben hullott a hó, ami még az éjszakai órákban kezdett el esni, és reggelre már újfent hófehérré varázsolta a tájat. A kis otthonunk kellemes melegét egy kandalló biztosította, amiben már javában ropogott a tűz. A sárgás-pirosas lángok szinte kiéhezve nyaldosták a lassan szenesedő tűzifa hasábokat. Kicsivel több, mint egy hét telt el Eli születése óta, aki szerencsére mostanra már végigaludta az éjszakát. A hajnali órákban sem ébredt fel. Pihenhettem volna még én is tovább, de a rémálmok a mai napig nem hagytak nyugodni. Kemény döntést kell meghoznom a jövőnket illetően, ami lassan már kezdett realizálódni bennem.

Óvatosan az ajkaimhoz emeltem a bögrémet, amiben már nem egy gyógynövényes ital, hanem egy forró tejeskávé gőzölgött. Igen! Végre már elhagyhattam azokat az undorító ízű teákat. Sokkal jobban esett reggeli ébresztőként ez a fajta nedű, pláne, ha még egy kis mézet is tartalmazott. Oldalamat nekitámasztottam a bejárat melletti ablak belső párkányának, és a kinti hóesésben kezdtem el gyönyörködni. 

Az erdő kezdetét hatalmas fenyőfák jelezték, amik hótól fehérlő tűlevelein már itt-ott megcsillant a felkelő nap fénye. Majd észrevettem Ryant, aki a nagy hóban hatalmasakat lépkedve - karjaiban egy adag tűzifával - közelített otthonunk felé. Amint tekintetünk találkozott az ablak üvegén keresztül, mosolyogva hanyagul odaintettem neki. Így, hogy már nem voltam Alfa, abban reménykedtem, hogy kevésbé érzek majd felelősséget iránta, de ez nem így volt, sajnos. És valahogy ő sem változtatott a hozzáállásán, Tyler hiába beszélt többször is a makacs fejével. Gondolatmenetemet a tornác halk reccsenése szakította félbe. Bögrémmel a kezemben nyitottam ajtót Ryannek.

- Köszi - nyögte ki, miután feltolta a szőrmés sapkáját, hogy lásson is valamit.

- Ennyire hideg van odakint? - néztem kacagva végig rajta, miközben ő már a kandalló melletti ládába pakolta a kintről hozott tűzifát. Tetőtől talpig téli ruhába volt felöltözve: bakancsot, meleg kabátot és kesztyűt is viselt a sapka mellett. Megmosolyogtató volt a látvány, már csak azért is, mivel vérfarkas létünkre mi kevésbé voltunk olyan fagyosak, mint az átlagemberek. Vagyis, azt hiszem...

- Csak az érzés kedvéért - vette le mosolyogva a kesztyűjét, a sapkáját, végül pedig a kabátját is, és ledobta őket a kanapéra. - És te? Jól vagy? - lépett elém.

- Persze, majd' kicsattanok az egészségtől. Szerencsére - tettem hozzá, mire ő hangosan kifújta a levegőt, és rendre igazította göndör barna fürtjeit.

- Ennek örülök - jelentette ki egy félmosollyal az arcán, majd szemei hirtelen megteltek aggodalommal. -, de nem úgy értettem.

- Hát akkor? - ittam ki az utolsó kortyot is a bögrémből, majd a konyha felé vettem az irányt, hogy a mosogatóba helyezzem. Ryan követett.

- A napokban feltűnt, hogy sokszor a gondolataidba mélyedsz. - Igen? Túlságosan is aggódsz miattam Ryan, nem gondolod?

- Az igaz. Sok minden foglalkoztat - támaszkodtam háttal az étkezőasztalnak.

- Nekem bármit elmondhatsz. El szeretnéd mesélni? - lépett közelebb hozzám. Már bőven beljebb volt a személyes aurám határvonalánál. A belőle érkező érzelemhullámra reagálva, oldalazva elhaladtam előtte, és a nappalit szemeltem ki menekülési útvonalnak. Ryan azonban a kezem után nyúlt, és még időben sikerült megfognia a csuklómat. - Molly - nézett mélyen a szemembe. Nevem hallatán kissé dühösen fújtam ki a levegőt.

- Előbb Emilyvel szeretnék beszélni róla - majd célzásképpen a csuklómra meredten. 

Ryan vette az adást, és az utamra engedett. Épp jókor, ugyanis pont nyílt a bejárati ajtó, és két hóval fedett vérfarkas lépett be rajta, igencsak jókedvűen. Richard megveregette Derek hátát, majd elismerően felé fordult:

- Gyors vagy Derek, azt meg kell hagyni, de hogy nekem kellett helyetted levadásznom azt a szarvast... - majd mosolyogva megrázta a fejét.

- Valaki szarvast említett? - dugtam ki a fejem az étkező felől. Akarva-akaratlanul megkordult a gyomrom. Derek rám mosolygott, amitől az éhségem helyét egy másfajta sóvárgás vette át. Félszemmel láttam, amint nagyapám orrcimpái egy pillanatra kitágulnak, mélyet szippantva a levegőbe.

- Ryan! - kiáltott a konyha felé, ahonnét a neve hallatán egy, már kevésbé magabiztos vérfarkas lépett elő. 

Derek felvonta a szemöldökét, majd rá nézett - nem túl kedves tekintettel -, végül pillantása rajtam állapodott meg. Nyugtatásképpen megráztam a fejem. Ez a néma kommunikáció is elég volt ahhoz, hogy Richard, Ryannel az oldalán, magunkra hagyjon minket.

- Gyere, megmutatom, hogy kell szarvast nyúzni - villantotta meg ragadozó mosolyát nagyapám a fiatal vérfarkas fiú felé, aki némán bólintott egyet, végül Richard után indult.

- Hozzád ért? - kapkodta ide-oda a tekintetét a testemen Derek, miközben még mindig a bejáratnál feszengett. Arca frusztrált volt.

- Dehogyis - engedtem el egy félszeg mosolyt, majd odasétáltam hozzá. - Tiszta havas vagy - nevettem fel, amint megláttam a csillogó hópelyheket sötét hajában.

Ujjaimmal kicsit megborzoltam a hajkoronáját, hogy legalább ne legyen annyira vizes, ha ráolvad. Derek szüntelenül az arcomat figyelte. Még meg sem várta az ügyeskedésem végét, tenyereit máris a csípőmre helyezte, és birtoklóan magához húzott egy szenvedélyes csókra.

- Hűha. - Ez az egy reakció csúszott ki a számon, amint egy pillanatra eltávolodtunk egymástól. 

Láttam Dereken, hogy gyorsabban veszi a levegőt. Tudtam, hogy neki is többre van szüksége egy forró csóknál. Alsó ajkamba haraptam, majd lehámoztam róla bőrkabátját, ami alatt egy vastagabb, hosszú ujjú felsőt viselt. Egyik kezemet lassan a nadrágja elejéhez vezettem, míg a másikat a mellkasára helyeztem. Kívülről gyengéd nyomást gyakoroltam a férfiasságára. Éreztem, ahogy az érintésem következményeként a szíve őrült táncba kezd. Torkából mély morgás tört fel, amitől egy pajkos mosoly jelent meg az arcomon. Nem versz át, Derek. Érzem az illatod.

- Még most sem szabad? - suttogtam a fülébe, majd még mielőtt a szemeibe néztem volna a válaszra várva, fülcimpájába haraptam.

- Hagyd abba - hörögte izgalmi állapotában, mire hangosan felsóhajtottam. - Tudod, mennyire kívánlak.

- Fogalmam sincs - kontráztam rá, még mindig suttogva. - Érezni akarom, mennyire - haraptam újra a fülcimpájába. Mindeközben tenyerei egy pillanatra sem eresztették a csípőmet.

Újra megcsókolt, de most már követelőzően. Egyből megéreztem nyelvének hullámzó táncát az enyémbe gabalyodva. Óvatosan hátrálni kezdtünk a kanapé felé. Bőröm még a kandallóban parázsló tűznél is forróbb volt. Jelen pillanatban még az sem érdekelt, ki lát meg és ki nem. Végül is, elég központi helyen estünk egymásnak, de valahogy mégis felizgatott ez a spontaneitás. 

Percek múlva ruháink már szanaszét hevertek a padlón. Derek fölém magasodott, és belecsókolt a nyakamba, amitől felsőtestem automatikusan megemelkedett. Megcsókolt, közben tenyereit a melleimre helyezte, amitől egy másodpercre ledermedtem.

- Vigyázz, mert tele vannak - nevettem fel. - Inkább mással foglalkozz - haraptam az alsó ajkamba, majd célzásképpen ujjaimat Derek lüktető férfiassága köré fontam, mire egy kínzó morgást hallatott. - Nem fogsz fájdalmat okozni.

- Duncan meg fog ölni - nézett rám kiskutya szemekkel. Most komolyan? Tőle kell engedélyt kérnem?

- Maximum én, ha parlagon mersz hagyni - grimaszoltam nemtetszően Derek felé, mire ő, válaszul lejjebb kúszott, és végignyalt combom belső vonalán. Majd ajkaival feljebb araszolt, és gyengéden megszívta a csiklómat. Örülök, hogy végre a lényegre térsz, drága Derek Hale.

Szemeimet lehunyva puha felhőn lebegtem, élvezve a kényeztetést, amit már oly régóta vártam. Változó gyönyörhullámokkal haladtam a végleges kielégülés felé, egészen addig, amíg végszóra Eli sírása meg nem zavarta az otthon csendjét.

- Ezt... nem... hiszem... el - nyögtem csalódottsággal fűszerezett gyönyörömben. - Mennem kell - sóhajtottam kielégületlenül, végül lassan felültem a kanapén. 

Derek, látva kedvetlen arckifejezésemet, követte a mozdulatomat, majd szorosan mellém bújt, és egy vigasztaló puszit nyomott a vállamra.

- Bepótoljuk. Ígérem - suttogta a fülembe. Még egy utolsó csókot váltottunk egymással, mielőtt öltözni kezdtünk. Én sietősebbre vettem a ruházkodásomat, már csak Eli miatt is.

- Ne már, haver! A kedvenc kanapém volt - jelent meg az ajtóban Tyler, égbe emelt karokkal. Mögötte pedig Laura leskelődött, két szatyorral a kezében.

Derekkel egymásra néztünk. Éreztem, hogy elvörösödöm. Szerencsére én már kevésbé voltam ruhátlan: még idő előtt sikerült magamra rángatnom a melegítőnadrágomat és a melltartómat. Derek azonban még csak a farmerja gombjával babrált, amikor ránk nyitottak.

- Nyugi, Ty - köszörültem meg a torkomat, leplezve ezzel a kínos körülményeket. - Nem történt semmi sem.

- Na, persze - közölte velünk keresztbefont karral, mindeközben Eli sírása egy pillanatra sem hagyott alább. Tyler kijelentésére Laura félretolta vérfarkas párját, és hatalmas mosollyal az arcán megállt előttünk.

- Imádlak benneteket!  - borult a nyakunkba kacagva a fiatal alfa, miután lerakta a szatyrokat maga mellé a földre. - Ó, Molly! - ugrott hirtelen hátrébb, majd leguggolt, és gyermeki izgalommal a bevásárlótáskákban kezdett el matatni. Kérdőn Derekre tekintettem, mire ő csak egy vállmegvonással válaszolt. - Olyan cuki, pihe-puha rucikat vettem Eli-nak. Farkasosat szerettem volna, de csak macis volt - biggyesztette le az alsó ajkát, mintha ez akkora probléma lenne.

- Laura, mi is nagyon szeretünk, de nekem most tényleg mennem kell - mutattam sietve az Eli sírásától zengő szoba felé. Laura beleegyezően bólintott egyet, én pedig már alig vártam, hogy megvigasztaljam a legkisebb falkatagot.

***

Friss, erdei levegő. Ropogó hó a lábunk alatt. Kell ennél több a boldogsághoz?

A falka minden tagja a szabadban töltötte az idejét a délutáni órákban, kivéve Richardot és Laurát, akik előszeretettel készítették az esti vacsoránkat az elejtett vadból; Tyler és Ryan pedig valahol messzebb járták a napi feltérképezendő körútjukat.

Emilyvel karöltve, mosolyogva kísértük figyelemmel Dereket, aki - előttünk járva pár méterrel, bármiféle erdei állat felbukkanása után - halkan magyarázni kezdett Eli-nak. Mintha bármit is értene szegénykém belőle, de azért szívmelengető volt a látvány.

- Kicsit előbbre megyünk - kiáltott felénk Derek.

- Rendben - integettem nekik, majd kissé lassítottam a lépteimen. Emily kérdőn nézett rám, de nem válaszoltam. Még nem. Megvártam, amíg Derek farkashallásnyi távolságon túlra kerül tőlünk.

- Mire készülsz? - súgta gyanakodva a fülembe nagyanyám, erősebben megszorítva a felkaromat.

- Segítened kell - pillantottam rá kérlelve, majd szemeim könnybe lábadtak. Már a gondolattól is meghasadt a szívem. - El kell venned az emlékeit. Rólam... Eli-ról...

- Hogy mi?! - torpant meg hirtelen, mintha valakinek a halálhírét közöltem volna vele. Hangja egy oktávval feljebb ugrott, de visszafogottabban folytatta tovább, nehogy Derek meghallja. - Molly, amit kérsz... veszélyes. Még egy tapasztalt Alfának is. Több mint fél éve, hogy beléptél az életébe - fordított maga felé a felkaromnál fogva, majd a szemembe nézett. - Sok, és túlságosan is mélyen gyökerező olyan érzelem van, ami hozzád köti őt. Ha törlöm őket, már sosem lesz a régi.

- Bele fog halni? - kérdeztem elhalt hangon. Torkomat már a kitörni készülő sírás szorongatta.

- Ha én csinálom, nem - jött a megkönnyebbült válasz, de Emily még így sem helyeselte az ötletem. - És mi lesz a többiekkel? - érdeklődött tovább, nyugtalansággal a hangjában.

- Laura és Tyler... még velük kellene megtenned ugyanezt. Szeretném, ha Derekék visszatérnének a megismerkedésünk előtti életükhöz, mi pedig Londonba költöznénk. Hozzátok - tettem hozzá suttogva. Reméltem, hogy támogatni fogja az elhatározásomat. - Zoe és Duncan hamarosan úgyis útnak indulnak. Ryan a bétám, akarom mondani, az én felelősségem. Vele beszélnem kell még.

- Tudod, hogy eddig szinte mindenben támogattalak, de ez... - majd rosszallóan megrázta a fejét. - Egyszerűen nem tudom elhinni - vett egy mély levegőt, majd a távolba mutatott, ahol Derek épp a karjaiban mocorgó Eli homlokát puszilgatta. - Nézd, mennyire boldog. Szerinted mi fog történni vele akkor, ha valamilyen csoda folytán eszébe jutnak az emlékei? Az is lehet, hogy meg akar majd ölni, amiért ezt tetted vele - tört elő Emilyből a boszorkány.

- Ezért kell jól csinálnod - morrantam rá, megvillantva vérfarkas tekintetemet. Hirtelen harag lobbant fel bennem, amit alighanem Derek is megérzett, mert pillantása találkozott az enyémmel. - Sajnálom - suttogtam, de Emily megszakította keresztbefont karjainkat, és elindult az ellentétes irányba, vissza a házhoz. Hangosan felsóhajtottam, mire egyszer még, utoljára hátrafordult, és csak ennyit fűzött hozzá:

- Ha tényleg ezt akarod, minél előbb rendezd el, mert később már sokkal nehezebb lesz.

- Tudom - hunytam le a szemem gondterhelten.

***

A vacsoránál igazi terülj-terülj asztalkám fogadott minket. Richard és Laura büszkén mutatták be nekünk főzési tudományuk eredményét. Isteni illatok lengték körbe az étkezőt, de valahogy mégsem voltam éhes, épphogy csak csipegettem a mennyei ízű szarvashúsból. Derek aggódó arckifejezéssel fordult felém.

- Jól érzed magad? - Kérdésére minden szem rám szegeződött, főleg Ryané és Emilyé.

Még vacsora előtt közöltem Ryannel a szándékaimat. Együttérzően, minden bunkó megjegyzés nélkül megígérte, hogy mindenben támogatni fog, amiben csak kell. Zoe és Duncan is tudott az ötletemről. Muszáj volt őket is beavatnom. Csak ők tudtak segíteni egy olyan gyorsan ható, gyógynövényes formulával, ami pillanatok alatt kiüt egy vérfarkast, még egy Alfát is.

Emily kérése az volt, hogy holnap, azaz az év utolsó teliholdján hajtsuk végre a borzalmas, életeket szétzúzó tervemet. Nagyanyám nevezte el így. Részben igaza is volt, de... Derek már majdnem kétszer meghalt miattam. És Eli... Vele sem kockáztathattam. Adam még mindig szabadon mászkál, és ki tudja, mikor és kikkel tér vissza a városba.

- Persze - erőltettem egy mosolyt az arcomra, majd lágyan Derek combjára fektettem a tenyerem, és arcon pusziltam. Erősen kellett koncentrálnom, hogy visszatartsam a könnyeimet, és az érzést, ami már most leírhatatlanul gyötrelmes volt.

Eszembe jutott az egy órával ezelőtti beszélgetésünk Emilyvel, mikor is a szobájában felajánlotta nekem azt a lehetőséget, hogy ha szeretném, az én emlékeimet is ki tudja törölni Derekről. Minden gondolkodás nélkül nemet mondtam neki. Legyen ez az én büntetésem, amiért ezt teszem majd vele.

Mindenki csendben fogyasztotta el az aznapi vacsoráját. Tipikus vihar előtti csend ereszkedett le ránk. Szerencsére Eli - mint mindig - most is tökéletesen időzített a sírásával. Nem hittem volna, hogy valaha is ekkora megkönnyebbülést jelent majd, ha elhagyhatom étkezés közben az asztalt.

Gyors léptekkel szeltem át a távolságot a szobánk és az étkező között. Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, kezembe vettem Eli-t, és nyugtatásképpen ringatni kezdtem, de sírása nem csitult. Igaza volt Emilynek. A kötelék, ami egy anya és gyermeke között van - pláne ha vérfarkas -, nagyon erős tud lenni. Percekkel később már arra eszméltem, hogy - Eli-t lágyan magamhoz szorítva - nekem is ugyanúgy folynak a könnyeim.

***

Emily megkönyörült rajtam a telihold előtti éjszakán. Hiába volt ellene az ötletnek, tudta, hogy mennyire fájhat az önmarcangolás; így Duncannel hivatalosan is beleegyeztek abba, hogy Derekkel együtt tölthessem az éjszakát. Valójában azonban nem ez volt az oka. A druidáknak szükségük volt még egy kis időre, és az nem igazán vált a hasznukra, ha Derek közben odakint járőrözik. Szükségük volt még pár ritka és különleges gyógynövény kivonatára, ami csak gyalog megközelíthető helyen virágzott. Eli-t ezen az éjszakán nagyszüleim vették a pártfogásukba, hogy valóban egy nyugodt esténk lehessen. 

Megpróbáltam újfent visszatartani a könnyeimet, de képtelen voltam rá. Félig éber állapotban törtek rám az újabb rémképzetek, amik már a borzalmas jövőt láttatták velem. Méghozzá egy életet. Derek nélkül. Duzzadt, kivörösödött szemekkel riadtam fel az éjszaka közepén. Ahogy tekintetem tisztulni kezdett a fojtogató gyötrődésből, két tenyér lágy érintését éreztem meg arcom mindkét oldalán.

- Molly - hallottam meg Derek aggódó suttogását az ágyam mellett. - Lélegezz. - Talán fuldokolnék? Mert nem érzem. Valóban egy szörnyeteg lett belőlem. Mégis mire készülök? Képtelen vagyok eltitkolni előle. Ez az utolsó közös éjszakánk, és telihold után már sosem láthatom őt. Soha többé. Csak egy reményvesztett leszek nélküle.

- Annyira szeretlek - mondtam ki hangosan a lelkem mélyéről jövő utolsó segélykiáltást.

- Hadd vegyem le a válladról ezt a hatalmas terhet. Kérlek, engedd, hogy osztozzak veled rajta - simított végig arcomon, majd válaszomra várva mellém bújt az ágyba, és védelmező ölelésébe vont.

- Szeretlek - zokogtam a mellkasába, eláztatva ezzel pólójának puha anyagát.

- Engedj közel magadhoz - kérlelt vágyakozóan, majd ujjaival gyengéden cirógatni kezdte meztelen vállamat, miközben lassan belecsókolt a hajamba. Bárcsak megtehetném. Újabb érzéki simogatások követték testem vonalát a takaró alatt. A szívem kihagyott egy ütemet, mert tudtam, bármit is válaszolnék, sosem fog emlékezni rá. Sosem fog emlékezni arra, hogyan érintett, hogyan csókolt, hogyan szeretett. Újabb zokogási hullám rázta meg a mellkasán pihenő testemet. - Sss - nyugtatgatott. 

Hangja lágyan duruzsolt a fülembe, miközben ajkai az ajkaim után kutattak a szoba félhomályában. Könnyeim megállás nélkül áztatták az arcomat, de Derek nem hagyta, hogy a keserűség ennél is mélyebbre rántson. Nem voltam még elég erős ahhoz, hogy felkészüljek az elkövetkezendő napokra, hetekre, hónapokra, majd pedig évekre. Nélküle.

- Kérlek, engedd, hogy segítsek - döntötte homlokát lágyan az enyémhez, miközben gyengéden belemarkolt a csípőmbe. Válaszul megcsókoltam, úgy, mintha az életem múlna rajta. Szükségem volt az ölelésére, a közelségére. Most jobban mint bármikor. 

A sírástól levegő után kapkodva tapadtam az ajkaira. Újra és újra. Szavak helyett az ösztönök vették át az uralmat a mozdulataink felett. A közeledő telihold minden egyes érzékünkre változatlanul hatással volt. Derek bal tenyerével végigsimított a combom hátsó felén, majd a térdhajlatomba nyúlva, szorosabban magához húzott. Éreztem szívének nyughatatlan táncát, ahogy felsőtestem a mellkasához préselődött. Hozzábújtam, mint egy doromboló kiscica. Mélyet szippantottam az édeskésen fűszeres illatából, végül újabb elmélyült csókolózásba kezdtünk. Lassú lendülettel Derek ágyékára ültem, tenyereimmel a mellkasára támaszkodtam, majd lágyan kéklő vérfarkas tekintetébe néztem. Arcára szelíd vonalakat rajzolt a meghittség.

- A családom halála óta sosem voltam még olyan boldog, mint veled ebben a pár hónapban - simított egy kósza hajtincset a fülem mögé. - Szeretlek, Molly - suttogta, belőlem pedig újra kitört a sírás, és zokogva a mellkasára borultam. Derek tapintatosan a hátamat kezdte el simogatni. - Valami nincs rendben veled, érzem. De megértem. Amiken az utóbbi időben keresztül mentél... - fújta ki hangosan a levegőt. Bárcsak ennyi lenne a probléma, Derek. - Te már hozzám tartozol - taglalta tovább, én meg csak bőgtem megállás nélkül, ahogy szavai a szívemig hatoltak. - Mindig vigyázni fogok rád - suttogta végül, engem pedig olyannyira kimerített már a sírás, hogy alig fél órán belül a mellkasán nyomott el az álom.

***

A telihold estéjén a szokásosnál nagyobb volt a jókedv a nappali kis helyiségében. Tyler bohókásan lépkedett jobbra-balra, miközben a lépcsőforduló sarkában elhelyezett vezeték nélküli hangfalból egy pattogós tempójú zene szólt. Nem volt ismerős, de biztos voltam benne, hogy valamelyik nép tradicionális dala az. Majd amikor a dallam lassabbra váltott, magához húzta Laurát, és csípőjére téve a két kezét, komótosan körbeforgott vele; mindeközben Laura két kézfeje Tyler vállain pihent. Valamiért teljesen magával ragadott a különös muzsikaszó. Halkan csengett hol a hegedű, hol pedig a zongora hívogató üteme. Tyler arcára teljesen másfajta érzelem ült ki. Szinte már túlságosan is komolynak tűnt.

- Ki vele, Molly. Mire gondolsz? - kacsintott felém huncutul az említett vérfarkas.

- Komoly vagy - bátorkodtam elengedni egy félszeg mosolyt, majd pozíciót váltottam Derek ölében a kanapén.

- Nem komoly, csak más a virtus - nevetett fel Laura, majd a telefonján átugrott a következő, hasonló ütemű zenére.

- Ezt úgy hívják, hogy csárdás. Na, gyere. Megtanítom, hogy kell járni - nyújtotta felém a kezét Tyler, mire én félénken megráztam a fejemet. Kissé szégyellős voltam, ha táncról volt szó. Főleg, ha minden szem rám szegeződött.

- Menj - súgta bátorítóan Derek a fülembe, majd lágyan megcsókolt, és Tyler karjaira bízott. 

Laura kacagva huppant le Derek mellé a kanapéra. Richard, Eli-t ringatva a karjaiban, néha-néha odasúgott valamit Emilynek, ami alighanem a tánc eredetéről szólhatott. Már amennyit a farkashallásommal el tudtam csípni belőle. Mélyen belül imádkoztam, hogy a mai éjszaka tökéletesen alakuljon, és semmiképp se szúrjam el. Zoe és Duncan az italokat mérték ki az étkezőben. Óvatosan ügyeltek arra, hogy a három vérfarkas még véletlenül se fogjon szagot a gyógynövényes tinktúrákat illetően. Ryan hanyagul, féloldalasan a konyha ajtófélfájának támaszkodva figyelte a szórakozott társaságot. Időközönként elkaptam a tekintetét, ahogy a táncmozdulataimra fókuszált.

Tyler a tánc vége felé már olyan sokszor megpörgetett, hogy ha Derek nem kap el, biztosan a földön kötök ki. Nevetgélve fúrtam az arcomat a mellkasába, ahol ismét megcsapott az édeskés illata, aminek egyszerűen nem tudtam ellenállni. Talán a hold erejének is köze lehetett hozzá? Azt nem tudom, de ösztönösen az ölébe másztam, és hosszú, szenvedélyes csókot váltottam vele. Laura egy elfojtott nevetéssel csusszant odébb, és engedte, hogy magamba szívjam testvére minden porcikájának az illatát. Miután sikerült elhúzódnom Derek ajkaitól, végigsimítottam borostás arcán, és meghatódva rámosolyogtam. Boldog voltam. Nagyon boldog.

- Amúgy honnan jött ez a csárdás most így, hirtelen? - váltottam Derek arcáról Tyleré felé. Muszáj volt témát váltanom, mert úgy éreztem, menten megőrülök, ha csak a hiányára gondolok. Márpedig holnaptól ez lesz a sorsom...

- Ó! - eszmélt fel Laura mellettünk. - Ti nem is tudtátok? - nézett ránk kikerekedett szemekkel.

- Micsodát? - szólalt meg Derek is, beszállva ezzel a beszélgetésünkbe.

- Félig magyar vagyok - húzta ki magát büszkén Tyler, majd egy hatalmas vigyorral az arcán megpenderítette a nem létező bajuszát.

- Hát ezt... tényleg nem tudtuk - pislogtam nagyokat a többiekre. - Mindenesetre jó messzire kerültél otthonról.

- Annyira azért nem - vont vállat a fiatal vérfarkas. - Édesapám idevalósi. Édesanyám a jobb élet reményében költözött el otthonról. Beacon Hillsben talált munkát magának, és hát a sors furcsamód összehozta őket, és megszülettem én - mondta viccelődve. - Nagyjából ez lenne a történetem.

- Bárhogy is történt, örülünk, hogy itt vagy - mosolyogtam rá barátságosan.

- Köszönöm, Molly - váltott ismét komoly hangnemre. - Ez a család, vagy falka, vagy bárhogy is nevezzük, mindannyiunkat összehozott. Harcolni fogunk egymásért, míg világ a világ - nézett mélyen a szemembe úgy, mintha sejtene valamit. Egy pillanatra megrémültem, de elnyomtam magamban az érzést, mert tudtam, hogy Derek minden egyes rezdülésemet megérezné.

- Erre koccintanunk kell - jelent meg Zoe mosolyogva a nappaliban, akit Duncan is követett. Mindkettejük kezében egy tálca volt, üvegpoharakkal a tetejükön, amikben aranybuborékos pezsgő illatozott. 

Mély levegőt vettem, mert éreztem, hogy innét már nincs visszaút. Komfortosan kiszálltam Derek öléből, és az italok felé indultam. Barátnőm azonban megelőzött. Az ő tálcáján lévő pezsgőket először Dereknek, Laurának, majd pedig Tylernek kínálta fel; míg a maradék poharak a mi kezünkben kaptak szabad helyet.

- Szeretne valaki tósztot mondani? - érdeklődött körbe lágyan Laura. A kérdésére lassan felemeltem a poharat tartó kezemet, míg a másikkal kicsit szorosabban öleltem át a mellettem álló Dereket. - Hallgatunk Molly - adta át a szót az idősebbik Hale.

- Nem is tudom, hol kezdjem...  - sóhajtottam fel nehézkesen.

- Talán ott, amikor először ágyba bújtál ezzel a monstrummal - kacsintott rám Tyler viccelődve. Laura oldalba bökte, majd felvont szemöldökkel Derek felé biccentett. - Ne haragudjatok - suttogta felénk társa noszogatására. - De minden ott kezdődött, nem? Vagy talán hülyeséget mondtam? - nézett egyenesen Derek, majd pedig az én szemembe.

Derekkel összenéztünk. Ahogy tekintetünk találkozott, láttam az arcán, hogy előtte is ugyanúgy megelevenedik az első találkozásunk, az első csókunk, az első közös éjszakánk.

- Igen Tyler, igazad van. Talán kicsit még korábbról - válaszoltam, de mindeközben egy pillanatra sem eresztettem Derek smaragdzöld szemeit, amik annyiszor ejtettek már rabul a hónapok alatt. Majd félszemmel Eli-ra pillantottam, igaz szerelmünk gyümölcsére, akiért bármit képes lennék eldobni. Még ezt a földöntúlinak tűnő, eget-földet megrengető kapcsolatot is.

Zoe némán bólintott egyet, hogy ideje lenne elkezdenünk. A telihold erős fénnyel ragyogta be a hóval fedett tájat. Hatását mindannyian éreztünk. Nekem most még nehezebb volt visszafognom magam, mert másra is erősen koncentrálnom kellett. Méghozzá az aggodalmam elrejtésére.

- Hát akkor... - emelte a poharát a magasba Tyler, kinek mozdulatát mindenki követte. - Fenékig! - Ahogy az első korty lecsúszott Tyler torkán, gyanakvóan ízlelgetni kezdte az édes nedűt. - Érdekes íze van ennek a pezsgőnek - csúszott ki a száján, mire az első reakcióm a lélegzetem visszatartása volt. 

Derek rám pillantott. Alighanem már ő is kezdte érezni a tinktúra hatását, de már túl késő volt. Laura a fejéhez kapva tántorogni kezdett. A pezsgőspohár hangos csörömpöléssel törött szét a lábai előtt a padlón; Tyler pedig már félájultan kapaszkodott a kanapé karfájába. Derek csalódott arckifejezéssel meredt rám, miután látta, hogy velünk az égvilágon semmi sem történik.

- Mit... mit tettél? - zuhant vissza a kanapé ülőfelületére. Tekintetünk újra találkozott. Még egyszer, utoljára. 

- Sajnálom - léptem tőle hátrébb suttogva, könnyben úszó szemekkel, majd Emilyék mellé sétáltam, ahol együtt vártuk ki, hogy a három vérfarkas teljesen eszméletlenné váljon.

Még percek sem kellettek, mindhárman lassú lélegzetvételekkel együtt terültek szét a kanapé környékén. Olyan volt, mintha aludtak volna. Újra elkapott a sírás, de Emily nem engedte, hogy húzzam az értékes időt. Minden perc számított. Pláne Laura esetében, aki nem csak egy egyszerű vérfarkas volt, hanem egy Alfa.

- Molly - ragadta meg a felkaromat nagyanyám. - Most vagy soha. Eldöntötted. Hát segíts is véghezvinni. Nincs sok időnk - sürgetett.

Ryannel és Duncannel a bal oldalamon mindhárom vérfarkast a kanapéra ültettük, tarkójukat szabaddá téve. Emily mögéjük lépett, és karmait megvillantva először Derek, majd pedig Laura nyakszirt alatti részébe mélyesztette őket. Vérvörös szemeivel rám pillantott, de láttam, hogy gondolatai már nem köztünk járnak.

- Biztos vagy benne, hogy csak téged és Eli-t feledtessem el velük? - kérdezte komoly arckifejezéssel. Némán bólintottam. - Ha a többiekre emlékezni fognak, nem garantálhatom, hogy a későbbiekben nem fogtok találkozni. - Emily elbizonytalanított. - Dönts, Molly!

Tekintetemet gyorsan végigfuttattam a körülöttem állókon. Barátnőm, látva a habozásomat, mellém lépett, és gyengéden megszorította a kezemet. Rám mosolygott, és biztatóan bólintott egyet.

- Nem kell, hogy ránk is emlékezzenek - fordult Zoe Emily felé magabiztosan, mire nagyanyám mély levegőt vett, és nekiállt az emlékek könyörtelen törléséhez.

- Addig menjetek, és hozzátok a cuccaitokat - szólalt meg Richard, aki még mindig Eli-t ringatta, nehogy felébredjen. - Én itt maradok, ha netalántán valami probléma akadna.

- De nem lesz, ugye? - haraptam az alsó ajkamba idegességemben. 

- És az a sok hónap? Nem lesz nekik gyanús, hogy nem emlékeznek semmire sem? - szólalt meg Ryan, kíváncsisággal a hangjában.

- Sajnos nem ez az első, hogy Emily belenyúl más vérfarkasok fejébe - válaszolt Richard halkan, szinte suttogva. - Menjetek!  - biccentett siettetve a lépcső felé.


*** 

Zoe segítségével minden cuccomat sikerült gyorsan összeszednem egy hatalmas sporttáskába. Túlságosan aprólékos voltam, de nem tehettem mást: nem csak egy fogkefével költöztem Derekhez. 

Az érzések hada hullámokban tört rám, ahogy megtorpantam a szoba küszöbén. Barátnőm vigasztalóan magához ölelt, majd együttérzően végigsimított a hátamon.

- Elképzelni sem tudom, milyen nehéz lehet most neked - suttogta, miközben könnyeim újra az arcomat áztatták.

- Legalább nem fog meghalni miattam - nyugtatgattam magam.

- Emily végzett - szólalt meg Duncan a földszintről, szavait nekünk intézve.

- A fiúk felhozzák őket az ágyukba - távolodott el tőlem Zoe, majd mélyen a szemembe nézett. - Menni fog? - Bólintottam.

Szipogva indultam lefelé a lépcsőn. A kanapé mellett Richard már várt, hogy kezembe adhassa Eli-t. Szomorkás mosollyal az arcomon vettem át tőle a - most már ébredező - kisfiúnkat. Fáradtan pislogott rám gyönyörű zöld szemeivel, amiket alighanem Derektől örökölte. Újabb éles fájdalom hasított a szívembe, amint elmélyedtem az ártatlan tekintetében.

- Ne aggódj Eli, apa is ugyanúgy szeret téged - suttogtam lágyan puha orcájára.

- Elköszönhetsz tőle, ha szeretnél - érintette meg gyengéden vállamat hátulról nagyanyám. Érintésére összerezzentem. - De siess. - Némán bólintottam egyet, majd gyors léptekkel ismét elindultam a volt szobánk felé.

Derek a hátán feküdt. Teljesen ki volt ütve. Mintha egy nagy adag nyugtatót nyomtak volna belé. Ennek ellenére a légzése és a szívverése teljesen normálisnak volt mondható. Remegő lábakkal léptem közelebb az ágyhoz, és ezzel együtt hozzá is. Az alsó ajkamba haraptam - leginkább azért, hogy elfojtsam az újra kitörni készülő sírásomat -, majd az ágy szélére ültem. Egy gyengéd szóval megnyugtattam a mocorgó kisfiúnkat, majd az ölembe helyeztem Eli-t. Pillantásom Derek rezzenéstelen arcára tévedt, majd közel hajoltam hozzá, és egy hosszú, forró csókot leheltem mozdulatlan ajkaira. 

- Annyira sajnálom, Derek. - Könnyeim szinte égették a szemeimet, ahogy a zokogás újra utat tört magának. - Örökre elraboltad a szívemet, és ezen senki és semmi sem változtathat már. Soha - suttogtam elhalt hangon. - Szeretlek - tettem hozzá gondolatban, végül búcsúzóul egy könnyízű csókot nyomtam a homlokára.

Tudtam, hogy indulnom kell. Nem maradhattam tovább. Még egyszer, utoljára visszanéztem az ágyban pihenő farkasomra. Megadóan sóhajtottam egyet. Talán a sors akarta így, talán valami más, de azért mélyen, legbelül reménykedtem, hogy egyszer még újra láthatom Őt. Még ha csak egy pillanatra is. Hiszen ő volt az, aki egy személyben testesített meg mindent, amire az életben mindig is vágytam: szerelmet, védelmezőt, igaz társat.

Ég veled, Derek Hale!


VÉGE

2023. január 4., szerda

38. fejezet

*Derek szemszöge*


Egy halk, szinte alig hallható szívdobbanás. Majd még egy, amit hosszú kihagyás után egy újabb követett. 

Nem foglalkoztam Duncan tekintetével, ami minden egyes próbálkozással egyre tanácstalanabbá vált. Molly orrát befogva, mély, szájon át történő befújásokkal megkezdtem az újraélesztés folyamatát.

- Vissza kell térned hozzám – suttogtam a fülébe két mellkaskompresszió között. Laura már a vállamra helyezte a kezét, jelezve ezzel, hogy ideje lenne elengednem őt. - Nem, még nem! - mordultam rá, szikrázó szemekkel.

- Derek – suttogta Ryan a nevemet fejcsóválva, akit már a mérhetetlen elkeseredés szaga lengett körül. Látva Alfája haláltusáját, nem lehetett egyszerű a számára. 

Nekem pedig a társam. Ezért sem fogom feladni egykönnyen.

- Mindenki kifelé! - ordítottam torkaszakadtamból. Nővérem ismételten vállon ragadott, de most már erősebben. Nem intéztem neki nagyobb figyelmet. Nem veszíthetem el. - Azt mondtam, kifelé – sziszegtem, mély levegővételek közepette. 

Fél szemmel még láttam, ahogy Laura kitessékeli az embereket a szobából. A kétségbeesés újra utat tört magának, de nem hagyhattam, hogy eluralkodjon rajtam. A mellkaskompresszió helyett szinte már ököllel mértem erősebbnél erősebb ütéseket Molly mellkasára.

- Nem hagyhatsz itt – suttogtam, majd próbálkozásomat egy pillanatra bordájának halk reccsenése szakította félbe, de még ennek ellenére sem fejeztem be a megkezdett folyamatot. - Te erősebb vagy ennél. – Majd egy újabb reccsenés. Továbbra sem foglalkoztam vele. Csak térjen vissza hozzám. Meg fog gyógyulni. Tudom. Érzem.

- Molly! - ordítottam a nevét. Félelemmel vegyült hangomat farkasüvöltésem csak még jobban felerősítette. Minden erőmet összeszedve, ujjaimat összekulcsolva, még egy utolsó, reményteli ütést mértem a mellkasára. Vissza kell térned hozzám. Szeretlek.

Utolsó gondolatommal megbékélve a mellkasára borultam, és őrült ordításba kezdtem, de még így sem préselődött ki egyetlenegy könnycsepp sem belőlem. Aztán hirtelen, két szív dobbanását hallottam meg, szinte szinkronban, amit lehetetlennek tartottam, hiszen Duncan percekkel ezelőtt teljességgel meggyőzött afelől, hogy Eli halott. De akkor hogyan lehetséges ez?

Felálltam, és lassan a csecsemő törölközőbe bugyolált testéhez léptem. Közelebb hajoltam hozzá, de a csenden kívül semmi más nem fogadott. Már biztos a hallucinációk áldozata lettem, olyannyira szeretném, hogy életben legyenek.

Egy halk, gyötrelmes sóhaj hagyta el az ajkaimat, majd erőt véve magamon, az ajtó felé indultam. Már majdnem rásimult a tenyerem a kilincs hideg markolatára, amikor egy bősz, életerős farkasüvöltés rázta meg a helyiség síri csendjét. Ez már nem lehet hallucináció, ugye?

Elméletemet Ryan támasztotta alá, aki kikerekedett szemekkel rontott be a szobába, félresöpörve engem az útból. Szinte majdhogynem térden csúszva állapodott meg Molly ágya mellett. Mintha gyökeret vert volna a lábam, nagyokat pislogva, értetlen ábrázattal meredtem a ziháló, égkék szemek tulajdonosának az arcára.

- Hol... hol van... Eli? - nézett fájdalmas tekintettel Ryanre. Megpróbált feltámaszkodni alkarjának a segítségével, de olyannyira gyenge volt, hogy visszarogyott a véres lepedőre.

Meg sem várva Ryan dadogó válaszát, óvatosan kezembe vettem a csecsemőnk mozdulatlan testét. Molly felé lépkedve, lassan lehunytam a szemem. Elég volt az érzelmek keszekuszaságának a szagát is magamba szippantanom. Nem akartam még az arcát is látni mindeközben. Ahogy mellé értem, és karjaiba helyeztem Eli-t, Mollyból a sírás helyett egy újabb üvöltés szakadt ki. Ekkor ráemeltem a tekintetem. Szörnyen éreztem magam, amiért nem tudtam segíteni a gyermekünkön.

- Még nem halt meg – suttogta maga elé Molly, majd apró, lágy csókokkal halmozta el a kisfiúnk puha kézfejét.

- Molly – helyeztem a homlokára tapintatosan a kézfejem. Tüzelt a forróságtól. Molly pedig a fiúnk életben maradásától.

- Nem, Derek. Tudom. Érzem. - Ugyanolyan elszántság tükröződött a szemeiben, mint amikor én is mindenáron meg akartam menteni őt.

- Szólok Emilynek – suttogtam vacogó ajkaira, de a felkarján megjelenő fekete erek meggátoltak abban, hogy elhagyjam a szobát. Ha valóba halott lenne, hogyan tudná elvenni a fájdalmát? 

- Tényleg él. - Csillant meg egy apró reménysugár a lelkem mélyén.

- Derek... - Molly hirtelen és gyötrelmesen zihálni kezdett. - Nem bírom. - Tekintetem ide-oda kapkodtam közte és Eli között. - Miért fáj ez ennyire? - szemei könnybe lábadtak az égető fájdalomtól.

- Molly, engedd el. Bele is halhatsz. Hallod? - Bármit is mondtam, nem érdekelte. Csak a gyermekét látta maga előtt, senki mást.

Hogy enyhítsünk Molly fájdalmán, Ryannel egymásra néztünk - mintha egymás gondolataiban olvastunk volna -, majd minden kétkedés nélkül Mollyba karoltunk. Ha ő nem engedi el a falkánk legkisebb tagját, mi sem fogjuk. Molly fájdalmasan ugyan, de ránk mosolygott, és kiengedve magából minden erejét, hangosan felüvöltött, kinek gyötrelmes ordítását egy gyermek sírása is követte.

Hitetlenkedve pillantottam Ryanre, végül pedig Mollyra, aki egy megnyugvó sóhaj kíséretében, eszméletét vesztve rogyott vissza a helyére. Eli sírására a házban lévők egytől egyig a szobába csődültek. Duncan kikerekedett szemekkel lépett mellénk.

- Mi a fene történt itt az előbb? - kérdezte, majd hangja dühössé vált. - Meg is hallhattatok volna! Remélem, ezt tudjátok.

Egy megkönnyebbült mosollyal a druidára tekintettem, majd Eli-t óvón ölelő karjaimba véve, a férfi elé sétáltam.

- Érte minden kérdés nélkül.


***

*Molly szemszöge*


Az Eli születése körüli napokból szinte alig emlékszem bármi kézzel fogható dologra. Egyedül csak a mérhetetlen fájdalom zúgolódott az izmaimban. A gyilkos Alfa által ejtett, végzetesnek hitt sebek szépen gyógyultak: hála Duncan sebészi kezének és Zoe gyógynövény szakértelmének.

Boldog voltam, hogy újra - talán - egy nyugodtabb időszak köszöntött ránk. Most csakis arra fókuszáltam, hogy minél hamarabb talpra álljak és megerősödjek. A gyógyulás folyamata most valahogy azonban lassabb volt, mint bármikor. Minden reggel ugyanaz volt a menetrend: Zoe kiszellőztetett a szobában, segített kikászálódni az ágyamból, majd pedig gondomat viselte a fürdés, valamint az öltözés közben is.

- Ez annyira kellemetlen – csúszott ki a számon, miközben barátnőm épp a hátamat szappanozta be a tusolótálcán kívülről. Megnyugtatok mindenkit, nem együtt végeztük el a reggeli rituálét.

- Molly – állt meg a folyamat kellős közepén Zoe. Szinte láttam a lelki szemeim előtt, ahogy morcosan csípőre teszi a kezeit. - Tudom, hogy Dereket jobban díjaznád helyettem, de még vigyáznod kell a testedre – majd halkan felkuncogott.

- Egyáltalán nem erre gondoltam, vagyis részben igen, de... - vágtam egy grimaszt a tusoló kicsempézett falának.

- Mi a baj? - kérdezte lágyan, miközben óvatosan leöblítette hátamról az illatos habot.

- Eli – suttogtam.

- Meg fogjuk védeni – jelentette ki Zoe magabiztosan. Amióta Dr. Bischop a szárnyai alá vette, teljesen más ember lett. Más szemszögből tekintett ránk is: egyfajta csodaként élte meg a társaságunkban eltöltött időt.

- De... de... te... ember vagy – haraptam el a mondat végét, remélve, hogy nem hallotta meg. Ez egy nagyon buta kijelentés volt a részemről. Egyből megéreztem a súlyát. Szinte úgy hangzott, mintha ő egy gyenge láncszem lenne a falkámba.

- Ide figyelj, Molly Jefferson – fordított maga felé, majd egy törölközőt tekert meztelen testem köré. - Az igaz, hogy nem vagyok halhatatlan, de minden nap azon fáradozok, hogy könnyebb legyen neked és Dereknek. Nem beszélve Eli-ról. - Hanglejtésében cseppnyi dühöt véltem felfedezni, arca azonban mérhetetlen nyugalmat sugárzott. 

- Ne haragudj – hajtottam le a fejem szánakozóan, mire Zoe mély levegőt vett, végül minden szó nélkül, lassan visszakísért a szobámba, egyenesen az ágyamhoz. Ott leültetett, és az éjjeliszekrényen lévő fésűvel kezdte kezelésbe venni rakoncátlan szőke fürtjeimet.

- Tudod, Molly, mi mindannyian tényleg azért vagyunk itt, hogy segítsünk nektek. - Nagyon megbánthattam a kijelentésemmel, ha még mindig nem tudta elengedni a témát. - Most vagytok a legsebezhetőbbek – tette hozzá suttogva, egy kis aggodalommal a hangjában.

- Zoe – fordultam felé ülő helyzetben a matrac tetején. Barátnőm kérdőn nézett a szemembe. - Ugye elkezdted az egyetemet? - kérdeztem félve. Szinte belegondolni is szörnyű volt, hogy miattam mondott le a fényes jövőjéről. Tudtommal édesapja nyomdokaiba szeretett volna lépni. Kérdésem hallatán Zoe hangosan felsóhajtott, és bizakodóan rám nézett.

- Halasztottam. Egy évet.

- Miattam? - kérdeztem rökönyödve.

- Nem csak miattad - nyugtatgatott. - Föld körüli útra indulunk Duncannel. Szeretném megismerni a családom eredetét és a druida lét minden eshetőségét. Beleértve a gyógyítást is.

- Hűha, azta - meredtem rá kikerekedett szemekkel. - Te aztán tényleg komolyan veszed.

- Molly, amit itt, érted tettünk... - majd szomorúan lehajtotta a fejét. Éreztem a csalódottságot a hangjában.

- Zoe - próbáltam vigasztalni, majd magamhoz öleltem, de ő eltolt magától.

- Még vérfarkasként is... majdnem meghaltál... Kevés volt a tudásunk, pedig Duncan tapasztalt... - magyarázta könnybe lábadt szemekkel.

- Hé, fel a fejjel - mosolyogtam rá barátságosan. - Élünk, Zoe, és amíg csak lélegzem, Eli-nak nem eshet baja, ezért is... - Monológomat egy halk kopogás zavarta meg. Barátnőm letörölte arcáról a könnyeit, majd felállt, és ajtót nyitott.

A szoba bejáratánál Emily álldogált, gyönyörű kisfiammal a karjaiban. Kihallottam gügyögő hangját a puha takaró alól, amivel figyelmesen be volt takarva.

- Jó reggelt, édesem. Hogy érzed magad? - mosolygott rám kék szemeivel Emily, és közelebb jött hozzánk. Bólintottam, hogy már kicsit jobban vagyok. - Megbocsátanál kicsit, Zoe?

- Persze - válaszolta egy félmosollyal az arcán. Az ajtóból még visszanézett rám, végül magunkra hagyott.

- Megfoghatom? - támasztottam hátamat óvatosan az ágy háttámlájának, hogy kényelembe helyezzem magam.

- Természetesen, drágám - felelte lágyan. - Hamarosan úgyis éhes lesz.

Ahogy karomba vettem Eli-t, valami furcsa érzés kerített a hatalmába. Talán az anyaságé? Nem tudom, de hihetetlenül boldog voltam ebben a percben. Az izmaim még mindig sajogtak, de érte megérte minden szenvedés. Eli egy apró mosollyal az arcán fonta körbe aprócska ujjaival az én hüvelykujjamat. Olvadoztam a látványtól.

- Molly, mutasd a szemed, kérlek - törte meg a szívmelengető pillanatot Emily.

- A szememet? - Bólintott. Nem hiszem, hogy az emberire gondolt. Hosszasan vizslattam az arcát, majd minden további kérdés nélkül megvillantottam vérfarkas tekintetemet. Emily első reakciója egy szomorú pillantás volt, majd elmosolyodott, és így szólt:

- Hát te voltál.

- Én? Mit... mit csináltam?

- Semmi rosszat, édesem - simított végig arcomon, majd mozdulata tovább siklott, egészen a kisfiú apró homlokára. - Megmentetted az életét. Feladtad a szikrádat. Érte.

- Szikrámat? - kérdeztem értetlenkedve. Emily nem válaszolt, helyette leemelte az éjjeliszekrényről az asztali tükröt, és a kezembe helyezte. Az említett tárgy felé biccentett, hogy nézzek bele. Félve pillantottam a tükörképemre.


Ragyogó kék szemek fogadtak. Épp mint Dereké. Először gyönyörködve vizslattam saját tükörképemet, aztán kicsit megijedtem. Ez lenne a normális? Nem. Biztos van rá értelmes magyarázat. Talán azért van így, mert még nem gyógyultam meg teljesen.



- Mikor lesz újra vörös? - csúszott ki a kérdés a számon, sokkal aggodalmasabban, mint ahogy akartam.

- Ha megölsz egy Alfát, Molly - válaszolt minden kertelés nélkül Emily.

- Hogy mit csinálok? - még a levegő is bennem rekedt.

- Többé már nem vagy Alfa, szívem - közölte velem tárgyilagosan nagyanyám. Nem mintha hiányozna az alfaság... Habár, most így belegondolva, sosem kérdeztem Dereket, hogy miért pont kék a szeme. Arra már magamtól is rájöttem, hogy a vörös az Alfák színe; Laura-ból, jómagamból, valamint Damienből kiindulva. És persze itt van még Emily is...

- Mit árul el a vérfarkasok szemszíne? - Kár tagadnom, érdekelt a téma.

- Derek még sosem beszélt róla? - kérdezte kissé oldalra döntött fejjel.

- Sosem. - Hirtelen csend ereszkedett ránk. Mindketten a karomban szuszogó csecsemő boldog arcát kísértük figyelemmel. Vajon, ha Eli átváltozik, az ő szeme milyen lesz majd?

- Sárga, mint a borostyán vagy az arany - válaszolt mosolyogva Emily, mintha a gondolataimban olvasott volna, majd mély levegőt vett, és folytatta: - Egy ártatlan élet kioltása megváltoztatja a vérfarkasok szemszínét. - Ártatlan? Tehát akkor Ryan halálával egy fekete folt keletkezett a lelkemben, ami alighanem nyomot hagyott a bennem lakozó farkasban is.

- Akkor Derek is...? - suttogtam magam elé. - Ő most hol van? - kaptam a fejem hirtelen a szobaajtó felé.

- Adamet keresi, de nem ment egyedül, ne aggódj. Laura és Tyler is vele tartott. Már régóta elmentek. - Emilyre néztem egy szomorkás mosoly kíséretében. Éreztem, hogy sejti, mit szeretnék tőle kérdezni. 

Derek töltötte ki a gondolataim nagy részét. Minden nap órákat időzött mellettem, miközben gyógyulgattam. Lágy csókokkal halmozott el, ha néha felriadtam egy-egy rémálomból, de reggelente mégsem volt mellettem. A kanapén aludt éjszakánként, mondván, nekem nagyobb szükségem van a pihenésre. Pedig ha tudná, hogy nélküle mennyire nehezebb minden.

- Ő hogy van? - pillantottam félve az ágyam szélén ülő Emilyre. Napközben ők mégis csak többet voltak vele egy légkörben, mint én.

- Ezt vele kell megbeszélned - majd végigsimított meztelen felkaromon. Az ajtó túloldaláról halk neszezésre lettünk figyelmesek. - Visszatértek - nyugtázta egy halvány mosollyal az arcán Emily, majd pillanatokon belül kopogtak is. - Ez Derek lesz. Nem bánod? - nyúlt Eli felé, és óvatosan kivette a karjaim közül, hogy még véletlenül se ébredjen fel. - Később majd még visszajövök. Úgy tűnik, a picur még nem éhes. - Rám mosolygott, majd ajtót nyitott a kopogtatónknak.

A szoba küszöbén egy zavarodott, ugyanakkor megkönnyebbült arcú Derek állt. Kezében egy nagyobb méretű bögrét tartott. A gőzölgő ital összetéveszthetetlen gyógynövényes illata megcsapta az orromat, amitől egy undorodó grimaszt vágtam. 


Farkasom száját egy elfojtott nevetés hagyta el, majd Emilyhez lépett. Szabad kezével végigsimított Eli puha babahajának a vonalán, végül egy gondoskodó puszit adott a homlokára. Derek minden apró mozdulata a színtiszta szeretet megnyilvánulása volt. Miután Emily elhagyta a szobát, tekintete rám szegeződött, és megmutatkozott az a Derek, aki csak akkor jött elő, amikor kettesben maradtunk.

- Szia - fordultam ki hirtelen az ágy szélére, ami nem volt túl jó ötlet. Éles fájdalom hasított a hasfalamba, amitől hangosan felszisszentem. Derek homloka összerándult, és az ágyamhoz sietett. Lerakta a teával teli bögrét az éjjeliszekrényre, tenyerét pedig a hasamra helyezte.

- Hol fáj? - kérdezte aggódóan.

- Derek, semmi baj. Jól vagyok - nyugtatgattam halkan, de nemigazán sikerült meggyőznöm efelől. - Tényleg - erősködtem.

- Jól van - fújta ki megadóan a tüdejében rekedt levegőt, majd a bögre után nyúlt, és a kezembe adta. - Zoe küldi. Állítólag serkenti a tejtermelést. Bármit is jelentsen ez. - Hangosan felsóhajtottam.

- Zoe - morogtam magam elé. - Igazán behozhattad volna te is - néztem szemforgatva a plafon felé.

- Ő akarta - védte meg Zoe-t Derek. -, de átvettem tőle. És egyáltalán nem bánom - majd arcomat lágyan két tenyere közé fogta, és ajkai megtalálták az enyémet. Hogy még véletlenül se boruljon az ölembe a forró ital, a bögrét még időben sikerült biztonságos helyre tennem.

Farkasom óvatosan az ágyra fektetett, és megpróbált úgy elhelyezkedni a combjaim között, hogy fájdalmat ne okozzon. Egészen addig fel sem tűnt, hogy még mindig egy szál törölközőben vagyok, amíg Derek el nem kezdte tapintatosan lehámozni rólam.

- Imádom az illatod - szippantott mélyet a nyakam hajlatából, majd óvatosan megszívta a bőrömet. - Most kicsit édesebb, de egyáltalán nem zavar.

- Édesebb? - kérdeztem összevont szemöldökkel. - Biztos az anyatej miatt - jelentettem ki hangosan gondolkodva, majd Derek értetlen arcára pillantva, elmosolyodtam.

- O-okés - magasodott fölém, majd a kulcscsontomra adott egy forró csókot.

- Nem zavar? - kérdeztem nevetve.

- Egyáltalán nem - csókolt meg újra, közben az ujjai körkörös mozdulatokkal vándoroltak a testemen fel s alá. - Szeretlek - suttogta az ajkaimra, miközben ölét az enyémhez dörgölte. Hangosan felnyögtem az érzéstől. -, de még nem szabad - majd eltávolodott tőlem, én pedig mint egy kisgyerek, durcás arcot vágva az alkaromra támaszkodtam az ágyam tetején.

- Velem alszol ma este? - bátorkodtam feltenni a kérdést.

- Majd telihold után - válaszolta Derek, megigazítva a túlságosan is kényelmetlennek tűnő farmernadrágját. A mozdulata megmosolyogtatott.

- Miért pont akkor? - ültem fel óvatosan az ágyam szélén.

- Arra már te is felépülsz - adta újra a kezembe a még meleg bögrét, majd belekortyoltam.

- Hát... ez valami... borzasztó - grimaszoltam, mire Derek elnevette magát.

- Azt hittem, ennyi gyógynövényes főzet után már megszoktad.

- Ezt sosem lehet megszokni - toltam ki a nyelvemet, hányingert imitálva. - Ma veletek szeretnék ebédelni. Szükségem van a falkámra. A családomra.

- Megbeszélem Duncannel, rendben? - simított végig gyengéden hüvelykujjával az ajkaimon. Beleegyezően bólintottam egyet. - Segítsek felöltözni?

- Szerintem már menni fog erősítés nélkül is, de azért köszönöm - mosolyogtam rá.

Derek még velem maradt, amíg lassan elkortyolgattam a - konkrétan széna ízű és szagú - teámat. Ezt követően valahogy mégis úgy alakult, hogy nem egyedül öltöttem magamra a lezser melegítő szettemet. Derek tapintatosan húzta rám a felsőmet, miközben apró csókokat lehelt a hasfalamon éktelenkedő, összevarrt sebekre. Nem sokkal később Emily is megjelent, karjaiban a nyugtalanul pityergő kisfiúnkkal.

- Innentől átveszem - botorkáltam oda Emilyhez, félig-meddig Derekre támaszkodva.

- Egyedül is menni fog? - kérdezte szeretetteljes mosollyal az arcán Emily.

- Hála Zoe teájának - vágtam ismét egy grimaszt. -, már nem fogok megszenvedni vele.

- Jól van, drágám - simított végig az arcomon nagyanyám, majd még segített eljutnom az ágyig, ahol ismét kényelembe helyeztem magam; és kisfiúnkkal az ölemben, nekiálltam Eli szoptatásának.

2022. december 30., péntek

37. fejezet

*Derek szemszöge*


- Hogy is dönthettél helyettem? - mászkált fel-alá idegesen a szobában Molly. - Helyettünk – torpant meg előttem hirtelen, majd mélyen a szemembe nézett.

- Richard velem marad, ha Damien meg akarna ölni – jelentettem ki keresztbefont karral, mire Molly felhorkantott.

- Ezt most úgy mondtad, mintha olyan mindennapi dolog lenne. - Szemei szikrát szórtak. Egyetlen pillantásával ölni tudott volna. - Nem kell, hogy így legyen. Meg tudjuk védeni egymást – simított végig gömbölyödő pocakján. Mozdulatát én is követtem.

- Ő még nálam is fontosabb – suttogtam, homlokomat lágyan az övének döntve. Könnyben úszó, égkék szemeivel rám pillantott.

- Nekem mindketten azok vagytok.

- Tudom, de nem lesz semmi baj – válaszoltam olyan nyugodt hangon, amilyen nyugodtan csak lehetett. - Emily biztosított afelől, hogy erősen őrzött helyen leszel. Nekem pedig nem is kell ennél több. És megkértem, hogy még véletlenül se árulja el senkinek se, hová mentek. Semmiképp sem szerezhetek tudomást róla. Jól tudjuk, hogy egy Alfa mennyire mélyrehatóan bele tud kavarni az emlékekbe.

- De Derek...

- Információkat szerezhet, Molly. És én ezt nem akarom. Ha a kicsi megszületik...

- Visszajövünk, ígérem. 

- Tudom. - Lágyan magamhoz húztam egy pihentető ölelésre. Nem csak a falkát, hanem minket is hátrányosan érintett a Damien elleni védekezés. Elfáradtunk: testileg és lelkileg is egyaránt.

*** 

Az utazás előtti éjszakánk mozgalmasan telt. Egy szemhunyásnyit sem aludtunk. Többnyire pakolással és mélységes beszélgetésekkel töltöttük el az időt. A kora reggeli órákban Emily személyesen nyitott be a szobánkba, és tudatta velünk, hogy ideje lenni indulni.

Mollyékat Zoe és Duncan is elkísérte. Zoe még kissé lábadozott, de azóta már kiengedték a kórházból. Dr. Bischop pedig a szárnyai alá vette, miután kiderült, hogy az édesanyjához hasonlóan, szintén látói képességekkel van megáldva, nem beszélve a druida részéről.

Nem akartam elbúcsúzni Mollytól. Tudtam, hogy ha visszatér, Damien már halott lesz. Vagyis ezt terveztük Richarddal. Megígértettem Emilyvel, hogy bármi is történjék, addig vissza ne térjenek, amíg nem végeztünk az Alfával. 

Teltek a napok, a hetek, majd lassan már a hónapok is, de Emily egy hívással sem tisztelt meg bennünket. És ez így is volt rendjén. Megbeszéltük, hogy csakis akkor keressük egymást, ha a baj már szinte visszafordíthatatlan. Ötletem sem volt, hova vihették Mollyt, de megbíztam bennük. Teljes mértékben. Csak hiányzott. Szörnyen. Megpróbáltam elvonatkoztatni ettől az érzéstől, de borzasztóan nehéz volt nélküle. Nélkülük.

- Egy pohár bort? - kínálta felém az illatos nedűt Richard, egy félmosoly kíséretében. Habár sosem voltam az a borozós fajta, most valahogy jól esett a figyelmessége. Bólintva vettem el tőle az üvegpoharat, végül leült mellém a kanapéra, és gondolkodó arckifejezéssel rám nézett. - Minden rendben lesz, Derek – hangja nyugtatóan hatott az elmémre. Igaz, hogy nem ő volt az Alfa a falkájukban, de a tekintete olyan méltóságot tudott sugallni, amit nehéz volt figyelmen kívül hagyni.

- Damien sosem fog leállni, igaz? - fordultam teljesen feléje a kanapén.

- A testvérem, Derek. A születésétől fogva ismerem. Molly megjelölése... – folytatta egy hatalmas sóhaj kíséretében. - Hiba volt a részéről.

- Hol a falkája? - váltottam témát. Sosem fogom megemészteni azt, amit Mollyra uszított a maga undorító módján.

- Sehol – villantotta meg szomorú mosolyát Richard.

- Tehát akkor egy Omega? - Az idős vérfarkas bólintott. - De akkor, hogy lehet ennyire erős?

- A falkájától – válaszolt könnyelműen a férfi.

- De azt mondtad, hogy...

- Igaz, de – arcán egy sötét árny suhant át, majd hirtelen elhallgatott. - Földre! - ordította el magát, majd a vállamba markolva a kanapé mögé vetődtünk.

Arra még emlékszem, hogy valaki hatalmas robajjal döntötte be a bejárati ajtót, ami tokostul csattant a padlón. Azután pedig minden csupa füst volt, mintha kézigránátot hajítottak volna közénk, azzal a különbséggel, hogy itt nem a totális rombolásra törekedtek; mindössze csak arra, hogy minket, vérfarkasokat hatástalanítsanak egy kis időre. Ugyanis a körülölelő füstfelhő minden egyes lélegzetvétellel egyre jobban elviselhetetlenebbé vált. Richard próbált mutogatni valamit a kijárat felé az ujjaival, de a füst már a szememet is marni kezdte, így alig tudtam megfejteni a kézmozdulatait. Nem kellett sok idő, amíg végleg elvesztettem az eszméletemet.

***

 A csuklómat szorongató erős fájdalomra tértem magamhoz. A fejem lüktetett. Az oldalamat égető kíntól csak még nehezebben vettem a levegőt. Hol a fenében vagyok?

Lassan pislogva szoktattam a szemem az erős neon fényhez. Érzékeimet kiélezve próbáltam kitapogatni, hogy egyáltalán egyedül vagyok e ebben az elhagyatott épületrészben. Szabadulni akartam, de a csuklóm alighanem oda volt bilincselve valami hihetetlenül tömör – szinte megmozdíthatatlan – vascsőhöz, ami pontosan a fejem fölött futott végig.

- Örülök, hogy magadhoz tértél, Derek. - Hallottam meg egy túlságosan is ismerős hangot a szemközti sarokból, ahová nehezen ért el a neoncső vibráló fénye. Több időre volt szükségem, hogy meglássam alakjának körvonalait, ahhoz viszont már kevesebb, hogy megérezzem a szagát. A fiatal vérfarkas magabiztos léptekkel közelített felém, miközben bal kezében egy elektromos sokkoló csattogtatta kéklő szikráit.

- Mondd csak, meg tudsz szólalni? - majd még válaszra sem méltatva, sajgó oldalamhoz érintette az acél botot. Felordítottam a fájdalomtól. Hangom hallatán kivágódott a nehéz fémajtó, és Damien súlyos lépteitől lett hangos a helyiség.

- Még mindig nem beszél? - horkantott fel idegességében, majd államat erősen megmarkolva az arcomba üvöltött.

- Semmit sem tudsz kiszedni belőlem – nyögtem. Válaszom hallatán a mellette álló, fiatal vérfarkas egy újabb szikrázó áramütéssel kínált meg. - Hol van Richard?

- Remélem már úton idefelé. Hagytam pár morzsát, ami kis idő múlva idevezeti őket hozzád. Hozzám – mosolyodott el rosszindulatúan.

- Mit akarsz?! - rángattam a megbilincselt kezeimet. - Mondtam már, hogy nem tudok semmit sem! - ordítottam. Vajon mit tervez?

- Azt fogják majd hinni, hogy megakarlak ölni azért, hogy Molly engem válasszon. De változott a terv. Én fogom megölni őt, a gyermeketekkel együtt – villantotta rám önelégült, vérvörös tekintetét.

- Azt hiszed, sikerülni fog... Omega? - tettem hozzá félve a magányos farkas megbélyegzésére használt kifejezést. Damien arcizmai megkeményedtek, karmai kibújtak a helyükről. - Tudok mindenről – feszítettem tovább azt a bizonyos húrt.

- Valóban, Hale? - sziszegte. - Semmit sem tudsz te rólam! Én egy Alfa vagyok! És talán az egyik leghatalmasabb, akit valaha hátán hordott a föld. Az átkot kihasználva, még több erőt gyűjtöttem az évszázadok alatt, hála az életképtelen vérfarkasoknak, mint amilyen te is vagy. - Rám vicsorgott, majd éles karmait az oldalamba mélyesztette. Újabb kínkeserves ordítás hagyta el a számat. Szívem szerint üvöltöttem volna a falkámnak, hogy tudják, hol vagyok. De mivel tudtam, hogy Damien ezt részben kihasználná, minden egyes alkalommal inkább elfojtottam magamban.

- Damien, várj – jelent meg mellette a fiatal vérfarkas, akit sosem kellett volna befogadnunk a családunkba.

- Mi az? - vicsorított feléje az Omega.

- Ő csak csali, emlékszel? 

- Ha még egyszer beleszólsz a dolgomba, kitépem a beleidet. Értve vagyok, Adam? - Molly féltestvére bólintott, majd hátrébb állt, ahol ismét elsötétült az arca a félhomályban. - A színjátékot megtartjuk. Végül is, ki hinné el, hogy meg akarlak ölni, ha sértetlen vagy? – fordult ismét felém, majd egy újabb karmolást ejtett meztelen felsőtestemen, amin már alig volt ép, vérmentes övezet. - Hát akkor, kezdődjön a szórakozást!

***

A bilincstől megszabadulva, a kihalt épület folyosójára rángatott, ahol tovább folytatta ördögi tervét, és – ahogy ő nevezte - a színjátékot.

***

- Damien! - Tőlünk pár méterre Emily jelent meg. Parancsoló hangja visszhangzott az elhagyatott raktárépületben.

- Emily Hales – sziszegte. - Nem te vagy az, akit keresek – jelentette ki gúnyosan, majd felegyenesedett, és karmait kiélezve a szalmaszőke hajú nőre rontott. Emily kecsesen, de mégis fürgén védte ki Damien támadásait. Pár másodpercig még láttam, ahogy Richard párja földre teríti a vérszomjtól felajzott vérfarkast, majd fejem hirtelen zúgni kezdett. Agyam tompulása ájuláshoz vezetett: minden elsötétült körülöttem.

- Derek, kérlek – hallottam meg egy aggodalmakkal teli lány suttogását. Ne, kérlek! Miért jöttél ide? - Ébredj! - Éreztem, ahogy végigsimít felkaromon, majd ujjait az enyémek köré fonja. Érintésétől testemben megszűnt a csontjaimba hasító fájdalom, lassacskán pislogva sikerült teljesen kinyitnom a szemeimet. Tekintetünk találkozott.

- El kell.... El kell tűnnöd... innen... - nyögtem a fájdalomtól, és levegő után kapkodva. - Nem lehetsz itt... Miért?

- Hallottam Emily hangján az aggodalmat... és... nem hagyhattam... - Egy könnycsepp gördült le az arcán. Remegő kezemmel puha arcbőréhez értem. - Szeretlek, Derek Hale – suttogta, majd egy csókot lehelt a kézfejemre, amin keresztül még annyi fájdalmat vett el tőlem, amennyit csak tudott.

- Molly, vigyázz! - A mi kis világunk meghitt csendjét Emily fájdalmas kiáltásával keveredett, reményvesztett sikolya törte meg, de már túl késő volt. És én semmit sem tehettem!

Damien vérben forgó szemekkel, karmait a szőke lány gömbölyödő hasába mélyesztette.

- Végre, már az enyém lesz a hatalmad. Csak halj már meg végre! – sziszegte, majd ujjait minden gyenge mozdulat nélkül kirántotta belőle. Molly, és ezzel együtt a gyermekem vére az arcomra fröccsent. - Na, most ki az Omega? – kacagott fel rosszindulatúan, felém pillantva, aminek hallatán még a vér is meghűlt az ereimben.

A fiatal Alfa azonban még nem adta fel. Küzdött benne az élni akarás, és az, hogy gyermekét megmentse. Vérvörösen izzó szemekkel torkon ragadta támadóját. Bal kezét a karmolástól szétnyíló hasfalára helyezte, majd lassan felállt, és minden lélekjelenlétét összeszedve a férfi képébe ordított. A megszeppent Omega az életéért könyörgött, de már rég elkésett vele. Nem kellett volna a gyermekünk életével játszadoznia. Molly egy rántással a testén kívül helyezte Damien szívét, majd a földre hajította, a vérfarkas hullájával együtt.

***

Nem tudom, hogyan és mikor kerültünk vissza az erdei kis faházunkba. Az utolsó rémkép, ami megmaradt bennem, az Molly vérben úszó teste volt. Az enyém mellett.

Valószínűleg Duncan és Zoe pofozhatott helyre. Amint feleszméltem a fájdalomból, első utam a közös szobánkba vezetett. Egy pillanatra megtorpantam a küszöbön. Az ágy közepén – aminek lepedője csupa vér volt – Molly rángatózott, kínzó nyüszítések közepette.

- Molly, meg kell értened – kezdte együttérzően Dr. Bischop. - Nincs annyi erőd, hogy mindkettőtöket meggyógyítsd.

- Nem! - ordította a fájdalomtól eltorzult arccal. - Azonnal szedd ki belőlem! Nem érdekel, ha én elvérzek. Őt mentsd meg helyettem. Kérlek!

Ezt a kínlódást már én sem nézhettem végig tétlenül. Molly mellé guggoltam, és törékeny kézfejét a tenyerembe véve, megpróbáltam enyhíteni a fájdalmán. Legalább ennyivel segíteni tudtam rajta. Molly a kínoktól gyötört arcát felém fordította, és lassan végigsimított az arcomon.

- Annyira sajnálom, Derek - suttogta. Már arra sem volt ereje, hogy beszéljen. Közben Duncan már előkészült a műtétre.

- Mégis mit csinálsz?! - kaptam a druida felé, kéken izzó tekintettel.

- Tiszteletben tartom Molly utolsó kívánságát – válaszolta szomorúan, mire egy könnycsepp gördült le az arcán. A szobában Zoe és Emily is bent tartózkodott. A barna hajú lány fáradhatatlanul segédkezett a mentorának. Néha-néha észrevettem, hogy könnyes szemekkel végignéz rajtam.

- Derek, kérlek – parancsolt lágyan maga mellé Emily, de én nem akartam menni. Mellette akartam maradni. Ha kell, az utolsó leheletéig.

Molly tehetetlenül szuszogott az ágyban. Hallottam a szívverését, de már kevésbé volt olyan életerős, mint amilyen egy fiatal vérfarkasé. Egyre jobban kezdett eluralkodni rajtam a rettegés. Mi lesz, ha mindkettejüket elveszítem?

Dr. Bischop halkan megköszörülte a torkát, tudatva ezzel, hogy elkezdni az első metszést Molly alhasán. Ahogy az éles szike a húsába vágott, Molly teste megfeszült, szemei felizzottak.

- Derek, csillapítsd a fájdalmát – utasított Duncan, majd Zoe felé pillantott, aki már a doktor arckifejezéséből látta, hogy mit kell tennie. Percek múlva egy gyógynövényektől illatozó, forró bögre teát hozott az ágy mellé, és a kezembe adta. Kérdőn néztem fel rá.

- Vérzéscsillapító – magyarázta Zoe. - Próbáld apró kortyonként megitatni vele. - Bólintottam, majd tettem, amire az ifjú druida tanonc utasított.

Kézfejemet óvatosan Molly tarkója alá helyeztem, és megpróbáltam vigyázva megemelni a fejét, hogy meg tudjam itatni a gőzölgő orvossággal. Szemei újra vörösen izzottak fel. Vérfarkas énje ösztönösen meg akarta magát gyógyítani, de már túl gyenge volt hozzá. Segítségemmel aprókat kortyolgatott, de időközben hallottam az egyre csak halkuló szívverését.

- Zoe! Törölközőt! Gyorsan! - parancsolta sürgetve a doktor.

- Hozom!

A percek kínzó lassúsággal teltek. Már számolni sem tudtam, Zoe hányszor rohant ki és be, mindig egy újabb dologgal a kezében. Duncan megtett minden tőle telhetőt, de miután sikerült kiszednie Molly hasából a csöppséget, egy pillanat erejéig állta a tekintetem; végül szomorúan megrázta a fejét.

- Sajnálom, Derek – suttogta Zoe, vállamra téve a kezét. Nem törődve a sajnálkozó pillantásokkal, Molly haldokló teste fölé hajoltam, majd kitágult pupillákkal Emily felé kaptam a fejem.

- Nem lélegzik!