1. fejezet

A 'Prológus' után nagy nehezen megérkezett az első fejezet! :) A szöveg kijavításáért hatalmas köszönet és sok puszi jár Cofotkának!!

*Derek szemszöge*

Már a volán mögül kiszúrtam Tyler koromfekete BMW-jét. Bármennyire is idióta volt, azt azért el kell ismernem, volt ízlése kocsik terén. Egy éles kanyarral beparkoltam a bisztró bejáratától pár méterre. Laura még meg se várta, amíg lefékezek: hatalmas mosollyal az arcán kipattant az autóból és őrültekhez hasonló lelkesedéssel Tyler ölébe ugrott. Nem tetszően megráztam a fejem, majd’ hogy ne tűnjek túl bunkónak, egy apró fejbiccentéssel köszöntem a srácnak.

– Hé, Derek! Klassz verda – fordult vissza, miután Laurát udvariasan előretessékelte.

– Kösz – böktem ki végül, hosszas gondolkodás után, olyannyira lefoglalt egy ismeretlen illat. Szinte már idegesítően hatott rám, mivel sehogy sem tudtam megállapítani, hogy mi lehet az. Laura a félig nyitott üvegajtó küszöbénél kérdőn a szemembe nézett, de én csak megráztam a fejem és Tylert követve beléptem a bisztróba. Abban reménykedtem, hogy a frissen főtt kávés italok, valamint ételek illata majd elűzi az orromból ezt az ismeretlen szagot, de ellenkezőleg: a bisztróban csak még erősebben érződött.

– Okés, öcskös. Bármi is lesz, ne figyelj túl feltűnően – fordult felém Laura suttogva, miután Tylerre bízta az asztalfoglalást.

– Értem nem kell aggódnod. Egy igazi kisangyal leszek – mondtam egy félmosoly kíséretében.

– Aha, vasvillával és hatalmas szarvakkal – majd enyhén az oldalamba könyökölt. – Komolyra fordítva a szót: ígérem, nem csinálok semmi olyat, ami ártana az itteni embereknek, de te sem, rendben?

– Rendben – szűrtem meg a szót a fogaim között. – De rajtatok tartom a szemem.

– Ebben egy percig sem kételkedtem – rázta meg mosolyogva a fejét. – Rendelek neked egy kávét, okés?

– De én nem is iszom ká…

– Egyszer mindent ki lehet próbálni – vágott a szavamba. – Hidd el, ízleni fog – és a pulthoz sietett, én pedig megadóan a bejárat melletti üres asztalnál foglaltam helyet, egy-két hellyel Tylerék mögött.

– Öt perc és itt a kávéd – mutatott felém Laura, majd lassú léptekkel leült Tyler mellé. Ezzel párhuzamosan el is fordítottam a fejem. Jelenleg valahogy nem voltam abban a helyzetben, hogy azt figyeljem, hogyan mászik bele a nővérem szájába az a nyálgép. Most leginkább az a furcsa illat izgatta a túlontúl érzékeny szaglásomat. Percek alatt millió dolog pörgött le az agyamban. Elméleteket gyártottam, kombinálgattam, hátha kilyukadok majd valahová, de amíg nem voltam biztos benne, hogy egy új vérfarkassal vagy egy vadásszal van-e dolgunk, addig nem akartam lépni. Egyrészt mert megígértem a húgomnak, másrészt viszont én sem akartam feltűnést kelteni.

– Egy kávé, két cukorral és egy kis tejszínnel – szólalt meg egy kellemes hang mellettem, de mielőtt felnéztem volna a hang tulajdonosára, kezeim önkéntelenül remegni kezdtek és teljes erőmből megragadtam a lány csuklóját. Jól tudtam, hogy ez minek a kezdete, de a remegésnek nem kellene megtörténnie. A családunk már születésüknél fogva vérfarkasok voltak. Az átváltozást elviekben bármikor kezelni tudtuk: még teliholdkor is. De akkor mi ez? És a válasz szinte fájdalomként hasított belém. Újra az az illat csapta meg az orromat, ami csak még jobban kiélesítette az érzékszerveimet. Nem volt más választásom. Minden szó nélkül eltoltam magam az asztaltól és a férfi mosdóba rohantam. Hallottam Laura hangját, amint aggódóan Tylert kérdezi, majd székének nyikorgása ütötte meg a fülem, végül testvérem siető léptei. Fittyet hányva a vendégek értetlen arckifejezésére, egészen a férfi mosdóig követett, ahol én már az egyik fülkét bezárva magam mögött, megpróbáltam visszafojtani az épp felszínre törő farkas énemet.

– Derek? Itt vagy? Derek? – szólítgatott halkan, kissé bizonytalanul.

– Laura – nyögtem ki végül. – Kérlek, gyere ide – nyitottam ki a fülke ajtaját, mire nővérem kikerekedett szemekkel bámult rám. – Bármit is látsz, fogalmam sincs, hogyan és miért történt.

– Te teljesen megőrültél! – rivallt rám, majd becsapta a fülke ajtaját, és nekitámaszkodva folytatta. – Addig ki ne gyere onnan, amíg emberibb formád nem lesz!

– Laura, hát nem érted?

– Mit, Derek? Láttam mindent. Majdnem eltörted annak a szerencsétlen lánynak a csuklóját. Még szerencse, hogy időben feleszméltél és ide rohantál – hadarta idegességében. – És még te papolsz nekem állandóan, hogy nehogy felfedjem a családunk titkát. Kérlek, az éhségedet legközelebb tartogasd máskorra, ne pedig az én randimra. Otthon találkozunk – zárta le rövidre a beszélgetést, majd gyors léptekkel magamra hagyott a férfi mosdóban.

Lehunyt szemekkel, háttal a falnak dőltem és mély levegővételek közepette megpróbáltam legyűrni a vérfarkas énemet, ami szerencsére most már „általános” üzemmódba kapcsolt. Miközben a visszahúzódó karmaimat figyeltem, éreztem, amint a szemfogaim is a helyükre kerülnek és a düh, ami igazából nem is volt nevezhető annak, szinte semmivé foszlott. Tudtam, hogy már az emberi énem birtokában vagyok. Újra.

Lassan a mosdókagylóhoz sétáltam és hideg vízzel megmostam az arcomat, majd a tükörbe néztem, és a percekkel ezelőtt érzett illat újabb utat tört magának az elmémben. Kell, hogy legyen forrása. Összeráncolt homlokkal a kagyló peremére támaszkodtam és másodpercek alatt magabiztos döntést hoztam: megkeresem ennek a különleges illatnak a tulajdonosát. Bárki vagy bármi legyen is az.

Kilépve a mosdó ajtaján, pillantásom először az asztalomra tévedt, ahol a kávés csészém még mindig tele volt. Gyorsan körbefuttattam a tekintetemet a bisztróban: Lauráék már tényleg nem voltak itt. Csak egy-két diák pizzázott a hatalmasnak mondható erkélyszerű ablak előtt. Még el sem néztem a pult felé, az ismeretlen illat másodpercek alatt újra körülvett. Óvatosan szívtam magamba, nehogy újra ugyanabba a hibába essek, mint percekkel ezelőtt. Farkas ösztöneim segítségével megpróbáltam különböző tulajdonságokat társítani az illathoz és ekkor olyasvalami történt, amire nem számítottam. Valaki megérintette a vállamat, de mielőtt még hátrafordultam volna, tudtam, hogy az illat forrása előbb talált rám, mint én őrá.

– Remélem, minden rendben van – szólalt meg egy cseppnyi aggodalommal a hangjában ugyanaz a lány, aki a kávét szolgálta fel nekem és akinek –Laura szerint – majdnem sikerült eltörnöm a csuklóját. Most azonban már semmi akadálya sem volt annak, hogy szemügyre vegyem a kellemes hang tulajdonosát. Megfordulva egy – a bisztróhoz hű – felszolgálóruhába öltözött, szőke hajú lány égkék szemeibe fúrtam a tekintetem. Hallottam, ahogy a lány szíve kihagy egy ütemet, amint pillantását véletlenül az enyémen felejtette. Furcsa módon én sem úgy reagáltam erre a ”találkozásra”, ahogy más lányok esetében szoktam. Volt benne valami más is azon az ismeretlen illaton kívül, ami egyszerűen nem hagyott nyugodni.

– Lehetett volna rosszabb is – tekintettem fél szemmel a lány csuklójára, amin az ujjaim nyoma halványan még mindig ott ékeskedtek.

– Oh, ez… igazán nem vészes. Sarah szerint nincs semmi baja. – Úgy beszélt, mintha teljesen zavarban lenne előttem. Én az ő helyében inkább félnék, nehogy újra csuklón ragadjon ugyanaz a személy, de úgy látszott, ez őt egyáltalán nem érdekelte.

– Ennek örülök – jelentettem ki mosolyogva, ami nem épp a legkedveltebb szokásaim közé tartozott. Alig egy-két mondat elhangzása után vettem csak észre, hogy sokkal érzékenyebb vagyok a körülöttem lévő zajokra és illatokra. Nem tudtam eldönteni, hogy ennek a közeledő telihold volt-e az oka vagy pedig az az előttem álló, szőke hajú lány, kinek szíve a mosolyom láttán nemhogy kihagyott egy ütemet, de még őrülten kalimpálni is kezdett a mellkasában. Már-már olyannyira hangosan, hogy keresnem kellett egy olyan zajforrást, ami elnyomja ezt az egyre csak gyorsuló ütemet.

– Amúgy Molly vagyok – nyújtotta felém hófehér kézfejét. Ez az egyetlen egy aprócska mozdulat is elég volt ahhoz, hogy újra felerősödjön az a különös illat körülöttem.

– Én pedig Der... – Nem biztos, hogy jó ötlet lenne felfednem magam a lány előtt. Végtére is, nem is ismerem és ezzel együtt ő se engem. Nem szeretném, ha megtudnák az emberek – főleg a pár kilométerre lévő beacon hills-iek –, hogy New York után ebben a kis városkában húztuk meg magunkat a testvéremmel a családunkat elpusztító tűz után. Arra a napra még visszagondolni is szörnyű. Nem sok mindenre emlékszem, hiszen a tragédia megtörténte alatt én és Laura épp iskolában voltunk. Csak a tűzoltó autók hangos szirénázásából gondoltam, hogy nagy baj van. És hogy miért pont a mi családunkkal? Azt a mai napig nem mondtam el senkinek sem. Még a saját nővéremnek se. Minden annak a vadásznak a hibája: Kate Argenté. Ha nem engedtem volna a csábításának, és ha tiszta fejjel gondolkodtam volna pár évvel ezelőtt, akkor talán nem így történtek volna az események. De kár a múltat bolygatni! Már csak ketten maradtunk a nővéremmel, valamint Peter, a nagybátyánk, aki jelenleg a beacon hills-i kórházban tölti a napjait, szintén mély sebekkel a lelkében. – Sajnálom, de mennem kell.

*Molly szemszöge*

Sarah szavai halk duruzsolásként kúsztak el a fülem mellett. Azt sem értettem, hogy mire akar kilyukadni, de most leginkább nem is őrá, hanem ”D”-re figyeltem: amint elhagyja a bisztrót, és már megint az az üresség költözik a mellkasomba, mint amikor a mosdóba sietett. Furcsán éreztem magam, de még magamnak sem tudtam megmagyarázni, hogy miért. Egyszerűen csak… Éreztem, hogy abban a pár percben, amit vele töltöttem, mássá válok. Lehet, hogy őrültségnek fog tűnni, de minden annyira hangos lett körülöttünk. Nem úgy, mint a romantikus filmekben, ahol legtöbbször a fiatal pár még a környezetéről sem vesz tudomást, olyan nagy az a bizonyos rózsaszín köd, sőt, nem is nagy, hanem inkább már túl sűrű. Egyszóval egyik percről a másikra túl sok illat- és zaj hatása vette birtokba a testemet, ami az elején még adrenalinnal töltött el, majd éreztem, hogy elfáradok.

– Hahó, Föld hívja Mollyt – próbált visszarángatni a valóságba Sarah, aki szinte már kézzel lábbal jelezte a helyzetét. Ennyire elbambultam volna?

– Basszus – sziszegtem halkan, majd gyorsan az épp helyet foglaló vendéghez siettem és a tálcámra raktam ”D” kihűlt kávéját. – Bocsánat – mosolyogtam barátságosan. Az idős hölgy, ölében egy hamuszürke színű perzsamacskával, visszamosolygott rám, majd az itallapon a cappuccinora mutatott. – Máris hozom – nyúltam az itallap felé, amikor hirtelen, az eddig teljesen nyugodt természetű perzsa a kezem után kapott és milliméterek választottak el attól, hogy ”D” szorítása mellett egy újabb jelzést szerezzek magamnak.

– Jaj, Brutus, rossz cicus – gügyögött az idős hölgy, de az ölében morgolódó háziállat gazdája intésére sem akart lenyugodni. Azt láttam a legjobbnak, ha Sarahoz sietek a pult mögé, és nem hergelem tovább a macskát.

– Szép volt csajszi, de ha engem kérdezel, legközelebb légy erőszakosabb – súgta felém Sarah, miközben a mosogató lefolyójába öntöttem a csésze kihűlt tartalmát.

– Mégis mit kellett volna tennem? Különben is utálom a macskákat – grimaszoltam.

– Ne érts félre, én imádom az ilyen cukiságokat, de ebben az esetben én biztos kidobtam volna az ablakon – nevette el magát, majd a pult szélére támaszkodva serénykedésemet kezdte el tanulmányozni. – Amúgy meg, nem róla beszéltem.

– Hát miről? – fordultam meg hirtelen, törlőronggyal a kezemben, és tekintetemet Sarah-éba fúrtam.

– Arról a másik cukiságról, aki az előbb távozott, és drága barátosném, igencsak feltérképezted a hátsó fertályát. Ha érted, mire gondolok – kacsintott.

– Te teljesen meghibbantál. Nem skubizom le csak úgy a vendégeket. Illetlenség.

– Mondja egy rendes, katolikus kislány – viccelődött szemforgatva. – Nőj már fel végre és légy belevaló csajszi – lépett közelebb hozzám. – A te helyedben, ha én így néznék ki, mindenkivel kacérkodnék egy kicsit.

– Sarah – szóltam rá dühösen.

– Te tudod – emelte fel megadóan a kezét, majd elfordult és egy üres szalvétatartót vett a kezébe, amibe ügyesen és szimmetrikusan hajtogatott szalvétákat helyezett. – Legalább tudod a nevét?

– ”D” – böktem ki végül, hosszas gondolkodás után. Mondhattam volna ”Der”-t is, de annak mi értelme lett volna? Biztos voltam benne, hogy nem a teljes neve.

– ”D”? – nevetett fel újra. – Ez most komoly? Mindenesetre elég misztikusnak hangzik. – Rövid hallgatás, majd sejtelmes hangon folytatta. – Huu, lehet, hogy valami idegen. Tudod, odaátról. Imádom a titokzatos pasikat. Van bennük valami izgató. Vajon milyen lehet az ágyban? – tette hozzá elgondolkodva.

– Na, jó, Sarah. Azt hiszem az ötös asztalnál rendelnének – tereltem az eléggé kellemetlen témát.

– Ismered Madonnának azt a számát, hogy… – majd a „Like a virgin” című dalt kezdte el dúdolgatni és elindult, hogy felvegye a rendelést.

 Igen, Sarah, vettem a célzást és bármennyire is ciki, nem fogok 17 évesen egy vadidegennel ágyba bújni, csak azért, hogy túlessek azon a bizonyos első alkalmon.

A délutáni műszak után, a bisztró öltözőjében épp a ruhámat tuszkoltam bele a hátizsákomba, amikor Sarah minden engedély nélkül egy fehér, műanyag gyógyszeres dobozt kapott ki a táskámból.

– Miért nem maradtál otthon? Nem is mondtad, hogy beteg vagy.

– Mert nem is vagyok az – válaszoltam közömbösen, majd kikaptam a kezéből a dobozt és a táskám mélyére dugtam.

– Akkor? – kérdezte felvont szemöldökkel. – A suliban vannak gondok? Én is voltam tinédzser, de a drogokat mindig kerültem.

– Te most komolyan azt gondolod rólam, hogy függő vagyok? – dadogtam döbbenten. – Egyébként sem járok suliba, és ezt te is tudod. Csak a dolgozatokra megyek be.

– Molly – kezdte halkan, miközben a táskámon pihentette a kezét. – Már ovis korod óta ismerlek. Van valami, amit szívesen elmondanál? Bármi. Bennem megbízhatsz. Nem adom tovább senkinek se. Még a nagybátyádnak sem. Igaz, hogy nehéz rólam elképzelni, de tudok komoly is lenni – majd halványan elmosolyodott, amitől úgy éreztem, meg kell osztanom vele.

– Nem is tudom, hol kezdjem? – sóhajtottam.

– Ahol csak szeretnéd – biztatott mosolyogva.

– Talán két éve kezdődött.

– Édesanyád halála után? – nézett rám aggódó tekintettel, én pedig szomorúan bólintottam.

– Azóta szedem ezeket az izéket. Szinte majdnem minden hónapban.

– De voltál orvosnál, ugye?

– Nem – ráztam meg gyorsan a fejem.

– Molly – mordult rám halkan. – Az egészséged mindennél fontosabb. Ráadásul még fiatal is vagy. Nem mondom, hogy rossz ötlet ez a magántanáros-dolog, de nem gondoltál esetleg még arra, hogy a következő évtől tényleg eljárj suliba? Ott legalább korodbeli fiatalokkal találkoznál. Lennének barátaid…

– Sokat gondolkoztam már rajta, de… ez a betegség is… annyira furcsa. Szinte majdhogynem pontosan időzít. Olyan, mint a… szóval érted. Még szerencse, hogy nem egyszerre jelentkezik a kettő, mert akkor meg is őrülnék – majd lehajtottam a fejem és az arcomat a tenyerembe temettem.

– És ez a mifene használ? – mutatott a ruháim alá dugott fehér dobozra Sarah.

– Szerencsére igen, de van, amikor kettőnél több szemet kell bevennem olyannyira nem akar elmúlni. Annyira feldúltnak érzem magam… Néha már úgy hiszem, hogy még a nyugtató se használ.

– Szóval nyugtatókat szedsz? – kérdezte halkan.

– De csak pár napig – álltam fel, mint a tárgyalásokon az illetlen ügyvéd, aki nem ért egyet a bíró kijelentésével. – Aztán körülbelül egy hónap múlva megint – vettem egy mély levegőt, majd levettem a kardigánom a fogasról és begombolkoztam. Sarah látta rajtam, hogy nem igazán szeretném ezt a témát tovább nyúzni, ezért halkan megköszörülte a torkát, és folytatta.

– Holnap délelőtt találkozunk?

– Nem hiszem. A tanár 9-re jön hozzánk.

– És olyan estefelé mik a terveid? – villantotta meg legnyájasabb mosolyát.

– Mire akarsz rávenni megint? – kérdeztem összefont karral.

– Holnap érkezik az új tavaszi kollekció. Zoe már leadta nekem a drótot. Azt mondta, ő is ott lesz. Ráadásul a bevásárlóközpont egész éjjel nyitva lesz. Ha már ott leszünk és kiéhezünk a nagy vásárlásba, ott meg is vacsizhatnánk. Na, mit szólsz hozzá? Egy csajos este. Te, én és Zoe.

– Tényleg nagyon jól hangzik, de…

– Molly, épp az előbb beszéltünk arról, hogy többet kellene társaságban lenned. Most itt a lehetőség! És tudom, hogy amúgy sincs semmi elfoglaltságod, szóval…

– Jó, rendben – adtam meg magam, mire Sarah annyira megörült, hogy két puszit nyomott az arcomra.

– Hazakísérjelek? – ajánlotta fel kedvesen.

– Nem, köszi. Azt hiszem, hazatalálok.

– Hát, aki csak negyed órára lakik innen, annak könnyű – kacsintott, majd megölelt és jó éjszakát kívánva magamra hagyott az öltözőben.