Ízelítő a 3. fejezetből

(...)

- Ma már másodszorra találkozunk – kezdte bátortalanul, majd stílusomat átvéve, ő is közömbössé vált. – Igazán elárulhatnád a neved, de ha nem, akkor azt hiszem, nincs mit beszélnünk. – Épp indult volna vissza a hangoskodó társasághoz, amikor – nem tudom, miért, de - reflexszerűen megragadtam a felkarját, ő pedig kérdőn rám nézett. Eszembe jutott Laura kijelentése: „Férkőzz a közelébe. Engedd, hogy megbízzon benned.” Ha elárulom a nevem, egy lépéssel közelebb kerülök ahhoz, hogy a bizalmába férkőzzek? – Tettem fel magamban a kérdést. Elvileg: igen. Gyakorlatilag? Ezt majd az idő hozza magával. A lényeg, hogy mielőbb rájöjjek a titkára.

- Derek.

- Derek mi? – vonta fel a szemöldökét. – Talán ez lenne a neved?

- Igen – válaszoltam magabiztosan.

- Hát, jó, Derek. Örülök, hogy találkoztunk. Újra – majd rám mosolygott, és lassú léptekkel elindult a tó felé. Mielőtt végképp eltűnt volna a szemem elől, séta közben hátranézett a válla felett, és egy megfejthetetlen félmosolyt küldött felém.

- Ez már egy jó pont – szólalt meg Laura mögöttem. Reflexszerűen torkon ragadtam, és a fa törzsének nyomtam. – Hé, hé – szabadította ki magát ujjaim szorításából.

- Sajnálom – suttogtam, majd hirtelen halk nyöszörgésre lettünk mindketten figyelmesek. El is felejtettem, hogy az a fiú, akit nemrég szó szerint hatástalanítottam, még mindig ott szerencsétlenkedett a földön. Nem éppen szép állapotban.

- Ez meg kicsoda? – kérdezte csupa szánalommal a hangjában Laura, miközben a fiú felé bólintott.

(...)