29. fejezet

 *Molly szemszöge*

Az idei végzős bált - akárcsak a többit – az iskola hatalmas tornatermében tartották. A mi drágalátos iskolánk annyiban volt különleges, hogy a kazánház kivételével az egész alagsort ez a terem töltötte ki, így egy majdhogynem meredek lépcsőn kellett megközelítenünk a helyet.

A feldíszített folyosón az idevezető utat arany és fekete színű lufik mutatták, a talpunk alatt pedig vörös rózsaszirmok terültek el a fényes járólapon.

Amikor először idekerültem, azt sem tudtam, merre menjek. Emlékszem, egyszer el is tévedtem. Nagyon para volt az egész, mert köztudott, hogy körülbelül semennyi fény sem jut be ide, az alagsorba. Nem is értem, kinek az agyából pattant ki ez az ötlet, hogy itt kell létrehozni ezt a tornatermet. Mindenesetre, a bálnak tökéletes helyet biztosított. Így, a sötét miatt, még inkább érvényesülhetett a színes fényforgatag, ami bevilágította a szimmetrikusan elrendezett, nagyobb méretű körasztalokat. Egy-egy asztalnál, kényelmesen, akár 6-8 diák is el tudott férni. 

Az igazgató köszöntő beszéde előtt még volt egy kis időnk asztalt keresni, ahol nyugodtan helyet tudtunk foglalni mind a négyen. Tyler a bal oldalamon ült, jobbról pedig Ryan, aztán pedig Zoe zárta a baráti körünk sorát. Végül még egy pár csatlakozott hozzánk, de még így is volt kettő személynek szabad helye az asztalunknál. 

Az igazi báli hangulat fokozásaként aláfestésnek halk hegedűszó szólt a színpadon elhelyezett hangfalakból. Fél órán belül csaknem az egész terem megtelt izgatottságtól zsibongó diákokkal.

Ahogy elkezdődött az ünneplés, a tanáraink elegáns ruhába öltözve, egymás után álltak fel az igazgató mögött, megkönnyebbült mosollyal az arcukon. Hatalmas búcsúztatóra senki sem számított és nem is készült, hiszen itt a zenéé és a táncé volt a főszerep, velünk egyetemben.

Röviddel a beszéd után izgulhatott a csapat, hiszen a bál egyik fénypontja következett. Minden diák már a vizsgák előtti héten külön-külön szavazhatott arra, hogy ki legyen a bál Királya és Királynője.

- Jajj, Istenem – izgett mozgott mellettünk Zoe az asztalnál. - Ez olyan izgi – vigyorgott ránk. - Vajon ki lesz az? Remélem én és Ryan – tapsikolt izgatottságában.

- Én rátok szavaztam – kacsintottam feléjük.

- De cuki vagy, Molly – állt fel a helyéről, majd a székem mögé sétált, és hátulról átölelt. - Amúgy skacok, kértek puncsot?

- Mennyire gyerekbarát? - kuncogott az asztalunknál ülő szőke hajú lány, aki egy gyönyörű királykék estélyiruhát viselt.

- Tudom melyik tálból kell merni – súgta oda neki barátnőm felspannolva. - Szóval, mindenkinek jöhet egy kör?

- Naná! - feleltük szinte egyhangúan.

***

Alighanem a mi asztalunk volt a legvidámabb az elsők között. Igaz, mi vérfarkasok - gondolok itt Ryanre, Tylerre és jómagamra – a többiekhez képest semmit nem éreztünk az alkoholból, de ennek ellenére nem zártuk ki magunkat a jó hangulatból. Ahogy egyre viccesebbnél viccesebb emlékeket osztottunk meg egymással az asztalnál, figyelemfelkeltésként megszólalt az est felkonferálója, aki szintén a Farkasok nevű banda alapító tagja volt. Kellemesen mély hangja még a mikrofonon keresztül is jócskán betöltötte a teret. Figyelmünket egyből oda összpontosítottuk.

- Hello Mindenki! Hát eljött ez a nap is. Köszöntök én is mindenkit ezen a jeles ünnepen. Immáron nem is tudom hányadik alkalommal rendezik meg ezt az őrültek házát. Én csak így hívom – tette hozzá viccesen a fiú. Mindenki vele együtt nevetett. - Komolyra fordítva a szót: fantasztikusan néztek ki. Mindannyian! De tényleg. Amint látjátok, mögöttem már készülődik valami – mutatott a háta mögött felsejlő fiatal elsősökre. Mindkettejük kezében egy-egy bordó bársonypárna volt, rajta pedig a hőn áhított koronák. - Nem is húzom tovább az időt. Megkérnék mindenkit, hogy álljatok fel, és ünnepeljük méltóképp a bál Királyát és Királynőjét.

Székek hangos nyikorgása töltötte be a hatalmas tornatermet, amit gyönyörűen feldíszítve adtak át a részünkre erre az alkalomra. A félhosszú hajú fiú megvárta, amíg minden diák eligazgatja a báli ruháját, majd folytatta:

- Rengeteg emberkére szavaztatok, ami csúcs szuper, de sajnos csak egy pár lehet az, aki az est fénypontjává válik. Lássuk, kik is azok – mosolyodott el csibészesen, majd a mellette lévő kis asztalka felé fordult, amin kettő boríték pihent. Az egyik fekete volt, arany díszítéssel, míg a másik épp az ellenkezője: hófehér. A fiatal srác először a sötét levélborítékot tépte fel. - Hát ez őrület – vigyorgott örömében. - Gratulálok barátom! - kiáltotta el magát. - A Királyunk nem más, mint Ryan Williams.

Zoe sikítva ugrott a barátja nyakába, majd lágyan a fénylő porond felé lökdöste: - Irány! Menj! Vár a színpad. - Ryan egy pillanatra még hátranézett a válla felett, egyenesen a szemembe. Hogyhogy eddig még nem vettem észre, mennyire máshogy reagálok rá? Talán azért, mert a Bétám. Mindenesetre különös...

 Gondolatmenetemből barátnőm zökkentett ki, aki mellém lépve ujjait az enyémekre kulcsolta, és együtt néztük végig, ahogy szerelme elfoglalja megérdemelt helyét a színpadon.

- Úgy izgulok – súgta a fülembe. - Ugye nem fogok hanyatt esni a lépcsőn felfelé menet?

- Hát persze, hogy nem. Azt Ryan sosem engedné. – Az aggodalmát látva rámosolyogtam. Teljesen felesleges volt az idegeskedés a részéről. Minden a legnagyobb rendben lesz.

Egészen addig fel sem tűnt a terem bejáratánál az a díszletként felállított hatalmas fa, amíg fel nem kapcsolták rajta a led fényeket. Hűha! Valami gyönyörű látványt nyújtott! Farkaslátásomnak köszönhetően részletesebben is ki tudtam venni ezt a kreatív ötletet. A végzős diákok profilképei külön-külön kaptak helyet egy-egy fényesen világító, csillagformájú keretben, néhány vidámabb pillanatképpel vegyítve. A fa törzse melegséget árasztó led fényekkel volt körbetekerve. A látványba belemerülve - szinte a semmiből -, megmagyarázhatatlan módon, egyfajta őrült szomorúság kerített a hatalmába. A szívem meg akart hasadni, habár nem tudtam ezt mire vélni, hiszen az életem alighanem legboldogabb pillanatában vagyok most itt, a barátaimmal körülvéve. Szomorúan elmosolyodtam, miközben még mindig az árválkodó fa díszletet figyeltem.

- Molly Jefferson! - hallottam meg a nevemet őrült üdvrivalgások közepette. - Molly Jefferson! Huhuuu! Gyere, baby! Te vagy a Királynőnk! - Szinte csak úgy sikította a szavakat a mikrofonba a felspannolt fiú.

- Hogy micsoda? - hüledeztem Zoe felé fordulva, aki a nevem hallatán elengedte a kezemet. - Ez… ez nem lehet. Neked kellene… - kezdtem bele, de barátnőm belém fojtotta a szót. Rám mosolygott, de ez nem szívből jött. Éreztem. Ezen felül hallottam, ahogy az adrenalin csak úgy lüktetni kezd az ereiben.

- Molly, téged szavaztak meg. A korona a tiéd – mutatott a színpad irányába.

Elindultam Ryan felé, miközben egy erőltetett mosoly ült ki az arcomra. Sajnáltam Zoe-t, hogy nem ünnepelhetett együtt azzal a sráccal, akit szeret. Ezt igazán megérdemelték volna. Annyira belemerültem barátnőm magánéletébe, hogy a színpadra való fellépésem közben a ruhám tüll része valahogy külön életet akart élni. Sikerült bénázva, majdhogynem arcon esnem benne, ha valaki el nem kap időben. A hajamat kisöpörve a kellemetlenségtől lángoló arcomból, feltekintve egy mosolygós, barna szempár figyelt le rám.

- Jól vagy? - kérdezte Ryan. Csodálkozom, hogy nem röhögött a képembe. Mi van vele?

- Igen, persze – fújtattam magamban. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? Én, aki hiper-szuper farkas képességekkel van megáldva. Erre mi történt? Majdhogynem felnyaltam a padlót. Csodás!

- Gyere, segítek – nyújtott segítő kezet Ryan. Minden hezitálás nélkül belé karoltam, és a szórakozott barátja mellé sétáltunk.

- Jól van, fiatalok – húzta ki magát a félhosszú hajú srác. - Készen álltok a koronázásra? - Mindketten bólintottunk, majd egymásra mosolyogtunk. - Ryan, kérlek lépj előbbre. - A banda frontembere egy hatalmas sasszéval a színpad elejében termett, majd kezét oldalra nyújtotta, jelezve ezzel a szándékát felém. Kérdőn a barátjára néztem, aki mögött már felsorakoztak a bársonypárnát tartó fiatalok. A fiatal srác mikrofonnal a kezében felém biccentett egyet, mire én is előre sétáltam.

- Ó, drágalátos gyermekeim – kezdte viccelődve Ryan barátja.

- Idióta – rázta meg nevetve a fejét Ryan, mire én is elengedtem egy félmosolyt. Zoe barátja erre a gesztusomra csak még erősebben szorítani kezdte a karomat. Úgy éreztem, mintha sosem akarná elengedni.

- Itt állunk e két fiatal koronázási szertartásán – folytatta a félhosszú hajú srác, megcsillantva kék szemeit. Azok a vakító kék szemek… Hiába hallgattam a szentbeszédet, gondolataim másfelé kalandoztak. Oda, ahol szinte sosem jártam… vagyis úgy érzem, de a tudatalattim valahogy ezt másként gondolta. Egy szempillantásra a bejárat felé vezettem a tekintetem, mintha arra várnék, hogy valaki belépjen azon az ajtón. Valaki, akit sosem tudnék elengedni. Észre sem vettem, amikor Sam - mert így hívták a srácot- a fejemre helyezte a koronát, és két puszi kíséretében Ryan óvó ölelésére bízott. A mellettem álló Bálkirály jobb kezét a csípőmre helyezte, és lágyan maga mellé húzott. Kissé frusztrálva éreztem magam ettől a szituációtól, pedig hivatalosan úgy tudom, hogy az egyedülállók táborát erősítem. Csakhogy ott van az a bizonyos Derek, akire még mindig nem emlékszem...

- Tudom, a hagyomány az hagyomány – emelte fel megadóan a kezeit Sam. –, de az én fantasztikus barátom egy igazi rock sztár. Jeee! - ordított bele a mikrofonba, ezzel megalapozva az est hangulatát. - Tehát, az a Királyunk kérése, hogy beszéd helyett valami egészen mással szeretne kedveskedni nektek. Egy közös duettet szeretne előadni az ő Királynőjével – kacsintott felém.

- Hogy mit?! - kérdeztem megrökönyödve.

- Nyugi Molly, menni fog – suttogta a fülembe, egy percre sem engedve a lágy szorításából.

- Ryan, én nem tudok énekelni – nyöszörögtem kellemetlenségemben.

- Ott voltam Molly. A bisztróban. Minden egyes alkalommal.

- De az csak bohóckodás volt. Hülye karaoke estek – ráztam meg a fejem szemforgatva. - Emlékszem nem egyszer még ki is nevettetek minket. Pont vele – mutattam Sam felé.

- Karaoke ide vagy oda, én figyeltem, és hallgattalak benneteket. Főleg téged.

- Minden rendben skacok? Csak mert valamit már produkálni kellene. Kezd kínos lenni ez a csend – súgta oda nekünk a konferanszié.

- Sam, segítesz nekünk? - A srác bólintott, majd a közönség felé fordult.

- Drága Királyunk befogott a munkába – hajolt meg bohókásan a színpad elejében, mire a diáksereg ujjongva tapsolni kezdett.

- Felejtsd el Ryan, én nem fogok énekelni. Nem fogok… nem… nem és kész – majd színpadiasan pukedliztem egyet, és elindultam a lefelé tartó lépcső irányába, de Ryan a kezem után nyúlt, és mélyen a szemembe nézett, úgy, ahogy eddig még senki sem tette.

- Mindenben segítek. Te is a színpadra születtél, akárcsak én – próbált biztatni, de én csak vállat vonva megráztam a fejemet.

- Ugye most csak viccelsz?! – nevettem fel közömbösen.

- Nem csak a vérfarkas létből áll az életünk, Molly. Ezt sose felejtsd el. Bízz bennem – nyújtotta kezét ismételten felém. Mély levegőt vettem, majd megadóan visszasétáltam mellé, mire a diákok tapsviharral köszöntöttek.

A szívem majd kiugrott a helyéről, amikor Sam elém rakott egy mikrofonállványt, sajnos nem mikrofon nélkül. Ryan – látva idegességemet - halkan elnevette magát, végül kezébe vette a gitárját, és mellém lépett. Sam barátjára kacsintott, majd ő is csatlakozott hozzánk a saját hangszerével a kezei között, ami szintén egy gitár volt.

- Azt sem tudom, mit akartok – forgattam a fejem ide-oda a két fiú között.

- Ahogy elkezdem játszani, fel fogod ismerni. Segítek a belépésnél, és Sam is itt van. Átvesszük, ha nem megy. Csak nyugi.

- Rendben – fújtam ki lassan a levegőt. Nem tudom, mit csinált velem Ryan, de működött. Teljességgel megbíztam benne. Az csak egy dolog, hogy a vérfarkas létben én voltam a bátrabb, de itt, a színpadon ő volt az, aki otthonosan mozgott.

Másodpercnyi szünetet követően Ryan magabiztos lendülettel belekezdett gitárjának a pengetésébe. Az akkordok ismerősek voltak. Kicsit hosszabb bevezetőt hagyott a dal kezdő versszaka előtt, hogy szokjam a dallamot és a hangnemet, de nem kellett aggódnom. Szinte a zsigereimben éreztem, hogy menni fog ez, csak memorizálnom kell újra a kedvenc dalomat. Merthogy az volt, és ő ezt jól tudta. Igazat mondott korábban. Valóban ott volt, és figyelt, ugyanis ezt a dalt sosem hagytam ki a karaoke-s repertoáromból. Megmosolyogtatott az a gondolat, hogy most itt, megannyi diáktársam előtt fogom előadni, teljesen komolyan, minden poénkodás nélkül. Ryanre pillantottam, aki már bólogatva jelezte felém, hogy ideje lenne elkezdenem a dalt. Bátortalanul a mikrofon elé léptem, és mielőtt kinyitottam volna a szám, hogy bárminemű hangot préseljek ki magamból, tekintetemet gyorsan végigfuttattam a közönségünkön.

- Aki szeretne, nyugodtan táncolhat – szólt bele lazán Ryan a mikrofonjába, majd felém kacsintott. - Készen állsz? - tette fel a kérdést csillogással a szemében. Alsó ajkamba harapva bólintottam egyet, habár még mindig lámpalázas voltam egy picit.

***

Teljesen felesleges volt az aggodalmam az elején. Hihetetlenül jól sikerült a közös produkciónk, olyannyira, hogy a duettünk után Ryan bandatagjai még egy ideig örökzöld rock slágerekkel szórakoztatták a fiatalokat.

Az adrenalintól és a boldogságlökettől felpörögve a színpad mögé húztam Ryant, aki meg sem volt lepődve a levakarhatatlan vigyoromtól.

- Úristen, Ryan! Hallottad, milyen hangok jöttek ki belőlem? - hadonásztam a levegőbe, mint egy bolond. - Belőlem, érted?

- Ez az igazi örömzene, Molly – fonta össze karjait a mellkasa előtt mosolyogva Ryan, majd egy apró mozdulattal, fejét megrázva helyreigazította göndör fürtjeit.

- Fantasztikus érzés volt. Egyszerűen szavakba nem tudom önteni… és ahogy te is beszálltál a hangoddal… Jézusom! Nézd, még a hideg is kirázott tőle – mutattam libabőrös felkaromra. - Köszönöm, hogy átélhettem ezt az élményt.

- Mindig is tudtam, hogy jó páros lennénk – lépett zavaróan közelebb. - És nem csak a zenében.

- Ryan, ez nem helyes. Zoe…

- Zoe tudja, hogy szerelmes vagyok beléd. Ő sincs belém zúgva, ne aggódj. Mindketten máshoz vonzódunk, és ez így van rendjén. - Értetlenül néztem rá. Mindketten?

- De akkor… miért…?

- Hogy miért vagyunk együtt? Ez egyszerű. Szimpla szórakozásból. Amolyan barátság extrákkal.

- Oh – sóhajtottam hangosan meglepődöttségemben. - Nem is tudtam, hogy ez így is működhet – fésültem át ujjaimmal zavaromban szőke hajkoronámat.

Ryan barna szemeivel - szinte megállás nélkül - engem méregetett. Már-már úgy éreztem, röntgen látással is rendelkezik, olyannyira zavarba ejtően vándorolt tekintete fel s alá a testemen. Mindeközben a színpadon újra felcsendült egy ismert, lassú rock ballada.

- Nekem adod ezt a táncot? – nyújtotta kezét felém, egy félmosollyal a szája sarkában. Csibészes volt. Túl csibészes… De belementem a játékába. Ahogy ujjaink összefonódtak, nem láttam mást magam előtt, csak egy fiatal srác szerelmes tekintetét. - Ezt akár én is énekelhetném – reagált a dal refrénjére a fülembe suttogva. - Merthogy tényleg ilyen lányra vártam mindig is.

- Ryan – toltam el magamat lassan tőle sóhajtva.

- Molly, érzem, hogy vonzódsz hozzám, és ennek semmi köze a bétaságomhoz. Valld be – húzott vissza magához. Egyáltalán nem volt követelőző velem szemben, sem pedig erőszakos. Tenyerét gyengéden arcomra helyezte, és mélyen a szemembe nézett. Most tényleg meg akar csókolni?

... de én nem akarom ezt. Nem akarom ezt tenni Zoe-val. Láttam rajta, hogy a Bálkirálynő választás sem esett jól neki. Ennyit még sosem gondolkodtam egyetlenegy csókom előtt sem. Lehet igaza van Zoe-nak. Valami tényleg nincs velem rendben. Ezen még agyalnom sem kellene. Egyik lány sem tenné, hiszen Ryanről van szó, aki egy főnyeremény a maga módján. Gondolatmenetemből egy lágy mozdulat zökkentett ki, aminek következményeként ajkaink megtalálták egymást a színpad mögötti, titokzatos félhomályban.

Molly és Ryan duettje

Záró dal

28. fejezet

*Molly szemszöge*

A ceremónia után az ünneplést délután Zoe-éknál folytattuk. Mindannyian a nappaliban gyülekeztünk össze. Nem voltunk sokan, de a hangulatunk annál boldogabb volt. Elméletileg - akarom mondani - hivatalosan most ittunk először alkoholt a szülők előtt, ami egy pohár pezsgőt jelentett. Gyakorlatilag… ezt már minden fiatal tudja. Felügyelet nélkül is könnyű alkoholtartalmú italokhoz jutni, ha van olyan kapcsolata az embernek.

- Drága lánykáim – lépett elénk azzal a bizonyos pezsgős pohárral Mrs. Saunders. –, nagyon büszke vagyok rátok, és azt hiszem, ezt mindannyiunk nevében, nyugodt szívvel kijelenthetem. Igaz, Peter? - fordult hatalmas mosollyal nagybátyám felé a fekete hajú nő.

- Így van, Naomi. Nagyon büszkék lehetünk a lányainkra – mondta ő is mosolyogva, majd gyors léptekkel átszelte a köztünk lévő távolságot, és magához húzott egy lágy ölelésre. - Büszke vagyok rád, Molly – puszilta meg a fejem búbját.

- Jajj, bácsikám, ne légy ennyire érzelgős, mert a végén még elsírom magam – nevettem fel, majd szemeimet törölgetve szipogni kezdtem. - És a pezsgőt is kiborítom miattad – vicceltem, végül lassan eltoltam magamtól.

- Zoe – nézett barátságosan barátnőm felé.

- Igen, Peter?

- Felmehetnénk a szobádba még mielőtt készülődni kezdenétek az esti bálra?

- Persze – bólintott mosolyogva Zoe. Szemei boldogságtól csillogtak, ahogy eszébe jutott a nap fénypontja. Alig várta, hogy felvehesse a hercegnős ruháját.

- Adni szeretnék valamit – ejtette ki suttogva, amitől hirtelen dejavu érzésem támadt. Mintha egyszer már mondta volna ezt nekem. De mikor? És hol?

Zoe szobájába felérve, egy selyemszalaggal átkötött, nagyobb doboz fogadott barátnőm ágyára fektetve. Értetlenül néztem bácsikámra, mire ő biztatva a meglepetés felé biccentett.

Izgatottan kezdtem el leoldani a hófehér szalagot a fekete dobozról. Amint kioldódott a két részt összekötő fonal, lassan felemeltem a fényesen csillogó doboztetőt. Úgy éreztem, ha most nem, akkor sosem bőgöm el magam. Arcomat két tenyerembe temettem, és nekiálltam zokogni. Könnyben úszó szemekkel Peterre néztem.

- Ez anya ruhája volt – simítottam végig a tökéletes fehér-bézs tüll anyagon. Nagybátyám nem válaszolt, csak meghatódva rám nézett, és bólintott egyet.

- Ez a végzős bálod, drága Molly – kezdte könnyekkel küszködve. - Ezután minden más lesz. - A szemeiben valami érthetetlen ragyogást véltem felfedezni, ami megfejthetetlen volt a számomra. Valamiért engem is egyfajta furcsa érzés kerített a hatalmába. Volt valami, ami arra késztetett, hogy ezt a pillanatot megosszam egy számomra fontos személlyel. Igen, de kivel? Talán Ryannel, aki a Bétám?

És mintha egy égi jelet küldött volna valaki, megcsörrent a telefonom. Újra annak a bizonyos Dereknek a neve jelent meg a képernyőn.

- Peter, kérdezhetek valamit?

- Persze, drágám, bármit – ült le mellém az ágyra, majd hirtelen a folyamatosan razziázó telefonomra meredt. Egy pillanatra mintha félelmet láttam volna felbukkanni a szemeiben.

- Te ismered? - biccentettem az ágyon hangoskodó készülék felé. - Ezt a Dereket? - Kérdésem hallatán az a félelem, ami a szemeiből az előbb még visszatükröződött, most nyugalomra váltott.

- Nem, szívem. Nem ismerem – jelentette ki békés arckifejezéssel.

- Állítólag… közünk van egymáshoz. Zoe azt mondta – suttogtam elhalt hangon magam elé meredve, Peter tekintetét kerülve.

- Zoe? 

- Igen.

A rövid szóváltásunk után egy hosszú csend következett be. A telefonom újra csörögni kezdett. Nagybátyám arcát figyeltem. Furcsamód feszültnek tűnt. Próbálta leplezni, de átláttam rajta.

- Szeretnéd, ha felvenném? - fordult felém. Miért pont ő akarja felvenni?

- Majd én - nyúltam a készülék felé, de mozdulatomat hirtelen egy lágy szorítás állította meg. Kérdőn néztem Peterre.

- Kérlek, ne. Ő rossz ember. - Egy belső hang nem akart engedni nagybátyám óva intő szavainak. Megnyomtam a gombot, és a fülemhez emeltem a telefont.

- Haló?

- Molly, beszélhetnénk? - kérdezte kimérten az a bizonyos Derek nevezetű személy a vonal túloldalán.

- Miről? - Rövid voltam, és tömör, de válasz nem érkezett. - Szóval nincs semmi reakciód? Akkor miért is beszélnék veled tovább? - tettem fel a költői kérdést, majd megszakítottam a vonalat.

- Köszönöm, Molly – szólalt meg halkan Peter mellettem, mire hangosan felsóhajtottam.

- Készülődhetek?

- Jajj, hát hogyne – közelebb húzódott hozzám, majd egy puszit nyomott az arcomra, és magamra hagyott a szobában. Gyorsan kaptam is az alkalmon, és elkezdtem pötyögni a telefonomon. SMS-t írtam Dereknek, majd ahogy elküldtem, úgy ki is töröltem az üzenetek közül. Még csak nyoma se legyen a beszélgetésünknek, hátha van, akinek kedve támad kutatgatni a személyes tárgyaim között.

„Ne haragudj az előbbi bunkóságomért. Mindenképpen beszélnünk kell. Találkozzunk este a bálon. Molly”

* Derek szemszöge*

Egész nap azon gondolkodtam, vajon mi a fene történik körülöttünk? Bármennyire is kedvem lett volna széttépni Zoe szüleit, nem tehettem. Ha valóban ők voltak azok, akik ezt tették vele, nem átlagos emberek lehetnek, vagy ha azok is, biztosan van, aki segíti őket. Vagy utasítsa! Ami a legrosszabb lenne minden eshetőség közül.

Idegesített az is, ahogy Molly beszélt velem, majd jött az az SMS, amit nem tudok hova tenni. Mintha teljesen más ember írta volna. Lehet csapda?

- Laura! - kiáltottam ki a szobámból a nővéremnek. Egy perc alatt mellettem termett, szinte a semmiből. - Hol van Tyler?

- Szerinted? - kérdezte vállat vonva, majd felém fordult. - Ma lesz a nagy báli megjelenése – kezdte gúnyosan. - Biztosan készülődnek Ryannel, vagy isznak valahol.

- Meg kell kérned valamire – léptem közelebb hozzá.

- Derek, megijesztesz. Nagyon komolynak tűnsz, még az átlagosnál is jobban – majd elhallgatott, és látva a dolog fontosságát, bólintott. - Bármit, amit csak kérsz.

- El kell kísérnie Mollyt a bálba. Legyen ő az esti partnere.

- Ott legyek én is? - érdeklődött aggodalommal a hangjában. - Ennyire komoly a dolog?

- Valószínűleg. Mindannyiunkra szükség lesz. A Hales-ekre is.

***

*Molly szemszöge*

- Azta Molly, ez gyönyörű – hüledezett Zoe, amikor meglátta rajtam anyu ruháját. Még nem voltam teljesen kész, így barátnőm segített tökéletesíteni a részleteket. Ahhoz ő értett igazán. Hajamat lágyan elcsatolta, és egy kristályos kövektől csillogó ékszert akasztott a fülembe. A sminkemet már magam is el tudtam készíteni, ami semmiképp sem lehetett túl kihívó, azt sosem szerettem.

- Azért te sem panaszkodhatsz – öleltem magamhoz, már amennyire a közelébe tudtam férkőzni. Elnevettem magam, ahogy kissé szerencsétlenkedve belegabalyodtam a hatalmas fodrokba. Zoe gyönyörű babarózsaszín ruhakölteményt választott az estére. Felső része pánt nélküli volt, csillogó kövekkel kirakva, ami szolidan kiemelte nőies adottságait.

Az utcáról behallatszott egy harsány dudaszó, mire mindketten felkaptuk a fejünket. Barátnőm mosolyogva a kezembe adott még egy pohár pezsgőt, majd egy gyors koccintás után az ablakhoz siettünk.

- Csak egy pillanat! – kiáltottunk ki szinte egyszerre Ryannek és Tylernek, akik már öltönyösen a kocsi oldalának támaszkodva vártak minket. Mosolyogva integettek fel nekünk. Láttam, amint Tyler egy ezüst flaskát húz elő a zakója belső zsebéből, és megkínálja barátját. Mi is koccintottunk egy utolsót, és magunk mögött hagytuk a szobát, a gyerekkori emlékeinkkel együtt.

- Molly, várj – nyúlt a csuklóm után mosolyogva Zoe, és a hátsó kijárat felé vette az irányt, maga után rántva engem is. - Ugye nem gondoltad azt, hogy megörökítés nélkül hagyjuk a teljes szettet? - kacsintott rám.

- Zoe, a fiúk már várnak minket – csóváltam meg a fejem nevetve.

- Várjanak csak – kacagott fel, majd beültetett a házuk mögött berendezett pihenő sarokba, ahol egy kosárka pihent. Imádom a függőfoteleket. Mondtam már? Szemforgatva Zoe-ra pillantottam, aki nem tágított az ötletétől. - Örökítsük meg az utókornak ezt a csodaszép napot egy képen.

- Inkább majd a bálon csináltassunk egy közös fotót, kérlek – könyörögtem összetett kézzel, egy kis mókát is belevegyítve a hanglejtésembe.

- Még mit nem! Tudod, hogy az olyan sulis izé… Ez pedig legalább hétköznapi – mosolyodott el, alighanem meghatódottan.

- Te most sírni fogsz?

- Felejtsd el, nem adom meg neked ezt az örömet. Talán majd egy-két pohár puncs után – vont vállat, egy kacér mosollyal az arcán.

- Szerinted megengedik, hogy alkoholt igyanak a diákok? Egy sulis bálon? - kérdeztem vonakodva, ugyanis nem nagyon láttam esélyét.

- Dylan edző lesz a mi megmentőnk – kacsintott. - A csapattagok rávették, hogy beszéljen a kollégáival.

- Aha, értem – pislogtam. - Hát jó, ha a többi tanárt nem zavarja… - vontam vállat.

- Ha ennyit dumálunk a fiúk tuti itt hagynak bennünket. - Majd egy újabb dudaszó rondított bele a beszélgetésünkbe. - Na, tessék, erről beszélek – fújta fel magát szórakozottan, majd előkapta a telefonját, és kamerájának a fókuszát rám irányította. - Kérlek, mosolyogj. Ez a nagy napunk. - Nem is tudom mi lenne velem a barátnőm nélkül. - Csíz!

- Na, milyen lett? - álltam fel, hogy megtekintsem az imént készített fotót.

- Szerintem Facebook gyanús - jelentette ki egy hatalmas mosollyal az arcán, és már pötyögött is telefonja érintőképernyőjén.

- Zoe, most mit csinálsz? Hé! – próbáltam elvenni tőle a telefonját, de a hatalmas fodrok az utamat állták, akárhányszor csak a közelébe akartam férkőzni. Gyermeki játszadozásunknak már egy hosszabb és sürgetőbb dudaszó jelezte a végét, így elindultunk a bejárat felé. - Remélem, nem posztoltad ki sehova sem, mert megöllek – súgtam utószóként a fülébe. Válaszként csak rám kacsintott, majd kezemet megfogva szinte együtt léptünk ki a tornácra.

- Érezzétek jól magatokat - integetett ki az ablakból Zoe édesanyja.

- Meglesz, anyu - mosolygott vissza bájosan gyerekkori cinkostársam.

A fiúk közül először Ryan lépett fel az első lépcsőfokra, kezét Zoe felé nyújtva. Barátnőm  barna loknijait lágyan hátradobva karolt bele kísérőjébe, majd - ahogy felemelte habos-babos ruháját, hogy hanyatt ne essen - magához ölelte a fiút.

- Gyönyörű vagy - suttogta Zoe fülébe, miközben barátnőm válla felett átnézve lágyan állta a tekintetem. Szörnyen éreztem magam, mert mindvégig olyan érzésem volt, hogy ezt a kijelentését nem neki, hanem nekem szánta.

- Indulhatunk? - lökte el magát Tyler is a kocsitól, majd csajozós mosolyát megvillantva elém lépett.

- Köszönöm, hogy elkísérsz  - jelentettem ki barátságosan, és a karjába csúsztattam az enyémet, miközben bal kezemmel a ruhámat igazgattam, nehogy én is rálépjek.

- Ugyan - kacsintott, majd a fülembe suttogva folytatta. - Enyém a megtiszteltetés, hogy egy gyönyörű Alfával nyomulhatok. - Kijelentésére elpirultam, amit alighanem észrevett, mert újra rám mosolygott, mire én viccesen oldalba böktem.

***

*Derek szemszöge*

Már az esti szürkület idejét tapostuk, mire sikerült Richardékat is belevonnunk a mai báli feltérképezésünkbe. Zavart, hogy nem tudtam, mi várhat ránk. Nem akartam még több fajtársamat bajba sodorni, de a frissen kapott üzenetből ítélve, eddig úgy tűnt, legalább Molly jó kezekben van.

„Most értünk ide. Úgy szimatolom, nincs fenyegetés, de azért siessetek. Tyler.”

Ledobtam a telefont magam mellé az ágyra, majd hangosan felsóhajtottam, és arcomat két tenyerem közé temettem.

- Kopp-kopp – nyitott be félig a szobámba Laura, egy sejtelmes mosollyal az arcán. Majdnem leesett az állam, amikor megpillantottam őt.

- Hát, te? Hova készülsz így kiöltözve? - mosolyodtam el. Hosszú, oldalt felsliccelt, tűzpiros estélyi ruhát viselt, egy ezüstszínű tűsarkú szandállal kiegészítve.

- Bálba, öcskös, és nem megyek egyedül – dalolta kacarászva, majd a háta mögül elővarázsolt egy fekete öltönyt, fehér inggel, valamint egy hozzá illő cipővel.

- Na, nem! Felejtsd el! - pattantam fel az ágyról tiltakozásképpen.

- Derek, bármennyire is ellenállhatatlan vagy mások számára egy farmerban és egy pólóban, itt kemény dress code van érvényben – nézett rám szúrós tekintettel.

- Laura, mi nem vagyunk végzősök. Ezért is figyeljük kívülről az eseményeket – magyaráztam neki, de mindhiába. Fejét csóválva az ölembe nyomta az esti viseletemet.

- Ne aggódj, mindent elrendeztem. Csodásan fogunk egymás mellett mutatni, öcskös – nyomott egy puszit az arcomra.

- Utálom, amikor ilyen vagy – morogtam, nemtetszésemet kifejezve.

- Tudod, hogy szeretlek. Öltözz, és indulunk – kacsintott, majd távolodó lépteinek a kopogását hallgatva, szemforgatva készülődni kezdtem.