29. fejezet

 *Molly szemszöge*

Az idei végzős bált - akárcsak a többit – az iskola hatalmas tornatermében tartották. A mi drágalátos iskolánk annyiban volt különleges, hogy a kazánház kivételével az egész alagsort ez a terem töltötte ki, így egy majdhogynem meredek lépcsőn kellett megközelítenünk a helyet.

A feldíszített folyosón az idevezető utat arany és fekete színű lufik mutatták, a talpunk alatt pedig vörös rózsaszirmok terültek el a fényes járólapon.

Amikor először idekerültem, azt sem tudtam, merre menjek. Emlékszem, egyszer el is tévedtem. Nagyon para volt az egész, mert köztudott, hogy körülbelül semennyi fény sem jut be ide, az alagsorba. Nem is értem, kinek az agyából pattant ki ez az ötlet, hogy itt kell létrehozni ezt a tornatermet. Mindenesetre, a bálnak tökéletes helyet biztosított. Így, a sötét miatt, még inkább érvényesülhetett a színes fényforgatag, ami bevilágította a szimmetrikusan elrendezett, nagyobb méretű körasztalokat. Egy-egy asztalnál, kényelmesen, akár 6-8 diák is el tudott férni. 

Az igazgató köszöntő beszéde előtt még volt egy kis időnk asztalt keresni, ahol nyugodtan helyet tudtunk foglalni mind a négyen. Tyler a bal oldalamon ült, jobbról pedig Ryan, aztán pedig Zoe zárta a baráti körünk sorát. Végül még egy pár csatlakozott hozzánk, de még így is volt kettő személynek szabad helye az asztalunknál. 

Az igazi báli hangulat fokozásaként aláfestésnek halk hegedűszó szólt a színpadon elhelyezett hangfalakból. Fél órán belül csaknem az egész terem megtelt izgatottságtól zsibongó diákokkal.

Ahogy elkezdődött az ünneplés, a tanáraink elegáns ruhába öltözve, egymás után álltak fel az igazgató mögött, megkönnyebbült mosollyal az arcukon. Hatalmas búcsúztatóra senki sem számított és nem is készült, hiszen itt a zenéé és a táncé volt a főszerep, velünk egyetemben.

Röviddel a beszéd után izgulhatott a csapat, hiszen a bál egyik fénypontja következett. Minden diák már a vizsgák előtti héten külön-külön szavazhatott arra, hogy ki legyen a bál Királya és Királynője.

- Jajj, Istenem – izgett mozgott mellettünk Zoe az asztalnál. - Ez olyan izgi – vigyorgott ránk. - Vajon ki lesz az? Remélem én és Ryan – tapsikolt izgatottságában.

- Én rátok szavaztam – kacsintottam feléjük.

- De cuki vagy, Molly – állt fel a helyéről, majd a székem mögé sétált, és hátulról átölelt. - Amúgy skacok, kértek puncsot?

- Mennyire gyerekbarát? - kuncogott az asztalunknál ülő szőke hajú lány, aki egy gyönyörű királykék estélyiruhát viselt.

- Tudom melyik tálból kell merni – súgta oda neki barátnőm felspannolva. - Szóval, mindenkinek jöhet egy kör?

- Naná! - feleltük szinte egyhangúan.

***

Alighanem a mi asztalunk volt a legvidámabb az elsők között. Igaz, mi vérfarkasok - gondolok itt Ryanre, Tylerre és jómagamra – a többiekhez képest semmit nem éreztünk az alkoholból, de ennek ellenére nem zártuk ki magunkat a jó hangulatból. Ahogy egyre viccesebbnél viccesebb emlékeket osztottunk meg egymással az asztalnál, figyelemfelkeltésként megszólalt az est felkonferálója, aki szintén a Farkasok nevű banda alapító tagja volt. Kellemesen mély hangja még a mikrofonon keresztül is jócskán betöltötte a teret. Figyelmünket egyből oda összpontosítottuk.

- Hello Mindenki! Hát eljött ez a nap is. Köszöntök én is mindenkit ezen a jeles ünnepen. Immáron nem is tudom hányadik alkalommal rendezik meg ezt az őrültek házát. Én csak így hívom – tette hozzá viccesen a fiú. Mindenki vele együtt nevetett. - Komolyra fordítva a szót: fantasztikusan néztek ki. Mindannyian! De tényleg. Amint látjátok, mögöttem már készülődik valami – mutatott a háta mögött felsejlő fiatal elsősökre. Mindkettejük kezében egy-egy bordó bársonypárna volt, rajta pedig a hőn áhított koronák. - Nem is húzom tovább az időt. Megkérnék mindenkit, hogy álljatok fel, és ünnepeljük méltóképp a bál Királyát és Királynőjét.

Székek hangos nyikorgása töltötte be a hatalmas tornatermet, amit gyönyörűen feldíszítve adtak át a részünkre erre az alkalomra. A félhosszú hajú fiú megvárta, amíg minden diák eligazgatja a báli ruháját, majd folytatta:

- Rengeteg emberkére szavaztatok, ami csúcs szuper, de sajnos csak egy pár lehet az, aki az est fénypontjává válik. Lássuk, kik is azok – mosolyodott el csibészesen, majd a mellette lévő kis asztalka felé fordult, amin kettő boríték pihent. Az egyik fekete volt, arany díszítéssel, míg a másik épp az ellenkezője: hófehér. A fiatal srác először a sötét levélborítékot tépte fel. - Hát ez őrület – vigyorgott örömében. - Gratulálok barátom! - kiáltotta el magát. - A Királyunk nem más, mint Ryan Williams.

Zoe sikítva ugrott a barátja nyakába, majd lágyan a fénylő porond felé lökdöste: - Irány! Menj! Vár a színpad. - Ryan egy pillanatra még hátranézett a válla felett, egyenesen a szemembe. Hogyhogy eddig még nem vettem észre, mennyire máshogy reagálok rá? Talán azért, mert a Bétám. Mindenesetre különös...

 Gondolatmenetemből barátnőm zökkentett ki, aki mellém lépve ujjait az enyémekre kulcsolta, és együtt néztük végig, ahogy szerelme elfoglalja megérdemelt helyét a színpadon.

- Úgy izgulok – súgta a fülembe. - Ugye nem fogok hanyatt esni a lépcsőn felfelé menet?

- Hát persze, hogy nem. Azt Ryan sosem engedné. – Az aggodalmát látva rámosolyogtam. Teljesen felesleges volt az idegeskedés a részéről. Minden a legnagyobb rendben lesz.

Egészen addig fel sem tűnt a terem bejáratánál az a díszletként felállított hatalmas fa, amíg fel nem kapcsolták rajta a led fényeket. Hűha! Valami gyönyörű látványt nyújtott! Farkaslátásomnak köszönhetően részletesebben is ki tudtam venni ezt a kreatív ötletet. A végzős diákok profilképei külön-külön kaptak helyet egy-egy fényesen világító, csillagformájú keretben, néhány vidámabb pillanatképpel vegyítve. A fa törzse melegséget árasztó led fényekkel volt körbetekerve. A látványba belemerülve - szinte a semmiből -, megmagyarázhatatlan módon, egyfajta őrült szomorúság kerített a hatalmába. A szívem meg akart hasadni, habár nem tudtam ezt mire vélni, hiszen az életem alighanem legboldogabb pillanatában vagyok most itt, a barátaimmal körülvéve. Szomorúan elmosolyodtam, miközben még mindig az árválkodó fa díszletet figyeltem.

- Molly Jefferson! - hallottam meg a nevemet őrült üdvrivalgások közepette. - Molly Jefferson! Huhuuu! Gyere, baby! Te vagy a Királynőnk! - Szinte csak úgy sikította a szavakat a mikrofonba a felspannolt fiú.

- Hogy micsoda? - hüledeztem Zoe felé fordulva, aki a nevem hallatán elengedte a kezemet. - Ez… ez nem lehet. Neked kellene… - kezdtem bele, de barátnőm belém fojtotta a szót. Rám mosolygott, de ez nem szívből jött. Éreztem. Ezen felül hallottam, ahogy az adrenalin csak úgy lüktetni kezd az ereiben.

- Molly, téged szavaztak meg. A korona a tiéd – mutatott a színpad irányába.

Elindultam Ryan felé, miközben egy erőltetett mosoly ült ki az arcomra. Sajnáltam Zoe-t, hogy nem ünnepelhetett együtt azzal a sráccal, akit szeret. Ezt igazán megérdemelték volna. Annyira belemerültem barátnőm magánéletébe, hogy a színpadra való fellépésem közben a ruhám tüll része valahogy külön életet akart élni. Sikerült bénázva, majdhogynem arcon esnem benne, ha valaki el nem kap időben. A hajamat kisöpörve a kellemetlenségtől lángoló arcomból, feltekintve egy mosolygós, barna szempár figyelt le rám.

- Jól vagy? - kérdezte Ryan. Csodálkozom, hogy nem röhögött a képembe. Mi van vele?

- Igen, persze – fújtattam magamban. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? Én, aki hiper-szuper farkas képességekkel van megáldva. Erre mi történt? Majdhogynem felnyaltam a padlót. Csodás!

- Gyere, segítek – nyújtott segítő kezet Ryan. Minden hezitálás nélkül belé karoltam, és a szórakozott barátja mellé sétáltunk.

- Jól van, fiatalok – húzta ki magát a félhosszú hajú srác. - Készen álltok a koronázásra? - Mindketten bólintottunk, majd egymásra mosolyogtunk. - Ryan, kérlek lépj előbbre. - A banda frontembere egy hatalmas sasszéval a színpad elejében termett, majd kezét oldalra nyújtotta, jelezve ezzel a szándékát felém. Kérdőn a barátjára néztem, aki mögött már felsorakoztak a bársonypárnát tartó fiatalok. A fiatal srác mikrofonnal a kezében felém biccentett egyet, mire én is előre sétáltam.

- Ó, drágalátos gyermekeim – kezdte viccelődve Ryan barátja.

- Idióta – rázta meg nevetve a fejét Ryan, mire én is elengedtem egy félmosolyt. Zoe barátja erre a gesztusomra csak még erősebben szorítani kezdte a karomat. Úgy éreztem, mintha sosem akarná elengedni.

- Itt állunk e két fiatal koronázási szertartásán – folytatta a félhosszú hajú srác, megcsillantva kék szemeit. Azok a vakító kék szemek… Hiába hallgattam a szentbeszédet, gondolataim másfelé kalandoztak. Oda, ahol szinte sosem jártam… vagyis úgy érzem, de a tudatalattim valahogy ezt másként gondolta. Egy szempillantásra a bejárat felé vezettem a tekintetem, mintha arra várnék, hogy valaki belépjen azon az ajtón. Valaki, akit sosem tudnék elengedni. Észre sem vettem, amikor Sam - mert így hívták a srácot- a fejemre helyezte a koronát, és két puszi kíséretében Ryan óvó ölelésére bízott. A mellettem álló Bálkirály jobb kezét a csípőmre helyezte, és lágyan maga mellé húzott. Kissé frusztrálva éreztem magam ettől a szituációtól, pedig hivatalosan úgy tudom, hogy az egyedülállók táborát erősítem. Csakhogy ott van az a bizonyos Derek, akire még mindig nem emlékszem...

- Tudom, a hagyomány az hagyomány – emelte fel megadóan a kezeit Sam. –, de az én fantasztikus barátom egy igazi rock sztár. Jeee! - ordított bele a mikrofonba, ezzel megalapozva az est hangulatát. - Tehát, az a Királyunk kérése, hogy beszéd helyett valami egészen mással szeretne kedveskedni nektek. Egy közös duettet szeretne előadni az ő Királynőjével – kacsintott felém.

- Hogy mit?! - kérdeztem megrökönyödve.

- Nyugi Molly, menni fog – suttogta a fülembe, egy percre sem engedve a lágy szorításából.

- Ryan, én nem tudok énekelni – nyöszörögtem kellemetlenségemben.

- Ott voltam Molly. A bisztróban. Minden egyes alkalommal.

- De az csak bohóckodás volt. Hülye karaoke estek – ráztam meg a fejem szemforgatva. - Emlékszem nem egyszer még ki is nevettetek minket. Pont vele – mutattam Sam felé.

- Karaoke ide vagy oda, én figyeltem, és hallgattalak benneteket. Főleg téged.

- Minden rendben skacok? Csak mert valamit már produkálni kellene. Kezd kínos lenni ez a csend – súgta oda nekünk a konferanszié.

- Sam, segítesz nekünk? - A srác bólintott, majd a közönség felé fordult.

- Drága Királyunk befogott a munkába – hajolt meg bohókásan a színpad elejében, mire a diáksereg ujjongva tapsolni kezdett.

- Felejtsd el Ryan, én nem fogok énekelni. Nem fogok… nem… nem és kész – majd színpadiasan pukedliztem egyet, és elindultam a lefelé tartó lépcső irányába, de Ryan a kezem után nyúlt, és mélyen a szemembe nézett, úgy, ahogy eddig még senki sem tette.

- Mindenben segítek. Te is a színpadra születtél, akárcsak én – próbált biztatni, de én csak vállat vonva megráztam a fejemet.

- Ugye most csak viccelsz?! – nevettem fel közömbösen.

- Nem csak a vérfarkas létből áll az életünk, Molly. Ezt sose felejtsd el. Bízz bennem – nyújtotta kezét ismételten felém. Mély levegőt vettem, majd megadóan visszasétáltam mellé, mire a diákok tapsviharral köszöntöttek.

A szívem majd kiugrott a helyéről, amikor Sam elém rakott egy mikrofonállványt, sajnos nem mikrofon nélkül. Ryan – látva idegességemet - halkan elnevette magát, végül kezébe vette a gitárját, és mellém lépett. Sam barátjára kacsintott, majd ő is csatlakozott hozzánk a saját hangszerével a kezei között, ami szintén egy gitár volt.

- Azt sem tudom, mit akartok – forgattam a fejem ide-oda a két fiú között.

- Ahogy elkezdem játszani, fel fogod ismerni. Segítek a belépésnél, és Sam is itt van. Átvesszük, ha nem megy. Csak nyugi.

- Rendben – fújtam ki lassan a levegőt. Nem tudom, mit csinált velem Ryan, de működött. Teljességgel megbíztam benne. Az csak egy dolog, hogy a vérfarkas létben én voltam a bátrabb, de itt, a színpadon ő volt az, aki otthonosan mozgott.

Másodpercnyi szünetet követően Ryan magabiztos lendülettel belekezdett gitárjának a pengetésébe. Az akkordok ismerősek voltak. Kicsit hosszabb bevezetőt hagyott a dal kezdő versszaka előtt, hogy szokjam a dallamot és a hangnemet, de nem kellett aggódnom. Szinte a zsigereimben éreztem, hogy menni fog ez, csak memorizálnom kell újra a kedvenc dalomat. Merthogy az volt, és ő ezt jól tudta. Igazat mondott korábban. Valóban ott volt, és figyelt, ugyanis ezt a dalt sosem hagytam ki a karaoke-s repertoáromból. Megmosolyogtatott az a gondolat, hogy most itt, megannyi diáktársam előtt fogom előadni, teljesen komolyan, minden poénkodás nélkül. Ryanre pillantottam, aki már bólogatva jelezte felém, hogy ideje lenne elkezdenem a dalt. Bátortalanul a mikrofon elé léptem, és mielőtt kinyitottam volna a szám, hogy bárminemű hangot préseljek ki magamból, tekintetemet gyorsan végigfuttattam a közönségünkön.

- Aki szeretne, nyugodtan táncolhat – szólt bele lazán Ryan a mikrofonjába, majd felém kacsintott. - Készen állsz? - tette fel a kérdést csillogással a szemében. Alsó ajkamba harapva bólintottam egyet, habár még mindig lámpalázas voltam egy picit.

***

Teljesen felesleges volt az aggodalmam az elején. Hihetetlenül jól sikerült a közös produkciónk, olyannyira, hogy a duettünk után Ryan bandatagjai még egy ideig örökzöld rock slágerekkel szórakoztatták a fiatalokat.

Az adrenalintól és a boldogságlökettől felpörögve a színpad mögé húztam Ryant, aki meg sem volt lepődve a levakarhatatlan vigyoromtól.

- Úristen, Ryan! Hallottad, milyen hangok jöttek ki belőlem? - hadonásztam a levegőbe, mint egy bolond. - Belőlem, érted?

- Ez az igazi örömzene, Molly – fonta össze karjait a mellkasa előtt mosolyogva Ryan, majd egy apró mozdulattal, fejét megrázva helyreigazította göndör fürtjeit.

- Fantasztikus érzés volt. Egyszerűen szavakba nem tudom önteni… és ahogy te is beszálltál a hangoddal… Jézusom! Nézd, még a hideg is kirázott tőle – mutattam libabőrös felkaromra. - Köszönöm, hogy átélhettem ezt az élményt.

- Mindig is tudtam, hogy jó páros lennénk – lépett zavaróan közelebb. - És nem csak a zenében.

- Ryan, ez nem helyes. Zoe…

- Zoe tudja, hogy szerelmes vagyok beléd. Ő sincs belém zúgva, ne aggódj. Mindketten máshoz vonzódunk, és ez így van rendjén. - Értetlenül néztem rá. Mindketten?

- De akkor… miért…?

- Hogy miért vagyunk együtt? Ez egyszerű. Szimpla szórakozásból. Amolyan barátság extrákkal.

- Oh – sóhajtottam hangosan meglepődöttségemben. - Nem is tudtam, hogy ez így is működhet – fésültem át ujjaimmal zavaromban szőke hajkoronámat.

Ryan barna szemeivel - szinte megállás nélkül - engem méregetett. Már-már úgy éreztem, röntgen látással is rendelkezik, olyannyira zavarba ejtően vándorolt tekintete fel s alá a testemen. Mindeközben a színpadon újra felcsendült egy ismert, lassú rock ballada.

- Nekem adod ezt a táncot? – nyújtotta kezét felém, egy félmosollyal a szája sarkában. Csibészes volt. Túl csibészes… De belementem a játékába. Ahogy ujjaink összefonódtak, nem láttam mást magam előtt, csak egy fiatal srác szerelmes tekintetét. - Ezt akár én is énekelhetném – reagált a dal refrénjére a fülembe suttogva. - Merthogy tényleg ilyen lányra vártam mindig is.

- Ryan – toltam el magamat lassan tőle sóhajtva.

- Molly, érzem, hogy vonzódsz hozzám, és ennek semmi köze a bétaságomhoz. Valld be – húzott vissza magához. Egyáltalán nem volt követelőző velem szemben, sem pedig erőszakos. Tenyerét gyengéden arcomra helyezte, és mélyen a szemembe nézett. Most tényleg meg akar csókolni?

... de én nem akarom ezt. Nem akarom ezt tenni Zoe-val. Láttam rajta, hogy a Bálkirálynő választás sem esett jól neki. Ennyit még sosem gondolkodtam egyetlenegy csókom előtt sem. Lehet igaza van Zoe-nak. Valami tényleg nincs velem rendben. Ezen még agyalnom sem kellene. Egyik lány sem tenné, hiszen Ryanről van szó, aki egy főnyeremény a maga módján. Gondolatmenetemből egy lágy mozdulat zökkentett ki, aminek következményeként ajkaink megtalálták egymást a színpad mögötti, titokzatos félhomályban.

Molly és Ryan duettje

Záró dal