Ízelítő a 10. fejezetből

(...)

Halk léptekkel a bejárat felé lopakodtam. Megpróbáltam átlátni a tejszín üvegen, de csak egy elmosódott, sötét alakot láttam, mozdulatlanul. Elfordítottam a kulcsot egészen addig, amíg nem kattan a zárban, majd a kilincsre fektettem a kezem, és ajtót nyitottam reggeli kopogtatómnak. Ha még nem lepődtem volna meg eléggé, úgy látszik, a meglepetések korántsem értek véget.

– Jó reggelt! – köszönt egy halvány mosollyal az arcán Derek, akiről teljes őszinteséggel állíthatom, hogy ő az első olyan fiú, kinek láttán szívem sokszor önkéntelenül kihagy egy ütemet. És ha még a szimpla jelenléte nem lett volna elég, egy gyönyörű vörös rózsát varázsolt elő a háta mögül. – Boldog születésnapot!

– Öhm.. hát… jó reggelt… neked is – dadogtam zavaromban, de közben a sírás fojtogatott. Be kell, hogy valljam, teljesen megfeledkeztem a születésnapomról, pedig minden évben, az előestéjén felpörögve tervezgettem, kiket fogok meghívni, mit csinálunk majd a csajokkal. De mindez valahogy most elfelejtődött. Vagy lehet, hogy tegnap már volt egy kis kiruccanásom, csak nem emlékszem rá?

(...)

9. fejezet

*Molly szemszöge*

Az este ismét rémálmok gyötörtek. Újra és újra megjelent előttem a vörös szemű démon alakja, aki a hold vakító fényénél vicsorogva üldözőbe vesz. Én pedig csak rohanok… rohanok és…

Hirtelen felébredtem. Ránéztem az éjjeliszekrényem órájára. Alig múlt hajnali egy óra. Ittam egy korty vizet a mellettem lévő pohárból, majd mély levegőt vettem. Megpróbáltam visszafeküdni, de éreztem, hogy a bal kezem görcsösen szorítja az ágyam matracát. Amikor lassan feleszméltem a rémálmomból, elengedtem a lepedővel borított matracot, és a bal felemre fordultam, szemben az ablakkal. Még a sötétlő függönyön is átvilágított a hold erős fénye: majdnem telihold volt. Már nem kellett sok ahhoz, hogy a hold felvegye teljes, végleges formáját. Nem tudom, miért gondolkodtam el ezen a természeti jelenségen. Lehet, hogy a rémálmom miatt?

Erősen magamhoz szorítottam a takarómat, és megpróbáltam elűzni a vöröslő, démoni szempárt lelki szemeim elől. Nem sok sikerrel. Ismét kinyitottam a szemem, és azon kaptam magam, hogy a paplan helyett körmeim újra a matracba mélyednek. Felültem az ágyon, és ugyanezzel a lendülettel felemeltem a kezemet is. Az a látvány, ami ezután fogadott, teljesen letaglózott. A matracon lévő lepedő a baloldalon teljesen fel volt szabva, épp az ujjaimnak megfelelő helyen. Ezután a jobb oldalamra néztem, ahol szintúgy körömmel felszabott csíkok éktelenkedtek. Éreztem, hogy a szívverésem felgyorsul, és levegőért kapkodom. Gyorsan felkeltem az ágyamból és az ablakhoz siettem.

Egyetlen mozdulattal áthajoltam a párkány fölött, és mélyet szippantottam a kicsit még csípős levegőből. A kis városban most kivételesen csend honolt, még a tücskök éjszakai zenéjét is meg lehetett hallani. Azonban ez a nyugodtnak tűnő pillanat nem tartott sokáig: a szobám feletti tetőtéren halk neszezésre lettem figyelmes. Valaki mászkál a házunk tetején!

Tisztán hallottam, amint annak a valakinek vagy valaminek a talpa óvatos léptekkel kikerül egy-egy tetőcserepet. A szokásosnál jobban kihajoltam az ablakon, hátha meglátok valamit, majd felültem a párkányra, és egy pillanatra megtorpantam. Csak nehogy valaki észrevegyen, mert akkor biztosan azt fogja hinni, hogy ki akarok ugrani, hogy öngyilkos legyek. De szerencsére egy lélek sem járt az utcákon, így felálltam a párkányra, és magam sem tudom hogyan, de felhúztam magam a tetőre. Kellett hozzá egy perc, amíg ráeszméltem, hogy tényleg fent vagyok a házunk tetején. Egy szál hálóingben. Lassan kezdtem már úgy érezni magam, mint egy alvajáró vagy holdkóros.

A hold még mindig vakító fénnyel ragyogott felettem. Körbenéztem. A tetőn aligha volt valaki rajtam kívül. Remek! Akkor ezek szerint megint hallucináltam, pedig ma igenis bevettem a gyógyszerem.

Aztán hirtelen egy halk reccsenés ütötte meg a fülem, ami a másik oldalról jött. A zaj irányába fordultam. A cserepeken óvatosan lépkedve – jobban mondva inkább csúszkálva, mivel mezítláb voltam – átsasszéztam a házunk udvarhoz közeli felére. Egy-két hatalmas pislogás közepette jöttem csak rá, hogy mégsem képzelődtem. Egy kevésbé sem cingár alak rohant a közelben lévő kis park felé, hogy aztán eltűnjön az azt követő erdő sötétjében.

Pár másodpercig még hezitáltam, hogy utána siessek-e? Az eszem száz százalékosan amellett érvelt, hogy túl veszélyes lenne. Mi van akkor, ha egy betörő az? El is rabolhatna. Viszont az ösztöneim – amikre legtöbbször hallgatni is szoktam – mindennél jobban vágytak egy kis kalandra. Ebben a pillanatban még az sem érdekelt, hogy hálóruhában és mezítláb voltam. Óvatosan lemásztam az ereszcsatorna segítségével, és éjszakai látogatóm nyomába eredtem. Még hátra sem néztem. Futottam egészen az erdő széléig, ám mielőtt beléptem volna a sötétbe borult rengetegbe, egy pillanatra megtorpantam. Ez épp elég volt arra, hogy összeszedjek egy kis bátorságot ahhoz, hogy belevessem magam egy éjszakai kirándulásba.

 Az első fa mellett elhaladva egyből megéreztem a lassan leszálló köd által benedvesített levéltakarót a lábam alatt. Hihetetlenül felszabadultnak éreztem magam. Mintha egy lennék a természettel. Kislány koromban mindig imádtam a szabadban bolyongani; forró nyári éjszakákon elterülni a puha pázsiton, és a csillagos eget kémlelni, ami szinte energiával töltött fel. És most – mondhatni – újra itt vagyok! A lelkem mélyén ártalmatlannak éreztem magam. Ugyanazzá a kislánnyá váltam, mint aki évekkel ezelőtt voltam, de valami most mégis megváltozott… Erős, maró szagot éreztem a levegőben. Csak egyetlen egy dologhoz tudtam hasonlítani. A vérhez.

A szörnyű felismerés hatására, az eszem minden áron el akart menekülni ebből az erdőből. A testem azonban teljesen megmerevedett, a lábam a földbe gyökerezett, és akkor megpillantottam… Egy termetes, fekete farkas lépett ki a köddel borított fák közül, hátán egy eszméletlen emberi testtel. A sűrű köd miatt nem tudtam kivenni, hogy az a valaki férfi vagy nő volt-e. Az eszméletlensége azonban kevésbé sem félemlített meg olyannyira, mint azok a vérvörös szemek, amikkel másodpercek alatt farkasszemet kellett néznem. Jézusom, észrevett! A fenevad észrevett!

Az álmom! Ez az egy gondolat fordult meg a fejemben, mire hátranyújtott kezeimmel körülöleltem a mögöttem lévő, nyirkos fa törzsét, és óvatosan hátrálva, tapogatózva – szemmel tartva a farkast – meghúzódtam a tövében.

A fenevad azonban nem volt egyedül. Három férfi vagy fiú kísérte őt. Kettő a jobb, egy pedig a bal oldalán. A fa tövében kuporogva azon imádkoztam, hogy az ébenfekete farkas nehogy mellettem teremjen. Jól tudtam, hogy a valóságban vagyok, mégis úgy éreztem, mintha egy horrorfilmben lennék. Az a három pasas ennyi erővel simán lehetne vámpír is. Jesszus, Molly! Nem Stephenie Meyer regénye elevenedik meg előtted!

A szívem a torkomban dobogott, a fejemben lüktetett a vér. Éjszakai kalandra vágytam? Hát tessék, most megkaptam. Ha így folytatom tovább, a végén még adrenalin túladagolásban fogok meghalni. Hogy őszinte legyek, nem hittem volna, hogy ennyire ijedős vagyok. Alig mertem jobbra vagy balra nézni. A fejemet leszegve az éjsötét avarra meredtem, majd magamhoz húztam a térdem, és kezeimmel átkaroltam. A fenébe, de hideg van! Jobb lenne hazamenni – fordult meg a fejemben, de annyira féltem, hogy a remegésemet már nem is a hideg, hanem a fokozódó rettegés váltotta ki.

Nyugalom, Molly! Most szépen felállsz és hazasétálsz. A farkas észrevett, de mégsem jött el érted, hogy ízekre szedjen szét. Ergo, már nem is fog bántani – nyugtatgattam magam gondolatban, majd összeszedtem magam, és fél szemel kikukkantottam a fa törzse mögül. Örömömben szinte táncolni tudtam volna.  A farkas már jó pár méterre volt tőlem. A hátsó lábai épphogy csak látszódtak a ködben. Letakarítottam a nyirkos falevelek borította csipkés hálóingemet, és a félhomályban feltápászkodtam a földről. Már épp indulni akartam, amikor egy utolsó pillantást vetettem az éjszakai ragadozóra és kísérőire. Farkas: pipa! Eszméletlen személy: pipa! Kísérő: egy, kettő, há… A szívem kihagyott egy ütemet. Hol a harmadik!?

Ha egy horrorfilm rendezője lennék, tutira… Naná! Miért is ne? Nem, de akkor sem. Nem merek megfordulni. A lábaimból hirtelen eltűnt minden erő, amikor megéreztem egy másik ember kellemesen meleg leheletét a meztelen vállamon. Édes Istenem! Nem lehetne inkább álom ez az egész? Ó, hogy miért nem vagyok az az ájulós fajta? Most akkor legalább nem lennék magamnál, és bármit is kezdene velem, nem tudnám, és nem érezném. Csak érjen már véget ez a rémálom!

Lehunytam a szemem. A kezem önkéntelen remegésbe kezdett. Utálom ezt az érzést. Az érzést, amikor valaki mögöttem áll, és csak a megfelelő alkalmat várja arra, hogy tehessen valamit. Valami rosszat…

– Nincs nálam semmi értékes dolog – suttogtam félelemtől összeszorított fogakkal. – Kérem, ne bántson – könyörögtem csukott szemekkel.

– Sss! – érezte meg újra az idegen leheletét, de ezúttal egyre közelebb: a nyakamon. Végül két erős kéz ragadott meg a felkaromnál fogva, ami miatt kapálózhattam is volna, de a félelem minden erőmet felemésztette. Nem beszélve arról, hogy még ki sem aludtam magam rendesen.

A szemem még mindig csukva volt, amikor az a valaki maga felé fordított, és lassan elengedte a felkaromat. Pár másodperc múlva kellemesen meleg és kényelmes ruhadarabot éreztem meg a libabőrös vállaimon. Vajon ez egy barátságos gesztus lehetett, vagy most jön majd az a rész, amikor az arcomhoz nyomnak egy kloroformmal átitatott rongyot, és beletuszkolnak egy rozzant furgonba. Őrült gondolatmenet, tudom, ami akár meg is történhetett volna, de szerencsére nem ez lett a történte folytatása. Az a valaki teljesen biztosra akart menni, hogy tényleg nem fázom-e. Éreztem, ahogy közelebb húz magához. Vagyis inkább ez már több volt annál. Magához ölelt és nyugtatásképpen a hátamat kezdte el simogatni.

– Mit keresel ilyen későn az erdőben? Ráadásul mezítláb, egy szál hálóingben? – Ezt a hangot már hallottam valahol, de most más volt. Aggódó és rejtelmekkel teli. Nem bírtam magam tovább türtőztetni. Talán mégsem egy rablótolvaj kezeibe üldözött az a farkas.

Lehet, hogy a túlzott fáradság volt az oka, hogy válaszként erős vállára hajtottam a fejem, és közelebb bújtam hozzá. Nagyon fáztam. Az ő felsőtestéből pedig csak úgy áradt a meleg. Olyan volt, mint egy hősugárzó. A hasonlatra halványan elmosolyodtam, végül kinyitottam a szemem. Nem láttam semmi mást, csak a pirkadat eljövetelét jelző, rózsaszínes ég alját. De ettől eltérően még ugyanolyan sötét volt, mint amikor betettem a lában ebbe az erdőbe. – Szóval? – törte meg a csendet a férfi, mert minden kétséget kizáróan az volt. Egy fiatal és életerős férfi. Kidolgozott felsőtestét még a vékony selyemből készült hálóingemen keresztül is éreztem. El akartam távolodni tőle, hogy megnézzem az arcát, de annyira fáztam, hogy inkább a hő forrásánál maradtam. – Meg fogsz fázni – jelentette ki mély, férfias hangján. Orgánuma hallatán megborzongtam. – Ma délután vártalak a bisztróban, de mire odaértél…

– Hogy mi? – Ki a fenét ölelgetek én? Egy szempillantás alatt felébredtem, és már a hideget sem éreztem olyan elviselhetetlennek.

Nagy nehezen kiverekedtem magam a szorításából, vagyis azért annyira mégsem kellett megerőltetnem magam, mert az illető önmagától elengedett. Először egyenesen a szemeibe néztem, amik egy villanásra vakító kékben szikráztak. Végül az arcát vettem szemügyre, ami a félhomályban alig volt rendesen kivehető, mégis tudtam, ki áll előttem.

– Ez csak egy rossz álom – hátráltam egy lépést. – Csak álmodom… csak álmodom… – hajtogattam lecsukott szemmel, remélve, hogy mihamarabb felébredek, és a puha, meleg ágyikómban találom újra magam.

– Molly – szólított nevemen a fiatal férfi.

– Én csak egy alakot követtem… aztán bejött az erdőbe… és… és ott volt az a hatalmas farkas is…

*Derek szemszöge*

Nem tudtam eldönteni, hogy Molly csak ijedtében dadog össze-vissza, vagy a közelgő telihold miatt volt ilyen zavarodott. Mindenesetre még vérfarkas szemmel is kellemetlen volt látni, ahogy ilyen hidegben, majdhogynem egy száll semmiben áll előttem. Még szerencse, hogy a kabátomat a hátára terítettem. Legalább ezzel sikerült egy kicsit megvédenem, nehogy összeszedjen valami megfázással járó betegséget.

Laura farkasüvöltése azonban magamhoz térített. Egyszerű parancsként hangzott. Már régóta eltűntem mellőle, és biztos voltam benne, hogy tudja miért és ki miatt. Aztán újra felüvöltött, mire Mollyt feltűnően kirázta a hideg, aminek feltehetően nem a hűvös erdei levegő volt az oka. Rémült tekintettel a mellettünk lévő fa törzse felé bámult. Megfordultam. Laura vérvörös tekintetével találtam szembe magam. Végül ismét Mollyra néztem. Arca falfehér volt, és hátrálni kezdett. Egy pillanatra azonban elvesztette az egyensúlyát, és megbotolva földre esett. Mielőtt bármit tehettem volna, Laura a mellkasán termett.

– Elég! – kiáltottam torka szakadtamból, de nővérem rám se hederített. Vérvörös szemeit Mollyéba fúrta, aki eszeveszett sikítások közepette vergődött hatalmas mancsai alatt.

– Ne! Kérlek! Ne! – sikította sírástól elfojtott hangon Molly, mire Laura rámorrant.

Legszívesebben újra rákiáltottam volna, de nem akartam testvéremet felfedni, és ezzel együtt magamat sem. Hirtelen azt sem tudtam, mit tegyek. Teljesen tanácstalan voltam. Csak álltam ott, mint egy élettelen farönk. Még sosem fordult elő velem, hogy megtorpantam. Miért blokkoltam le ennyire?

Valahogy éreztem, hogy Laura nem fogja bántani a félelemtől reszkető Mollyt, és azt is hogy így, vagy úgy, de segítenem kell rajta. Nem szerettem volna fájdalmat okozni neki, végül is a saját testvéremről volt szó, de nem tehettem mást. Rávetettem magam, nyakát erősen megszorítva lehúztam Mollyról az ébenfekete farkast. Jól tudta, hogy ha kell, bármi áron megfogom védeni Mollyt. Habár nem igazán tudtam, hogy miért, de… most is olyan védtelennek tűnt, pedig húgom és én is sejtettük, hogy mi lapulhat ez alatt a szelíd külső alatt.

Laura addig-addig erősködött a szorításom alatt, amíg szembe nem fordult velem, és a földre nem terített. Molly száját újabb sikítás hagyta el, de ezzel együtt, félelmét elrejtve felállt, és oldalba rúgta Laurát. A termetes farkas fájdalmában felordított, majd vicsorítva Molly felé kapott. A szőke lány azonban elhajolt a mancsa elől, és mielőtt még nővérem újabb lendületet vehetett volna, Molly guggoló testhelyzetet vett fel, szemei pedig vérvörösre változtak. Egy pillanatra megrémültem. Már nem is Mollyt féltettem, hanem Laurát.

– Az álmomban elkaphatsz, de itt nem – morogta Molly, miközben szemfogait a nap első, halvány sugarai jól láthatóan megvilágították.

– Laura – próbáltam megszólítani a még mindig dühtől rázkódó nővéremet. – Bízd rám! – De Laura nem mozdult. Megbabonázva meredt Mollyra, aki támadásra készen fürkészte az ébenfekete farkas vöröslő tekintetét.

– Már nem félek tőled – jelentette ki felbátorodva Molly, majd nővérem megnyúlt állkapcsa felé kapott, de félúton mintha megmerevedett volna. Egy ismeretlen alak tűnt fel a háta mögött, egy üres injekciós tűvel a kezében. Az anyag, amit a fiatal fiú Molly testébe fecskendezett, először megbénította, majd pedig elaltatta őt.

– Nagyon szívesen – jelentette ki egy csibészes mosoly kíséretében a barna hajú srác.

Fehér trikót és világosbarna, koptatott farmert viselt. Arca kissé borostás volt, ami első ránézésre idősebbé tette, de nem lehetett több 17-18 évesnél. Amint a szer végleg álomba szenderítette a fiatal lányt, óvatosan a földre fektette és egy lépést tett felénk. Laura automatikusan hátrálni kezdett. Nemtetszését kinyilvánítva szünet nélkül vicsorgott rá. – Én a te helyedben nem tenném ezt – mosolyodott el újra. – Laura… – ejtette ki lassan húgom nevét. – …és Derek Hale. – Végül az enyémet is.

– Honnan ismersz minket? És ki vagy te? – kerültem ki nővéremet és léptem egyenesen az idegen elé.

– Ne higgyétek, hogy ennyire udvariatlan vagyok, csak hát… muszáj volt a hugit egy kicsit rendbe szednem. Egyébként Adam a becses nevem – majd grófokhoz illő gesztussal meghajolt előttünk, és miközben felegyenesedett, szomorúan elnevette magát. Molly mellé guggolt, és arcát simogatva suttogott hozzá: – Sajnálom, hogy senki sem világosított fel időben arról, hogy ki… vagy mi is vagy valójában.

– Ezek szerint Molly a húgod? – kérdeztem, és bevallom, hogy féltem a választól.

– Félig-meddig.

– Most akkor melyik?

– Féltestvérek vagyunk – állt fel Molly mellől a fiú, és nekitámaszkodva egy fának, folytatta: – 20 év különbséggel majdhogynem egy nap születtünk.

– 20 év? – kérdeztem hitetlen tekintettel. – Ugye most csak viccelsz?

– A családi átok az oka. És ha Molly betöltia 18. életévét, valószínűleg ő is erre a sorsra fog jutni, mint én – sóhajtott. – Ahogy elnézem az arcodat, sokat nem tudsz még erről a lányról.

– Talán igen, talán nem – jelentettem ki felvont szemöldökkel. –, de nyitott vagyok bármire. Szóval hallgatlak!

– Előbb haza kell vinnünk őt. Utána, ígérem, olyan dolgokra is fény derül, ami sok mindent megmagyarázhat a ti szemszögetekből.

Ízelítő a 9. fejezetből

(...)

Egyetlen mozdulattal áthajoltam a párkány fölött, és mélyet szippantottam a kicsit még csípős levegőből. A kis városban most kivételesen csend honolt, még a tücskök éjszakai zenéjét is meg lehetett hallani. Azonban ez a nyugodtnak tűnő pillanat nem tartott sokáig: a szobám feletti tetőtéren halk neszezésre lettem figyelmes. Valaki mászkál a házunk tetején!

Tisztán hallottam, amint annak a valakinek vagy valaminek a talpa óvatos léptekkel kikerül egy-egy tetőcserepet. A szokásosnál jobban kihajoltam az ablakon, hátha meglátok valamit, majd felültem a párkányra, és egy pillanatra megtorpantam. Csak nehogy valaki észrevegyen, mert akkor biztosan azt fogja hinni, hogy ki akarok ugrani, és öngyilkos akarok lenni. De szerencsére egy lélek sem járt az utcákon, így felálltam a párkányra, és magam sem tudom hogyan, de felhúztam magam a tetőre.

(...)

8. fejezet

*Derek szemszöge*

”Tartsd szem előtt Mollyt és Ryant!” – visszhangzott a fejemben Laura parancsa, miközben az erdőt róttam lassú léptekkel. Nem igazán tetszett neki, amikor felhoztam az ”új falka” témát, de ezzel is számolnunk kell. Nem tehetünk úgy, mintha nem is létezne. És az idő sürget! Két nap múlva telihold.

Az avarban meglapuló éjszakai rágcsálók és rovarok halk neszezéssel távolodtak el lépteim elől, ahogy megérezték közeledésemet.

– Gyerünk, üss meg! – hallottam meg hirtelen Tyler utasító hangját az erdő mélyéről.

– Mi a…? – gondoltam magamban zavaros tekintettel, majd gyors léptekkel a hang irányába siettem

– De miért, haver? Ennek nincs semmi értelme. Nem akarlak megütni – hallatszódott a másik fiatal tiltakozó válasza is.

– Nem kértem nemleges választ – majd egy hangos földre huppanás és nyöszörgés hagyta el a szenvedő alany száját. – Addig ütlek, ameddig nem… – Rohantam, ahogy csak bírtam. Tyler szavait a füleim mellett elsüvítő szél szinte semmivé foszlatta.

– Tyler! Mi a fenét csinálsz vele!? – fogtam le hátulról Laura barátját. – Meg akarod ölni?

– Te is tudod, hogy ahhoz sokkal több kellene, minthogy véresre verem az arcát – szabadult ki erős szorításomból. – Laura említette, hogy már ő is közülünk való, és mivel a barátom, kötelességemnek tartom…

 

– És az nem is számít, hogyan reagálna rá, ha megtudná? – vágtam a szavába dühösen. Tyler valóban idióta. Ehhez kétség sem fér.

– Mire hogy reagálnék? – kérdezte meg félve Ryan.

– Tudom, hogy benned van! Gyerünk, haver! – majd ismét a barátjának rontott, őrült, vérszomjas csillogással a szemében. Közeleg a telihold. Eddig Tyler volt az egyetlen olyan Béta, akiből, tapasztalataim szerint, már napokkal ezelőtt a legrosszabbat hozta kis a kerekedő hold hatása.

Tyler meggondolatlanul támadta le Ryant, aki rémülten próbált meg védekezni őrült barátja ellen. Magamban nővéremre gondoltam: még hogy én vigyázzak Ryanre és Mollyra? Inkább ő tartsa pórázon a pasiját, mielőtt még teljesen megőrül. Hiába próbáltam meg segíteni Ryanen, Tyler annyiszor a lábamba és az arcomba karmolt, hogy én is hamar a földre kerültem. Szemei sárgán izzottak. Ahogyan elnéztem az arcát és a testtartását, fogadni mernék, hogy ebből még telihold előtt teljes átváltozás lesz. A düh, vagy nem is tudom mi, olyannyira fűtötte belülről, hogy még a legjobb barátjának is nekiesett.

– Laura! – kiáltottam torka szakadtamból, remélve, hogy meghallja majd. – Laura! Segítened kell! – A percek vészesen fogytak, és Ryan arcán már alig volt sértetlen felület. Csupa vér borította.

– Te… teljesen… megőrültél…! – ordította el magát a földön fekvő Ryan, majd lábaival lerúgta magáról Tylert, úgy, hogy az a szemközti fa törzsének csapódott, öt-hat méterre bandatársától. Erre a pillanatra már én is felkaptam a fejem. Úgy tűnt, Ryan most már nem azaz esetlen tini, mint aki percekkel ezelőtt volt. Szemeiben felizzott a düh, és meg mernék rá esküdni, hogy egy pillanatra, az éjszakai homályban mintha sárgán világítottak volna. Tyler nem sokáig tétlenkedett a földön. Sikerült elérnie, hogy barátján egy pillanat elejéig felülkerekedjen vérfarkas énje, de ez már nem volt neki elég.  Kajánul elmosolyodott, mire a gyilkolási vágy olyannyira eluralkodott rajta, hogy szinte már végezni akart Ryannel.

Ennek a tétje már több volt, mint holmi erőfitogtatás. Ha nem lépek közbe, percekbe sem telhet, és Ryan halott lesz. Nem tehettem mást: át kellett változnom. A két újonc tini vérfarkas közé álltam, és tenyeremmel megpróbáltam minél távolabb tolni őket egymástól. Pár perc múlva azonban már éreztem, hogy egymagam túl kevés vagyok ehhez. És Laura még mindig nem volt itt! Vagy úton van, és ezért nem ért még ide, vagy nem hallotta meg a hangomat. Csak egy lehetőségem maradt. Halk morgás tört fel belőlem, majd mély levegőt vettem, és amilyen hangosan csak tudtam, farkasokhoz híven felvonyítottam. A farkasok, így a vérfarkasok is, így jelzik a falka többi tagjának, hol tartózkodnak pontosan. Ha egy másik falkatag a közelben van, jobb esetben visszajelzést is kaphat a többiektől. Ebben reménykedtem én is. Az én esetemben azonban egy Béta hívta az Alfáját, akinek kötelessége az ”alárendeltjének” a segítségére sietnie.

Alig telt el két másodperc, máris meghallottam Laura vonyítását. Ez épp elég volt nekem ahhoz, hogy megtudjam, a közelben van, és épp úton van felénk.

***

Laura ösztönösen, igazi Alfához méltóan viselkedett, viszont láttam rajta, hogy valami nagyon felizgatta őt. És még Tyler is gondot okozott neki. Nem is kicsit! Nővérem méltóságteljesen Tylerhez sétált, aki teli vigyorral az arcán földre nyomta Ryant, majd felállt és megcsókolta Laurát. Egy Alfának azonban – érzelmileg bármennyire is kötődik falkájának az egyik tagjához – az ilyen helyzetekben racionális döntést kell hoznia, ami a fiú halálával is végződhetne, de Laura sosem volt az a vérengzős fajta.

– Igazad volt, tényleg közülünk való – jelentette ki felbuzdultan Tyler.

– Tudom – mosolyodott el nyugodtan Laura, majd arca hirtelen komollyá vált, és karmaival egy mély sebet ejtett Nyálgép Tyler mellkasán úgy, hogy az megbotlott és a földre esett.

– Basszus! – szisszent fel Ryan rémülten, miután barátja egyenesen melléje huppant.

– Bébi? Mi a baj? – szorította a tenyerét a vérző sebére Tyler.

– Hogy mi a baj? Az, hogy nem kellene beleavatkoznod más dolgába, és le is buktathattál volna minket! – ordította dühösen Laura. – Ő nem a mi gondunk – mutatott Ryanre.

– De hisz…

– Nem mi vagyunk az egyetlen falka a környéken. Már nem.

– Ezek szerint akkor van még egy Alfa rajtad kívül? – kérdezte döbbenten Tyler. Laura bólintott. – És ki az?

– Az, aki Ryant a hullaházba juttatta.

– Molly!? – nevetett fel a fiatal vérfarkas szarkasztikusan, majd ismét a sebéhez nyúlt, és felszisszent. ­– Miért nem gyógyulok?

– Kezdetnek ez is megteszi büntetésnek. Legközelebb a fejedet tépem le – térdelt le Tyler mellé Laura.

– Mióta lettél ilyen szörnyeteg velem? – szögezte nővéremhez a kérdést.

– Szörnyeteg? Cöh… – ragadta meg Tylert nyakánál fogva, majd a felsőtestére ült, és karmai mellé megvillantotta vérvörös szemeit és az agyarait is. – Te is az vagy – suttogta a fiú fülébe, végül a vállába harapott.

– Ááá – ordított fel Tyler fájdalmasan, mire Ryan összerezzent.

– Na, jó, én ezt már nem bírom tovább – suttogta halkan, majd felállt, és az erdő belseje felé rohant.

– Derek, állítsd meg! – utasított Laura, én pedig tettem, amit tennem kellett.

Ryan zihálva menekült előlem, néhol megbotolva egy-egy kiálló faágban.

– Hagyj békén! – kiáltotta maga után kétségbeesetten, majd megtorpant egy fa tövében, és nagy levegővételek közepette a törzsének támaszkodott. – Tudom, hogy itt vagy! Ha békén hagysz, esküszöm… esküszöm, senkinek se mondok semmit se.

Pont olyan szemszögből láttam Ryant, ahonnét ő már nem vehetett észre engem, így minden lépését figyelemmel tudtam követni.

– A hallgatás beleegyezést jelent? – nézett körül óvatosan a fák között. – Most akkor lassan elindulok, és… – lépett ki a fa mögül, majd egy szőke lányba botlott bele, aki félelmében elsikította magát. – Sss! – tapasztotta egyik tenyerét a lány ajkaira. – Ígéred, hogy nem sikítasz még egyszer. – A szőke hajú lány bólintott, mire Ryan lassan elengedte őt. – Egy őrült van a nyomomban – zihálta, majd ismét körbenézett. –, és nem akarom, hogy rám bukkanjon.

– Tudom.

– Honnan?

– Én láttam… mindent, de tudom tartani a szám.

– Hidd el, én is azt szeretném, de azt sem tudom, hogy mi történik körülöttem, de ezek az emberek őrültek. Még Tyler is – temette tenyerébe az arcát. – Pedig ő volt a legjobb barátom, és most… Hogy kerülsz te ide?

– Követtelek. Téged és Tylert. Azt hittem, hogy egy újabb összejövetel lesz.

– Bár az lett volna – sóhajtott fel a fiú. – Mondd csak, te hiszel a vérfarkasokban? – És ekkor éreztem úgy, hogy közbe kell lépem. Ryan, amint észrevett, ismét eluralkodott rajta a pánik. – Ő az egyik! – mutatott felém.

– De hiszen ő… Én ismerem őt – suttogta a lány. – Derek – ejtette ki lassan a nevem.

– Az a lány, aki vele volt, ő még veszedelmesebb. Ha összefogunk, a srácot simán lenyomhatjuk.

– Velem kell jönnötök – morogtam, és közelebb léptem hozzájuk.

– Még sosem láttam ilyen vakítóan kék szemeket – suttogta a szőke hajú lány, aki nem volt más, mint Sarah, Molly barátnője.

– Ő is ugyanazt látta, amit én. Bármikor hívhatnám a rendőrséget – fenyegetőzött Ryan.

– De nem fogod. – Hangom lassan kezdett hasonlítani a horrorfilmek gonosz főszereplőiéhez. Nem beszélve a szituációról: két eltévedt fiatal, szemben egy vérfarkassal, egy sötét erdő közepén.

– Nem fogja – suttogta Sarah, aki megbabonázva meredt rám. Tudtommal nem tudok hipnotizálni, de amikor újra ránéztem, óvatos léptekkel átszelte a köztünk lévő távolságot.

– Hé – nyúlt utána Ryan riadtan, de már nem sikerült elérnie. Amikor a lány megállt közvetlenül előttem, arcáról eltűnt a ’hipnotizálás’ álarca, és komoly tekintettel kezdte el fürkészni az arcomat, míg pillantása meg nem akadt a félig-meddig előbukkanó szemfogaimon. Felsóhajtott, majd mélyen a szemembe nézett.

– Molly tud róla? – kérdezte teljes nyugalommal a hangjában, mintha már régóta tudná a titkomat.

– Valaki igazán elmagyarázhatná már végre, hogy mi köze van mind ennek Mollyhoz! Ha ráhajtottál a csajomra…

– Jaj, ne kezd már te is, Ryan! – fordult a fiú felé szem forgatva Sarah.

– Egy: ő nem a te csajod; kettő: ha nem akarod őt bajba keverni, jobb lesz, ha tartod a szád!

– És mégis miért? – kérdezte egy kicsit felbátorodva. – Haver, én és Sarah ma olyan dolognak voltunk a szemtanúja, amit csak őrült pszichopaták csinálnak. Laura, mert arcra felismertem, persze amikor nem vicsorgott szembe velem, szabályosan a barátom vállába harapott. Ja, és mielőtt még elfelejteném, előtte majdnem halálra karmolta. Én nem tudom, mi ez, de szeretnék minél hamarabb kikeveredni belőle, szóval, hívom a zsarukat – és már vette is elő a telefonját. Megpróbáltam higgadt maradni, és meggyőzni Ryant, hogy bármennyire is próbál, ez elő már nem tud menekülni.– Mondod te! – vágta a képembe. Bevallom, azért egy kissé értelmesebb választ vártam egy művész lélektől.

– Nem mondom el még egyszer. Kérlek – tettem egy lépést felé –, tedd le – még egy lépés –, azt a telefont! – Makacsul megrázta a fejét. Alig három méter választott el bennünket egymástól. Még szerencse, hogy nem én vagyok az Alfája. Ilyen önfejű tinikkel nem bírnám sokáig. Mint ahogy ebben az esetben sem.

Ha rám nem, a vérfarkas énemre csak hallgatni fog. Magabiztos léptekkel elindultam Ryan felé, közben pedig arcom teljesen átalakult; vérfarkas ösztöneim kiélesedtek. Nem láttam Sarah arcát, de éreztem tekintetét a hátamon.

– Te… tényleg… vé-vé-vérfarkas vagy! Azt… azt hittem, csak egy maszk volt, ami felvettetek, hogy szórakozzatok velünk… Kérlek, ne bánts! – majd ezzel le is rakta a telefonját a földre. – Látod? Már nincs is a kezemben – mutatta meg mindkét tenyerét, kinyújtva. Úgy látszik, a félelem nagyúr, és bevált a tervem, de ebben a pillanatban azt akartam, hogy ne csak féljen, hanem rettegjen is. Megragadtam a dzsekijének a gallérját, erőből a fa törzsének nyomtam, és a képébe ordítottam, vicsorgó fogakkal. – Ne! – kapálózott a kezeim között.

– Derek! – szorította meg a vállamat Sarah. Hátranéztem, egyenesen a szemébe, de Ryant még nem engedtem el. – Szentséges… – kapta szája elé a kezét, majd hátraaraszolt pár lépést. A kezdeti komolysága, úgy tűnik a vérfarkas-dologgal kapcsolatban kezdett alábbhagyni. – Molly – suttogta maga elé, majd egy utolsó pillantást vetett ránk, és az erdő mellett elhaladó főút irányába kezdett rohanni.

– A fenébe! – Egy másodpercig hezitáltam, végül Ryan arcát a fának szorítottam, és ráparancsoltam. – Ha jót akarsz magadnak, itt maradsz! – A göndör hajú srác nem tehetett mást, bólintott, én pedig Sarah nyomába szegődtem.

Még mielőtt megállíthattam volna, valaki megelőzött. Laura volt az, az éjszakában ébenfeketének tűnő farkas alakjában. Hatalmas mancsait Sarah hátára vetette, egy mozdulattal földre terítve őt, majd egy mély harapással összeroppantotta a nyakcsigolyáit. Egy puszta harapással eltörte a lány nyakát! – Laura! – rohantam nővéremhez, kinek lábainál már a halott Sarah pihent. – Miért kellett? – A farkas vöröslő szemeit rám villantotta, mintha dühös lenne azért, amiért ilyen ostoba kérdéseket teszek fel feleslegesen. Halk morgás tört fel belőle, majd pillantása megakadt Ryanen, akit már a sírás kerülgetett a rémülettől. Laura egy lépést tett a fiú felé, de eléje álltam, és letérdeltem, hogy a szemébe tudjak nézni. – Miért akarsz mindenáron végezni mindenkivel?

– Biztonságban akarja tudni a saját családját – lépett elő a fák közül Tyler, véres oldalát szorongatva.

– Ezért akarja megölni Ryant is? – fordultam Tyler felé.

– Az erősebb túlél, a gyengébb meghal. És egy olyan Alfa falkája, mint Mollyé, aki még saját magáról sem tudja, hogy mi is valójában, nem érett az életben maradáshoz – válaszolta unottan a tini vérfarkas.

– Ezt Laura mondta neked? – kérdeztem összeszűkült szemmel.

– Ő az én Alfám, és Ryan bármennyire is a legjobb barátom volt…

– Volt!? – vágott közbe Ryan riadt tekintettel. – Te most komolyan el akarsz tenni láb alól?

– Azt teszem, amit Ő mond – sétált a termetes farkas mellé, és hátán lassan végigsimított, mire Laura felmordult, majd Tyler keze után kapott.

– Laura? – suttogta Ryan zavarodottan. Minden szem rá szegeződött. – Tényleg ő az? – dadogta. A szemében még láttam a rettegés jeleit, de mellette valami másét is. Talán percek kérdése és ráeszmél, hogy valóban nincs mit tennie a sorsa ellen? – És én… tényleg olyan vagyok, mint ti? És Molly?

– Rengeteg kérdésed van, tudom – kezdtem barátságos hangnemben, és nehogy újra megijesszem, visszaváltoztam. – Látod, ilyen egyszerű. Mi segíthetünk neked, hogy te is ilyen könnyen tudd kezelni.

– Ezt könnyen kezelni? – nevetett fel fájdalmasan. – Egy szörnyeteg lett belőlem! – kiáltotta.

– Ryan – sétált barátjához Tyler. – Először én sem akartam, hidd el. Véletlenül történt. Ezért is voltam olyan dühös az előbb. Én sem akartam ezt! – Laura ismét felmordult, majd megfordult, és eltűnt a fák között. Alig telt el egy perc, már emberi alakban tisztelt meg minket a jelenlétével.

– Molly apja egy Alfa volt – lépett az általunk bezárt félkör közepébe Laura, és ide-oda fordulva megpróbált mindannyiunk szemébe nézni. –, és alighanem örökölte tőle a vérfarkas gént.

– De nekem nem… – kezdett a magyarázkodásba Ryan, mire nővérem leintette.

– Téged megharaptak, és így a falkájának a tagjává váltál.

– Amikor a tó partján voltatok, és Molly neked rontott… – folytattam.

– Az igazat megvallva, nem rontott nekem. – Mindannyian értetlenül néztünk a fiúra, majd látva arckifejezésünket, folytatta. – Odajött hozzám, átölelt, és azt suttogta, hogy sajnálja. Aztán úgy éreztem, mintha valami szét akarna tépni. Amikor lenéztem, Molly… többre nem emlékszem, de tudom, hogy ő volt mellettem, mielőtt elvesztettem volna az emlékezetemet.

– És a kórház hullaházában magadhoz tértél – egészítettem ki a gondolatmenetét.

– De mi történt? – rázta meg a fejét Ryan.

– A szervezeted feladta a küzdelmet a harapás, vagy a te esetedben a karmolás ellen, így könnyen átváltoztál – válaszolta Laura.

– Átváltoztam? Úgy érted, belém ivódott ez a vérfarkas izé?

– Pontosan – bólintott a nővérem.

– De én nem érzek semmit sem.

– És amikor nekem rontottál? – kérdezte felvont szemöldökkel Tyler.

– Arra… arra nem emlékszem.

– Éppen a vérfarkas éned miatt. Időbe telik, amíg kezelni tudod majd. Mindenesetre, ha már nem öltelek meg – mosolyodott el Laura. –, velünk kell maradnod, vagy legalábbis a közelünkben, amíg át nem esel az első holtpontodon.

– Holtpontomon?

– Két nap múlva telihold, és ha akarod, ha nem: át fogsz változni.

7. fejezet

*Derek szemszöge*

Megpróbáltam nem figyelmen kívül hagyni Laura kiáltását, de amikor Molly hátrafordult és mélyen a szemembe nézett, valami azt súgta, jobban tenném, ha távol maradnék tőle. Egy erőltetett mosollyal az arcomon köszönésképpen intettem egyet a nővéremnek, majd zsebre tett kézzel elindultam a színpadhoz közelebbi italos pult felé. Alig értem oda, Laura már kopogtatott is a vállamon, legkevésbé sem barátságosan.

– Hello, öcskös – fúrta dühös tekintetét a szemembe, miután megfordultam a magasított bárszéken.

– Szép kis színjátékot űzöl.

– Mégis mi a fenéről beszélsz?

– Mollyról. A baráti körébe akarsz férkőzni, hogy ha adott lesz az alkalom, megöld, igaz? – ragadtam meg erősen a karját.

– Neked aztán tényleg üldözési mániád van – vágott vissza felháborodottan. – Meg sem fordult a fejemben, de mindenesetre, köszi az ötletet.

– És van itt még valami. Látod azt a srácot? – mutattam a színpadon éneklő Ryanre. Laura bólintott.

– Már az erdőben rájöttem, amikor a ’Farkasokat’ említette, hogy Tyler és ő ugyanabban a bandában zenél.

– És gondolom Tyler azt is említette, hogy a barátja szintén vérfarkas.

     – Esküszöm, nem én voltam – emelte fel megadóan mindkét kezét.

     – Tudom – bólintottam.

     – Talán valami baj van? – ragadta meg a vállamat Tyler, és egy határozott mozdulattal lerántott a székről, de szerencsére még időben sikerült lábra állnom. – A banda most épp szünetel, szóval, ha valami gond van, mondd csak nyugodtan – morogta az arcomba, majd a szemem közé köpött.

     – Tyler! – ragadta meg kétségbeesetten a fiú kabátját Laura. – Hagyd abba!

    

– Kizárt! Az öcséd miatt már régóta kezd nálam betelni a pohár, és láttam a színpadról, hogy megszorította a karod.

– Ő a testvérem. Sosem bántana.

– És mi van akkor, ha mégis? Hm? – majd felém fordult. – Öt perc múlva legyél a hátsó kijáratnál. – Bólintottam. Minek várjak teliholdig, ha most is szétverhetem a képét!?

– Derek, ugye nem gondolod komolyan? – nézett mélyen a szemembe Laura.

– Ha Tyler így akarja… – levettem a dzsekimet, nővérem kezébe nyomtam és elindultam a hátsó kijárat felé.

Tyler már kint várt – a nagy szemétgyűjtő konténer előtt –, majdhogynem harci állásban. Már csak az hiányzott, hogy karmait kiélezve nekem rontson.

– Egyáltalán nem akarlak lebeszélni róla, de… – léptem közelebb hozzá.

– Ne dumálj! – vágott a szavamba. – Mutasd meg, mit tudsz! Itt és most! – Hangja eltorzult, arcán láttam az átváltozás apó jeleit. – Csak semmi trükk.

– Rendben, cicus – mosolyogtam gúnyosan, amivel sikerül Tylert olyannyira feldühítenem, hogy másodperceken belül mellettem termett és karmait a vállamba mélyesztette. A fájdalomtól felszisszentem. Szerencsére rajtunk kívül senki sem volt kint, és a szórakozóhely túloldalán lévő utcalámpák fénye is csak épphogy bevilágította a ”csatateret”.

– Azt mondtad, semmi trükk. Ez már annak számít.

– Ugyan! Én csak magamat adtam – mosolygott szarkasztikusan. – A nővéred szerint te csak egy Béta vagy. – Hallgattam. – Csak ennyit tudsz mondani? Hűha, halálos csend. Ez aztán tényleg gyilkos tud lenni – vigyorgott tovább. Addig-addig hergelt, míg szemfogaim meg nem nyúltak. Karmaimat lapockáiba mélyesztve közelebb húztam magamhoz, és teljes erőmből lefejeltem. Miközben Tyler a földön fetrengve engem átkozott, lassan körbesétáltam, és ha úgy éreztem, néha-néha belerúgtam egyet. Bevallom, élveztem is. Habár a vállam egy kicsit még mindig fájt, szerencsére közben már kezdett gyógyulni.

– Te szemét!

– Te akartad magadnak a bajt – rúgtam oldalba. – Még sokat kell tanulnod. Ami pedig a bétaságot illeti: te is az vagy.

*Molly szemszöge*

Visszagondolva a mai estére, nem is volt olyan szörnyű. Zoe-val még tovább is maradtunk, mint Peter és Kate. Ryan nem tapadt rám, mint egy pióca; és sikerült megismernem Derek nővérét, Laurát, aki szerintem egy nagyon kedves és belevaló lány. És újra láthattam Dereket is. De mindez eltörpül amellett, hogy végre sikerült újra boldognak látnom a bácsikámat. Sőt, a koncerten még táncolt is. Ahogy megelevenedett előttem a kép, halkan felnevettem, de gyorsan el is csendesedtem, mert halk suttogásra lettem figyelmes Peter szobájában. Csak nem!? Ismét elmosolyodtam, majd – tudom, hogy nem épp illő viselkedés, de - pár lépést tettem az elhúzható szobaajtó felé, és fülemet a fából készült ajtóra tapasztottam, kezemben a magassarkú cipőmmel.

– Peter – hallottam meg Kate mosolygós hangját. – Molly bármelyik percben hazajöhet. Peter… Peter…

– Csak egy okot adj rá, hogy miért ne? – Szinte hallottam, ahogy belesuttog Kate fülébe.

– De hisz az előbb mondtam. Jajj, ne, ez csikiz!

– Molly nagylány. Nem lesz vele nagy baj. Különben is, örökre nem titkolhatjuk azt, ami köztünk történik. – Ez volt az utolsó mondat, amit kihallottam a szobából. Ezután már csak halk sóhajok és suttogások töltötték meg élettel a csendes helyiséget.

Az emeleten felfelé sétálva egyfolytában csak mosolyogtam, és az járt a fejemben, hogy… Nem, ez lehetetlen! De végülis miért lenne az? Peter felnőtt férfi, és vannak bizonyos igényei. Tud magára vigyázni. Nem mintha Kate egy veszedelmes nőszemély lenne…

Miután az emeleti folyosón lekapcsoltam a villanyt, gyorsan lemostam a sminkem, letusoltam és át is öltöztem pizsamába. Hatalmas meglepetés ért, amikor a fürdőből kilépve az ágyam szélén ülve Ryant találtam, egy szál vörös rózsával a kezében. Döbbent pillantásokat vetettem rá. Azt hittem, hogy talán részeg, és azért van itt, de a legrosszabb az volt, hogy nem volt az. Na, jó, nem mondom, hogy teljesen tiszta volt a feje, mert azért volt bent egy kis alkoholmennyiség, de arról személyesen is meggyőződhettem, hogy most nem volt berúgva.

– Én… öhm - állt fel az ágyamról. – Szeretném, ha elfogadnád ezt a rózsát hálám jeléül.

– Hála? – kérdeztem döbbenten.

– A szüleim kizártak… nem akartam az ablakuk alatt ordibálni és…

– Az ablakomon másztál be? – váltottam témát.

– Aha.

– És azt kéred tőlem, hogy…

– Megleszek én a földön is, csak…

– Ennyire szívtelen azért nem vagyok – oldottam a köztük lévő feszültséget egy apró mosollyal az arcomon. Olyan érzés kerített a hatalmába, mintha Ryan részben az én felelősségem is lenne. De hogy miért? Erre a kérdésre még nem találtam érthető magyarázatot.

– Köszönöm – fújta ki megkönnyebbülve a levegőt. – És szeretnék bocsánatot kérni, amiért pár napja olyan gusztustalanul viselkedtem veled.

– Szerintem kvittek vagyunk – legyintettem.

– A kórházas esetre gondolsz? Hát, az vicces volt.

– Te ezen még nevetsz is? Mindenki azt hitte, hogy meghaltál, egy napra rá pedig csak úgy meggyógyultál.

– Az orvos hibája volt – vont vállat Ryan. – Kicsit félrenézte a helyzetet.

– Hallottam róla – bólintottam, majd ásítottam egyet. – Ne haragudj, de holnap igaz, hogy vasárnap, délután mégis be kell néznem a bisztróba.

– Nincs semmi baj. Egy kicsit már én is álmos vagyok. – Fogalmam sem volt, hogy erre mit mondhattam volna. Egy kissé leblokkoltam Ryan jelenlététől. Mármint nem azért, mert mások olyan jó pasinak tartják, hanem mert pár napja azért mégiscsak ő volt az, aki… – Melletted alhatok? – jött Ryantől a váratlan kérdés, ami annyira meglepett, hogy valószínűleg tátva is maradt a szám. – Ígérem, nem teszek semmi olyat, amit nem szeretnél.

– Ajánlom is – figyelmeztettem. Végül megigazítottam az ágyat, hogy ő is mellém férjen, majd arcomat a párnámba fúrtam, és megpróbáltam minél előbb elaludni. Nem akarok holnap másnaposan ébredni. – Jó éjszakát!

– Jó éjszakát neked is – suttogta, majd éreztem, ahogy lassan mellém bújik. Annyira kínosan éreztem magam, hogy percekig még a szememet sem tudtam lehunyni, bármennyire is szerettem volna. Azzal a tudattal, hogy Ryan mellettem feküdt, egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Ő nem a legjobb barátnőm volt, sőt, még nem is lány, hanem egy fiú. Egy hús-vér… – Átölelhetlek? ­– Zavart gondolatmenetemet Ryan suttogása törte meg. Hosszas hallgatás után, nem tudom miért, de beadtam a derekam. Ebben a pillanatban nem féltem annyira tőle, mint akkor ott, az erdőben. Halkan és meggondolatlanul egy ”igen” hagyta el a számat.

Lehet, hogy ő lesz az igazi, csak az első találkozásunk nem éppen sikerült túl romantikusra – fordult meg a fejemben. – De ez még alakulhat, ugye?

Másodpercek múlva Ryan kezei hátulról lágyan körbefonták a derekam. Érdekes rögeszméim voltak, pláne az ágyban való együttalvásról. Mivel Ryan még nem állt olyan közel hozzám, kezei helyett inkább a párnámat szorítottam meg. Majd ha lesz valaki, akit teljes szívemből szeretni fogok, az ő kezét biztosan sohasem fogom elengedni. De ez most más volt!

Már félálomban voltam, amikor Ryan lassan a pizsama felsőm alá nyúlt, és a hasamat kezdte el simogatni. Pár perc múlva már a rövidnadrágom szegélyével játszadozott egészen addig, amíg meg nem állítottam őt.

– Ryan, ígértél valamit! – szorítottam meg a csuklóját, majd karját leemeltem a derekamról.

– Sajnálom… tényleg… őszintén – dadogta zavartan.

– Ha ennyire nehezen parancsolsz magadnak, akkor inkább lemegyek és alszom a nappaliban – förmedtem rá.

– Egyáltalán nem akarlak a saját szobádból kiüldözni. Sőt, hálám örökké üldözni fog, amiért befogadtál erre az éjszakára – majd halkan hozzátette: – Kérlek, bocsáss meg!

– Jól van Ryan, megbocsátok – mondtam ki a végszót, hogy minél előbb letudjam a témát. Most már tényleg aludni akartam.

***

Reggel szokatlanul jókedvűen ébredtem, ami szinte hihetetlennek tűnt a tegnapi hosszú buli után. Nem beszélve az éjszakáról. Kintről, a nyitott szobaablakomon keresztül hangos madárcsicsergés hallatszódott be, és éreztem, amint a tavaszi friss szellő meglobogtatja a függönyömet.

– Te jó ég! Ryan! – ültem fel hirtelen az ágyamban, aminek az lett a következménye, hogy sikerült beletenyerelnem egy igencsak szúrós valamibe. Balra fordítottam a fejem. Ryan már nem volt mellettem. Kihűlt helyén azonban az a vörös rózsa pihent, amit még hajnalban nyújtott át nekem. Mosolyogva megcsóváltam a fejem: vajon hogyan juthatott ki a szobámból?

Miközben rendbe hoztam a hajam, a nyitott ablakhoz sétáltam. Hát persze, az ablak! Elképzeltem, ahogy Ryan esetlenül beugrik a bokrok közé. Derek biztos sokkal ügyesebben oldotta meg a helyzetet. El sem tudom hinni, hogy ő is az ablakomon át közlekedik. Most ez olyan volt, mintha minden nap meglátogatna, pedig… Igazából nem tudhatom. Lehet, hogy tegnap is itt volt, és látott Ryannel egy ágyban aludni.

Jézusom! – gondoltam magamban, végül megráztam a fejem, majd az ablakpárkányra támaszkova, kihajoltam egy kicsit az ablakon, és mélyet szippantottam a friss, reggeli levegőből. – Mióta érdekelnek engem Derek érzései? Ha meglátott minket, akkor meglátott. És? Dereknek semmi köze sincs hozzám! De azért mégiscsak ő mentette meg az életemet, vagyis inkább az ártatlanságomat. Jesszus, látszik, hogy még reggel van! Összebeszélek mindent – majd ismét megráztam a fejem, és kezemet lassan végigsimítottam a fából készült ablakkereten, egészen addig, amíg ujjaim meg nem akadtak egy-két apró mélyedésen. Közelebb hajoltam a fehérre festett ablakpárkányhoz, és közelebbről megszemléltem az ott éktelenkedő karcolásokat, merthogy azok voltak. Vagyis, jobban mondva… Nem tudom miért, de a kezemre néztem, a három középső ujjamat ráhelyeztem a karcolásokra, és lassan végighúztam rajtuk. Alig tartott pár másodpercig, de ennek hatására az egyik rémálmom elevenedett meg előttem, ami már napok óta kínoz, olyannyira, hogy éjjelente könnyes szemekkel riadok fel belőle.

És az a valami, ami üldözni szokott, nem e világról való volt. Ilyen csak a filmekben és a mesékben létezik. Már hogy ölthetne egy ember állati külsőt magára? Őrültség! Tudtam, hogy nem pihentem ki magam eléggé. Igaza volt Peternek. Nem szabad abbahagynom a gyógyszerek szedését, ha ilyen képzelgéseim támadhatnak a hiánya miatt.

***

Mivel étkezési időben lassan már közelebb álltam az ebédhez, mint a reggelihez, praktikusabbnak láttam, ha csinálok egy kiadós szendvicset magamnak. A bisztróban meg majd eszem valamit.

– Szólhattál volna, hogy egy fiú jár hozzád – lépett be a konyhába hamiskás mosollyal az arcán Peter. Olyannyira meglepődtem a kijelentésén, hogy majdnem leejtettem a kenyérvágó kést a földre. – Szegény srác! Majdnem nekem rohant, miután lemászott az ereszcsatornán. De ettől függetlenül udvarias volt. Be is mutatkozott.

– Ez a Ryan. Édes egy pofa – csatlakozott a beszélgetésünkhöz Kate is, miközben egy ebédrevaló hozzávalókkal megpakolt papírtáskát rakott az konyhaasztalra. – Remélem, nem bánod, ha megkínáltuk egy kis reggelivel. Farkaséhes volt, és egy kicsit dadogott is. Eléggé zavarba jött tőlünk, de aztán nem is maradt sokáig. – Mi? Hogy Ryan? Reggelizett? Itt? Nálunk?

– Ugye azért nem bántatok úgy vele, mintha a fiúm lenne? – hadartam.

– Hát természetes, hogy… igen – válaszolta szinte egyszerre Peter és Kate.

– Ő nem a pasim! – tört ki belőlem a tinis nyavalygás, közben pedig erőteljesen megráztam a fejem.

– Ebből nem tudod kimagyarázni magad – mosolyodott el csibészesen bácsikám, mint egy kamasz.

– Ryant kizárták a szülei. Nem tudom, miért pont az én címem, és hogy miképp volt meg neki, de megkért, hogy csak erre az éjszakára hadd maradjon nálam. És különben is, ha nem tudnátok, már van valakim – hazudtam olyan könnyedén, mintha csak a színtiszta igazságot mondanám.

– Igen? – kérdezte Peter döbbenten. – És ki a szerencsés?

– Egy… öhm… srác.

– Egy srác, igen, azt gondoltuk, de megtudhatnánk a nevét is? – kíváncsiskodott tovább nagybátyám.

– Majd személyesen szeretném nektek bemutatni, csak még… még egy kicsit friss a kapcsolatunk – jelentettem ki halkan. Csodás, Molly! Egyre jobb! Ebből már sehogy sem keveredsz ki.

– És félsz, hogy talán megijedne tőlünk? – nevetett fel Kate.

– Ha rendes srác, már most leszögezem, nem látom akadályát annak, hogy veled legyen.

– Rendes – bólogattam, mint egy jó kislány. – Nem csalódnál benne. – Ez mind szép és jó. Már csak találnom kell valakit, akire ez a feltétel teljességgel illene is.

***

– Egy csokis fánk lesz, extra erős fekete kávéval, és két cappuccino. Gyerünk lányok! – kiáltott be a konyha szűk ablakán Irene, a csoportvezetőnk.

– Öt perc és kész! – kiáltott vissza Sarah mosolyogva, majd a levegőbe szippantott. – Hmm, imádom a frissen készült fánk illatát.

– Főleg a csokisét, mi? – nevettem el magam. – Sarah – folytattam lehajtott fejjel. – Azt hiszem, valami hatalmas nagy őrültséget csináltam. – Barátnőm rémült tekintettel fordult felém. – Nyugi, nem kell mindig a legrosszabbra gondolni. Mindössze csak hazudtam.

– Molly, hazudni mindenki szokott. Legközelebb ne hozd rám ennyire a frászt, jó? – villantotta rám égkék szemeit.

– De… de azt hazudtam Peteréknek, hogy járok valakivel, és találkozni akarnak vele – mondtam szégyenkezve.

– Ó, vagy úgy! Tudod, mit? Szedd rá Ryant, hogy játssza el a pasidat pár hónap erejéig. A buliban amúgy is úgy néztetek ki, mintha járnátok.

– Nem, Ryan nem lehet! – ellenkeztem.

– Miért?

– Majd elmesélem.

– Hát jó – mosolyodott el sejtelmesen, majd a konyhaablakon kikukkantva újra felém fordult. – Vagy Ryan, vagy ő.

– Kicsoda? – Nem akartam, hogy az legyen, akire gondolok, de ahogy elnéztem Sarah arckifejezését, csak egy valaki lehetett a kiszemelt célpontja. Kinéztem az ablakon, és látóterembe egy alacsony, köpcös, szeplős fiatal férfi került. – Patrick? A postás? – kérdeztem értetlenkedve. Sarah erre felkapta a fejét, és vadul rázni kezdte.

– Nem, dehogy! A te herceged a hármas asztalnál vár rád – kacsintott.

– Aha, na, biztos – mondtam csípőre tett kézzel. – És ezt honnan tudod?

– Láttam, hogy arra ment. Amúgy meg, ha nem hiszed, járj utána. De ha ott lesz, megígéred, hogy felfogadod ál-pasidnak?

– Lányok! A kezetek járjon, ne a szátok! – szakította félbe beszélgetésünket Irene harsány hangja. – Hol van már az a fánk? És valakinek a rendelést is fel kellene vennie.

– Eddig is megvoltunk csoportvezető nélkül, most miért kellett felvenni egyet? – rázta meg a fejét kissé idegesen. – Majd én lerendezem a cappuccinókat, meg a fánkos menüt. Te menj, és vedd fel a rendelést – osztotta fel a munkát kettőnk között Sarah mosolyogva.

– Bár ne lennél ilyen rafinált – reagáltam a hamiskás mosolyára szemforgatva.

– Én is szeretlek – ölelt meg, majd egy megpakolt tálcával a kezében kiviharzott a konyhaajtón, én pedig elindultam a felé a bizonyos hármas számú asztal felé.