*Molly
szemszöge*
’You got me begging you for mercy.
Why don’t release me. You got me begging you for mercy. Why don’t release me. I
sad you better release me’ – razziázott a mobilom az éjjeliszekrényemen,
szétfoszlatva ezzel a valaha legjobb múltbéli emlékem képét. Ráadásul, még
Peter is rákezdett a szokásos reggeli ébresztőjére: a konyha kis tévéjéből a
reggeli hírek szóltak.
Mindössze csak öt percet kérek! Csak öt percet!
Hiába könyörögtem. A telefon, amint elhallgatott, máris kezdte előröl az ismert dallamot.
–
Okés. Hát legyen. – Szokásomhoz híven lerugdostam magamról a takarót, majd félkómásan
kikászálódtam az ágyból. Beleléptem a papucsomba, majd azzal a lendülettel,
amivel leszaladtam a lépcsőn, megkerültem a bácsikámat és beviharoztam a
konyhába, remélve, hogy már kész a reggelim. Amikor megpillantottam a bögrében
gőzölgő tejeskávét, elmosolyodtam és Peterre néztem, aki ugyanolyan mosollyal
köszöntött.
–
Gondoltam, jól fog esni majd egy kis reggeli lendület a mai dolgozathoz. És
hogy még jobban feldobjam a napodat, visszavonták a kihallgatásodat.
–
Mi? Miért? – kérdeztem olyan döbbenten, amilyen döbbenten csak lehetett.
–
Azt nem adták a tudtomra – vont vállat Peter –, de azt igen, hogy sikerült
tisztázniuk az ügyet.
–
Nem hittem volna, hogy ilyen szerencsés vagyok – mosolyodtam el, majd
belekortyoltam a tejeskávémba. – A bisztróban kellene dolgoznod. Hmm, ez
isteni!
–
Köszönöm – kortyolt bele ő is a kávéjába mosolyogva. Szemei sarkában
megjelentek a korral járó szarkalábak. A reggelim fogyasztása közben
elgondolkodva figyeltem bácsikám arcát. Igaz, hogy majdnem minden reggel
ugyanez a nyugodt és szelíd tekintet kíséri fáradt mozdulataimat, valamiért
most mégis más volt. – És milyen kérdések várhatóak a mai dolgozatban? – tette
le üres csészéjét az asztalra, kizökkentve ezzel a gondolatmenetemből.
–
Minden, ami az első világháború, beleértve a frontok részletezését. Ezt a tanár
semmi pénzért nem hagyná ki – válaszoltam szem forgatva.
–
Tegnap sokáig fent voltál.
–
Öhm, nem – vágtam rá gyorsan, meggondolatlanul. – Vagyis… igen, de csak azért,
mert elfelejtettem bevenni a gyógyszerem.
–
Ugye tudod, hogy egy napot sem hagyhatsz ki? – váltott komolyabb hangnemre.
–
De csak akkor, ha már érzem, hogy nem bírom tovább.
–
Molly – hajolt át az asztal fölött –, ugye minden nap szeded a gyógyszert? – A
”minden” szót erős nyomatékkal ejtette ki. Tekintete szigorúbbá vált. Annyira
megijedtem, hogy azt sem tudtam, hirtelen mit válaszoljak, de nem akartam
hazudni.
–
Nem – válaszoltam könnyedén. Megpróbáltam leplezni bizonytalanságomat.
–
És megtudhatnám, hogy miért nem?
–
Egyszerűen csak… – majd hirtelen elhallgattam. Láttam a bácsikámon, hogy egyre
idegesebb és nyugtalanabb lesz. – Mennem kell – hadartam, majd kiittam az
utolsó kortyot is a bögrémből, és táskámat a vállamra véve kirohantam az ajtón.
A
legkorábban érkező buszra felszállva negyed óra múlva ott is voltam az
iskolánál. A vasból kovácsolt, boltíves bejárat alatt Zoe várt, könyvekkel a
kezében.
–
Szia – köszönt halkan, amikor odaértem hozzá.
–
Szia. Kérlek, légy őszinte! Mennyire néznek rám furcsán az emberek? – Zoe,
mielőtt válaszolt volna, lassan körbenézett, és alsó ajkába harapva felém
fordult.
–
Csak néhányan néznek őrültnek – suttogta.
–
Őrültnek? – kérdeztem egy kissé idegesen, mire kezemben enyhe, szúrós fájdalmat
éreztem.
–
Molly, annyira sajnálom – kért bocsánatot lehajtott fejjel. – Ígérem, ha vége
lesz a sulinak, elmegyek veled a rendőrségre.
–
Már nem kell – legyintettem, majd elindultam a suli felé, nyomomban Zoe-val.
–
Miért? – ért utol gyors léptekkel.
–
Én is ugyanezt kérdeztem Petertől, de ő sem tudott meg többet, mint amit velem
ma reggel megosztott.
–
Vagyis? – érdeklődött tovább Zoe.
–
Állítólag már lezárták az ügyet.
Amikor
beléptünk az iskola épületébe, egy ismerős hang csapta meg a fülem.
Körbenéztem.
A folyosót – a szokásoshoz híven – nevetgélő és zsibongó diákok lepték el.
Nagyobb része 16 év körüli volt. Kisebb csapatokba verődve álltak neki
megbeszélni az órákra kért házi feladatok helyes megoldását, vagy épp a
délutáni programot.
–
Úgy látszik, nem sok mindenkit érdekel a Ryannel történt dolog – szólalt meg
hosszas hallgatás után Zoe, a diákokat bámulva.
–
Még szerencse – jelentettem ki, majd megkönnyebbülve elmosolyodtam, és Zoe-ba karoltam,
aki visszamosolygott rám. – Hát akkor essünk túl azon a történelem témazárón –
vettem ki barátnőm kezéből az egyik könyvet, majd szinkronban lépkedve
elindultunk a termünk felé. Ahogy
a fiúk öltözője mellett elhaladtunk, ismét meghallottam azt az ismerős hangot,
de most már a szavait is sikerült kivennem, ahogyan a többieknek elszántan
mesélt.
–
Azt sem tudtam, hogy létezik ilyen… mármint a valóságban.
–
Haver, neked aztán mázlid volt. De amúgy minden okés?
–
Attól eltekintve, hogy tetszhalott voltam, és egy hullaházban tértem magamhoz?
Ja. Megvagyok. Igazán köszi.
–
Zoe – rántottam vissza a mellettem boldogan sétáló lányt.
–
Valami baj van, Molly?
–
Én… azt hiszem, hallottam… hallottam Ryan hangját.
–
Oh – lépett közelebb hozzám, megölelt, majd vigasztalóan a hátamat simogatva
folytatta: – Nem csodálkozom, hiszen azért mégiscsak közöd volt a halálá… – Zoe
elharapta a szó végét. – Sajnálom.
–
Nem, nem, nem. Félreértesz. Tényleg hallottam. Az öltözőből. – Beszélgetésünket
a csengő figyelmeztető hangja szakította félbe. – Utána kell néznem.
–
Molly… ne… – húzott karonfogva a terem felé. – Tudod, hogy úgyse…
–
Biztos vagyok benne. Pár perc és megyek. Ha megékezik a tanár, kérlek, szólj
neki, hogy késni fogok.
–
Mennyit? – kérdezte aggódóan.
–
Nem tudom – ráztam meg a fejem. – Megteszed?
–
Jó, legyen, de siess. – Némán bólintottam, majd a fiúk öltözőjébe siettem, de
pechemre nem volt bent senki sem, csak a rendetlenül szétszórt váltóruhák.
Ezt nem hiszem el! –
tört ki belőlem a csalódottság színtiszta hangja.
–
Pedig megesküdtem volna rá, hogy a táskába raktam. – Hallottam meg Ryan egyik barátjának
a hangját. Szerencsére ő nem volt ott azon az éjszakán.
–
Ha nem találod, én kölcsön tudom adni az enyémet – lépett be az öltözőbe Ryan,
egy hatalmas mosollyal az arcán.
–
Szent szar! – csúszott ki a számon a kevésbé sem hozzám illő kifejezés. Kezemet
gyorsan a számra tapasztottam, de már túl késő volt. Ryan és Luke – aki kémián
Ryan labortársa volt – tekintete egyszerre rám meredt.
–
Molly? Hát te mit keresel itt? – kérdezte döbbenten, de leginkább egy hatalmas
örömmel a hangjában Ryan.
–
Ezt én is kérdezhetném tőled – válaszoltam szájtátva, majd közelebb léptem
hozzá. Egy percre sem akartam elhinni, hogy ő az. Teljesen úgy éreztem magam,
mint Hitetlen Tamás. Meg akartam győződni róla, hogy valóban az a Ryan áll-e
előttem, akit én… Hát persze! A bal oldalán ott kell lennie a sérülés nyomának.
Egy pillanatig sem gondolkoztam tovább. Megragadtam Ryan mezének a szegélyét,
és felhúztam egészen a mellkasáig. Tudtam, hogy Ryan félre fogja érteni a
helyzetet, de ebben a percben egy cseppet sem érdekelt.
Luke
szájtátva figyelte, ahogy végigtapogatom Ryan mellkasát. Már attól féltem, hogy
a végén még levegőt is el felejt majd venni. Egy szempillantást vetettem a
mellettünk álló fiúra, de túlságosan el voltam foglalva ahhoz, hogy a
levegővételére koncentráljak.
–
Én is örülök a találkozásnak – kezdte csibészes mosollyal. Láttam rajta, hogy
tetszik neki a szituáció –, de…
–
Hol van a sebed helye? – tapadtam rá még jobban Ryan felsőtestére. Minél több
helyen érintettem meg, annál rosszabb érzés kerített a hatalmába.
–
Gyorsan gyógyulok – vigyorgott játékosan. Habár tudtam, hogy viccnek szánta,
arcomra a félelem valaha létezett összes árnyalata vetődött.
–
Nyugi, Molly, nem vagyok mutáns – nyugtatott meg, majd mosolyogva megveregette
a vállamat. – Suli után egy randi? – vetette fel, mintha minden újra a régi
kerékvágásba került volna. – Este lent zenélünk a Cave-ben. Szívesen látunk –
kacsintott.
–
Meg kell találnom Dereket. – Miközben Ryan mozgó száját figyeltem, egyfolytában
csak ez az egy mondat járt a fejemben, na meg persze az a sok furcsaság, ami
mostanában velem történik. Mégis hogyan lehetek ennyire feledékeny? Még Derek
csókjára sem emlékszem, pedig… Most jutott csak eszembe, hogy bármi is történt,
amikor aznap este magamhoz tértem, Derek félmeztelen volt. Ahogy a múlt
éjszakai emlékkép lassan megelevenedett előttem, önkéntelenül az alsó ajkamba
haraptam. Sosem láttam még ilyen kidolgozott…
–
Molly? Ennyire zavarba jöttél, hogy randira hívtalak?
–
Hogy? – tértem magamhoz a Derek nyújtotta látványból.
–
Teljesen elpirultál – kacsintott újra, mire a mellettünk lévő Luke felnevetett,
majd oldalba bökte barátját.
–
Haver, ideje mennünk! Dylan edző ki fog akadni. Hagyd máskorra az udvarlást – somolygott.
–
Igaz-igaz – túrt bele félhosszú, göndör hajába. – Akkor este ütközünk? – emelte
fel az államat, hogy a szemembe tudjon nézni.
–
Még… még meggondolom – suttogtam.
–
Van egy tollad? – Fogalmam sem volt, hogy miért kellett neki, de gyorsan
előkotortam a táskámból egyet, és a kezébe nyomtam. – Ha meggondoltad magad,
hívj – majd tollam hegye a tenyerem bőrfelületét vette pártfogásba. Ryan úgy
adta meg a telefonszámát, mint egy sztár, aki autogramot osztogat a
rajongóinak.
*Derek
szemszöge*
Tudtam,
hogy Molly ma iskolában van, ezért kihasználtam, hogy a tudta nélkül beszélhetek
Peterrel. Kopogtatás nélkül nyitottam ajtót, ami kár volt. Nagy kár. Ugyanis
Molly nagybátyja nem egyedül, hanem egy ismeretlen ismerőssel ült a
konyhaasztalnál. Ha tudtam volna, hogy Ő és Peter ismerik egymást, messziről
elkerültem volna ezt a házat.
–
Hmm – állt fel a fiatal nő az asztaltól, miután megpillantott a bejárat
küszöbén. Mintha újra játszadozni akarna velem, lehúzta sötétzöld dzsekijének a
cipzárját, megvillantva ezzel telt idomait. – Nocsak, nocsak – jelent meg egy
gúnyos mosoly az arcán, majd közelebb lépett hozzám. Alig egy lépés választott
el egymástól. – Így megemberesedtél? – majd egészen közel hajolt hozzám, és
kéjesen a fülembe suttogott: – Ha már itt vagy, hancúrozhatnánk egyet.
–
Az volt az első és az utolsó alkalom, hogy megtűrtelek az ágyamban – löktem el
magamtól, szinte már eltorzult hangon ordítva, mire Ő a földre esett.
Szemeimben felizzott a düh, szemfogaim megnyúltak. Peter egyből a nő
segítségére sietett, de mielőtt még megvédhettem volna magam, a brit akcentusú
férfi jobb vállamat egy farkas ölővel átitatott nyílvesszővel találta el.
Fájdalmamban felordítottam olyannyira, hogy a földre rogytam. Majd miután
kirántottam a nyílvesszőt, újabb fájdalmas kiáltás hagyta el a torkomat.
–
Kate, minden rendben? – karolt bele a nőbe a férfi, és lassan felsegítette.
–
Nyugalom Peter, nyugalom – intette le az igyekvő férfit. – A kis kutyusnak
mindössze csak egy kis idomításra van szüksége. Nem igaz, Derek? – mosolyodott
el gúnyosan, miközben pillantását egyenesen az enyémbe fúrta.
–
Kate Argent – sziszegtem dühösen.
–
Az igazat megvallva, sokkal romantikusabb találkozásra számítottam, de most,
hogy így alakult… hmm… Nem is tudtam, hogy ebben az aprócska városkában
húztátok meg magatokat. Na, és hogy van Laura, a kis Alfa Szajha?
–
Ne beszélj így a nővéremről! – szakítottam félbe, mire mellém térdelt, és újra a
fülembe kezdett el suttogni. Nem értettem, hogy miért, de úgy tűnt, nagyon nem
akarja, hogy Peter bármit is megtudjon a mi kis múltbéli afférunkról.
–
Tudod mit imádok még a kivételes… hmm… férfias adottságodon kívül? Ezt a zabálnivaló,
szenvedő pofikádat – gügyögte kárörvendően, majd államat két ujja közé fogta,
és erősen megszorította.
–
Mit keresel itt? – szűrtem meg a kérdést a fogaim között.
–
Peter értesített, hogy lenne itt egy kis elintéznivaló – állt fel, majd az
említett férfi mellé sétált, zsebre tett kézzel.
–
Molly? – néztem kissé ijedten Peter felé.
–
Oh, csak nem? Ismerem ezt a nézést – szólalt meg hamiskás mosollyal az arcán
Kate.
–
Miről beszélsz? – kérdezte Peter gyanakodva.
–
Igazán semmiség – legyintett a fiatal Argent.
–
Peter – tápászkodtam fel nagy nehezen a földről, az ajtófélfa segítségével –,
még nincs minden veszve.
–
Gondolod? Molly már a gyógyszereit is hanyagolja – jelentette ki aggódva.
–
Gyógyszerek? Miféle…?
–
Már kiskora óta speciális kezelés alatt áll. Természetesen a tudta nélkül.
Amikor Rebecca elmondta, hogy gyermeket vár Nicktől, attól a perctől fogva azon
voltam, hogy megtaláljam a vérfarkas fertőzés ellenszerét.
–
És sikerült? – érdeklődtem tovább. A téma kezdett egyre jobban érdekelni.
–
Mondhatni. Csak egy baj van vele. Ha az ”anyag” nincs rendszeresen adagolva a
gazdatestbe, bármely formátumban, a fertőzés előbb-utóbb utat tör magának. És
amikor megláttam Molly véres kezeit – szomorúan sóhajtott egyet –, tudtam, hogy
nincs hátra sok ideje ahhoz, hogy ő is ugyanolyan fenevaddá váljon, mint az
apja.
–
De ha jól értettem, akkor Molly nem elkapta, hanem örökölte a vérfarkas gént –
kezdte gondolkodva Kate.
–
Úgy bizony – bólintott lesütött szemmel Peter. – Ezért nem tudom… fogalmam
sincs, mit tehetnék – suttogta maga elé, mire egy könnycsepp gördült le az
arcán. – Megígértem Rebeccának, hogy vigyázok rá…
Peter
magyarázata végre mindent megvilágított előttem. Azonban Molly nagybátyja nehéz
döntés előtt állt. Még magam sem tudtam, hogy mi lenne a helyes.
Rákényszeríteni Mollyt, hogy szedje tovább a gyógyszereit, vagy pedig hagyni,
hogy vérfarkassá váljon? Mindkét választás kockázattal jár, de vajon melyik az
a járható út, ami kevésbé jelentene veszélyt mind Mollynak, mind pedig nekünk?
