8. fejezet

*Derek szemszöge*

”Tartsd szem előtt Mollyt és Ryant!” – visszhangzott a fejemben Laura parancsa, miközben az erdőt róttam lassú léptekkel. Nem igazán tetszett neki, amikor felhoztam az ”új falka” témát, de ezzel is számolnunk kell. Nem tehetünk úgy, mintha nem is létezne. És az idő sürget! Két nap múlva telihold.

Az avarban meglapuló éjszakai rágcsálók és rovarok halk neszezéssel távolodtak el lépteim elől, ahogy megérezték közeledésemet.

– Gyerünk, üss meg! – hallottam meg hirtelen Tyler utasító hangját az erdő mélyéről.

– Mi a…? – gondoltam magamban zavaros tekintettel, majd gyors léptekkel a hang irányába siettem

– De miért, haver? Ennek nincs semmi értelme. Nem akarlak megütni – hallatszódott a másik fiatal tiltakozó válasza is.

– Nem kértem nemleges választ – majd egy hangos földre huppanás és nyöszörgés hagyta el a szenvedő alany száját. – Addig ütlek, ameddig nem… – Rohantam, ahogy csak bírtam. Tyler szavait a füleim mellett elsüvítő szél szinte semmivé foszlatta.

– Tyler! Mi a fenét csinálsz vele!? – fogtam le hátulról Laura barátját. – Meg akarod ölni?

– Te is tudod, hogy ahhoz sokkal több kellene, minthogy véresre verem az arcát – szabadult ki erős szorításomból. – Laura említette, hogy már ő is közülünk való, és mivel a barátom, kötelességemnek tartom…

 

– És az nem is számít, hogyan reagálna rá, ha megtudná? – vágtam a szavába dühösen. Tyler valóban idióta. Ehhez kétség sem fér.

– Mire hogy reagálnék? – kérdezte meg félve Ryan.

– Tudom, hogy benned van! Gyerünk, haver! – majd ismét a barátjának rontott, őrült, vérszomjas csillogással a szemében. Közeleg a telihold. Eddig Tyler volt az egyetlen olyan Béta, akiből, tapasztalataim szerint, már napokkal ezelőtt a legrosszabbat hozta kis a kerekedő hold hatása.

Tyler meggondolatlanul támadta le Ryant, aki rémülten próbált meg védekezni őrült barátja ellen. Magamban nővéremre gondoltam: még hogy én vigyázzak Ryanre és Mollyra? Inkább ő tartsa pórázon a pasiját, mielőtt még teljesen megőrül. Hiába próbáltam meg segíteni Ryanen, Tyler annyiszor a lábamba és az arcomba karmolt, hogy én is hamar a földre kerültem. Szemei sárgán izzottak. Ahogyan elnéztem az arcát és a testtartását, fogadni mernék, hogy ebből még telihold előtt teljes átváltozás lesz. A düh, vagy nem is tudom mi, olyannyira fűtötte belülről, hogy még a legjobb barátjának is nekiesett.

– Laura! – kiáltottam torka szakadtamból, remélve, hogy meghallja majd. – Laura! Segítened kell! – A percek vészesen fogytak, és Ryan arcán már alig volt sértetlen felület. Csupa vér borította.

– Te… teljesen… megőrültél…! – ordította el magát a földön fekvő Ryan, majd lábaival lerúgta magáról Tylert, úgy, hogy az a szemközti fa törzsének csapódott, öt-hat méterre bandatársától. Erre a pillanatra már én is felkaptam a fejem. Úgy tűnt, Ryan most már nem azaz esetlen tini, mint aki percekkel ezelőtt volt. Szemeiben felizzott a düh, és meg mernék rá esküdni, hogy egy pillanatra, az éjszakai homályban mintha sárgán világítottak volna. Tyler nem sokáig tétlenkedett a földön. Sikerült elérnie, hogy barátján egy pillanat elejéig felülkerekedjen vérfarkas énje, de ez már nem volt neki elég.  Kajánul elmosolyodott, mire a gyilkolási vágy olyannyira eluralkodott rajta, hogy szinte már végezni akart Ryannel.

Ennek a tétje már több volt, mint holmi erőfitogtatás. Ha nem lépek közbe, percekbe sem telhet, és Ryan halott lesz. Nem tehettem mást: át kellett változnom. A két újonc tini vérfarkas közé álltam, és tenyeremmel megpróbáltam minél távolabb tolni őket egymástól. Pár perc múlva azonban már éreztem, hogy egymagam túl kevés vagyok ehhez. És Laura még mindig nem volt itt! Vagy úton van, és ezért nem ért még ide, vagy nem hallotta meg a hangomat. Csak egy lehetőségem maradt. Halk morgás tört fel belőlem, majd mély levegőt vettem, és amilyen hangosan csak tudtam, farkasokhoz híven felvonyítottam. A farkasok, így a vérfarkasok is, így jelzik a falka többi tagjának, hol tartózkodnak pontosan. Ha egy másik falkatag a közelben van, jobb esetben visszajelzést is kaphat a többiektől. Ebben reménykedtem én is. Az én esetemben azonban egy Béta hívta az Alfáját, akinek kötelessége az ”alárendeltjének” a segítségére sietnie.

Alig telt el két másodperc, máris meghallottam Laura vonyítását. Ez épp elég volt nekem ahhoz, hogy megtudjam, a közelben van, és épp úton van felénk.

***

Laura ösztönösen, igazi Alfához méltóan viselkedett, viszont láttam rajta, hogy valami nagyon felizgatta őt. És még Tyler is gondot okozott neki. Nem is kicsit! Nővérem méltóságteljesen Tylerhez sétált, aki teli vigyorral az arcán földre nyomta Ryant, majd felállt és megcsókolta Laurát. Egy Alfának azonban – érzelmileg bármennyire is kötődik falkájának az egyik tagjához – az ilyen helyzetekben racionális döntést kell hoznia, ami a fiú halálával is végződhetne, de Laura sosem volt az a vérengzős fajta.

– Igazad volt, tényleg közülünk való – jelentette ki felbuzdultan Tyler.

– Tudom – mosolyodott el nyugodtan Laura, majd arca hirtelen komollyá vált, és karmaival egy mély sebet ejtett Nyálgép Tyler mellkasán úgy, hogy az megbotlott és a földre esett.

– Basszus! – szisszent fel Ryan rémülten, miután barátja egyenesen melléje huppant.

– Bébi? Mi a baj? – szorította a tenyerét a vérző sebére Tyler.

– Hogy mi a baj? Az, hogy nem kellene beleavatkoznod más dolgába, és le is buktathattál volna minket! – ordította dühösen Laura. – Ő nem a mi gondunk – mutatott Ryanre.

– De hisz…

– Nem mi vagyunk az egyetlen falka a környéken. Már nem.

– Ezek szerint akkor van még egy Alfa rajtad kívül? – kérdezte döbbenten Tyler. Laura bólintott. – És ki az?

– Az, aki Ryant a hullaházba juttatta.

– Molly!? – nevetett fel a fiatal vérfarkas szarkasztikusan, majd ismét a sebéhez nyúlt, és felszisszent. ­– Miért nem gyógyulok?

– Kezdetnek ez is megteszi büntetésnek. Legközelebb a fejedet tépem le – térdelt le Tyler mellé Laura.

– Mióta lettél ilyen szörnyeteg velem? – szögezte nővéremhez a kérdést.

– Szörnyeteg? Cöh… – ragadta meg Tylert nyakánál fogva, majd a felsőtestére ült, és karmai mellé megvillantotta vérvörös szemeit és az agyarait is. – Te is az vagy – suttogta a fiú fülébe, végül a vállába harapott.

– Ááá – ordított fel Tyler fájdalmasan, mire Ryan összerezzent.

– Na, jó, én ezt már nem bírom tovább – suttogta halkan, majd felállt, és az erdő belseje felé rohant.

– Derek, állítsd meg! – utasított Laura, én pedig tettem, amit tennem kellett.

Ryan zihálva menekült előlem, néhol megbotolva egy-egy kiálló faágban.

– Hagyj békén! – kiáltotta maga után kétségbeesetten, majd megtorpant egy fa tövében, és nagy levegővételek közepette a törzsének támaszkodott. – Tudom, hogy itt vagy! Ha békén hagysz, esküszöm… esküszöm, senkinek se mondok semmit se.

Pont olyan szemszögből láttam Ryant, ahonnét ő már nem vehetett észre engem, így minden lépését figyelemmel tudtam követni.

– A hallgatás beleegyezést jelent? – nézett körül óvatosan a fák között. – Most akkor lassan elindulok, és… – lépett ki a fa mögül, majd egy szőke lányba botlott bele, aki félelmében elsikította magát. – Sss! – tapasztotta egyik tenyerét a lány ajkaira. – Ígéred, hogy nem sikítasz még egyszer. – A szőke hajú lány bólintott, mire Ryan lassan elengedte őt. – Egy őrült van a nyomomban – zihálta, majd ismét körbenézett. –, és nem akarom, hogy rám bukkanjon.

– Tudom.

– Honnan?

– Én láttam… mindent, de tudom tartani a szám.

– Hidd el, én is azt szeretném, de azt sem tudom, hogy mi történik körülöttem, de ezek az emberek őrültek. Még Tyler is – temette tenyerébe az arcát. – Pedig ő volt a legjobb barátom, és most… Hogy kerülsz te ide?

– Követtelek. Téged és Tylert. Azt hittem, hogy egy újabb összejövetel lesz.

– Bár az lett volna – sóhajtott fel a fiú. – Mondd csak, te hiszel a vérfarkasokban? – És ekkor éreztem úgy, hogy közbe kell lépem. Ryan, amint észrevett, ismét eluralkodott rajta a pánik. – Ő az egyik! – mutatott felém.

– De hiszen ő… Én ismerem őt – suttogta a lány. – Derek – ejtette ki lassan a nevem.

– Az a lány, aki vele volt, ő még veszedelmesebb. Ha összefogunk, a srácot simán lenyomhatjuk.

– Velem kell jönnötök – morogtam, és közelebb léptem hozzájuk.

– Még sosem láttam ilyen vakítóan kék szemeket – suttogta a szőke hajú lány, aki nem volt más, mint Sarah, Molly barátnője.

– Ő is ugyanazt látta, amit én. Bármikor hívhatnám a rendőrséget – fenyegetőzött Ryan.

– De nem fogod. – Hangom lassan kezdett hasonlítani a horrorfilmek gonosz főszereplőiéhez. Nem beszélve a szituációról: két eltévedt fiatal, szemben egy vérfarkassal, egy sötét erdő közepén.

– Nem fogja – suttogta Sarah, aki megbabonázva meredt rám. Tudtommal nem tudok hipnotizálni, de amikor újra ránéztem, óvatos léptekkel átszelte a köztünk lévő távolságot.

– Hé – nyúlt utána Ryan riadtan, de már nem sikerült elérnie. Amikor a lány megállt közvetlenül előttem, arcáról eltűnt a ’hipnotizálás’ álarca, és komoly tekintettel kezdte el fürkészni az arcomat, míg pillantása meg nem akadt a félig-meddig előbukkanó szemfogaimon. Felsóhajtott, majd mélyen a szemembe nézett.

– Molly tud róla? – kérdezte teljes nyugalommal a hangjában, mintha már régóta tudná a titkomat.

– Valaki igazán elmagyarázhatná már végre, hogy mi köze van mind ennek Mollyhoz! Ha ráhajtottál a csajomra…

– Jaj, ne kezd már te is, Ryan! – fordult a fiú felé szem forgatva Sarah.

– Egy: ő nem a te csajod; kettő: ha nem akarod őt bajba keverni, jobb lesz, ha tartod a szád!

– És mégis miért? – kérdezte egy kicsit felbátorodva. – Haver, én és Sarah ma olyan dolognak voltunk a szemtanúja, amit csak őrült pszichopaták csinálnak. Laura, mert arcra felismertem, persze amikor nem vicsorgott szembe velem, szabályosan a barátom vállába harapott. Ja, és mielőtt még elfelejteném, előtte majdnem halálra karmolta. Én nem tudom, mi ez, de szeretnék minél hamarabb kikeveredni belőle, szóval, hívom a zsarukat – és már vette is elő a telefonját. Megpróbáltam higgadt maradni, és meggyőzni Ryant, hogy bármennyire is próbál, ez elő már nem tud menekülni.– Mondod te! – vágta a képembe. Bevallom, azért egy kissé értelmesebb választ vártam egy művész lélektől.

– Nem mondom el még egyszer. Kérlek – tettem egy lépést felé –, tedd le – még egy lépés –, azt a telefont! – Makacsul megrázta a fejét. Alig három méter választott el bennünket egymástól. Még szerencse, hogy nem én vagyok az Alfája. Ilyen önfejű tinikkel nem bírnám sokáig. Mint ahogy ebben az esetben sem.

Ha rám nem, a vérfarkas énemre csak hallgatni fog. Magabiztos léptekkel elindultam Ryan felé, közben pedig arcom teljesen átalakult; vérfarkas ösztöneim kiélesedtek. Nem láttam Sarah arcát, de éreztem tekintetét a hátamon.

– Te… tényleg… vé-vé-vérfarkas vagy! Azt… azt hittem, csak egy maszk volt, ami felvettetek, hogy szórakozzatok velünk… Kérlek, ne bánts! – majd ezzel le is rakta a telefonját a földre. – Látod? Már nincs is a kezemben – mutatta meg mindkét tenyerét, kinyújtva. Úgy látszik, a félelem nagyúr, és bevált a tervem, de ebben a pillanatban azt akartam, hogy ne csak féljen, hanem rettegjen is. Megragadtam a dzsekijének a gallérját, erőből a fa törzsének nyomtam, és a képébe ordítottam, vicsorgó fogakkal. – Ne! – kapálózott a kezeim között.

– Derek! – szorította meg a vállamat Sarah. Hátranéztem, egyenesen a szemébe, de Ryant még nem engedtem el. – Szentséges… – kapta szája elé a kezét, majd hátraaraszolt pár lépést. A kezdeti komolysága, úgy tűnik a vérfarkas-dologgal kapcsolatban kezdett alábbhagyni. – Molly – suttogta maga elé, majd egy utolsó pillantást vetett ránk, és az erdő mellett elhaladó főút irányába kezdett rohanni.

– A fenébe! – Egy másodpercig hezitáltam, végül Ryan arcát a fának szorítottam, és ráparancsoltam. – Ha jót akarsz magadnak, itt maradsz! – A göndör hajú srác nem tehetett mást, bólintott, én pedig Sarah nyomába szegődtem.

Még mielőtt megállíthattam volna, valaki megelőzött. Laura volt az, az éjszakában ébenfeketének tűnő farkas alakjában. Hatalmas mancsait Sarah hátára vetette, egy mozdulattal földre terítve őt, majd egy mély harapással összeroppantotta a nyakcsigolyáit. Egy puszta harapással eltörte a lány nyakát! – Laura! – rohantam nővéremhez, kinek lábainál már a halott Sarah pihent. – Miért kellett? – A farkas vöröslő szemeit rám villantotta, mintha dühös lenne azért, amiért ilyen ostoba kérdéseket teszek fel feleslegesen. Halk morgás tört fel belőle, majd pillantása megakadt Ryanen, akit már a sírás kerülgetett a rémülettől. Laura egy lépést tett a fiú felé, de eléje álltam, és letérdeltem, hogy a szemébe tudjak nézni. – Miért akarsz mindenáron végezni mindenkivel?

– Biztonságban akarja tudni a saját családját – lépett elő a fák közül Tyler, véres oldalát szorongatva.

– Ezért akarja megölni Ryant is? – fordultam Tyler felé.

– Az erősebb túlél, a gyengébb meghal. És egy olyan Alfa falkája, mint Mollyé, aki még saját magáról sem tudja, hogy mi is valójában, nem érett az életben maradáshoz – válaszolta unottan a tini vérfarkas.

– Ezt Laura mondta neked? – kérdeztem összeszűkült szemmel.

– Ő az én Alfám, és Ryan bármennyire is a legjobb barátom volt…

– Volt!? – vágott közbe Ryan riadt tekintettel. – Te most komolyan el akarsz tenni láb alól?

– Azt teszem, amit Ő mond – sétált a termetes farkas mellé, és hátán lassan végigsimított, mire Laura felmordult, majd Tyler keze után kapott.

– Laura? – suttogta Ryan zavarodottan. Minden szem rá szegeződött. – Tényleg ő az? – dadogta. A szemében még láttam a rettegés jeleit, de mellette valami másét is. Talán percek kérdése és ráeszmél, hogy valóban nincs mit tennie a sorsa ellen? – És én… tényleg olyan vagyok, mint ti? És Molly?

– Rengeteg kérdésed van, tudom – kezdtem barátságos hangnemben, és nehogy újra megijesszem, visszaváltoztam. – Látod, ilyen egyszerű. Mi segíthetünk neked, hogy te is ilyen könnyen tudd kezelni.

– Ezt könnyen kezelni? – nevetett fel fájdalmasan. – Egy szörnyeteg lett belőlem! – kiáltotta.

– Ryan – sétált barátjához Tyler. – Először én sem akartam, hidd el. Véletlenül történt. Ezért is voltam olyan dühös az előbb. Én sem akartam ezt! – Laura ismét felmordult, majd megfordult, és eltűnt a fák között. Alig telt el egy perc, már emberi alakban tisztelt meg minket a jelenlétével.

– Molly apja egy Alfa volt – lépett az általunk bezárt félkör közepébe Laura, és ide-oda fordulva megpróbált mindannyiunk szemébe nézni. –, és alighanem örökölte tőle a vérfarkas gént.

– De nekem nem… – kezdett a magyarázkodásba Ryan, mire nővérem leintette.

– Téged megharaptak, és így a falkájának a tagjává váltál.

– Amikor a tó partján voltatok, és Molly neked rontott… – folytattam.

– Az igazat megvallva, nem rontott nekem. – Mindannyian értetlenül néztünk a fiúra, majd látva arckifejezésünket, folytatta. – Odajött hozzám, átölelt, és azt suttogta, hogy sajnálja. Aztán úgy éreztem, mintha valami szét akarna tépni. Amikor lenéztem, Molly… többre nem emlékszem, de tudom, hogy ő volt mellettem, mielőtt elvesztettem volna az emlékezetemet.

– És a kórház hullaházában magadhoz tértél – egészítettem ki a gondolatmenetét.

– De mi történt? – rázta meg a fejét Ryan.

– A szervezeted feladta a küzdelmet a harapás, vagy a te esetedben a karmolás ellen, így könnyen átváltoztál – válaszolta Laura.

– Átváltoztam? Úgy érted, belém ivódott ez a vérfarkas izé?

– Pontosan – bólintott a nővérem.

– De én nem érzek semmit sem.

– És amikor nekem rontottál? – kérdezte felvont szemöldökkel Tyler.

– Arra… arra nem emlékszem.

– Éppen a vérfarkas éned miatt. Időbe telik, amíg kezelni tudod majd. Mindenesetre, ha már nem öltelek meg – mosolyodott el Laura. –, velünk kell maradnod, vagy legalábbis a közelünkben, amíg át nem esel az első holtpontodon.

– Holtpontomon?

– Két nap múlva telihold, és ha akarod, ha nem: át fogsz változni.