Molly
szótlanul, kitágult pupillákkal meredt rám. Sosem voltam valami jó emberismerő,
de szerencsére az ő arcára majdhogynem minden rá volt írva. Az erdőben lévő
bolyongásom közepette nem gondoltam volna, hogy még ma este megkezdhetem Laura
érzéketlen tervének a megvalósítását. De ha már így összefutottunk, nem
hagyhatom magára ezzel a – szintén – nyálgéppel, aki többek között Tylerre
emlékeztetett. Egy rideg pillantást vetettem a fa tövében mocorgó fiúra, majd
ismét Molly felé fordultam, akin láttam, hogy késztetést érez arra, hogy
valamit megosszon velem.
–
Tudnom kell… – Kezdte halkan, nem leplezve félénkségét irántam. – Tudnom kell
a… – majd hirtelen elhallgatott. Magába fojtotta azt, ami eddig már-már
megszólalásra késztette.
–
Hé, csak nyugi. Rendben? – szorítottam meg lágyan mindkét vállát. – Már nem fog
bántani.
–
Igen, azt látom – tekintett ő is a fa tövében szenvedő felé. – De ugye nem
esett nagy baja?
–
Ezt most komolyan kérdezed? – fordítottam el a fejem szem forgatva, majd tekintetem
hirtelen
megakadt Molly feltépett felsőjén. Farkas ösztöneim a szövetanyag
repedése láttán egyből szimatot fogtak, jobban mondva ez is téves riasztás
volt. Miért van az, hogy mostanában mindenkit vérfarkasnak nézek? Az érzékeim
újra összekavarodtak. Szó szerint. Már egy szimpla szakadást is karmolás által
ejtett tépésnek nézek? Nevetséges!
–
Nem tett semmi rosszat, csak…
–
Molly, a srác majdnem megerőszakolt. Ráadásul még részeg is. Tudsz erre jobb
magyarázatot?
–
Te… te Mollynak szólítottál? – Nem sok mindent tudtam kivenni a hangjából, de
talán… csodálatot. Nem, ez képtelenség. Már megint rosszak a… Vagy mégis?
Csodálat lenne? Lehet. Talán. Egy hatalmas nagy kérdőjellel a szó után. Ha
eddig azt mondtam volna, hogy nevetséges, ami eddig történt velem, akkor ez már
egyenlő volt az őrültséggel. Mióta csodál engem egy lány, aki ráadásul nem is
jár iskolába, hanem inkább ahelyett, hogy tanulna, dolgozik!?
–
Miért? Talán nem így hívnak? – kérdeztem közömbösen, de a lányt ez egy percre
sem tántorította el a csodálatától, egészen addig, amíg valami más meg nem
csillant a szemében.
– Ma már másodszorra találkozunk – kezdte bátortalanul, majd stílusomat
átvéve, ő is közömbössé vált. – Igazán elárulhatnád a neved, de ha nem, akkor
azt hiszem, nincs mit beszélnünk. – Épp indult volna vissza a hangoskodó
társasághoz, amikor – nem tudom, miért, de – reflexszerűen megragadtam a
felkarját, ő pedig kérdőn rám nézett. Eszembe jutott Laura kijelentése:
„Férkőzz a közelébe. Engedd, hogy megbízzon benned.” Ha elárulom a nevem, egy
lépéssel közelebb kerülök ahhoz, hogy a bizalmába férkőzzek? Tettem fel
magamban a kérdést, melyre a válasz elvileg: igen. Gyakorlatilag? Ezt majd az
idő hozza magával. A lényeg, hogy mielőbb rájöjjek a titkára, ha ezzel
biztonságban tudhatom a ”családunkat”.
– Derek mi? – vonta fel a szemöldökét. – Talán ez lenne a neved?
– Igen – válaszoltam magabiztosan.
– Hát, jó, Derek. Örülök, hogy találkoztunk. Újra – majd rám mosolygott,
és lassú léptekkel elindult a tó felé. Mielőtt végképp eltűnt volna a szemem
elől, séta közben hátranézett a válla fölött, és egy megfejthetetlen félmosolyt
küldött felém.
– Ez már egy jó pont – szólalt meg Laura mögöttem. Reflexszerűen torkon
ragadtam, és a fa törzsének nyomtam. – Hé, hé – szabadította ki magát ujjaim
szorításából.
– Sajnálom – suttogtam, majd hirtelen halk nyöszörgésre lettünk
mindketten figyelmesek. El is felejtettem, hogy az a fiú, akit nemrég szó
szerint hatástalanítottam, még mindig ott szerencsétlenkedik a földön. Nem
éppen szép állapotban.
– Ez meg kicsoda? – kérdezte csupa szánalommal a hangjában Laura,
miközben a fiú felé bólintott.
– Egy perc és elintézem – válaszoltam nem épp a feltett kérdésre. Végül a
sráchoz sétáltam, leguggoltam elé, és a hajánál fogva arcát felemeltem a
földről. – Most szépen hazamész, és megígéred, hogy még a lábnyomát is
elkerülöd annak a lánynak. Megértetted?
– Mi a fenéről hadoválsz te itt nekem? Ha nem tudnád, én Ryan vagyok … a
’Wolves’ nevű banda… frontembere – motyogta a fülembe, egy-két csuklás
közepette.
– Na, idefigyelj, akkor én is mondok neked valamit. A zenétek még arra
sem érdemes, hogy a rádióban játsszák, másrészről viszont, ki az az idióta, aki
egy állatról nevezi el az együttesét? – Tettem fel neki a költői kérdést, amire
újabb, de most már érhetetlen motyogás lett a válasz.
– Ugyan, öcskös! A ’Farkasok’ király! A névről nem is beszélve – szólalt
meg kéjes hangon Laura. Ha nem tudnám, hogy a nővérem, azt hinném, hogy… Jobb, ha
ki sem mondom.
– Köszi, szivi – villantotta meg nagyképű mosolyát a még mindig a földön
heverő Ryan.
– Te csak meg se szólalj! Inkább tápászkodj fel, és próbálj meg nem
halálos balesetet okozva hazaérni.
– Ki vagy te, hogy csak így parancsolgatsz nekem? Hm? – vágott vissza,
még több pökhendiséggel a hangjában.
– Hogy ki vagyok? Tényleg tudni akarod!? – És újra éreztem. Éreztem, hogy
a vérszomj villámgyorsan szétcikázik az ereimben. Legszívesebben itt, helyben
széttéptem volna a srácot, de szerencsére Laura erős szorítása megfékezett
benne. De Ryan mégis rémülten bámult rám, mintha kísértetet látott volna.
Nővéremre néztem, aki még erősebben szorította meg a vállamat, tudatva velem,
hogy – ha a szemfogaim nem is, de – a szemem mindent kizáróan farkas énemhez
híven átalakult.
– Jé-Jézusom – dadogta Ryan, majd minden segítség nélkül felállt, és
rohanó léptekkel a tó partja felé vette az irányt.
– Remek! Hatalmas gratuláció, Derek – fújt egyet idegesen Laura. – Most
mindenkinek el fogja mondani.
– Ugyan, ki hinne neki? Egy részeg diáknak?
– Még szerencséd, hogy tényleg az volt. Máskülönben megint költözhettünk
volna. De legalább a lánnyal jól haladsz – váltott nyugodtabb hangnemre.
– Visszanézett rád. Ez mindent elárul. Ti, pasik persze sosem veszitek a
célzást – jelentette ki szem forgatva.
– Célzást? – kérdeztem vissza értetlenkedve.
– Igen, Derek, célzást. Nem lennék meglepődve, ha még mindig ott lenne.
Talán arra vár, hogy hazakísérd.
– Biztosan nem – nevettem fel hangosan.
– Jellemző – bökte ki keresztbefont karral. – Egyáltalán mondd neked
valamit az a szó, hogy elcsavarni valakinek a fejét? Szerintem még meg sem
kellene erőltetned magad.
– Laura, ha eddig nem tűnt volna fel, én egy vérfarkas vagyok.
– És? Biztos vagyok benne, hogy nem fogod megölni. Szóval légy ügyes, és
kapd el a csajt. – Megadóan sóhajtottam, majd halkan hozzátettem:
– Ha hazakísérem, ígéred, hogy békén hagysz végre ezzel a dologgal?
– Sőt, még tűzijátékot is csinálok a tiszteletedre – somolygott
sejtelmesen, majd arca komolyra váltott. – Meg kell tudnunk, mi is ő valójában.
– Molly! – Beszélgetésünket egy fiatal lány kétségbeesett kiáltása
szakította félbe. Laura baljósan, ugyanakkor kérdőn a szemembe nézett, mire
bólintottam, és rohanó léptekkel elindultam a zajos összejövetel felé. Ahogy
kiértem az erdő sűrűjéből, a sátorozó hely közepén hatalmas tömeg állt. Olyan
volt, mintha valakit vagy valamit körbevettek volna. A földön heverő ágak
recsegésükkel csak még jobban felerősítették közeledő lépteim zaját.
– Valaki hívja a mentőket! – Az újabb kétségbeesett kiáltás után közelebb
mentem a diáktömeghez, és mivel még így sem láttam semmit sem, muszáj volt a
farkas ösztöneimre hagyatkoznom.
Mély levegővétel után megpróbáltam a diákoktól nem látható eseményre
koncentrálni. Lassú, megerőltető másodpercek múlva végre sikerült meghallanom
két, teljesen elkülöníthető szív dobbanását. Az egyik szinte már alig vert
tulajdonosának a mellkasában, míg a másik egy jókora adrenalin lökettől fűtve
dörömbölt, mintha ki akarna törni. Aztán egy lány szuszogása törte meg a
”csendet”, ami alighanem Mollyé lehetett. Végül egy ismerős, erős szag csapta
meg az orromat: annak a valakinek a kifolyt vére, amit megéreztem, nagyrészt
már nem az ereiben csordogált.
–
Álljatok félre! – utasítottam a diákcsoportot magabiztos hangon.
–
Maga orvos? – kérdezte szipogva az egyik lány, kinek szemei könnybe lábadtan
meredtek rám. ”Maga”? Visszhangzott a fejemben a megszólítás. Talán ennyire
idősnek nézek ki!?
–
Nem – feleltem könnyedén –, de ahogy elnézem az arcotokat, bárminemű segítség
jól jönne. – A lány bólintott, mire a diáktömeg lassan el kezdett
feloszladozni.
A
látvány, ami fogadott, teljesen letaglózott. A földön az a Ryan feküdt, akit
alig fél órája riasztottam el a ”szimpla” tekintetemmel. Mellénye a bal oldalán
csupa vér volt. Bármi is történt, elég mély sebet ejthetett rajta. A vér szaga
már olyannyira átható volt, hogy ha a közelben rajtunk kívül lennének más
vérfarkasok is, biztosan ugyanúgy megérezték volna. Ebben az esetben azonban
mégsem Ryan aggasztott a leginkább, hanem Molly, aki a fiú teste felett térdre
ereszkedve ringatózott, véres kezeit pedig könnyekkel áztatott arca elé emelte.
–
Hol késik már az a mentő? – idegeskedett hangosan Ryan teste mellett egy szőke
hajú fiú. Barátjához hasonlóan szinte majdhogynem ugyanolyan ruhát viselt.
Biztosan ő is a banda egyik tagja lehetett.
–
Azt hiszem, jobb lenne, ha inkább hullaszállítót hívnátok – tettem egy komoly
megállapítást a fiú mozdulatlan teste láttán, mire a szőke hajú srác dühösen
felém fordult, és teljes erejéből mellkasomnál fogva ellökött.
–
Menj a francba! – ordította torka szakadtából. – Ez egyáltalán nem vicces!
–
Nem is annak szántam – vágtam vissza félvállról.
–
Haza akarok menni – suttogta maga elé Molly.
–
És ha tényleg meghalt? – dadogta egy fiatal lány, majd felém fordult.
–
Biztos, hogy meghalt – javítottam ki.
–
Honnan veszed? Hiszen nem is vagy orvos! – rivallt rám a szőke fiú.
–
Látom, hogy nem lélegzik.
–
Haza akarok menni – szólalt meg újra Molly, de egy kicsit már hangosabban.
–
Nem mész sehová – ragadta meg ruhájánál fogva egy másik bandatag Mollyt. – Ha
Ryan meghalt, a te lelkeden fog száradni.
–
Nem, nem, nem! – sikítozta a lány. – Nem öltem meg! Nem én voltam! Nem! Hiszen…
nem is emlékszem, mi történt valójában – tette hozzá suttogva, ami már olyan
halk volt, hogy csak én hallottam meg.
–
Most szépen hazaviszem Mollyt, és… – kezdtem, mire az egyik idősebbik lány,
akit ma szintén láttam a bisztróban dolgozni, szavamba nem vágott.
–
És hogyan tovább? Nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna.
–
Elmondunk mindent. A rendőrségnek is – jelentette ki a szőke srác, és szúrós
tekintettel Mollyra nézett.
–
Ezek szerint akkor börtönbe fogok kerülni? – kérdezte zokogva.
–
Ugyan már, ne beszélj butaságokat – húzta magához barátnője Mollyt, és haját
kisimítva az arcából, folytatta. – A nagybátyád majd min…
–
Nem! Nem fog megoldani mindent – vett egy mély lélegzetet, amivel sikerült
rövidebb időre visszafojtania a kiszökni kívánkozó könnycseppjeit. – Nem
akarom, hogy minden az ő nyakába szakadjon. Vállalni akarom a következményeket
– jelentette ki már felállva, majd szinte végszóra a várva várt mentő is
megérkezett, hangos szirénázással.
Ahogy
az autó lefékezett, már nyílt is a hátsó ajtó, és két, fehérbe öltözött férfi
szállt ki, egy hordággyal a kezükben. Miután Ryanhez értek, mindent megtettek
annak érdekében, hogy újraélesszék a fiút, de pár perc elteltével már ők is
belátták, hogy nincs értelme tovább küzdeni a fiatal diák életéért.
–
Nagyon sajnáljuk – szólalt meg teljes együttérzéssel a hangjában az egyik
férfi, miközben Molly véres kezeit kémlelte értetlen, ugyanakkor egy kicsit
rémült tekintettel. – Értesítettétek már a szüleit? – fordult a diákok felé.
–
Beszél velük? – nyújtotta át megtört arccal a szőke hajú fiú a telefonját a
mentősnek. A férfi bólintott, majd felállt, pár lépést tett a mentős kocsi
felé, és már hívta is Ryan szüleit.
Az
éjszakai tragikus történés után az események végül mégiscsak úgy hozták, hogy
én kísértem haza Mollyt. A hazautat, autó hiányában, gyalog tettük meg. Láttam
Mollyn, hogy nem akar és nem is szeretne beszélni a történtekről. De azt még
mindig nem értem, hogy miért nem emlékszik arra, hogy – akármennyire is
szomorúan hangzik, de – ő ölte meg Ryant. A keze véres volt. Kell ennél több
bizonyíték? Csak kettejüket borította vér a diákok közül. Laura nemhiába akarja
annyira, hogy rájöjjek, ki is ő valójában. Az a furcsa illat még mindig ott
motoszkált az agyamban és az orromban is. A bisztróban éreztem, amit éreztem,
de nem lehet vérfarkas, vagyis olyan biztos nem, mint mi. Talán hasonló
alakváltó bujkál benne, ami csak akkor tör elő belőle, ha bosszút akar állni?
Mert azért valljuk csak be, melyik lány hunyna szemet egy ilyen zaklatás
felett?
A
bejárati ajtó előtti kőlépcső tetején egy középkorú férfi várt minket. Kék
szemeiben aggodalom tükröződött, testtartása azonban mégsem ezt sugallta.
Keresztbefont kézzel leginkább egy szigorú szülőre emlékeztetett. Molly
barátnőjének a szavaiból következtetve ő nem lehetett más, mint Molly
nagybátyja.
–
Sarah hívott, hogy valami történt, ami… – sietett elénk a járdára, majd miután
megpillantotta Molly véres kezeit, kikerekedett szemekkel karon ragadta, és
addig nem szólt hozzá egy szót sem, amíg egészen a házuk elé nem húzta. –
Érdemes megmagyaráznod ezt? – szorította meg a lány kezeit, amitől az ő tenyere
is véres lett. A kiejtéséből következtetve brit származású lehetett, és
teljesen úgy beszélt Mollyval, mintha mindent tudna arról, ami az este történt.
Teljes higgadtsággal érdeklődött a lány kezét borító vér felől. Olyannyira
nyugodtan, hogy még engem is meglepett.
–
Nem szeretném – rázta meg a fejét, majd felsétált a lépcsőn, és megfeledkezve
rólam, berakta maga mögött az ajtót.
–
Peter Jefferson – nyújtotta felém kézfogásra a tenyerét.
–
Derek… Hale – tettem hozzá egy kicsit félve, majd kezet fogtam vele, és egy
mosolyt erőltettem az arcomra.
–
Bocsánat, ha ennyire udvariatlan voltam, de aggódom Molly miatt. Amióta az
édesanyja meghalt… Egyszóval nem igazán tudom megérteni, hogy mi is zajlik le
nála ott, legbelül…
–
Teljesen megértem – bólintottam.
–
Köszönöm, hogy hazahoztad őt. Rendes srácnak tűnsz – mosolygott rám. – Nem vagy
szomjas? Vagy esetleg éhes?
–
Igazán kedves, de nem, köszönöm.
–
Akkor megpróbálok érthetőbben fogalmazni – majd egy nyájas mosollyal az arcán
közelebb lépett hozzám, és egy pisztoly csövét szegezte egyenesen a szívemhez.
– Ha azt hinnéd, hogy blöffölök… Nos, ne akard kipróbálni. A pisztoly minden
egyes tölténye farkas ölővel van átitatva.
–
Hogy honnan tudok rólad? Hmm, azt hiszem, jobban tetted volna, ha nem árulod el
a neved, Hale. Hallottam a tűzvészről.
–
Ezek szerint akkor maga is…? – sziszegtem.
–
Vadász? Nem. Viszont tudok egyes mást a fajtátokról. A húgomnak köszönhetően.
–
Vagyis Molly édesanyjának. – Kijelentésemre a férfi magabiztosan bólintott egyet.
–
Szóval? Tudsz segíteni vagy sem?
–
Megmenteni Mollyt. Nem akarom, hogy azzá legyen, mint… te.
–
Már miért lenne vérfarkas? Azt eddig megéreztem volna. Viszont… – folytattam
elgondolkozva, majd hirtelen elhallgattam.
–
Ezt én is kérdezhetném. Van valami, amit titkol Molly szüleivel kapcsolatban? –
tettem fel a kérdést, mire Peter eltávolodott tőlem, eltette a pisztolyát, és
fájdalmas mosollyal egyenesen az arcomba nevetett.
–
Ha ti léteztek, akkor miért ne lenne lehetséges az ő létezésük is, nemde bár?
–
Elmondaná végre, hogy miről beszél? Így nem tudok segíteni, ha…
–
Nickről. Molly apjáról.
–
A legveszélyesebb Alfáról, aki évekkel ezelőtt a vadászoknak igencsak nagy
gondot okozott.
–
Egy Alfa? – Sosem voltam az a meglephető fajta, de ez a hír több volt, mint
horror a számomra. – Molly apja egy Alfa volt? – Peter nem válaszolt. Helyette
inkább a bejárat feletti ablakot kezdte el fürkészni, ahol egy aprócska szellő
lebegtette meg a szoba függönyét. Percekkel később pedig Molly jelent meg az
ablakban, már pizsamában, hogy elhúzza a függöny elé felrakott sötétítőt,
felkészülve a lefekvésre.
