9. fejezet

*Molly szemszöge*

Az este ismét rémálmok gyötörtek. Újra és újra megjelent előttem a vörös szemű démon alakja, aki a hold vakító fényénél vicsorogva üldözőbe vesz. Én pedig csak rohanok… rohanok és…

Hirtelen felébredtem. Ránéztem az éjjeliszekrényem órájára. Alig múlt hajnali egy óra. Ittam egy korty vizet a mellettem lévő pohárból, majd mély levegőt vettem. Megpróbáltam visszafeküdni, de éreztem, hogy a bal kezem görcsösen szorítja az ágyam matracát. Amikor lassan feleszméltem a rémálmomból, elengedtem a lepedővel borított matracot, és a bal felemre fordultam, szemben az ablakkal. Még a sötétlő függönyön is átvilágított a hold erős fénye: majdnem telihold volt. Már nem kellett sok ahhoz, hogy a hold felvegye teljes, végleges formáját. Nem tudom, miért gondolkodtam el ezen a természeti jelenségen. Lehet, hogy a rémálmom miatt?

Erősen magamhoz szorítottam a takarómat, és megpróbáltam elűzni a vöröslő, démoni szempárt lelki szemeim elől. Nem sok sikerrel. Ismét kinyitottam a szemem, és azon kaptam magam, hogy a paplan helyett körmeim újra a matracba mélyednek. Felültem az ágyon, és ugyanezzel a lendülettel felemeltem a kezemet is. Az a látvány, ami ezután fogadott, teljesen letaglózott. A matracon lévő lepedő a baloldalon teljesen fel volt szabva, épp az ujjaimnak megfelelő helyen. Ezután a jobb oldalamra néztem, ahol szintúgy körömmel felszabott csíkok éktelenkedtek. Éreztem, hogy a szívverésem felgyorsul, és levegőért kapkodom. Gyorsan felkeltem az ágyamból és az ablakhoz siettem.

Egyetlen mozdulattal áthajoltam a párkány fölött, és mélyet szippantottam a kicsit még csípős levegőből. A kis városban most kivételesen csend honolt, még a tücskök éjszakai zenéjét is meg lehetett hallani. Azonban ez a nyugodtnak tűnő pillanat nem tartott sokáig: a szobám feletti tetőtéren halk neszezésre lettem figyelmes. Valaki mászkál a házunk tetején!

Tisztán hallottam, amint annak a valakinek vagy valaminek a talpa óvatos léptekkel kikerül egy-egy tetőcserepet. A szokásosnál jobban kihajoltam az ablakon, hátha meglátok valamit, majd felültem a párkányra, és egy pillanatra megtorpantam. Csak nehogy valaki észrevegyen, mert akkor biztosan azt fogja hinni, hogy ki akarok ugrani, hogy öngyilkos legyek. De szerencsére egy lélek sem járt az utcákon, így felálltam a párkányra, és magam sem tudom hogyan, de felhúztam magam a tetőre. Kellett hozzá egy perc, amíg ráeszméltem, hogy tényleg fent vagyok a házunk tetején. Egy szál hálóingben. Lassan kezdtem már úgy érezni magam, mint egy alvajáró vagy holdkóros.

A hold még mindig vakító fénnyel ragyogott felettem. Körbenéztem. A tetőn aligha volt valaki rajtam kívül. Remek! Akkor ezek szerint megint hallucináltam, pedig ma igenis bevettem a gyógyszerem.

Aztán hirtelen egy halk reccsenés ütötte meg a fülem, ami a másik oldalról jött. A zaj irányába fordultam. A cserepeken óvatosan lépkedve – jobban mondva inkább csúszkálva, mivel mezítláb voltam – átsasszéztam a házunk udvarhoz közeli felére. Egy-két hatalmas pislogás közepette jöttem csak rá, hogy mégsem képzelődtem. Egy kevésbé sem cingár alak rohant a közelben lévő kis park felé, hogy aztán eltűnjön az azt követő erdő sötétjében.

Pár másodpercig még hezitáltam, hogy utána siessek-e? Az eszem száz százalékosan amellett érvelt, hogy túl veszélyes lenne. Mi van akkor, ha egy betörő az? El is rabolhatna. Viszont az ösztöneim – amikre legtöbbször hallgatni is szoktam – mindennél jobban vágytak egy kis kalandra. Ebben a pillanatban még az sem érdekelt, hogy hálóruhában és mezítláb voltam. Óvatosan lemásztam az ereszcsatorna segítségével, és éjszakai látogatóm nyomába eredtem. Még hátra sem néztem. Futottam egészen az erdő széléig, ám mielőtt beléptem volna a sötétbe borult rengetegbe, egy pillanatra megtorpantam. Ez épp elég volt arra, hogy összeszedjek egy kis bátorságot ahhoz, hogy belevessem magam egy éjszakai kirándulásba.

 Az első fa mellett elhaladva egyből megéreztem a lassan leszálló köd által benedvesített levéltakarót a lábam alatt. Hihetetlenül felszabadultnak éreztem magam. Mintha egy lennék a természettel. Kislány koromban mindig imádtam a szabadban bolyongani; forró nyári éjszakákon elterülni a puha pázsiton, és a csillagos eget kémlelni, ami szinte energiával töltött fel. És most – mondhatni – újra itt vagyok! A lelkem mélyén ártalmatlannak éreztem magam. Ugyanazzá a kislánnyá váltam, mint aki évekkel ezelőtt voltam, de valami most mégis megváltozott… Erős, maró szagot éreztem a levegőben. Csak egyetlen egy dologhoz tudtam hasonlítani. A vérhez.

A szörnyű felismerés hatására, az eszem minden áron el akart menekülni ebből az erdőből. A testem azonban teljesen megmerevedett, a lábam a földbe gyökerezett, és akkor megpillantottam… Egy termetes, fekete farkas lépett ki a köddel borított fák közül, hátán egy eszméletlen emberi testtel. A sűrű köd miatt nem tudtam kivenni, hogy az a valaki férfi vagy nő volt-e. Az eszméletlensége azonban kevésbé sem félemlített meg olyannyira, mint azok a vérvörös szemek, amikkel másodpercek alatt farkasszemet kellett néznem. Jézusom, észrevett! A fenevad észrevett!

Az álmom! Ez az egy gondolat fordult meg a fejemben, mire hátranyújtott kezeimmel körülöleltem a mögöttem lévő, nyirkos fa törzsét, és óvatosan hátrálva, tapogatózva – szemmel tartva a farkast – meghúzódtam a tövében.

A fenevad azonban nem volt egyedül. Három férfi vagy fiú kísérte őt. Kettő a jobb, egy pedig a bal oldalán. A fa tövében kuporogva azon imádkoztam, hogy az ébenfekete farkas nehogy mellettem teremjen. Jól tudtam, hogy a valóságban vagyok, mégis úgy éreztem, mintha egy horrorfilmben lennék. Az a három pasas ennyi erővel simán lehetne vámpír is. Jesszus, Molly! Nem Stephenie Meyer regénye elevenedik meg előtted!

A szívem a torkomban dobogott, a fejemben lüktetett a vér. Éjszakai kalandra vágytam? Hát tessék, most megkaptam. Ha így folytatom tovább, a végén még adrenalin túladagolásban fogok meghalni. Hogy őszinte legyek, nem hittem volna, hogy ennyire ijedős vagyok. Alig mertem jobbra vagy balra nézni. A fejemet leszegve az éjsötét avarra meredtem, majd magamhoz húztam a térdem, és kezeimmel átkaroltam. A fenébe, de hideg van! Jobb lenne hazamenni – fordult meg a fejemben, de annyira féltem, hogy a remegésemet már nem is a hideg, hanem a fokozódó rettegés váltotta ki.

Nyugalom, Molly! Most szépen felállsz és hazasétálsz. A farkas észrevett, de mégsem jött el érted, hogy ízekre szedjen szét. Ergo, már nem is fog bántani – nyugtatgattam magam gondolatban, majd összeszedtem magam, és fél szemel kikukkantottam a fa törzse mögül. Örömömben szinte táncolni tudtam volna.  A farkas már jó pár méterre volt tőlem. A hátsó lábai épphogy csak látszódtak a ködben. Letakarítottam a nyirkos falevelek borította csipkés hálóingemet, és a félhomályban feltápászkodtam a földről. Már épp indulni akartam, amikor egy utolsó pillantást vetettem az éjszakai ragadozóra és kísérőire. Farkas: pipa! Eszméletlen személy: pipa! Kísérő: egy, kettő, há… A szívem kihagyott egy ütemet. Hol a harmadik!?

Ha egy horrorfilm rendezője lennék, tutira… Naná! Miért is ne? Nem, de akkor sem. Nem merek megfordulni. A lábaimból hirtelen eltűnt minden erő, amikor megéreztem egy másik ember kellemesen meleg leheletét a meztelen vállamon. Édes Istenem! Nem lehetne inkább álom ez az egész? Ó, hogy miért nem vagyok az az ájulós fajta? Most akkor legalább nem lennék magamnál, és bármit is kezdene velem, nem tudnám, és nem érezném. Csak érjen már véget ez a rémálom!

Lehunytam a szemem. A kezem önkéntelen remegésbe kezdett. Utálom ezt az érzést. Az érzést, amikor valaki mögöttem áll, és csak a megfelelő alkalmat várja arra, hogy tehessen valamit. Valami rosszat…

– Nincs nálam semmi értékes dolog – suttogtam félelemtől összeszorított fogakkal. – Kérem, ne bántson – könyörögtem csukott szemekkel.

– Sss! – érezte meg újra az idegen leheletét, de ezúttal egyre közelebb: a nyakamon. Végül két erős kéz ragadott meg a felkaromnál fogva, ami miatt kapálózhattam is volna, de a félelem minden erőmet felemésztette. Nem beszélve arról, hogy még ki sem aludtam magam rendesen.

A szemem még mindig csukva volt, amikor az a valaki maga felé fordított, és lassan elengedte a felkaromat. Pár másodperc múlva kellemesen meleg és kényelmes ruhadarabot éreztem meg a libabőrös vállaimon. Vajon ez egy barátságos gesztus lehetett, vagy most jön majd az a rész, amikor az arcomhoz nyomnak egy kloroformmal átitatott rongyot, és beletuszkolnak egy rozzant furgonba. Őrült gondolatmenet, tudom, ami akár meg is történhetett volna, de szerencsére nem ez lett a történte folytatása. Az a valaki teljesen biztosra akart menni, hogy tényleg nem fázom-e. Éreztem, ahogy közelebb húz magához. Vagyis inkább ez már több volt annál. Magához ölelt és nyugtatásképpen a hátamat kezdte el simogatni.

– Mit keresel ilyen későn az erdőben? Ráadásul mezítláb, egy szál hálóingben? – Ezt a hangot már hallottam valahol, de most más volt. Aggódó és rejtelmekkel teli. Nem bírtam magam tovább türtőztetni. Talán mégsem egy rablótolvaj kezeibe üldözött az a farkas.

Lehet, hogy a túlzott fáradság volt az oka, hogy válaszként erős vállára hajtottam a fejem, és közelebb bújtam hozzá. Nagyon fáztam. Az ő felsőtestéből pedig csak úgy áradt a meleg. Olyan volt, mint egy hősugárzó. A hasonlatra halványan elmosolyodtam, végül kinyitottam a szemem. Nem láttam semmi mást, csak a pirkadat eljövetelét jelző, rózsaszínes ég alját. De ettől eltérően még ugyanolyan sötét volt, mint amikor betettem a lában ebbe az erdőbe. – Szóval? – törte meg a csendet a férfi, mert minden kétséget kizáróan az volt. Egy fiatal és életerős férfi. Kidolgozott felsőtestét még a vékony selyemből készült hálóingemen keresztül is éreztem. El akartam távolodni tőle, hogy megnézzem az arcát, de annyira fáztam, hogy inkább a hő forrásánál maradtam. – Meg fogsz fázni – jelentette ki mély, férfias hangján. Orgánuma hallatán megborzongtam. – Ma délután vártalak a bisztróban, de mire odaértél…

– Hogy mi? – Ki a fenét ölelgetek én? Egy szempillantás alatt felébredtem, és már a hideget sem éreztem olyan elviselhetetlennek.

Nagy nehezen kiverekedtem magam a szorításából, vagyis azért annyira mégsem kellett megerőltetnem magam, mert az illető önmagától elengedett. Először egyenesen a szemeibe néztem, amik egy villanásra vakító kékben szikráztak. Végül az arcát vettem szemügyre, ami a félhomályban alig volt rendesen kivehető, mégis tudtam, ki áll előttem.

– Ez csak egy rossz álom – hátráltam egy lépést. – Csak álmodom… csak álmodom… – hajtogattam lecsukott szemmel, remélve, hogy mihamarabb felébredek, és a puha, meleg ágyikómban találom újra magam.

– Molly – szólított nevemen a fiatal férfi.

– Én csak egy alakot követtem… aztán bejött az erdőbe… és… és ott volt az a hatalmas farkas is…

*Derek szemszöge*

Nem tudtam eldönteni, hogy Molly csak ijedtében dadog össze-vissza, vagy a közelgő telihold miatt volt ilyen zavarodott. Mindenesetre még vérfarkas szemmel is kellemetlen volt látni, ahogy ilyen hidegben, majdhogynem egy száll semmiben áll előttem. Még szerencse, hogy a kabátomat a hátára terítettem. Legalább ezzel sikerült egy kicsit megvédenem, nehogy összeszedjen valami megfázással járó betegséget.

Laura farkasüvöltése azonban magamhoz térített. Egyszerű parancsként hangzott. Már régóta eltűntem mellőle, és biztos voltam benne, hogy tudja miért és ki miatt. Aztán újra felüvöltött, mire Mollyt feltűnően kirázta a hideg, aminek feltehetően nem a hűvös erdei levegő volt az oka. Rémült tekintettel a mellettünk lévő fa törzse felé bámult. Megfordultam. Laura vérvörös tekintetével találtam szembe magam. Végül ismét Mollyra néztem. Arca falfehér volt, és hátrálni kezdett. Egy pillanatra azonban elvesztette az egyensúlyát, és megbotolva földre esett. Mielőtt bármit tehettem volna, Laura a mellkasán termett.

– Elég! – kiáltottam torka szakadtamból, de nővérem rám se hederített. Vérvörös szemeit Mollyéba fúrta, aki eszeveszett sikítások közepette vergődött hatalmas mancsai alatt.

– Ne! Kérlek! Ne! – sikította sírástól elfojtott hangon Molly, mire Laura rámorrant.

Legszívesebben újra rákiáltottam volna, de nem akartam testvéremet felfedni, és ezzel együtt magamat sem. Hirtelen azt sem tudtam, mit tegyek. Teljesen tanácstalan voltam. Csak álltam ott, mint egy élettelen farönk. Még sosem fordult elő velem, hogy megtorpantam. Miért blokkoltam le ennyire?

Valahogy éreztem, hogy Laura nem fogja bántani a félelemtől reszkető Mollyt, és azt is hogy így, vagy úgy, de segítenem kell rajta. Nem szerettem volna fájdalmat okozni neki, végül is a saját testvéremről volt szó, de nem tehettem mást. Rávetettem magam, nyakát erősen megszorítva lehúztam Mollyról az ébenfekete farkast. Jól tudta, hogy ha kell, bármi áron megfogom védeni Mollyt. Habár nem igazán tudtam, hogy miért, de… most is olyan védtelennek tűnt, pedig húgom és én is sejtettük, hogy mi lapulhat ez alatt a szelíd külső alatt.

Laura addig-addig erősködött a szorításom alatt, amíg szembe nem fordult velem, és a földre nem terített. Molly száját újabb sikítás hagyta el, de ezzel együtt, félelmét elrejtve felállt, és oldalba rúgta Laurát. A termetes farkas fájdalmában felordított, majd vicsorítva Molly felé kapott. A szőke lány azonban elhajolt a mancsa elől, és mielőtt még nővérem újabb lendületet vehetett volna, Molly guggoló testhelyzetet vett fel, szemei pedig vérvörösre változtak. Egy pillanatra megrémültem. Már nem is Mollyt féltettem, hanem Laurát.

– Az álmomban elkaphatsz, de itt nem – morogta Molly, miközben szemfogait a nap első, halvány sugarai jól láthatóan megvilágították.

– Laura – próbáltam megszólítani a még mindig dühtől rázkódó nővéremet. – Bízd rám! – De Laura nem mozdult. Megbabonázva meredt Mollyra, aki támadásra készen fürkészte az ébenfekete farkas vöröslő tekintetét.

– Már nem félek tőled – jelentette ki felbátorodva Molly, majd nővérem megnyúlt állkapcsa felé kapott, de félúton mintha megmerevedett volna. Egy ismeretlen alak tűnt fel a háta mögött, egy üres injekciós tűvel a kezében. Az anyag, amit a fiatal fiú Molly testébe fecskendezett, először megbénította, majd pedig elaltatta őt.

– Nagyon szívesen – jelentette ki egy csibészes mosoly kíséretében a barna hajú srác.

Fehér trikót és világosbarna, koptatott farmert viselt. Arca kissé borostás volt, ami első ránézésre idősebbé tette, de nem lehetett több 17-18 évesnél. Amint a szer végleg álomba szenderítette a fiatal lányt, óvatosan a földre fektette és egy lépést tett felénk. Laura automatikusan hátrálni kezdett. Nemtetszését kinyilvánítva szünet nélkül vicsorgott rá. – Én a te helyedben nem tenném ezt – mosolyodott el újra. – Laura… – ejtette ki lassan húgom nevét. – …és Derek Hale. – Végül az enyémet is.

– Honnan ismersz minket? És ki vagy te? – kerültem ki nővéremet és léptem egyenesen az idegen elé.

– Ne higgyétek, hogy ennyire udvariatlan vagyok, csak hát… muszáj volt a hugit egy kicsit rendbe szednem. Egyébként Adam a becses nevem – majd grófokhoz illő gesztussal meghajolt előttünk, és miközben felegyenesedett, szomorúan elnevette magát. Molly mellé guggolt, és arcát simogatva suttogott hozzá: – Sajnálom, hogy senki sem világosított fel időben arról, hogy ki… vagy mi is vagy valójában.

– Ezek szerint Molly a húgod? – kérdeztem, és bevallom, hogy féltem a választól.

– Félig-meddig.

– Most akkor melyik?

– Féltestvérek vagyunk – állt fel Molly mellől a fiú, és nekitámaszkodva egy fának, folytatta: – 20 év különbséggel majdhogynem egy nap születtünk.

– 20 év? – kérdeztem hitetlen tekintettel. – Ugye most csak viccelsz?

– A családi átok az oka. És ha Molly betöltia 18. életévét, valószínűleg ő is erre a sorsra fog jutni, mint én – sóhajtott. – Ahogy elnézem az arcodat, sokat nem tudsz még erről a lányról.

– Talán igen, talán nem – jelentettem ki felvont szemöldökkel. –, de nyitott vagyok bármire. Szóval hallgatlak!

– Előbb haza kell vinnünk őt. Utána, ígérem, olyan dolgokra is fény derül, ami sok mindent megmagyarázhat a ti szemszögetekből.