5 hónappal később
*Derek szemszöge*
Egy mély karmolás a hasfalamba, majd az arcomba, és csorgó vérem ízével a számban már a földön is hevertem. Vérvörös tócsa terült el mozdulatlan testem alatt, miközben erősebbnél erősebb rúgások érték a bordáimat. Minden egyes reccsenésnél hangosan felszisszentem. Gyűlölettel teli tekintetében nem láttam mást, csak elszántságot.
Ismételten nekem szegezte az eddig százszor feltett kérdését:
- Hol az Alfa? Többször nem kérdezem.
- Mit akarsz Omega? - gúnyolódtam fennhangon, majd vérrel keveredett nyálamat a képébe köptem. A fiatal vérfarkas bősz üvöltésbe kezdett. Vérszomja csillapíthatatlan volt. Láttam rajta, hogy végezni akar velem, de balszerencséjére csakis én tudtam, hol van. Senki más.
- Damien! - Tőlünk pár méterre Emily jelent meg. Parancsoló hangja visszhangzott az elhagyatott raktárépületben.
- Emily Hales – sziszegte. - Nem te vagy az, akit keresek – jelentette ki gúnyosan, majd felegyenesedett, és karmait kiélezve a szalmaszőke hajú nőre rontott. Emily kecsesen, de mégis fürgén védte ki Damien támadásait. Pár másodpercig még láttam, ahogy Richard párja földre teríti a vérszomjtól felajzott vérfarkast, majd fejem hirtelen zúgni kezdett. Agyam tompulása ájuláshoz vezetett: minden elsötétült körülöttem.
- Derek, kérlek – hallottam meg egy aggodalmakkal teli lány suttogását. Ne, kérlek! Miért jöttél ide? - Ébredj! - Éreztem, ahogy végigsimít felkaromon, majd ujjait az enyémek köré fonja. Érintésétől testemben megszűnt a csontjaimba hasító fájdalom, lassacskán pislogva sikerült teljesen kinyitnom a szemeimet. Tekintetünk találkozott.
- El kell…. El kell tűnnöd… innen… - nyögtem a fájdalomtól, és levegő után kapkodva. - Nem lehetsz itt... Miért?
- Hallottam Emily hangján az aggodalmat… és… nem hagyhattam… - Egy könnycsepp gördült le az arcán. Remegő kezemmel puha arcbőréhez értem. - Szeretlek, Derek Hale – suttogta, majd egy csókot lehelt a kézfejemre, amin keresztül még annyi fájdalmat vett el tőlem, amennyit csak tudott.
- Molly, vigyázz! - A mi kis világunk meghitt csendjét Emily fájdalmas kiáltásával keveredett reményvesztett sikolya törte meg, de már túl késő volt. És én semmit sem tehettem!
Damien vérben forgó szemekkel karmait a szőke lány gömbölyödő hasába mélyesztette.
- Végre, már az enyém lesz a hatalmad. Csak halj már meg végre! – sziszegte, majd ujjait minden gyenge mozdulat nélkül kirántotta belőle. Molly és ezzel együtt a gyermekem vére az arcomra fröccsent. - Na, most ki az Omega? – kacagott fel rosszindulatúan, felém pillantva, aminek hallatán még a vér is meghűlt az ereimben.
A fiatal Alfa azonban még nem adta fel. Küzdött benne az élni akarás, és az, hogy gyermekét megmentse. Vérvörösen izzó szemekkel torkon ragadta támadóját. Bal kezét a karmolástól szétnyíló hasfalára helyezte, majd lassan felállt, és minden lélekjelenlétét összeszedve a férfi képébe ordított. A megszeppent Omega az életéért könyörgött, de már rég elkésett vele. Nem kellett volna a gyermekünk életével játszadoznia. Molly egy rántással a testén kívül helyezte Damien szívét, majd a földre hajította, a vérfarkas hullájával együtt.
***
5 hónappal ezelőtt
*Molly szemszöge*
Mély levegő. Menni fog ez!
- Minden rendben? - karolt belém barátnőm az iskola folyosójának közepén, egy hatalmas mosoly kíséretében. - Egy igazi ragadozó vagy, és félsz egy irodalom záróvizsgától? - kacagott fel.
- Inkább Mrs. Bloom az, aki megrémiszt. A hideg is kiráz attól a nőtől – biccentettem a tanterem felé, ahol a bejáratánál már ott is állt maga a Sátán. Haját szokásához híven kontyba fogta. Még ez a jeles alkalom sem adott okot neki arra, hogy kicsit kicsípje magát. Igazából, pont nem érdekelte ez az egész. Talán az sem, ha a fél osztály megbukik. Pedig ezen múlik sokunk továbbtanulása.
- Ha nem enged át, esküszöm én leszek az első, akit lecsuknak gyilkosságért ebből az osztályból – vont vállat viccelve Zoe. - Tényleg, Molly...
- Hmm? - fordultam vissza, mivel már elindultam a rettegett tanterem felé.
- Gondolkodtál már azon, melyik egyetemre szeretnél menni?
- Hát, nem igazán – húztam el a szám. - Nem is adtam be a jelentkezésemet eddig még sehova sem.
- Megvárod, amíg…? - mutatott a pocakom felé. Pocak? Igen. A valóságban alig voltam még csak 3 hetes, de ami a vérfarkas géneket illeti, lassan már úgy nézek ki, mint aki túl van a 2. hónapon, így búcsút mondhattam a lapos hasamnak.
- Őszintén? - kérdeztem enyhe fájdalommal a hangomban, majd erőt vettem magamon, és barátnőm mélybarna szemeibe néztem. - Essünk túl ezen az utolsó vizsgán, mint ahogy a többin is, és pénteken, bizonyítványosztás után elmélkedhetünk az élet nagy dolgain – mosolyogtam el magam, mire Zoe megölelt, feltöltve ezzel a szeretet energiájával.
Mrs. Bloom mellett elhaladva furcsa illat csapta meg az orromat. Nem mintha a "szekrényszag" nem lenne az, de ez más volt. Talán ő is alakváltó lenne, mint én? Akkor eddig miért nem vettem még észre, hiszen nem most voltam először egy légkörben vele.
- Rendben van, diákok – szólalt meg rekedtes hangján, amikor már mindenki elcsendesült. - Egy órájuk van az egészre. - Egy rövid, barna hajú, szemüveges lány már az első mondat elhangzása után jelentkezni kezdett. - Igen, Miss Blair? - kérdezte szemforgatva a tanárnő.
- Mrs. Bloom, kimehetek a mosdóba?
- Nem, nem mehet – csapta az asztalra a jelenléti ívünket. - Aki végzett, csak úgy hagyhatja el a tantermet, ha a vizsgalap leadása után ezt aláírja. Minimum fél órát dolgozzon mindenki, máskülönben bukik az osztály.
- Na, tessék. Csak kibújt a szög a zsákból – duzzogtam az orrom alatt.
- Talán valami probléma van, Miss Jefferson? - hangja egy oktávval feljebb ugrott. Hogy a fenébe hallotta meg? Szinte ki sem nyitottam a számat.
- Semmi, Mrs. Bloom – erőltettem egy kedves mosolyt az arcomra. Legszívesebben azonban kiöltöttem volna rá a nyelvemet. Kapja be a vén banya. Hirtelen megcsörrent a telefonom a táskában. A fenébe! Elfelejtettem lenémítani.
- Telefonokat kirakni! - ordította torkaszakadtából. - Már az elején elmondtam! - Bolond ez a nő?
- Molly - suttogta valaki a nevemet. Körbenéztem a tanteremben. Már minden diák a tesztlapot töltötte. - Molly. - Ki a fene szólítgat ennyire? - Bárki is vagy, hagyj békén – suttogtam magam elé. Szerencsére Mrs. Bloom most nem rám figyelt. Erősen fókuszálnom kellett arra, hogy ki tudjam zárni az ismeretlen hangot a fejemből. Csak fél óra, és mehetek az utamra. Szerencsére nem a legnehezebb tesztlapot kaptuk, így nem kellett vért izzadnom a kitöltésével.
Egy macskakarmolás itt, egy macskakarmolás ott, és már toltam is hátra a székemet. Jól kicentiztem a fél órát. Mrs. Bloom jobb szeme szinte csak úgy vibrált idegességében, ahogy rám hunyorított.
Zoe egy „Végeztél is?” nézéssel figyelt fel rám. Ő túl maximalista volt ahhoz, hogy ennyi idő alatt összecsapja az egészet. Habár én is az voltam, de az a hang még mindig ott motoszkált a fejemben: nem hagyott nyugodni. Gyorsan összepakoltam a tolltartómat, majd sietségemben belevágtam a táskámba. A tanári asztalnál leadtam a záródolgozatomat, aláírtam a jelenléti ívet, és már indultam is kifelé.
- Miss Jefferson - szólt utánam mély hangján a tanárnő. Visszafordultam, mire ő egyenesen a szemembe nézett. Még mindig kirázott tőle a hideg.
- Igen? – kapkodtam levegő után, mivel gyorsan itt akartam hagyni ezt az egészet.
- Remélem nem siette el – nézett rám szúrós tekintettel.
- Én is remélem. - Csak egy nyájas mosolyra telt tőlem, és sarkon fordulva az ajtóhoz léptem. Egyszer még visszapillantottam Zoe-ra, majd kiléptem a folyosóra. Megígértem neki, hogy megvárom, és hogy ma nála alszom. Igaz, ezt Derek még nem tudja.
- Molly! – Újra az a hang visszhangzott a fejemben. - Itt vagyok – suttogta egyre hangosabban.
- Ne bujkálj! Gyere elő – forgattam a fejem körbe-körbe az üres folyosón, de senkit sem láttam, még csak nem is éreztem a jelenlétét.
- Molly. - Újabb idegesítő suttogás.
A fenébe is! Utálom, ha szórakoznak velem. Többek között ezt az egyet is eltanultam Derektől. Gyorsabb tempóban szeltem át a távolságot a bejárat és a diákok részére fenntartott szekrénysor kezdete között. Magassarkú cipőm kopogásától csak úgy kongott a kihalt folyosó. Már félúton jártam, amikor balra, az emeletre vezető lépcsősor tetején egy sötét alakot pillantottam meg. A mögötte lévő ablakon át épp a szemembe tűzött a nap, így csak a kontúrját tudtam kivenni. Férfi volt, kétség sem férhetett hozzá. Épp elindultam volna feléje, amikor egy szempillantás alatt sarkon fordult. Nem vártam tovább tétován. Utána szaladtam. Ugyanúgy befordultam jobbra, ahogy ő is. Követtem egészen a kémia teremig. Bevágódtam az ajtón, és azzal a lendülettel a kezembe kaptam egy egész kémcső arzenált a közelebb eső polcról. Sosem lehet tudni…
Minden előjel nélkül egy erős kéz ragadott meg balról, szinte a semmiből. Már épp sikításra nyitottam volna a számat, amikor az idegen magához húzott, és ajkait az enyémekre tapasztotta. Sodródtam az árral, mert tudtam, hogy már jó kezekben vagyok. Belemosolyogtam a csókunkba.
- Hiányoztál – simított végig ujjaival arcbőrömön. Fejemet akarva-akaratlanul az érintése után fordítottam.
- Hiszen még fél napja sincs, hogy eljöttem a suliba – néztem fel rá.
- Nem baj, akkor is hiányoztál – majd arcomat két tenyere közé fogta, és újra megcsókolt, de ezúttal sokkal szenvedélyesebben.
- Derek – lihegtem két csók között. - Az előbb vizsgáztam. Még azt sem tudom, melyik világon vagyok – nevettem fel.
- Az enyémen. Ennél nem is kell több. – Újra birtokba vette ajkaival az enyémeket. Mióta lett ennyire romantikus?
- Értem én – toltam el magamtól lágyan, nehogy visszautasításnak gondolja. –, de azért nem kellett volna kicsalogatnod a tanteremből azokkal a suttogásokkal. - Elmosolyodtam. Nem is értem, hogy juthatott ilyen az eszébe?
- Miféle suttogások? - Most ő távolodott el tőlem, majd aggódó tekintettel az arcomat kezdte el fürkészni.
- Nem te voltál? - Derek nemet intett a fejével. Fantasztikus! Lehet hallucináltam? Összekulcsolt ujjaimat a tarkómra helyeztem, majd gondolkodva fel-alá kezdtem el járkálni farkasom előtt.
- Éreztél bármi mást? Szagot? Illatot? - érdeklődött gyönyörű zöldesbarna szemeivel.
- Minden teljesen normálisan telt a vizsgán is – válaszoltam. - Szeretnél végigszimatolni te is?
- Add a kezed – nyújtotta felém az övét, majd kiléptünk a teremből.
Épp a lépcsőn sétáltunk lefelé, amikor Zoe - meglátva minket - felsikkantott.
- Hát itt vagy! Már azt hittem, eltűntél - majd elénk sétált, és tekintete összefonódott ujjainkra tévedt. -, de már látom, hogy jó kezekben vagy - mosolygott. - Talán valami rosszat mondtam? - biggyesztette le az alsó ajkát.
Alighanem feltűnt neki, hogy egyikünkből sem árad csordultig a boldogság.
- Zoe, most jól figyelj rám - kezdtem bele mondandómba komoly hangnemben. - Láttál bárki mást az iskolában a végzősökön kívül? Bármi idegen arcot? - Pillantása egyik percben hol Dereken, hol rajtam állapodott meg. Mély levegőt vett, majd kifújta, és csak ennyit kérdezett:
- Nagy a baj?
- Még nem tudjuk pontosan - válaszolt mély, karcos hangján Derek.
- Akkor gondolom, nem most kellene pizsipartyt rendeznünk – vetette el az eddig eltervezett ötletünket Zoe. Derek egyből felém fordult, kissé morcos arckifejezéssel.
- Igen, tudom – kezdtem zsörtölődve. - Elfelejtettem szólni… - hunyászkodtam meg előtte. Nem tudtam, milyen reakciót várjak tőle, de a nézéséből kiindulva, sok jóra nem számíthattam. - Holnap kapjuk kézhez a bizonyítványt, este pedig a végzős bálunk lesz – sóhajtottam, hátha megszán, és nem lesz velem olyan szigorú.
- Tudsz vigyázni magadra? Magatokra? - Itt alighanem a babára gondolt. Zoe alsó ajkába harapva izgult, hogy sikerüljön az eltervezett „nagy napunk”. Utoljára talán még gólyaként volt ilyen közös, együtt töltött szabadidőnk. Csak mi ketten. Se szülők, se senki más. Főleg nem pasik! Igen, ez most is aktuális megközelítése volt az előttünk álló óráknak.
- Igen, Derek, tudok – suttogtam, mélyen a szemébe nézve.
- Azért még körbejárom a iskolát, hátha fogok valami szagot. - Eddig fel sem tűnt, hogy még csak most engedte el a kezemet. Ennyire természetesnek vettem volna már a közelségét magam mellett?
- Rendben van – majd felsőjénél fogva magamhoz húztam, és hosszú csókot váltottunk egymással. - Szeretlek – döntöttem lágyan homlokomat az övének, miközben egy másodpercre sem tágítottam a szemkontaktusból. Derek válaszul elmosolyodott, majd felvette azt a tipikus megközelíthetetlen kiállását, és elindult a bejárat felé. Alsó ajkamba haraptam, miközben távolodó farkasom fertályát figyeltem. Egyből Sarah jutott az eszembe. Első találkozásunkkor ugyanezt a kifejezést használta Derek formás…
- Hahó! Föld hívja Mollyt! - lökött oldalba Zoe. A mondata hallatán újra deja vu érzésem támadt. Vajon léteznek szellemek? Sarah itt lehet velünk? De jó is lenne! Alighanem ma velünk együtt örülne, és bulizna, természetesen. - Minden rendben?
- Persze, csak kicsit elbambultam.
- Derek! - kiáltott a távolodó vérfarkas felé barátnőm, aki a neve hallatán egy pillanatra visszanézett ránk. - Köszönjük a lehetőséget – majd megvillantotta a legeslegszebb mosolyát felé.
