19. fejezet

 
*Derek szemszöge*

Molly még mindig fel-alá járkált a ház kopott tornácán, ahogy kinéztem a fakeretes ablakokon. A nap már kezdett felkelni. Egy pillanatra lehunytam a szemem, majd Peter felé fordítottam a tekintetem.

- Van itt még valami – folytatta halkabban. Tudta, hogy Molly meghallhat bennünket. - Amikor Kate-nél voltam, találtam egy szinte majdhogynem 500 éves naplót. Alighanem még az ősei kezdték el írni. Tudom, hogy a ti családotoknak is erős, tiszta vérvonala van. Nagyon megdöbbentett, amikor egy másik családfa is kirajzolódott a kopott papírokon. Látszott rajta, hogy azt utólag vitték fel. A Hales nevet viselte. - Mindannyian ledöbbentünk a kijelentésén.

- Mármint Hale? - kérdeztem összeszűkült szemmel.

- Nem tudom pontosan, de számomra elképzelhetetlen lenne, hiszen akkor... - vágta le a mondat végét. Tudtam jól, mire gondol.

- Akkor Mollyval egy vér csörgedezne az ereinkben - fejeztem be Peter gondolatmenetét.

- Az elég kellemetlen lenne - lökte oda félvállról Laura. - Habár amíg nincs utód, nem probléma.

- Laura, kérlek - morrantam rá. - Anya sosem mesélt a családunk ezen ágáról. Lehet nem is igaz. Lehet volt még egy ugyanolyan ősi vérvonal, mint a miénk. Csak ők voltak a Hales-ek.

- Persze, nyugtatgasd csak magad - jött nővéremtől a kurta válasz, majd fogta magát, és kiviharzott az erdőbe. Épphogy nem lökte fel Mollyt, aki már az ajtót nyitotta.

- Minden rendben van? - mutatott Laura irányába. - Talán valamit megzavartam? Elég nagy lett a csend hirtelen.

- Semmi sem történt. Gyere, ülj le közénk. Adni szeretnék valamit – paskolta meg a mellette lévő szék támláját Peter.

- Legutóbb, amikor ezt hallottam, majdhogynem megkérték a kezemet – pillantott rám Molly, fél mosollyal az arcán.

- Alighanem köze van az én ajándékomhoz is – sandított felém Peter is, majd a zsebébe nyúlt és ugyanolyan kis antik dobozkát húzott elő belőle.

- Na, jó – emelte fel megadóan kezeit Molly. - Mégis mennyi az esélye annak, hogy a kettő medál ugyanaz?

- Semennyi, mert a tiéd nálam van – nyúltam én is a zsebembe és az asztalra tettem az aranyláncot. - Elhoztam az erdőből, amikor… - Éreztem Ryan szúrós tekintetét az arcomon. - Nem számít.

- Ez édesanyádé volt. Ő szerette volna odaadni a 18. születésnapodon. Akkor mondta volna el… - hangja elcsuklott. Molly szemei újra könnyektől ázva csillogtak.

- Nincs rá esély, hogy… hogy emlékezzek rá? - nézett rám könyörögve. - Talán ha egy Alfa vette el az emlékeimet, egy másik Alfa vissza is hozhatja.

- Az nagyon kockázatos lenne. Bele is halhatsz.

- Nem érdekel! – lökte hátra a székét. - Ha kell, könyörögni fogok neki. - Alighanem Laura-ra gondolt, de még ő is túl tapasztalatlan volt ehhez, ellenben édesanyánkkal. Kár, hogy ő már nincs köztünk.

Most éreztem elérkezettnek azt a pillanatot, hogy elhagyjam kényelmes helyemet: elindultam Molly felé. Az eddig mozdulatlanul álló Ryan azonban egy másodperc alatt előttem termett.

- Engedj – sziszegtem.

- Nem – tolt hátrébb lassan a mellkasomnál fogva.

Utálom, ha parancsolgatnak. Főleg, ha egy taknyos tini teszi ezt. Pont nem érdekelt, hogy Molly az ő karjaiban pihent a szikla tetején. Ettől még nem kap felhatalmazást arra, hogy megmondja, mit tegyek, vagy mit ne. Tépőfogaim megnyúltak. Farkas tekintetem dühvel társulva, egyenesen visszatükröződött a fiú szemeiből. Ráordítottam, mire félig átváltozva nekem rontott.

Peter félve ugrott fel a helyéről és a lépcső felé vette az irányt. Torkon ragadtam Ryant, majd a falnak nyomtam. Ismét ráordítottam. Karmaival próbálta elérni a mellkasomat, de minél jobban ficánkolt a szorításom alatt, annál magasabbra nyomtam a falon.

- Elég legyen! - kiáltott ránk Molly, majd alfa üvöltéssel vérvörös tekintetét ránk szegezte. Rám nem tudott úgy hatni, nem úgy mint Ryanre. Nyüszítve kúszott a sarokba, karmait és tépőfogait visszahúzva.

- Ez bámulatos – jelentette ki tátott szájjal Peter, pár lépcsőfokkal feljebb.

- Nem akarom, hogy féltékenységi jelenetet rendezzetek. Így is van elég gondom – fújtatott idegességében Ryan Alfája. A barna hajú tini megadóan bólintott egyet, de én farkasszemet néztem vele. Lángolt a dühtől, de nem érdekelt. Csak a karjaimban akartam tartani és lenyugtatni őt.

Még mindig egymást figyeltük, rezzenéstelen arccal. Láttam, ahogy szemei újra vakító kék színben pompáznak. Én is visszaváltoztattam őket eredeti állapotukba. Szinte megszűnt a tér és az idő köztünk. Ő is érezte ezt.

- Sajnálom – suttogta maga elé, de ezt nekem szánta.

- Nincs semmi baj – válaszoltam halkan, mintha csak mi ketten lennénk ebben a helyiségben. Halovány mosolyom láttán újra kitört belőle a sírás. Éreztem, hogy szüksége van rám. Most jobban, mint bármikor. Kikerültem az összecsapástól felborult székemet, de megtorpantam előtte. Nem akartam, hogy még jobban fájjon neki. Nem léptem, egészen addig, amíg össze nem borult előttem. Még sikerült időben elkapnom.

- Segítsek Derek? – rohant oda Peter.

- Megoldom – majd a karomba vettem őt és elindultam vele az emeleti szobába, ahol nyugovóra helyeztem.

***

- Kérlek, maradj – nyúlt a kezem után.

- Nem tehetem Molly - válaszoltam halkan. - Most valahogy…

- Minden olyan bonyolult? - mosolyodott el, majd felült az ágyában.

- Valami olyasmi – mosolyogtam vissza. Kezemet a kilincsen pihentetve megtorpantam. - Megígértem, hogy nincs több titok - fordultam felé.

- Hallgatlak. - Tekintetünk találkozott a félhomályban. Visszaléptem hozzá és leültem mellé.

- Ami az erdőben történt veled, az nem hétköznapi dolog. Nem minden vérfarkas képes rá.

- Erre már én is rájöttem – bólintott. - De hogy lehetséges? Én csak egy apró porszem vagyok…

Nagyon sokáig gondolkodtam azon, elmondjam-e neki. És ha valóban igaz, amit Peter állít?

- Nem vagy átlagos, ahogy már az elején is megmondtam. - Arcán láttam az elérzékenyülés jeleit. Szemei csillogtak, miközben egy pillanatra sem vette le rólam fürkésző tekintetét. - De sosem gondoltam volna, hogy ez… ennyire komplikált lehet… Beléd szerettem Molly, és ez… lehet, hogy… - Valahogy most nem találtam a szavakat, pedig én nem vagyok ilyen, ennyire együgyű.

- Derek, semmi baj – csitítgatott. - Én is szeretlek téged – majd felém hajolt, hogy megcsókoljon, de eltávolodtam tőle. Zavarodottan megrázta a fejét. - Ezt most nem értem. Azt hittem….

- Molly, kérlek hallgass meg. Nagy a valószínűsége, hogy te is…

- Nyögd már ki végre, mert beleőrülök – harapott az alsó ajkába, hogy haragját féken tartsa.

- Lehet, hogy a mi családunkba tartozol. Egy Hale vagy, ahogy mi is.

***

*Molly szemszöge*

Forgott velem a világ. Igen, azt hiszem hányni is fogok! De miért akarok én hányni!? Biztos farkasként valami dögöt ettem, vagy nem is tudom… Rohantam a toalett felé, de a mosdókagylónál tovább nem jutottam. Minden kijött belőlem, amiről fogalmam sem volt, hogy mi a fene lehetett.


- Jól vagy Molly? - jött utánam Derek aggódva. Ó, minden rendben! Csak lehet, hogy egészen idáig a saját unokatestvéremmel hemperegtem. Nem gáz! Hogyan is lenne az!?

- Derek, most kérlek, ne gyere a közelembe, mert… - újra öklendezni kezdtem, de szerencsére már a wc-t céloztam be a mosdó helyett. Próbáltam nem kiakadni túlságosan.

- Szükséged lenne bármire? - próbált segíteni.

- Őszintén? Örülnék, ha most valaki letépné a fejemet – töröltem le a nem túl gusztusos maradékot a szám sarkából.

Tekintetünk találkozott, de most minden olyan más volt. Nem érzések terén, hanem mintha mindkettőnk elvesztette volna az irányítást a farkas énje felett. Szemeink villódzani kezdtek, majd ahogy jött, úgy el is múlt.

- Ez mi a fene volt? - rázta meg a fejét Derek, mintha most ébredt volna egy hipnózisból. Furcsa volt, mert én is ugyanezt éreztem.

- Nem tudom. Miért érzem úgy, hogy ez a meglepetések napja lesz? - tápászkodtam fel félig térdelő támaszomból.

- Derek! - Mindketten a hang irányába fordultunk. Laura volt az. Még sosem hallottam ennyire kétségbeesetten megszólalni. Sőt, ez inkább már kiáltás volt.

- Te maradj itt – mutatott felém Derek.

- Meg a fenéket! - csattantam fel. - Ha valóban egy család vagyunk – kapott el újra a hányinger –, akkor nekem is ott a helyem. Mellettetek.

Leszaladtunk a lépcsőn. Peter, Laura és Ryan döbbenten meredtek az étkezőasztalra.

- Mi történt? - kérdezte Derek, leginkább nővérére fókuszálva.

- A medálok… mintha valami mágnes összevonzotta volna őket – mutatott mindkettő aranyláncra. - Az egyesülésnél pedig... – hangja elhalkult. - Nem tudtam uralni… éreztem. Pár másodperc volt csak az egész, de…. - Összenéztünk Derekkel. - Várj, ti is éreztétek?

- Igen – bólintottam. - Ryan, és te? - Megrázta a fejét. - Miért csak mi hárman?

- Négyen – rontott be Adam az ajtón lihegve, mintha valami üldözné.

- Mi a…? - pislogtam mint valami idióta, majd ujjaimmal a homlokomat kezdtem el masszírozni.

- Igazad volt azzal kapcsolatban, hogy ez a meglepetések napja lesz – vett egy mély levegőt Derek.

- Az ősi vér – suttogta maga elé nagybátyám. - A két vérvonal…

- Örülnénk, ha pontosabban is fogalmaznál. Atyaég! - tette csípőre a kezét Laura.

- Lehet, hogy most valami nagyon rosszat tettünk. - Őszintén? Kezdtem megijedni, ahogy Peter minden egyes szót úgy ejtett ki, mintha a Bibliából olvasná fel.

- Mennyire rosszat? - morgott Derek. - Egyáltalán, te hogy kerülsz ide? - fordult Adam felé.

- Nem tudom – tárta szét karjait. - Az egyik pillanatban még borozgattam, a másikban ledermedtem, és éreztem, hogy ide kell jönnöm.

- Miért pont ide? - léptem hozzá.

- Fogalmam sincs – suttogta.

Mindannyian értetlenül álltunk a dolog előtt. Miért pont mi éreztük a hatását, és Ryan miért nem? Lehet valóban a vérünk az, ami meghallotta a medálok hívását? Nem tudom, milyen indíttatásból, de az asztalhoz léptem és kezembe vettem a két láncot. Döbbenetes volt, ahogy a két félhold szinte egybeforrt, teliholdat alkotva, és az erő, ami sugárzott belőle… Megbabonázva meredtem az ékszerekre.

- Molly? - szólított Derek a nevemen, de mintha egy másik helyről hívna engem.

- Ugye ti is… érzitek az erejét? - Körbenéztem a helyiségben. Mindhármuk szeme csak úgy ragyogott. Valószínűleg ez alól én sem voltam kivétel.

***

Egy kis idő kellett mindannyiunknak, amíg helyrerázódtunk. Bármiféle kötelék is van a medálok között, szinte szétválaszthatatlanná tette őket. Peter és Ryan – mivel csak rájuk nem hatott az ereje - gondoskodtak róla, hogy gondosan elzárva senki kezébe ne jusson, amíg rá nem jövünk, mi ez az egész, ami ezt okozta.

Ma már nem láttam értelmét, hogy iskolába menjek, viszont a bisztróban szükségük volt rám. Úgyhogy elvállaltam a délutánt.

Az emeleti szobában épp a még itt maradt ruháimat pakolásztam, amikor Derek megjelent az ajtómban, oldalát az ajtófélfának támasztva. Nem néztem fel. Ugyanúgy folytattam a megkezdett tevékenységemet. Éreztem tekintetét az arcomon. Szívem kihagyott egy ütemet. Még mindig ugyanúgy reagáltam a közelségére, mint eddig, pedig ha igaz, akkor eléggé szoros kötelék fűz össze minket. Újra elkapott a hányinger. Kezemet a szám elé tapasztva rohantam a mosdó felé. Miért reagál így a szervezetem erre a gondolatra? Talán mert undorodom magamtól, amiért... Hagyjuk is! Egyikünk sem tudta akkor még...

* Derek szemszöge*

- Istenem - jelent meg Laura is az ajtóban, miközben Molly a wc felett szenvedett. - Már lent hallom, ahogy meg akar fulladni. Mi a baja? - fordult felém.

- Kösz, Laura. Megvagyok - szólt ki a mosdóból két öklendezés közepette Molly.

- Ja, persze - fújta ki idegesen a levegőt nővérem. - Mióta van ez?

- Alighanem a mai naptól fogva, amióta közöltem vele a "jó hírt" - válaszolt Derek keresztbefont karral.

- Nem akarok bunkó lenni, de mikor is voltatok utoljára együtt? - mosolygott Laura önelégülten.

- Mire akarsz kilyukadni? - kérdeztem összeszűkült szemmel. Ugye most csak viccel?

- Hmm, nem is tudom - vigyorgott, majd a fülemhez hajolt és suttogva folytatta. - Talán egy kis farkasra.

Elégtelen morgás tört fel belőlem, mire Laura feltett kezekkel hátrálni kezdett. Molly felfrissült arccal jött ki a fürdőből. Látszott rajta, hogy már megkönnyebbült.

- Eszedbe se jusson - ragadta meg nővérem karját.

- Ó, dehogynem! - Még mindig nem tudta letörölni azt a vigyort az arcáról. - Futok is a patikába - majd lerohant a lépcsőn.

- Nem vagyok terhes! - kiabált nővérem után, majd morgolódva toporogni kezdett, mint egy kisgyerek. Legszívesebben elmosolyodtam volna, annyira szórakoztató volt a látvány, de az arcom nem ezt tükrözte. Közelebb léptem hozzá.

- Tudom - majd magamhoz öleltem. Nem ellenkezett. - De ha mégis? - csúszott ki a számon.

- Derek - tolt el bosszankodva magától. - Azért azt megérezném. És vigyáztunk. Peternek is ezt mondtam.

- És mi van, ha a babára reagált így a két medál? - gondolkodtam hangosan. Eddig eléggé értelmetlennek hangzott a fejemben, de ahogy kimondtam, kezdett minden összeállni.

- Derek! - morrant rám. - Fejezd be, kérlek. Nincs baba és nem is lesz. Ráadásul a továbbiakban ezen nem is kell aggódnunk, hiszen rokonok vagyunk. Nincs több együttlét - fogalmazott nyersen, minden érzelem nélkül a hangjában.

- Molly, én ezt nem tudom csak úgy elfelejteni - vettem egy mély levegőt, majd folytattam. - Mindenhol a te illatodat érzem.

- Derek, ennyi volt. Kérlek... - Ujjaimmal végigsimítottam meztelen felkarján. Teljesen libabőrös lett az érintésemtől, az illata felerősödött. Éreztem, hogy vágyik rám.

- Tudod, hogy nekem nem tudsz hazudni - néztem mélyen a szemébe.

- Nagy kár - lépett tőlem távolabb. - Pedig muszáj lesz.