Bácsikám tökéletesen megalapozta az estém hangulatát, de egy valamin nem tudott változtatni: a Derek iránti érzéseimen. Rövid időn belül sikerült átszelnem az erdőt. Igaz, néhány helyen ügyesen belegabalyodtam pár kiálló faágba, de ettől eltekintve, nem volt nehéz kiigazodnom az éj sötétjében.
A fogyó szuperhold fénye még így is jelentősen megvilágította utamat egészen a hatalmas törzsű fáig, ami szinte az erdő középpontja volt. Hirtelen égett viasz szaga csapta meg az orromat, ahogy a lágyan fújdogáló szellő az arcomhoz simult. Nem tudtam mire számíthatok, hiszen amennyire Dereket ismertem, valahogy nem a romantikus jelző ugrott be legelőször. Ahogy kiléptem a kisebb tisztásra, tátva maradt a szám. A szó szoros értelmében. Teljesen letaglózott a látvány, és ahogy Derek rám mosolygott, minden haragom elszállt. Ilyen a mesékben nincs!
A fa hatalmas ágairól világító lampionok lógtak, törzse csakugyan hasonlóan fel volt díszítve körkörösen, melegséget árasztó led fényekkel. A tövébe egy pokróc volt leterítve, rajta pedig egy fonott kosárka, amiben alighanem szendvicsek és egy üveg ínycsiklandónak tűnő vörösbor lapult. A fűben, a takaró egyik sarkánál 4-5 vastagabb gyertya lobogtatta lángjait.
Konkrétan megszólalni nem tudtam. Most lehet, hogy gonosz leszek, de ezt egyáltalán nem néztem volna ki belőle, de örülök, hogy ezt az oldalát is megismerhettem.
- Gyönyörű vagy – suttogta, majd pár lépéssel előttem is termett.
- Ne viccelj, Derek – hüledeztem. - Ez… - Még mindig a tökéletes szavakat kerestem. - Ez a gyönyörű! Amit te varázsoltál ide. Köszönöm – érzékenyültem el.
- Örülök, hogy tetszik – majd egy puszit nyomott az arcomra, és az első randink romantikus helyszínére vezetett. Leültünk. - Nem tudom, mennyire szereted a bort. Talán még nem vagyunk túl öregek, így az édes mellett döntöttem.
- Tökéletes – mosolyogtam, miközben poharamat a méz ízű nedűvel töltötte meg. - Így még varázslatosabb ez a hely. Akkor – emeltem poharam Derek felé koccintásra. –, boldog első randit. Uhh, ez így elég gagyin hangzott. - Mindketten hangosan felnevettünk.
- Hoztam szendvicseket is, ha megéheznél – mutatott a megpakolt kosárka felé.
- Derek Hale – csóváltam a fejem. - Mintha nem is te lennél – majd kijelentésemre hirtelen megváltozott az arckifejezése: aggódóvá és merevvé vált. - Valami rosszat mondtam? - kortyoltam bele az italomba.
- Dehogyis – halványan elmosolyodott, de megint az a komolyság ült ki az arcára. - Sikerült Peterrel beszélned azóta? - jött a hirtelen témaváltás.
- Kérlek Derek, ezt most ne – vágtam egy fájdalmas grimaszt, majd ülő helyzetemben felé fordultam. - Hadd legyen ez a mi esténk. Úgyis lesz még min aggódnunk, ha tényleg úgy döntesz, hogy velem maradsz.
- Ezt hogy érted? - kérdezte kétellyel a hangjában.
- Kérlek… - suttogtam. Homlokomat az övének döntöttem. - És te, szeretnél beszélni a családodról?
Ez a kérdés betette a kaput, úgy érzem. Percekig nem szólt hozzám.
- Ha rosszat kérdeztem, kérlek ne haragudj. Nem kell válaszolnod rá…
- Meghaltak. - Jött az érzéketlen válasz.
- Tessék? - hajoltam el tőle. - Mindenki?
- Csak én, Laura és Peter maradtunk. Peter édesanyám testvére. A tűzvész óta a Beacon Hills-i Memorialban ápolják, olyan mint egy élőhalott. Azóta sem szólalt meg.
- Jézusom Derek – kaptam a szívemhez. - Én erről még nem is hallottam, pedig Beacon Hills nincs is olyan messze. Hogy történt? Mert azért azt nem akarom elhinni, hogy véletlen baleset volt, hiszen… Egyáltalán mindenki vérfarkas volt?
- Gyerekek is voltak bent, ártatlanok. Édesanyám, Talia Hale is akkor vesztette életét. - Az arca ekkorra már tele volt fájdalommal, ahogy szemei előtt felidézte azt a szörnyű napot. Nem tudtam, mitévő legyek. Elvettem tőle a boros poharat, megfogtam a kezét, majd a szemébe néztem mély együttérzéssel.
- Ez borzasztó – vettem egy mély levegőt. - És ti hogyhogy megmenekültetek? Ki képes egyáltalán ilyen szörnyűségre?
- Kate – sziszegte maga elé, szemei kék szikrát szórtak.
- Várj – döbbentem le egy pillanatra. - Az a Kate?
*Derek szemszöge*
Az utolsó kérdésével zárt kapukon zörgetett. Nem akartam, hogy tudjon róla, de ahogy égkék szemeibe néztem, csak csupa együttérzést láttam. Éreztem, hogy benne megbízhatom.
- Tudom Derek, hogy ez nem rám tartozik, de mi volt kettőtök között? Mert ahogy Kate beszélt rólad, nagyon úgy tűnt, hogy elég közel álltatok egymáshoz. - Ismételten hallgattam. - Kérlek – folytatta. - Én bízom benned, de ha ilyen titkok hágnak akadályt közénk… - hangja elcsuklott.
- Szerettem őt - suttogtam gyűlölettel. –, de kihasznált, és ez a falkám vesztét okozta. Laura… ő nem tudhatja meg.
- Kate tette ezt a családoddal!? - pattant fel vérvörösen szikrázó szemekkel. - És még nem ölted meg!? Helyette mással végeztél dühödben? - vicsorgott.
- Molly, mégis miről beszélsz?
- Mikor történt ez a tűzvész? - már szinte morgott.
- Két éve. - Ahogy kiejtettem a szavakat, Molly tekintete úgy kezdett megtelni gyűlölettel.
- Igaza volt Peternek. Te ölted meg és onnét van ez a nyaklánc is. Kitépted a nyakából! - ordította.
- Jézusom! Ez őrültség. - Hiába nyugtatgattam, egyre közelebb és közelebb került a vérszomjhoz. - Ez a nyaklánc nem az övé volt, hanem a családunké. Még csak látni sem láttam az édesanyádat soha.
- Nem is említettem az édesanyámat. Te gyilkos! Hogy szerethettem beléd!? Most meglakolsz mindenért!
Kínokkal teli vonyítás hagyta el a száját. Testén másfajta változás mutatkozott, mint amit eddig láttam. Arca megnyúlt, csupasz bőrét dús, hófehér szőrszálak terítették be másodperceken belül.
Ez lehetetlen! Ámulatba ejtett a látvány! Egyrészt minden elismerésem Molly, másrészt viszont úgy éreztem, futhatok az életemért.
Perceken belül már egy hófehér bundájú, kifejlett farkas vicsorította rám éles fogait.
- Derek, azonnal állj félre!
- Te meg mi a fenét keresel itt, Laura? - hátráltam lassan.
- Molly, tényleg te vagy az? - kerülgette óvatosan, kikerekedett szemekkel. - Ez hihetetlen! Igazad volt Derek. Ő az.
- A szemem előtt változott át. - Molly idegesen ide-oda csattogtatott. Nem tudta, kit támadjon meg először.
- El kell kapnunk, hogy lecsillapodjon – kiáltotta Laura a másik oldalról.
- De hogyan? Változzunk át? Nem biztos, hogy sikerülni fog – ráztam meg a fejem.
- Tapasztalatlan Derek, látszik rajta. - Nyugtatgass csak Laura, de láttam, amit láttam. Olyan gyorsan levedlette az emberi lényét, hogy ez még egy képzett alakváltótól is gyors lenne.
- Adam édesapád kényszerházasságából született, te pedig már akkor, amikor Nick-et kitagadta a családja, amiért beleszeretett egy vadász család sarjába. És ami még ennél jobban is kiverte a biztosítékot, megfogantál te.
- Egy valamit nem értek – szólalt meg Derek. - Amikor Nick meghalt, miért nem Adamre szállt a hagyatéka? Hiszen ő volt az elsőszülött.
- Nem tudom pontosan, de említett valamit az átokkal összefüggésben, hogy ő már aktiválta, így nem kaphatta meg. Így következett Molly. Két évvel ezelőtt édesanyád épp édesapádhoz sietett, amikor Argenték az útjába álltak. A nagyszüleid az ő segítségüket kérték Nick megöléséhez.
- De miért pont akkor, amikor bármikor megölhették volna? - kérdeztem. Valahogy sehogy sem akart összeállni a kép.
- A nagyszüleid alkut kötöttek az apáddal a születésed napján. Engedték, hogy te élj, de neki örökre el kellett tűnnie a lánya életéből. Nem ölték meg, de megígérték neki, hogy ha bármikor is keresni meri édesanyádat, meg fogják találni és végeznek vele. Teltek a hónapok, az évek, és te felcseperedtél, de húgom szörnyen magányos volt. Hiányzott neki Nick. Egyetlenegy férfit sem engedett magához a 15 év alatt.
Derekre pillantottam: tekintetünk találkozott. Elgondolkodtam édesanyám esetén. Annyira szerette apát, hogy mindent feláldozott érte. Vajon én is megtenném Érte? Gondolatmenetemből Peter zökkentett ki.
- És most jön arra a kérdésedre a válasz, hogy miért pont akkor? Hallottál a beacon hills-i tűzvészről? - Bólintottam. - Itt meg is ragadnám az alkalmat, hogy őszinte részvétemet nyilvánítsam ki a családodnak Derek.
- Köszönöm – suttogta Laura öccse.
- Ugye nem azt akarjátok mondani, hogy Molly családjának köze volt a tűzhöz?! - emelte fel hangját az idősebbik Hale.
- Nem, sőt – mosolyodott el bánatosan Peter. - Nick segíteni próbált, de elkapták. Édesanyád hallott a tűzről és édesapád által ismerte is a Hale családot. Tudta, hogy édesapád a segítségükre sietne, így miután megtörtént a tragédia, húgom egyből útra kelt.
- De miért kapták el? - értetlenkedtem tovább. - Hisz sosem keresett fel minket...
- Az az igazság Molly, hogy édesapád minden születésnapodon ott volt - nézett szomorúan a szemembe, miközben engem már erősen a sírás kerülgetett.
- Hogy micsoda?! Ez lehetetlen... Akkor miért nem emlékszem rá? És anya? - Könnyeim már patakokban záporoztak.
- Úgy, hogy Alfa volt szívem. Elvette az erről szóló emlékeiteket, hogy ne legyen baj.
- Minden egyes alkalommal? - hajtottam le a fejem. Remegtem a fájdalmas felismeréstől. - És te mégis hogy emlékezhetsz rá? - szögeztem hozzá a legalapvetőbb kérdést.
- Amikor betöltötted a 15. életévedet, édesapád a szokásos rutinnal végzett el mindent: a végére én maradtam, mint minden egyes alkalommal. Azonban legutóbb kihagyott. Azt mondta: "Szeretném, ha emlékeznél rám és ha vigyáznál rájuk." Ez volt az utolsó kijelentés, amit tőle hallottam - sóhajtott. - Ekkor még nem tudtam, hogy a nagyszüleid titokban figyeltették a házunkat, pedig megígérték.... - vett egy mély levegőt, majd folytatta. - Édesapád biztos rájött, hogy tudják.
- Bocsáss meg, Peter, de úgy érzem, ki kell mennem levegőzni. Ez már nekem túl sok -töröltem le felsőm ujjával a patakokban folyó könnyeimet.
Még mindig rengeteg kérdés kavargott bennem. Szótlanul álltam fel az asztaltól. Ryan és Laura félreálltak az utamból, egy néma bólintással egyetemben. Ki volt az én apám? És hogy ismerhette Derekék családját?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése