*Molly
szemszöge*
Csak legyen negatív, kérlek - kuporogtam a wc fölött és vártam, hogy kijelezze az eredményt a teszt.
***
Nagy lendülettel vágtam ki a fürdőszoba ajtaját. Az egész ház kikerekedett szemekkel meredt rám. Nem tudták leolvasni az arcomról a végkifejletet. Elmosolyodtam a látványtól: szinte sorfalat álltak a szobában. Derek, Laura, Ryan, Peter. Adamről nem is beszélve, aki szinte tátott szájjal figyelt. Valahonnét Tyler is előkeveredett. Mindenki az én szavamra várt. Síri csend honolt a helyiségben, egészen addig, amíg Derek hozzám nem lépett.
- Szeretnéd, ha kiküldeném őket? - kérdezte halkan.
- Nem, semmi gond. Joguk van hozzá, hogy tudják. Végül is egy család vagyunk - mosolyodtam el.
- Rendben van - nézett mélyen a szemembe, majd visszaállt nővére mellé.
- Mindenki megnyugodhat: negatív - fújtam ki magam megkönnyebbülve.
- Ó, te jó ég, már kezdtem megijedni - ölelt meg bácsikám.
- Csinálj még egyet - nyomott a kezembe egy újabb tesztet Laura. Peter összevont szemöldökkel nézett rá, miután kibontakozott az ölelésemből.
-
Negatív lett Laura, nincs miről beszélnünk - utasítottam vissza
a fehér dobozkát.
- Az igaz, de mi vérfarkasok vagyunk. Kissé becsapós lehet az embereknek szánt műanyag - majd egy csalóka mosoly jelent meg az arcán. Szemforgatva vettem el tőle a tesztet.
- Jó, legyen, de nem ma, majd holnap este.
- Miért pont akkor? - kérdezősködött Laura.
- Ma bemegyek dolgozni - hadartam.
- Azt már nem. Furcsábbnál furcsább dolgok történnek... Velünk maradsz. Újra - jelentette ki keresztbefont karral.
- Nem kell rám vigyázni. Nem vagyok már gyerek.
- Hozzánk képest? - horkantott fel Laura. - Igen is az vagy - majd vérvörös tekintetét rám szegezte. Nem akartam feszültséget szítani, de farkas énem kezdte fenyegetve érezni magát. Éreztem, hogy nem tetszik neki a szemben lévő Alfa megnyilvánulása. Rámorrantam, mire az idősebbik Hale magát nyugtatgatva mély levegőt vett, végül elhagyta a szobámat.
***
Azt hittem, sokkal rosszabb lesz visszatérni dolgozni. A délutáni műszak sokkal jobb volt, mint bármelyik. Mindig is szerettem, amikor a korombeli fiatalok iskola után, levezetésképpen itt kötöttek ki, míg az éjszakai élet leginkább a Cave-ben zajlott.
A hátsó bejáraton közlekedtem, mint bármelyik itt dolgozó. Még az öltözőszekrényem is megvolt. Elérzékenyülve simítottam végig a mellettem lévő szekrény ajtaján: Sarah-é volt, de már egy másik név díszelgett rajta. Drága barátnőm, bár itt lennél még velem!
Nagyot sóhajtottam és elkezdtem a váltóruháimat a szekrénybe pakolni. Gyorsan átöltöztem a melós ruhámba, és a konyharészen keresztül átszaladva épp a csoportvezetőnkbe, Irene-be botlottam.
- Á, Molly! Jó, hogy itt vagy – örült meg nekem, majd mogyoróbarna szemei szomorúsággal teltek meg. - Menni fog? - Bólintottam, mire átnyújtotta az aktuális étlapot, és a hármas asztal felé mutatott.
Tudtam, hogy Sarah-ra gondol. Nehéz volt újra visszajönni úgy, hogy ne lebegne a szemem előtt a barátnőm kacér mosolya, ahogy állandóan cikizett a fiatalságom és a szerénységem miatt.
Egy barátságos mosolyt erőltettem az arcomra és elindultam, hogy felvegyem a rendelést.
Nem is tudom, ki lepődött meg jobban, amikor odaértem. Már a barna, csillogó hajáról megismertem Zoe barátnőmet, aki természetes nem más, mint Ryan társaságában volt.
- Sziasztok – léptem hozzájuk egy notesszal a kezemben. - Mit szeretnétek rendelni?
- Molly? - meredt rám hatalmas barna szemeivel Zoe, majd kiugrott az ülőhelyéről és megölelt. Meglepődésemben még a toll is kiesett a kezemből. - Annyira sajnálom, hogy nem válaszoltam az üzeneteidre.
- Minden okés vele? - néztem tátogva Ryan felé. Reméltem, hogy tud szájról olvasni.
- Szeretnék bocsánatot kérni tőled. - Elengedett és sajnálkozóan a szemembe nézett. Esküszöm nem tudtam, hova rakjam ezt a fajta reakcióját. - Ryan… mindent elmondott.
- Igen? - néztem a barna, göndör hajú fiú felé kikerekedett szemekkel. Zoe hevesen bólogatott.
- Tudom, mi vagy – suttogta a fülembe. - Ryant egy másodperc alatt kicsinálnád, igaz? - kacagta el magát.
- Most, rögtön? Az meglehet – villantottam ki hófehér fogaimat, ami Ryannek kissé félelmetesnek tűnhetett, mert összerezzent a látványtól.
- Annyira örülök, hogy újra együtt vagyunk – ölelt meg újra, most már kicsit szorosabban, mint aki nem akarja elhinni, hogy valóban itt vagyok.
- Zoe, minden okés? - toltam el gyengéden magamtól. Tévedésbe ne essünk, imádom a barátnőmet, de ez a viselkedés még tőle is nagyon furcsa volt.
- Persze. Miért?
- Abszolút nem zavar, hogy én… és Ryan? Egyáltalán tudod, hogy ő is az?
- Minden tudok Molly és nem kell aggódnod: megtartom a titkodat.
- O-okés – hüledeztem. Ez meglepett. Tény.
- Meddig dolgozol ma? Elmehetnénk egyet a Cave-be iszogatni, vagy akár ide is visszajöhetünk később, ha végzel.
- Nem látom akadályát – vontam vállat. Ryanre esett a pillantásom. Egyetértően bólintott felém.
***
Ahogy letelt a műszakom, siettem az öltözőbe. Annyira boldog voltam, hogy végre újra mellettem vannak a barátaim. Igen, a barátaim! Bármilyen kapcsolatban is voltunk Ryannel, teljességgel mondhatom, hogy ugyanúgy megbízom benne, mint Zoe-ban.
- Na, hova menjünk akkor? - illegette előttünk barátnőm magát. Elég szépen kitett magáért: fekete tűsarkút és egy vadító királykék, térd föléig érő ruhát viselt. Hozzá képest én olyan voltam, mint egy csöves.
- Ilyen ruhát kár lenne a bisztróban rejtegetni – kacsintottam rá.
- Szuper! - sikkantott fel örömében. - Akkor irány a Cave. Olyan régen buliztam már egy jót.
***
- Zoe, ez nem fair. Legalább egy rúzst hagy dobjak fel, ha már nem engeded meg, hogy hazamenjek átöltözni – morogtam hangosan.
- Te így is gyönyörű vagy. És erős! - nézett mélyen a szemembe, mintha valami után kutatna. Egy pillanatra megvillantottam neki vérvörös szemeimet. - Azta! Ezt csináld még egyszer.
- Majd, ha megengeded, hogy rendbe szedjem magam – mosolyogtam rá kajánul. Zoe durcás képet vágott, de tudtam, hogy nyert ügyem van. Ilyenkor mindig ezt csinálja.
- Jó – húzta ki magát. - Ryan, te menj, rendelj nekünk valami italt, addig elmegyünk a mosdóba. Szeretlek – puszilta arcon a fiút, majd ahogy távolodott, úgy integetett neki.
- Na, drága barátosném. Azt hiszem, lesz mit megbeszélnünk. Te és Ryan? Azta! - böktem oldalba játékosan.
- Személyiségem varázsa – dobta hátra hosszú lombkoronáját, majd benyitottunk a mosdóba.
A mosdókagylók felett három hatalmas, míg a bejárattal szemközti falon pedig egy életnagyságú tükör volt, ahol tökéletesen szemügyre tudtuk venni aktuális kinézetünket.
Piperetáskámban kutatva az istennek nem akart a kezem közé akadni a kedvenc piros rúzsom.
- A fenébe – adtam hangot morgolódásomnak, majd mindent kiöntöttem a mosdókagyló szekrény tetejére, ami csak benne volt. Észre sem vettem, hogy Zoe megmerevedik mögöttem és lehajolva felvesz a földről egy vékony, hosszúkás fehér dobozt.
- Ez ugye nem az, amire gondolok? - döbbenten pislogott rám, amikor felé fordultam. Laura! Biztos ő csúsztatta bele a táskámba, hogy véletlenül se felejtsem el.
- Zoe – emeltem fel megadóan mindkét kezemet. - Nem vagyok terhes. Délelőtt csináltam tesztet. Igazából azt sem én akartam. Laura erősködött.
- Laura? Tyler barátnője?
- Igen.
- Ugye tudod, hogy téves is lehet. Egyáltalán kivártad rendesen?
- Persze – húztam ki magam magabiztosan.
- És ki a..? Mármint kivel kavartál?
- Ez bonyolult. Most jelenleg nincs senkim, mert… mert egyéb okok miatt nem lehetünk már együtt – zártam rövidre a mondandóm. Fájt a szívem, igen, őrülten fájt. Barátnőm érezte, hogy érzelmileg nem vagyok a toppon. Nem is kérdezett többet, csak megölelt és türelmesen kivárta, amíg lenyugszom.
- Csak hogy tudd – suttogta a fülembe. -, Ryan nem mondott el mindent. A privát dolgaidat tiszteletben tartotta.
- El sem hiszem – mosolyodtam el, miközben még mindig barátnőmet öleltem.
- Szeretnél száz százalékosan biztosra menni a teszttel? - suttogta. - Csináld meg most.
- Nem tudom Zoe – ráztam meg a fejem. - Félek – tettem hozzá halkan.
- Attól, hogy babád lesz, igaz? - Bólintottam, majd az alsó ajkamba haraptam. - Én és Ryan melletted leszünk, ez tuti. Nem kell félned. Menj – nyitotta ki a szélső wc ajtaját.
***
*Derek szemszöge*
Megcsörrent a telefonom. A kijelzőn Molly neve villogott. Remélem, nem történt vele semmi baj. Amint felvettem, hangos robaj ütötte meg a fülem a túloldalról. Szinte alig értettem a szavakat.
- Molly? Nem hallak. Minden rendben?
- Derek? - szólalt meg egy fiatal női hang a vonal másik végén. Nem Molly volt az.
- Ki beszél? - váltottam mélyebb hangnemre. A pulzusom kezdett megemelkedni. - Ha bántottad, én esküszöm…
- Zoe vagyok, Molly barátnője.
- Zoe? Ő hol van? - kérdeztem aggódva.
- Eljöttünk szórakozni… és… és ott volt nála az a teszt…. Én meg rávettem, hogy…
- Miféle tesztről beszélsz?
- Derek… - halogatta a választ. Éreztem a hangján, hogy valamit titkol előlem.
- Zoe, mondd már! Mi van vele? Hol van? Add neki a telefont! – hadartam idegességemben.
- Egyfolytában csak zokog, nem tud beszélni.
- Érte megyek. Hol vagytok?
- A Cave-ben. A hátsó bejárathoz gyere.
***
Ahogy Zoe mondta, ott is voltak. Molly a lépcsőn ült, remegett a sírástól és egy fehér, hosszúkás műanyagot szorongatott a kezében. Amint meglátott, könnyektől duzzadt szemeivel rám meredt és kezeit a szívéhez szorította. Hozzá siettem és magamhoz öleltem, amilyen erősen csak tudtam.
- Nézz rám, Molly – fordítottam arcát az enyém felé. - Mindent megoldunk együtt.
- De ez így nem helyes. Ez nem lehet! - ordította torkaszakadtából, miközben tépőfogai megnyúltak és a fájdalmas ordítást egy farkasüvöltés váltotta fel. Hófehér szőrök kezdték beborítani bőre minden egyes szegletét. Egy újabb lelki törés és megint farkas lesz. Azt nem engedhetem! - Maradj velem, kérlek. - Arcát kétoldalt közrefogtam és érzékeny csókot leheltem az ajkaira. - Szeretlek - suttogtam két csók között, mire az átváltozás visszaszorult és zokogva a nyakamba borult.
- Ez gyönyörű volt tőled, Derek – szólalt meg halkan, elérzékenyülve mellettünk Zoe. - Most hogyan tovább?
- Mondd, mit kell tennem? - kérdezte magabiztosan.
- Hazavisszük. Hozzám.
***
Egész éjjel mellette virrasztottam. Nem engedtem el a kezét egy pillanatra sem, és valahogy ő sem akart csillapodni a sírástól. Egyszerűen tanácstalan voltam. Gyermekünk lesz. A Hale vérvonalból, aki ugyanúgy továbbviszi majd az örökségünket, mint ahogy mi a szüleinkét. Ha vérrokonok vagyunk, ha nem, nem engedhetem, hogy kettőjüknek bajuk essen. Tőlük nyert értelmet az eddig eltékozolt életem. Eddig csak vegetáltam, de Molly reményt adott, és elhitette velem, hogy igenis van esély az újrakezdésre. Mindig. Legyen az bármi vagy bárki. Az ágyban szuszogó szőke lányra pillantottam. Lassan sikerült elszunnyadnia. Nem tudtam neki jobban segíteni a szomorúságában, de a jelenlétem talán - ha csak egy picit is – lenyugtatta. Amikor elaludt, az eddig körülölelt karját óvatosan az ágy szélére fektettem és csendben kisétáltam a szobaajtón. Ahogy becsuktam magam mögött, Laura-val találtam szembe magam. Szomorú tekintettel rám nézett, nem szólt egy szót sem. Vállamnál fogva magához húzott és együttérzően megölelt. Hangosan felsóhajtottam.
- Egyedül nem fog menni – suttogtam összeszorított fogakkal, visszafojtva a torkomat kaparó égető érzést.
- Nem is kell, Derek. Sajnálom, hogy olyan bunkó voltam reggel. Nem gondoltam komolyan.
- Tudom – reagáltam nővérem bocsánatkérésére.
- Apa leszel, öcskös. Ennél nincs is szebb érzés a világon – hangja mosolygósabbá vált.
- Peter?- törtem meg az érzelmekkel teli pillanatot.
- Maga alatt van. Teljesen kiakadt – rázta meg a fejét Laura. -, de itt van, a földszinten, ha szeretnél vele beszélni. - Bólintottam. Ez csak természetes, hiszen részben az én „hibám” is volt ez az egész.
A lépcsőn bánatosan lépkedtem lefelé. Az étkezőben mindenki ott volt, de egyszerűen nem bírtam a szemükbe nézni. Még csak egy kis apróságról volt szó, mégis mindannyiunk életét fenekestül felforgatta. Már most.
Zoe Peter háta mögött állt, próbálta csitítgatni. Dühös volt, amit meg is értek.
- Nem hagyhatjuk, hogy ez megtörténjen! - kiabált felém. - Fel sem fogjátok ezzel mennyire magatokra irányítottátok a célkeresztet. Mindenki rátok fog vadászni!
- Peter, kérlek. Molly alszik – nyomta vissza a székbe a barna hajú lány.
- A nyaklánc a közös gyermeketekre reagált úgy. Gondolom, erre már te is rájöttél - nézett felém. - A két legerősebb vérvonal találkozott, ami talán a kezdetek kezdetén volt utoljára.
Ledöbbenten hallgattam minden egyes szavát. Ezek szerint akkor nem…?
- Igen, jól gondolod – folytatta mint egy egyetemi docens. Felállt és felém sétált hátra tett kezekkel. - Ő nem egy Hale, de a vérvonala éppúgy különleges, mint a tiétek – pillantott fel Laura-ra, aki épp a lépcsőn sétált lefelé. - Eddig nem értettem, a vadászok miért tartották távol évszázadokkal ezelőtt ezt a két családot. Most már tudom.
- Ezt hogy érted? - húztam ki magam én is.
- Az a nyaklánc egy jeladó. Akár mondhatjuk így is. Először Adamnél tűnt fel. Azt mondta, nem tudja miért, de úgy érezte, ide kell jönnie, aztán délután egy házaspár állított meg. Vagyis annak tűntek.
- És mit akartak? - mordultam fel.
- A Hale családot keresték.
- Ők miért nem találtak ide, mint Adam? - szólalt meg Laura a hátam mögött.
- Fogalmam sincs, de minden bizonnyal nem ők voltak az elsők és az utolsók, akik ide indultak. Akikben e két családnak a vére csörgedezik, nem fog megállni egészen addig, amíg meg nem találnak benneteket. Reménykedjünk benne, hogy nem azért jönnek majd, hogy végezzenek veletek.
- Honnan tudsz te ennyi mindent? - Gyanús volt nekem Peter. Már azóta nem bíztam benne, amióta először láttam Kate-tel.
- Beavattak.
- Kicsodák? - Védelmi ösztönöm egyből bekapcsolt. Már nem csak magam miatt. Torkon ragadtam Petert.
- Akik rátok vadásznak... és a fajtátokra... – nyögdécselte elszoruló torokhangon. Alig kapott levegőt a szorításomtól. Nagyon helyes!
- Te kémkedsz nekik? - vicsorogtam rá. A többiek meg sem mertek moccanni. Pillantásukból ítélve igazat adtak nekem.
- Sosem tudnám bántani a családomat - ütögette a kezemet, hogy engedjem el. Ordítva a földre dobtam. Fel-alá járkálva próbáltam visszafogni vérszomjamat.
- Derek, nyugodj meg - fogta meg a kezemet Laura.
- Mégis hogy a fenébe tehetném? Hmm? - morrantam rá nővéremre vérbe forgó szemekkel.
- Semmi sincs még veszve Derek. Egy falka vagyunk. Vigyázni fogunk egymásra, de az a fő most, hogy senki sem tudhat róla rajtunk kívül - villantotta meg vérvörös tekintetét Laura, miközben miden egyes személynek mélyen a szemébe nézett.
- De orvos kell neki, és...
- Nem beteg, csak babát vár. Nyugi - csitítgatott. Mollyra gondoltam, aminek hatására illata újra utat tört emlékezetembe. Vérszomjam a háttérbe szorult. - Nagyon helyes Derek - simított végig a hátamon Laura. - Gyere, menjünk. Mollynak szüksége van rád.
***
2
héttel később
Mellé bújtam, amilyen szorosan csak tudtam. Éreztem a szívverésén, hogy már nem alszik. Halk morgással jelezte: nem kell ennyire védenem őt. Pedig csakis ezt akartam. Minden egyes porcikámmal. Túlságosan könnyen átvészelte ezt a rövid időszakot és alig beszéltünk róla. Féltettem, nehogy egy újabb lelki sérülés áldozata legyen.
- Derek – mocorgott mellettem. - Kérlek, ne aggódj annyit. Szinte már hallom a gondolataidat. - Igen, talán lehetséges, hogy a napokban sokkal ingerültebb voltam a szokásosnál, de megvolt az okom rá. Bevetettem az egyik gyakorlott farkas tulajdonságunkat: minden szagomat elrejtettem Molly elől. Nemtetszését kifejezve halkan morrantott, majd magára húzta a takarót. - Ezt nekem is meg kell tanítanod – dünnyögött a dunyha alól.
- Csak mindent sorjában – suttogtam a fülébe a takarón keresztül. Újabb morgás hagyta el a száját, de ez már másmilyen volt. Édes, vágyakozó illata újra csapdába ejtette érzékeny szaglásomat.
Nem akartam semmit sem erőltetni és megfogadtuk, hogy ha eljön az ideje, csakis akkor engedünk utat az érzéseinknek. Most már nyugodt szívvel tehettük. Nem foglalkoztunk senkivel sem ezen a téren. Felültem az ágyban, majd elindultam a mosdó felé. Molly fékezhetetlenül morgott magában, mintha folyamatosan álmodna valamit. Elégedetlenül nyöszörgött tovább.
- Azt felejtsd el. Kismamáké az elsőbbség – rúgta le magáról a takarót, majd ahogy visszafordultam, egyenesen a szemembe mosolygott. Nem tetszett ez a mosoly. Nagyon nem.
Kikászálódott az ágyból és minden szó nélkül, a szoba kellős közepén lecsúsztatta magáról a hálóingjét. Tökéletesen a szemem elé tárult testének formás domborulata. Mély levegőt vettem. Ha nem ismerném, még azt gondolnám, hogy játszadozik velem. Gondolatmenetemet egy ragyogó, vörös szempár szakította félbe. Halványan elmosolyodott, majd elindult a fürdő felé. Felhívás keringőre? - tettem fel magamban a költői kérdést. Olyan hosszú ideje nem érintettük már meg egymást. Hiányzott: minden téren, ahogy csak lehet. Magabiztos léptekkel én is szintén a mosdó felé vettem az irányt, de ahogy a kilincsre fektettem a kezemet, a túloldalon kattant a zár.
Elmosolyodtam. Erre azért nem számítottam.
- Ez még tőled is gonosz volt - nevettem el magam.
- Csak mindent sorjában – gúnyolódott rajtam nevetve, miközben az én válaszomat idézte.
- Egyszer úgyis kijössz onnét és akkor nem menekülsz – döntöttem meztelen hátamat a csukott ajtónak.
- Ebben reménykedem. – Jött a vágyakozással teli válasz a túloldalról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése