26. fejezet

 *Molly szemszöge*

Már az eszemet sem tudom, mikor jártam utoljára Zoe-nál. A szüleit ismertem, hisz barátnőmmel már gyerekkorunk óta nyúztuk egymást. Most is ugyanaz volt a helyzet, annyi különbséggel, hogy a felnőttlét vészesen lebegett a fejünk felett. Zoe édesanyja befutott író volt, nagyon sok irománya szólt például a természetfeletti lényekről. A fiatalok körében volt a legmeghatározóbb a könyveladási rátája. Szívesen elbeszélgetnék vele most, hogy így sikerült – elég rendesen – belecsöppennem ebbe a kevésbé sem megfoghatatlan világba, amiről ő is annyi történetet írt már. Vajon ő is tud a vérfarkasok létezéséről? 

Mr. Saunders, Zoe édesapja pedig neves ügyvéd volt. Határozott, udvarias és iszonyatosan jóképű embernek ismertem meg. Kislányként folyton azokat a hatalmas kék szemeit néztem. Megmosolyogtató, hogy gyermekként mennyi mindent máshogy látunk még. Istenem, de jó is lenne újra visszarepülni azokba az évekbe, amikor még anyu is élt. És apa… Nick… vagy bárhogy is hívták.

- Mit iszunk? - zavarta meg gondolatmenetemet barátosném. Kipakolt mindent a dugi szekrényből, ami csak a keze ügyébe akadt. Volt ott whisky, gin, tequila, rum, pezsgő, és még sorolhatnám.

- Zoe, ugye tudod, hogy van egy kis bökkenő? - majd szemöldökömet összeráncolva, mutatóujjammal óvatosan a pocakomat kezdtem el bökdösni.

- Na, jó, ez nem kifogás – dőlt neki az étkező sarkában elhelyezett bárpultnak. Igen, náluk még az is volt! Zoe sosem szenvedett hiányt semmiben sem. Mindemellett gyönyörű házuk is volt: minden egyes szeglete a modern lakberendezést tükrözte. - Molly, Derek is megmondta, hogy a vérfarkasok nem tudnak berúgni, ergo a babának sem lehet baja.

- Sss – tapasztottam tenyeremet barátnőm szájára. - Még meghallják.

- Nyugi, nincsenek itthon, és egy darabig nem is jönnek még. Szóóóval… mit iszunk? - Csak nem tágít efelől.

- Nem tudlak lebeszélni, igaz? - sóhajtottam hangosan.

- Esélytelen – villantotta meg csábos mosolyát.

- De csak egy pohárral – emeltem fel mutatóujjamat, megerősítve a fogadalmamat.

- Akkor…? - kacsintott rám ravaszul.

- Akkor egy kis whisky, az jöhet – adtam be a derekam. Zoe még az üvegpoharak után kutatott, amikor a szemem hirtelen megakadt egy kis arany kulcson, ami a poharakat tároló vitrin belső felébe volt akasztva. - Az mit nyit? - Kíváncsiságom utat tört magának, már csak azért is, mert érdekes jelek voltak magába az anyagába vésve.

- Anyu dolgozószobáját – válaszolt Zoe könnyelműen. - Sokszor elvonul. Ott írja a regényeit. Csupa nyálas, romantikus maszlag, de a tinik imádják a sztorijait  – mosolygott.

- Azért, mert részben vérfarkasokról is szólnak? - nyúztam tovább a témát. Próbáltam szagot fogni, de az előttem álló lányból semmiféle érzelmeket továbbító illat sem csapta meg az orromat.

- Molly, kitalált történetek – válaszolt szemforgatva. - Ugye nem hiszed, hogy elmondtam neki?

- Dehogyis, csak… Miért nem akadtál ki egyáltalán, amikor Ryan szembesített mindennel? - kérdeztem, miközben karjaimat keresztbe fontam a mellkasom előtt.

- Kiakadtam, elég rendesen – hadarta. Próbálta visszafogni magát, de az illata egyszer csak telibe talált, olyan erővel tódult felém. Félelem. Ez az egy szó mászott az elmémbe, miközben lassan lehunytam a szemem, végül újra rá emeltem a tekintetem. Most tényleg fél tőlem, csak eddig jól rejtegette, vagy valamit titkol előttem?

- Kérlek, Zoe, légy velem őszinte - léptem közelebb hozzá. - Te félsz tőlem?

- Molly, ugye most csak viccelsz? Egy vérfarkassal járok - kacagott fel.

- Ugye tudod, hogy megérzem, ha félsz? - kérdeztem, mire lányos zavarában ajkába harapott. - És momentán most eléggé körülterjeng annak a szaga.

- Ennyi vizsga után csodálkozol? Estig várhatunk az eredményekre.

- Aha - bólintottam lassan, de a zsigereimben valahogy mást éreztem, és az nem a vizsgákkal volt összefüggésben. Nem firtattam tovább. Legjobb barátnőm volt, csak reménykedni tudtam benne, hogy ha úgy alakul, nem hazudna nekem. Ugye nem?

***

Zoe szobája semmit sem változott az évek alatt. Az ember belépve úgy érezte magát, mintha egy rózsaszínes, pihe-puha álomvilágba csöppent volna.

Ízléses elrendezése egyértelműen barátnőmre vallott. A szobaajtón belépve a kedvenc függő fotelem fogadott, rózsaszín-fehér kispárnákkal.

- Istenem, ez még megvan? - kacagtam fel örömömben, majd minden kérdés nélkül belevágódtam a lógó kosárkába. - Imádom – fúrtam arcomat a szívecskés alakú, plüss anyagú párnába. Zoe boldogságom láttán felnevetett, majd a mellettem lévő ágyra dobta magát. A matracon a hasára fordult, végül kezeit álla alá támasztva lábait kezdte el lóbálni. Úgy éreztem magam, mintha újra a felhőtlen gyerekkorunkban lennénk, ahol szinte minden csak móka-kacagásról szólt.

- Várj csak – pattant ki egy szempillantás alatt az ágyából, és egy fehér fiókos komódhoz sietett, ami tetején egy kisebb hifi ékeskedett. Elővette az iPod-ját, rácsatlakoztatta, és magába merülve keresgélni kezdett a zenék között. - Kíváncsi vagyok, erre emlékszel e még – villantott felém egy sejtelmes mosolyt. Pár másodperc múlva egy pörgős, ismerős dal csendült fel a kis hangfalakból.

- Na, ne – hagytam el én is a helyemet felpattanva, majd barátnőm nyakába ugorva, együtt énekeltük a jól ismert dallamot. Korai tini korszakunk kedvence volt ez zene. Ha lehet mondani, amolyan „bandadal” volt. A mi, kétszemélyes bandánk dala:

„I want you (to want me)
I want you (to need me)
I want you
To hear my confession

I want to be your obsession.”

Fél órán keresztül ugyanazt a dalt nyomattuk, szünet nélkül. Ugrálva táncoltunk, mintha valami koncerten lennénk, egészen addig, amíg ki nem fáradtunk olyannyira, hogy egyszerre dőltünk vissza az ágyba. A szívünk egyforma ütemben dörömbölt a mellkasunkban. Zoe-ra néztem, ő pedig rám. Hangosan felnevettünk.

- Ez már nagyon hiányzott – állapította meg kipirosodott arccal. - Elmegyek egy üveg pezsgőért.

- Okés – mosolyogtam, mire barátnőm felpattant mellőlem, és lesietett a földszintre.

 Ujjaimat összekulcsoltam a mellkasomon, és egy letörölhetetlen mosollyal az arcomon meredtem a plafonra, ahol haloványan - mintha csillagok lennének - melegséget árasztó spot fények világítottak. Habár kint még jócskán sütött a nap, még így is kellemes hangulatot varázsoltak a szobába. Lehunytam a szemem. Megpróbáltam befelé figyelni. Hogy lecsillapítsam szívem őrült táncát, mély levegőt vettem, majd ahogy kifújtam, Derek lágy mosolya jelent meg előttem. Hogy lehet valakihez ennyire ragaszkodni?

- Hé, alszol? - bökött oldalba Zoe. Hirtelen felriadtam nyugodt pihenésemből. Most tényleg bealudtam?

- Nem, nem – hadartam, majd felültem az ágyon, és kezembe vettem az egyik üvegpoharat, amit felém nyújtott.

- És mi van azzal, hogy nem iszol többet? - kacsintott kajánul.

- Ha minden igaz, ellentétben veled, nekem nem fog megártani – mosolyogtam fennkölten barátnőmre.

***

Pár pohár pezsgő után Zoe szinte már minden mondatom után csak mosolygott. Szegényem, láttam rajta, hogy megártott neki az alkohol. Én meg teljesen józan voltam. Be kell ismernem, valóban igaza volt Dereknek.

- Lehet jobb lenne, ha lassan ledőlnél az ágyba – kezdtem lágyan.

- Biztos, hogy nem – mutatott rám, de közben mintha nem is ezen a világon lenne. Kicsit elmosolyodtam rajta.

- Zoe, holnapra ki kell magadat pihenned. Nem mehetsz másnaposan a bizonyítványodért.

- Dehogynem! - csattant fel, majd ahogy felállt, vissza is huppant az ágyra. Mosolyogva megráztam a fejemet.

Csengettek a bejárati ajtón.

- Vársz valakit? - kérdeztem felvont szemöldökkel.

- Öhm… azt hiszem… nem tudom… - dadogott össze vissza. - Lehet korábban rendeltem pizzát, de nem vagyok biztos benne – biggyesztette le az alsó ajkát. - Megnéznéd, ki az? - Bólintottam.

Még szerencse, hogy rám nem hat az alkohol. Le is gurultam volna a lépcsőn, olyan nagy lendülettel indultam lefelé. Újabb csengetés hasított a levegőbe.

- Megyek már! – kiáltottam barátságosan. - Nyitom – majd ahogyan a gyönyörű mahagóni bejárati ajtót kitártam, egy piros sültössapkás, fiatal férfival találtam szemben magamat. Melegséget sugárzó mézbarna szemeivel engem pásztázott, majd elmosolyodott, és átnyújtott kettő doboz pizzát. - Tudnál picit várni, amíg felszaladok a pénztárcámért?

- Ne fáraszd magad. A ház ajándéka. - Hangja kellemesen lágy volt, mégis volt benne valami olyasfajta él, amit nem tudtam megfejteni. Kissé bizalmatlanul, de visszamosolyogtam rá.

- Biztosan? - A fiatal férfi bólintott. - Akkor köszönjük.

- Igazán nincs mit – majd hátat fordított nekem, és a lépcsőn lesétálva köszönésképpen csak ennyit mondott: - Molly.

- Várj – léptem félve át a küszöbön. A férfi megtorpant. Ha most látnám az arcát, biztosan egy ragadozóhoz illő félmosoly köszöntene. Ösztöneimet felélesztve próbáltam kiszimatolni ki vagy mi is lehet ő valójában. - Honnan ismersz?

- Mindenhonnan – válaszolt egyhangúan. Hangjában semmi érzelem nem volt, ugyanakkor nagyon is ismerősen csengett a füleimnek.

- Te voltál az iskolában? - kérdeztem kissé ingerültebben. Erre a kérdésre már nem válaszolt, ami felettébb idegesítő volt. Legszívesebben karmaimat a hátába mélyesztettem volna, olyan állapotba kerültem már. Féltettem a fent pihenő barátnőmet, és igen, a babát is.

- Egyébként gratulálok – morogta aljasan az orra alatt, majd gyors léptekkel a futáros robogóhoz sétált, és elhajtott a szemem elől.

Szinte úgy rohantam be a hatalmas házba, miután távozott a „pizzás srác”. Mellkasom gyors tempóban emelkedett fel s alá, ahogy beraktam magam mögött az ajtót. Remegő kezekkel raktam le a négyzet alakú papírdobozokat az italos bár tetejére. Zavarodott tekintettel dőltem hátra stabil felületének. Gondolataim hiába jártak az ismeretlen férfin, szemem akarva-akaratlanul megakadt a vitrinbe akasztott arany kulcson. Jobbra néztem, ahol Zoe édesanyjának a dolgozószobája volt a földszinten. Ebben a pillanatban kíváncsiságom erősebb volt a futár iránti félelmemnél. Hallásomat kiélesítve Zoe-ra koncentráltam, aki már csendben szuszogott a szobájában. Kiütötte a pezsgő, így hamar bealudt.

Tudtam, hogy nem szabadna megtennem, de valami belső erő odahúzott. Sóhajtottam, abban reménykedve, hogy le tudom magamat beszélni róla, de az az arany kulcs nem engedett a csábításából. Egy meggondolatlan mozdulattal kinyitottam a vitrin ajtaját, majd megragadtam az apró tárgyat, és bátortalanul igaz, de az ajtóhoz siettem. Remegő kézzel helyeztem be a helyére a kulcsot, majd ahogy kattant a zár, lenyomtam a kilincset, és a tenyeremmel belöktem az ajtót. Ami először szembetűnt, az a hatalmas íróasztal volt, a szintén nem kis méretű ablak előtt, amit most egy sötétítő függöny takart. Furcsa szag csapta meg az orromat, mintha frissen preparált állat lenne a közelemben. Jobb lábamat megemelve át akartam lépni a küszöbön, de valami láthatatlan erő az utamat állta. Mi a fene ez az egész? Értetlenkedve meredtem a misztikus szobára, majd karomat előrenyújtva próbáltam szerencsét, de úgy sem sikerült beljebb jutnom.

A szobában sötét volt, így vöröslő vérfarkas tekintettemmel pásztáztam tovább a helyiséget a küszöbön kívülről. A kis terem teljesen átlagosnak tűnt: könyvespolcok díszítették padlótól a plafonig majdhogynem az összes üres falat. Az íróasztal alatt egy hatalmas perzsaszőnyeg terült el. Nem tudom megmagyarázni miért, de teljes zsigerből taszított ez a helyiség. Újra körbeszagoltam az előttem elterülő szobában. A kitömött állatszagon kívül egy ismerős illat is betöltötte a szobát. Valószínűleg az embereknek nem volt ennyire intenzív a szaga, de számomra… Istenem!

A bejárattól jobbra egy hatalmas, fekete farkas kitömött teste töltötte be a kis sarokrészt, nyakában pedig egy apró, szárított lila virágokból álló, koszorúszerűség lógott. Látványától egyből az arcomhoz kaptam, ahol nemrég még Dr. Bischop is ugyanezzel a növénnyel akart próbára tenni. Teljes testemen libabőr futott végig. 

Mi ez a hely? És miért nem tudok belépni?