*Molly szemszöge*
A ceremónia után az ünneplést délután Zoe-éknál folytattuk. Mindannyian a nappaliban gyülekeztünk össze. Nem voltunk sokan, de a hangulatunk annál boldogabb volt. Elméletileg - akarom mondani - hivatalosan most ittunk először alkoholt a szülők előtt, ami egy pohár pezsgőt jelentett. Gyakorlatilag… ezt már minden fiatal tudja. Felügyelet nélkül is könnyű alkoholtartalmú italokhoz jutni, ha van olyan kapcsolata az embernek.
- Drága lánykáim – lépett elénk azzal a bizonyos pezsgős pohárral Mrs. Saunders. –, nagyon büszke vagyok rátok, és azt hiszem, ezt mindannyiunk nevében, nyugodt szívvel kijelenthetem. Igaz, Peter? - fordult hatalmas mosollyal nagybátyám felé a fekete hajú nő.
- Így van, Naomi. Nagyon büszkék lehetünk a lányainkra – mondta ő is mosolyogva, majd gyors léptekkel átszelte a köztünk lévő távolságot, és magához húzott egy lágy ölelésre. - Büszke vagyok rád, Molly – puszilta meg a fejem búbját.
- Jajj, bácsikám, ne légy ennyire érzelgős, mert a végén még elsírom magam – nevettem fel, majd szemeimet törölgetve szipogni kezdtem. - És a pezsgőt is kiborítom miattad – vicceltem, végül lassan eltoltam magamtól.
- Zoe – nézett barátságosan barátnőm felé.
- Felmehetnénk a szobádba még mielőtt készülődni kezdenétek az esti bálra?
- Persze – bólintott mosolyogva Zoe. Szemei boldogságtól csillogtak, ahogy eszébe jutott a nap fénypontja. Alig várta, hogy felvehesse a hercegnős ruháját.
- Adni szeretnék valamit – ejtette ki suttogva, amitől hirtelen dejavu érzésem támadt. Mintha egyszer már mondta volna ezt nekem. De mikor? És hol?
Zoe szobájába felérve, egy selyemszalaggal átkötött, nagyobb doboz fogadott barátnőm ágyára fektetve. Értetlenül néztem bácsikámra, mire ő biztatva a meglepetés felé biccentett.
Izgatottan kezdtem el leoldani a hófehér szalagot a fekete dobozról. Amint kioldódott a két részt összekötő fonal, lassan felemeltem a fényesen csillogó doboztetőt. Úgy éreztem, ha most nem, akkor sosem bőgöm el magam. Arcomat két tenyerembe temettem, és nekiálltam zokogni. Könnyben úszó szemekkel Peterre néztem.
- Ez anya ruhája volt – simítottam végig a tökéletes fehér-bézs tüll anyagon. Nagybátyám nem válaszolt, csak meghatódva rám nézett, és bólintott egyet.
- Ez a végzős bálod, drága Molly – kezdte könnyekkel küszködve. - Ezután minden más lesz. - A szemeiben valami érthetetlen ragyogást véltem felfedezni, ami megfejthetetlen volt a számomra. Valamiért engem is egyfajta furcsa érzés kerített a hatalmába. Volt valami, ami arra késztetett, hogy ezt a pillanatot megosszam egy számomra fontos személlyel. Igen, de kivel? Talán Ryannel, aki a Bétám?
És mintha egy égi jelet küldött volna valaki, megcsörrent a telefonom. Újra annak a bizonyos Dereknek a neve jelent meg a képernyőn.
- Peter, kérdezhetek valamit?
- Persze, drágám, bármit – ült le mellém az ágyra, majd hirtelen a folyamatosan razziázó telefonomra meredt. Egy pillanatra mintha félelmet láttam volna felbukkanni a szemeiben.
- Te ismered? - biccentettem az ágyon hangoskodó készülék felé. - Ezt a Dereket? - Kérdésem hallatán az a félelem, ami a szemeiből az előbb még visszatükröződött, most nyugalomra váltott.
- Nem, szívem. Nem ismerem – jelentette ki békés arckifejezéssel.
- Állítólag… közünk van egymáshoz. Zoe azt mondta – suttogtam elhalt hangon magam elé meredve, Peter tekintetét kerülve.
- Zoe?
- Igen.
A rövid szóváltásunk után egy hosszú csend következett be. A telefonom újra csörögni kezdett. Nagybátyám arcát figyeltem. Furcsamód feszültnek tűnt. Próbálta leplezni, de átláttam rajta.
- Szeretnéd, ha felvenném? - fordult felém. Miért pont ő akarja felvenni?
- Majd én - nyúltam a készülék felé, de mozdulatomat hirtelen egy lágy szorítás állította meg. Kérdőn néztem Peterre.
- Kérlek, ne. Ő rossz ember. - Egy belső hang nem akart engedni nagybátyám óva intő szavainak. Megnyomtam a gombot, és a fülemhez emeltem a telefont.
- Haló?
- Molly, beszélhetnénk? - kérdezte kimérten az a bizonyos Derek nevezetű személy a vonal túloldalán.
- Miről? - Rövid voltam, és tömör, de válasz nem érkezett. - Szóval nincs semmi reakciód? Akkor miért is beszélnék veled tovább? - tettem fel a költői kérdést, majd megszakítottam a vonalat.
- Köszönöm, Molly – szólalt meg halkan Peter mellettem, mire hangosan felsóhajtottam.
- Készülődhetek?
- Jajj, hát hogyne – közelebb húzódott hozzám, majd egy puszit nyomott az arcomra, és magamra hagyott a szobában. Gyorsan kaptam is az alkalmon, és elkezdtem pötyögni a telefonomon. SMS-t írtam Dereknek, majd ahogy elküldtem, úgy ki is töröltem az üzenetek közül. Még csak nyoma se legyen a beszélgetésünknek, hátha van, akinek kedve támad kutatgatni a személyes tárgyaim között.
„Ne haragudj az előbbi bunkóságomért. Mindenképpen beszélnünk kell. Találkozzunk este a bálon. Molly”
* Derek szemszöge*
Egész nap azon gondolkodtam, vajon mi a fene történik körülöttünk? Bármennyire is kedvem lett volna széttépni Zoe szüleit, nem tehettem. Ha valóban ők voltak azok, akik ezt tették vele, nem átlagos emberek lehetnek, vagy ha azok is, biztosan van, aki segíti őket. Vagy utasítsa! Ami a legrosszabb lenne minden eshetőség közül.
Idegesített az is, ahogy Molly beszélt velem, majd jött az az SMS, amit nem tudok hova tenni. Mintha teljesen más ember írta volna. Lehet csapda?
- Laura! - kiáltottam ki a szobámból a nővéremnek. Egy perc alatt mellettem termett, szinte a semmiből. - Hol van Tyler?
- Szerinted? - kérdezte vállat vonva, majd felém fordult. - Ma lesz a nagy báli megjelenése – kezdte gúnyosan. - Biztosan készülődnek Ryannel, vagy isznak valahol.
- Meg kell kérned valamire – léptem közelebb hozzá.
- Derek, megijesztesz. Nagyon komolynak tűnsz, még az átlagosnál is jobban – majd elhallgatott, és látva a dolog fontosságát, bólintott. - Bármit, amit csak kérsz.
- El kell kísérnie Mollyt a bálba. Legyen ő az esti partnere.
- Ott legyek én is? - érdeklődött aggodalommal a hangjában. - Ennyire komoly a dolog?
- Valószínűleg. Mindannyiunkra szükség lesz. A Hales-ekre is.
***
*Molly szemszöge*
- Azta Molly, ez gyönyörű – hüledezett Zoe, amikor meglátta rajtam anyu ruháját. Még nem voltam teljesen kész, így barátnőm segített tökéletesíteni a részleteket. Ahhoz ő értett igazán. Hajamat lágyan elcsatolta, és egy kristályos kövektől csillogó ékszert akasztott a fülembe. A sminkemet már magam is el tudtam készíteni, ami semmiképp sem lehetett túl kihívó, azt sosem szerettem.
- Azért te sem panaszkodhatsz – öleltem magamhoz, már amennyire a közelébe tudtam férkőzni. Elnevettem magam, ahogy kissé szerencsétlenkedve belegabalyodtam a hatalmas fodrokba. Zoe gyönyörű babarózsaszín ruhakölteményt választott az estére. Felső része pánt nélküli volt, csillogó kövekkel kirakva, ami szolidan kiemelte nőies adottságait.
Az utcáról behallatszott egy harsány dudaszó, mire mindketten felkaptuk a fejünket. Barátnőm mosolyogva a kezembe adott még egy pohár pezsgőt, majd egy gyors koccintás után az ablakhoz siettünk.
- Csak egy pillanat! – kiáltottunk ki szinte egyszerre Ryannek és Tylernek, akik már öltönyösen a kocsi oldalának támaszkodva vártak minket. Mosolyogva integettek fel nekünk. Láttam, amint Tyler egy ezüst flaskát húz elő a zakója belső zsebéből, és megkínálja barátját. Mi is koccintottunk egy utolsót, és magunk mögött hagytuk a szobát, a gyerekkori emlékeinkkel együtt.
- Molly, várj – nyúlt a csuklóm után mosolyogva Zoe, és a hátsó kijárat felé vette az irányt, maga után rántva engem is. - Ugye nem gondoltad azt, hogy megörökítés nélkül hagyjuk a teljes szettet? - kacsintott rám.
- Zoe, a fiúk már várnak minket – csóváltam meg a fejem nevetve.
- Várjanak csak – kacagott fel, majd beültetett a házuk mögött berendezett pihenő sarokba, ahol egy kosárka pihent. Imádom a függőfoteleket. Mondtam már? Szemforgatva Zoe-ra pillantottam, aki nem tágított az ötletétől. - Örökítsük meg az utókornak ezt a csodaszép napot egy képen.
- Inkább majd a bálon csináltassunk egy közös fotót, kérlek – könyörögtem összetett kézzel, egy kis mókát is belevegyítve a hanglejtésembe.
- Még mit nem! Tudod, hogy az olyan sulis izé… Ez pedig legalább hétköznapi – mosolyodott el, alighanem meghatódottan.
- Te most sírni fogsz?
- Felejtsd el, nem adom meg neked ezt az örömet. Talán majd egy-két pohár puncs után – vont vállat, egy kacér mosollyal az arcán.
- Szerinted megengedik, hogy alkoholt igyanak a diákok? Egy sulis bálon? - kérdeztem vonakodva, ugyanis nem nagyon láttam esélyét.
- Dylan edző lesz a mi megmentőnk – kacsintott. - A csapattagok rávették, hogy beszéljen a kollégáival.
- Aha, értem – pislogtam. - Hát jó, ha a többi tanárt nem zavarja… - vontam vállat.
- Ha ennyit dumálunk a fiúk tuti itt hagynak bennünket. - Majd egy újabb dudaszó rondított bele a beszélgetésünkbe. - Na, tessék, erről beszélek – fújta fel magát szórakozottan, majd előkapta a telefonját, és kamerájának a fókuszát rám irányította. - Kérlek, mosolyogj. Ez a nagy napunk. - Nem is tudom mi lenne velem a barátnőm nélkül. - Csíz!
- Na, milyen lett? - álltam fel, hogy megtekintsem az imént készített fotót.
- Szerintem Facebook gyanús - jelentette ki egy hatalmas mosollyal az arcán, és már pötyögött is telefonja érintőképernyőjén.
- Zoe, most mit csinálsz? Hé! – próbáltam elvenni tőle a telefonját, de a hatalmas fodrok az utamat állták, akárhányszor csak a közelébe akartam férkőzni. Gyermeki játszadozásunknak már egy hosszabb és sürgetőbb dudaszó jelezte a végét, így elindultunk a bejárat felé. - Remélem, nem posztoltad ki sehova sem, mert megöllek – súgtam utószóként a fülébe. Válaszként csak rám kacsintott, majd kezemet megfogva szinte együtt léptünk ki a tornácra.
- Érezzétek jól magatokat - integetett ki az ablakból Zoe édesanyja.
- Meglesz, anyu - mosolygott vissza bájosan gyerekkori cinkostársam.
A fiúk közül először Ryan lépett fel az első lépcsőfokra, kezét Zoe felé nyújtva. Barátnőm barna loknijait lágyan hátradobva karolt bele kísérőjébe, majd - ahogy felemelte habos-babos ruháját, hogy hanyatt ne essen - magához ölelte a fiút.
- Gyönyörű vagy - suttogta Zoe fülébe, miközben barátnőm válla felett átnézve lágyan állta a tekintetem. Szörnyen éreztem magam, mert mindvégig olyan érzésem volt, hogy ezt a kijelentését nem neki, hanem nekem szánta.
- Indulhatunk? - lökte el magát Tyler is a kocsitól, majd csajozós mosolyát megvillantva elém lépett.
- Köszönöm, hogy elkísérsz - jelentettem ki barátságosan, és a karjába csúsztattam az enyémet, miközben bal kezemmel a ruhámat igazgattam, nehogy én is rálépjek.
- Ugyan - kacsintott, majd a fülembe suttogva folytatta. - Enyém a megtiszteltetés, hogy egy gyönyörű Alfával nyomulhatok. - Kijelentésére elpirultam, amit alighanem észrevett, mert újra rám mosolygott, mire én viccesen oldalba böktem.
***
*Derek szemszöge*
Már az esti szürkület idejét tapostuk, mire sikerült Richardékat is belevonnunk a mai báli feltérképezésünkbe. Zavart, hogy nem tudtam, mi várhat ránk. Nem akartam még több fajtársamat bajba sodorni, de a frissen kapott üzenetből ítélve, eddig úgy tűnt, legalább Molly jó kezekben van.
„Most értünk ide. Úgy szimatolom, nincs fenyegetés, de azért siessetek. Tyler.”
Ledobtam a telefont magam mellé az ágyra, majd hangosan felsóhajtottam, és arcomat két tenyerem közé temettem.
- Hát, te? Hova készülsz így kiöltözve? - mosolyodtam el. Hosszú, oldalt felsliccelt, tűzpiros estélyi ruhát viselt, egy ezüstszínű tűsarkú szandállal kiegészítve.
- Bálba, öcskös, és nem megyek egyedül – dalolta kacarászva, majd a háta mögül elővarázsolt egy fekete öltönyt, fehér inggel, valamint egy hozzá illő cipővel.
- Na, nem! Felejtsd el! - pattantam fel az ágyról tiltakozásképpen.
- Derek, bármennyire is ellenállhatatlan vagy mások számára egy farmerban és egy pólóban, itt kemény dress code van érvényben – nézett rám szúrós tekintettel.
- Laura, mi nem vagyunk végzősök. Ezért is figyeljük kívülről az eseményeket – magyaráztam neki, de mindhiába. Fejét csóválva az ölembe nyomta az esti viseletemet.
- Ne aggódj, mindent elrendeztem. Csodásan fogunk egymás mellett mutatni, öcskös – nyomott egy puszit az arcomra.
- Utálom, amikor ilyen vagy – morogtam, nemtetszésemet kifejezve.
- Tudod, hogy szeretlek. Öltözz, és indulunk – kacsintott, majd távolodó lépteinek a kopogását hallgatva, szemforgatva készülődni kezdtem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése