2. fejezet

*Derek szemszöge*

A növő hold fénye még az éjszakai égbolton gyülekező esőfelhőkön keresztül is átragyogott. Sosem értettem, hogy miért pont a Hold állásához vagyunk mi, vérfarkasok kötve. Gondolatmenetemet az épp megeredni látszó eső, kövér cseppjeinek koppanása szakította félbe. A nyitott szobaablak tornácán ülve pár percbe sem telt bele, és az eső illata megcsapta az orromat. Friss, tavaszi zápor illata töltötte be a szobám minden egyes szegletét, majd egy ismerős szag, amit bárhol és bármikor felismernék.

– Min elmélkedsz annyira? – lépett mellém Laura. Kezeimmel átkaroltam a térdemet, majd felhúztam őket, és az esőfelhőktől félig-meddig megtisztult holdat kezdtem el tanulmányozni.

– Milyen volt az estéd Tylerrel?

– Kérdésre nem illik kérdéssel válaszolni – majd hirtelen elhallgatott és tekintetemet követve ő is a holdra szegezte a pillantását. – Hamarosan telihold – jelentette ki csupa aggodalommal a hangjában. – De most nem árthat nekünk senki sem. Erősebbek leszünk, mint valaha.

– Ezt hogy érted? – kérdeztem egy kis kételkedéssel a hangomban. Nővéremre néztem, ő azonban még mindig a holdat kémlelte. Volt egy olyan érzésem, hogy direkt nem akar a szemembe nézni. Valamit titkol előlem. Érzem. – Laura, mit titkolsz előlem?

– Az legyen az én dolgom.

– Ne akard, hogy ellened forduljak! – mordultam rá halkan.

– Valóban ezt tennéd a saját testvéreddel? Csak úgy nekem rontanál, mint egy vadállat?

– Ha titkolsz előlem valamit, akkor…

– Te csak bízz bennem. Bízz az Alfádban, Béta – vonta fel a szemöldökét, és észrevétlenül kihúzta magát, mire szemei vérvörösre változtak. Laura bármennyire is fiatalabbnak tűnt nálam, a tekintetével bármikor sugallni tudta, hogy igenis ő a falkavezér. Igaz, hogy csak ketten voltunk, de…

– Megharaptál egy embert!? – förmedtem rá. Olyannyira feldühített ez a gondolat, hogy tépőfogaim ösztönösen megnyúltak.

– Higgy nekem. Kellett az erősítés – mosolyodott el sejtelmesen.

– Megbeszéltük – sziszegtem idegességemben, majd ökölbe szorított kézzel, teljes erőmből az ablak mellett álló asztalra ütöttem, ami ketté is törött.

– Hmm, látom, egyre erősebb vagy. Csak hogy tudd, ez is miattam van – súgta a fülembe, mire egy halk morgás tört fel belőlem és a torkánál fogva a falnak nyomtam Laurát olyannyira, hogy karmaimat a nyakába mélyesztettem.

– Ez az, Derek! Mutasd meg, milyen egy igazi, féktelen fenevad, aki még a saját falkatagját is képes lenne megölni. – Laurának ezzel a mondatával sikerült teljesen kihoznia belőlem azt a vérszomjat, amit az újszülött vérfarkasok szoktak érezni teliholdkor. Nekik azonban még több időbe telik, amíg megtanulják kontrollálni azt a fajta erőt, ami azon az estén hajtja őket.

– Lehet, hogy csak egy Béta vagyok, de sokkal tisztábban gondolkozom, mint te – förmedtem rá torkaszakadtamból, majd a beszélgetésünket a farkas énem ordítása zárta le. Karmaimat visszahúzva eltávolodtam a nővéremtől. Laura pár másodpercig még a nyakát masszírozta, majd az ablakhoz sétált és higgadtan megszólított:

– Derek, meg kell értened… nem maradhatunk mindig ennyire sebezhetőek, és Tyler… ő… Derek, én szeretem és csak úgy megtörtént… Tudod, hogy még sosem voltam fiúval. Úgy. Nála voltunk és… aztán…

– Aha, szóval erről van szó. Ha lehet, akkor ne a tini hormonjaidra fogd ezt az egészet. – Vettem egy mély levegőt.

– Nem hiszed, hogy véletlen volt, igaz?

– Nem – válaszoltam ridegen. – Már csak azért sem, mert te egy Alfa vagy.

– Egy fiatal Alfa, aki még nincs tisztában teljesen a falkavezetői képességeivel – vágott a szavamba Laura.

– Pont erre vártam. Hogy te mondd ki. És tudod mit, ezzel az egy kijelentéseddel egyetértek. Jobban oda kellene figyelned, hogy mit, és miért teszel.

– Mondod te, aki vérfarkasként egy bisztró illemhelyiségébe rejtőzött el. Köszi szépen az okítgatást – fordult felém, majd dühösen a szemembe nézett.

– Már megint itt tartunk? – fújtam ki a még tüdőmben maradt levegőt. – Ha csak egy percre is rám figyelnél, akár segíthetnél is – jelentettem ki halkan, de nővérem a tekintetét ismét a holdra szegezte. – Laura… nekünk… össze kell tartanunk.

– Hát nem ezt mondtam én is? – emelte fel a hangját.

– Igen, ezt mondtad, de te egy másik személyt is belevontál a ”családunkba”.

– Derek, ezt a veszekedést már én is kezdem unni. Mégis mennyi ideig marcangoljuk még egymást, hm?

– Ez csak rajtad múlik.

– Ez nem igaz.

– Laura, van egy másik vérfarkas is a városban. És itt most nem Tylerre célzok.

– Hogy mi? És hol? Tudod már, ki az? – kérdezte dühös, ugyanakkor elképedt tekintettel.

– A lány a bisztróból.

– Mi van? – rázta meg a fejét értetlenül.

– A lány, akinek majdnem eltörtem a csuklóját – magyaráztam meg lassan a dolgot Lauranak, ami csak egyfajta feltételezés volt a részemről, hiszen még nem voltam benne biztos. Viszont, hogy egy cseppnyi vérfarkas szagot éreztem rajta, ebben az egyben nem kételkedem.

– Akkor... én miért… miért nem éreztem? – kérdezte habogva.

– Nem tudom – ráztam meg a fejem -, de minél előbb meg kell tudnunk, hogy ki, vagy mi is ő valójában.

– Értem, mire gondolsz Derek, de sajnos én erre nem érek rá. Közeleg a telihold és nekem Tylerre kell vigyáznom – suttogta.

– Pedig egyedül nem fog menni – mondtam kételkedve, mire Laura felvonta a szemöldökét, és az aggódó tekintetét egy sejtelmes mosoly váltotta fel.

– Van egy ötletem – majd közelebb lépett hozzám. – Férkőzz a közelébe. Engedd, hogy megbízzon benned.

– Ugye tudod, hogy ezt amúgy sem fogom megtenni? És különben sem sikerülne.

– Ugyan már, Derek!? Ki tudna ellenállni egy ilyen jóképű vérfarkas srácnak, mint te? Nézd a jó oldalát. Plusz egy kicsit még szórakozhatsz is.

– Ha nem hallottad volna, azt mondtam, hogy nem.

– Akkor minden ok nélkül öljem meg? – gondolkodott hangosan, majd lassan egy kört írt le körülöttem. – Pedig igazán kár lenne érte. Még így, női szemmel is azt mondom, hogy csinos lány – villantotta meg hófehér fogait, melyeket a hold sugarai csak még vakítóbbá tettek.

– Rendben, legyen – adtam meg végül magam –, de csakis a családunk érdekében – majd egy gyors pillantást vetettem Laura majdhogynem önelégült arcára, végül magam mögött hagyva a fából készült vadászházat, elindultam a holdvilágos éjszakába.

*Molly szemszöge*

– Tessék, ez tutira a te méreted – nyomott egy farmerdzsekit és egy fekete, strassz kövekkel kirakott szoknyát a kezembe Zoe mosolyogva.

– De én mondtam, hogy nem szeretnék vásárolni, és különben is, még a fizetésemet sem kaptam meg – mentegetőztem.

– Ugyan, majd mi álljuk – majd bajtársiasan Sarah-ra kacsintott.

– Elárulnátok, mi ez a nagy készülődés? – kérdeztem csípőre tett kézzel. – Ma igencsak gyanúsak vagytok. – Sarah és Zoe is szinte majdhogynem egyszerre kezdett el dadogni.

– Hát… ööö…

– Izé… semmi.

– Aha – mondtam szemforgatva.

– Csak próbáld már fel – hadarta izgatottan Zoe.

– De ha felpróbálom, ígéritek, hogy elmondjátok?

– Öhm…

– Sarah, ugye nem terveztek semmit sem? – néztem egyszer Sarah-ra, majd pedig Zoe-ra szúrós tekintettel.

– Csak menj már – tolt a próbafülke felé Zoe, hatalmas mosollyal az arcán.

Mivel sosem voltam az a tipikus szoknyába járós típus, alig tudtam magamra ráncigálni a felül feszes, alul pedig egy kissé tüll ruhadarabot. Majd magamra vettem a farmerdzsekit és mély levegőt véve belenéztem a próbafülke állótükrébe. A fülkén kívül már hallottam Zoe izgatott hangját.

– Molly, kész vagy már? Mi is látni akarunk.

– Egy pillanat – majd gyorsan megigazítottam a hajam és kiléptem a próbafülkéből. Sarah csillogó szemekkel mérte végig az öltözetemet, Zoe pedig ismételten fülig érő szájjal mosolygott.

– Csinos és vagány egyszerre – tapsikolt örömében Sarah.

– Ryannek biztos tetszeni fog – szólta el magát Zoe, majd kezét gyorsan a szájára tapasztotta, abban reménykedve, hogy nem hallottam meg az előbbi mondatát.

– Zoe! – szólt rá Sarah, majd egy zavart mosollyal rám nézett. – Molly, kérlek, ne akadj ki…

– Ryan? Az a Ryan, akinek van egy bandája, és gitározik? – kérdeztem elgondolkodva.

– Igen, és egy kis találkozót szerveztek a közeli tónál. Ott a helyünk. Imádom a zenéjüket – áradozott Sarah.

– Nem is harapod le a fejünket ezért? – szólalt meg halkan Zoe, majd az alsó ajkába harapott.

– Tudjátok mit? Most az egyszer igazatok van. Ott a helyünk. – A kijelentésemen még magam is meglepődtem.

– Te most komolyan…? –kezdte kikerekedett szemekkel Zoe, majd Sarah folytatta.

– Mégis mióta lettél ilyen bevállalós?

– Talán az óta, amióta az egyik drágalátos barátnőm felhívta a figyelmemet a középsulis tinik átlagos időtöltéseire – mosolyogtam Sarah-ra.

– Ó, szupi! Akkor fizessünk és irány az erdő – ragadott karon Zoe, és a pénztár felé vonszolt.

Alig negyed óra alatt kiértünk a város határánál elterülő erdőhöz, aminek a bejáratától pár méterre lévő tavat is hamar megtaláltuk. A turisták számára kirakott padokat körülvevő fákra színesebbnél színesebb lampionok voltak felrögzítve. A padoktól nem messze, egy ötszemélyes asztal állt, ami dugig volt ilyen-olyan rágcsálnivalókkal, az asztal lábánál pedig közel nyolc megbontatlan karton sör hevert.

Amint észrevettem az dudorászó és italozgató diákokat, még mindig egy kicsit kívülállónak éreztem magam: már csak azért is, mert még sosem voltam ilyen összejövetelen. Az alkoholos italok láttán – mivel nem csak sör volt – a lányokra néztem, akik csillogó szemekkel figyelték az egyik fa tövében hangoló bandatagokat. Köztük volt Ryan is. Épp a gitárját állítgatta, amikor olyannyira rajta felejtettem a tekintetem, hogy egy pillanatra sikerült a félhomályban is kitűnő szemeibe néznem. Gyorsan elfordítottam a fejem, de félszemmel még így is láttam, hogy elindul felém. Elterelésképpen épp Zoe-hoz akartam szólni, amikor hirtelen egy farkas vonyítását hallottam meg.

– Nem is tudtam, hogy itt vannak farkasok – jegyeztem meg halkan.

– Pedig az ilyenek gyakoriak errefelé. Állítólag a szomszédos területekről néha napján elkóborol egy-két példány – szólalt meg mellettem Ryan, aki viszonylag igencsak gyorsan mellém csapódott, majd a farkas vonyítását utánozva egy pohár whiskyt adott a kezembe. – Oh, kérlek, bocsáss meg, csak tudod, ez amolyan berögzült szokásom – mosolyodott el.

– Mármint? – kérdeztem, miközben fintorogva belekortyoltam az italba.

– Remélem, nem tartod tolakodásnak, de szerintem te egy nagyon csinos lány vagy. – Ajajj, már kezdődik! Egyszer jövök el egy bulinak mondható rendezvényre, és máris a nyomomba szegül valaki.

– Köszönöm – válaszoltam lesütött szemmel. Mégis mi mást mondhattam volna? Hogy hagyj békén, mert utálom a fiú bandákat? És különben is, Ryanben minden megvolt, ami csak egy lányt megfoghatott. Öltözködésében a banda által játszott zenei stílust képviselte, jóképű volt, mosolya pedig bárkit levett volna a lábáról. Bárkit, kivéve engem. Ennek az oka pedig nem más volt, mint ”D”. Amióta megláttam, más fiúra rá se tudok nézni. Őrültség, tudom, de mégis mit tehetnék? Ha még egyszer találkoznék vele, csak egyszer, legelső kérésem az lenne, hogy árulja el a nevét.

– Talán valami baj van? – zökkentett ki Ryan a gondolatmenetemből.

– Nem. Miért?

– Csak mert nagyon elgondolkodtál valamin.

– Néha megesik velem – mosolyodtam el, mire Ryan ujjai lassan az enyémekre kulcsolódtak.

– Gyönyörű a mosolyod.

– Ryan – sóhajtottam. – Még nem is ismerjük egymást – húztam ki a kezem a lágy szorításából.

– Annyira sajnálom – vett egy mély levegőt, majd folytatta. – Ugye azért nem haragszol? – Pár másodpercig hezitáltam, majd megráztam a fejem. – Elénekelhetek neked egy dalt?

– Nyugodtan – válaszoltam kedvesen.

– De ahhoz egy igencsak csendes és nyugodt helyre kell mennünk.

– Ryan…

– Megígérem, hogy vigyázok rád – kacsintott, majd a kezét nyújtotta felém. Egy pillanatnyi tétovázás után, leküzdve a bizonytalanságomat, megfogtam a kezét, és az erdő sűrűjébe vezetett. Nem volt nálunk semmi más, csak Ryan gitárja és az én telefonom, ha esetleg netalántán eltévednénk. Legalább most az egyszer hasznát vehetem majd ennek a fránya GPS-nek!

Percekig gyalogoltunk, és amikor már szinte nem is hallottuk a diákság jókedve által kiszűrődő zajokat, megálltunk egy hatalmas fa lombkoronája alatt, majd leültünk a tövébe. Miután kényelmesen elhelyezkedtünk, Ryan egyből kezébe vette a gitárját és belekezdett a saját kezűleg írt dalába. Már sokszor hallottam a bandájának a dalait a helyi rádióban, de így élőben még tökéletesebb volt a hangja. Ráadásul a dal is gyönyörű volt, nem beszélve a szövegéről. És ekkor megint ugyanabba a csapdába estem: miközben Ryan ellenállhatatlan mosolyát figyeltem, megint Ő jutott az eszembe. Ryan alighanem észrevehette elgondolkodott arckifejezésemet, mert letette a gitárját, és ajkait minden szó nélkül az enyémekre helyezte.

Bármennyire próbáltam eltolni magamtól, nem akart elengedni: még szorosabban magához húzott. Amikor végre sikerült egy kis szünetet kiharcolni magamnak az erőszakos csókjai között, azon voltam, hogy kezeit minél előbb lehámozzam a csípőmről.

– Ryan, azonnal engedj el! Megígérted! – kiáltottam rá, miközben az ujjait feszegettem.

– Csak azt mondtam, hogy vigyázok rád. Azt nem, hogy nem foglak megcsókolni.

– De én nem akarom!

– Látom a szemeidben, hogy igen – majd újra megcsókolt. Teljesen tehetetlennek éreztem magam. Ezzel a szörnyű érzéssel együtt szemeim is könnybe lábadtak. És ha ez nem lett volna még elég, olyannyira erőszakos volt, hogy a felsőmbe is sikerült beletépnie.

– Hagyj békén! – ordítottam torkom szakadtából.

– Nem hallottad!? Azt szeretné, ha békén hagynád! – Hallottam meg egy mély, magabiztos hangot a fák közül, majd már csak arra lettem figyelmes, hogy Ryan nincs mellettem, és hogy fájdalmas jajgatások közepette, a tőlem pár méterre lévő fa tövében szuszog. – Nem esett bajod? – nyúlt felém egy kéz az erdő sötétjéből, amibe teljes magabiztossággal belekapaszkodtam.

– Köszönöm – suttogtam halkan, mire segítőm közelebb lépett hozzám, és ahogy az arcára rávetődött a hold halovány fénye, még levegőt is elfelejtettem venni. Ő volt az. ”D” volt az én megmentőm.