Epilógus (18+)

 *Molly szemszöge*

A telihold közeledtével kiléptünk november havából, és kezdetét vette a decemberi havazások időszaka, ami alól a mai nap sem volt kivétel. Hatalmas pelyhekben hullott a hó, ami még az éjszakai órákban kezdett el esni, és reggelre már újfent hófehérré varázsolta a tájat. A kis otthonunk kellemes melegét egy kandalló biztosította, amiben már javában ropogott a tűz. A sárgás-pirosas lángok szinte kiéhezve nyaldosták a lassan szenesedő tűzifa hasábokat. Kicsivel több, mint egy hét telt el Eli születése óta, aki szerencsére mostanra már végigaludta az éjszakát. A hajnali órákban sem ébredt fel. Pihenhettem volna még én is tovább, de a rémálmok a mai napig nem hagytak nyugodni. Kemény döntést kell meghoznom a jövőnket illetően, ami lassan már kezdett realizálódni bennem.

Óvatosan az ajkaimhoz emeltem a bögrémet, amiben már nem egy gyógynövényes ital, hanem egy forró tejeskávé gőzölgött. Igen! Végre már elhagyhattam azokat az undorító ízű teákat. Sokkal jobban esett reggeli ébresztőként ez a fajta nedű, pláne, ha még egy kis mézet is tartalmazott. Oldalamat nekitámasztottam a bejárat melletti ablak belső párkányának, és a kinti hóesésben kezdtem el gyönyörködni. 

Az erdő kezdetét hatalmas fenyőfák jelezték, amik hótól fehérlő tűlevelein már itt-ott megcsillant a felkelő nap fénye. Majd észrevettem Ryant, aki a nagy hóban hatalmasakat lépkedve - karjaiban egy adag tűzifával - közelített otthonunk felé. Amint tekintetünk találkozott az ablak üvegén keresztül, mosolyogva hanyagul odaintettem neki. Így, hogy már nem voltam Alfa, abban reménykedtem, hogy kevésbé érzek majd felelősséget iránta, de ez nem így volt, sajnos. És valahogy ő sem változtatott a hozzáállásán, Tyler hiába beszélt többször is a makacs fejével. Gondolatmenetemet a tornác halk reccsenése szakította félbe. Bögrémmel a kezemben nyitottam ajtót Ryannek.

- Köszi - nyögte ki, miután feltolta a szőrmés sapkáját, hogy lásson is valamit.

- Ennyire hideg van odakint? - néztem kacagva végig rajta, miközben ő már a kandalló melletti ládába pakolta a kintről hozott tűzifát. Tetőtől talpig téli ruhába volt felöltözve: bakancsot, meleg kabátot és kesztyűt is viselt a sapka mellett. Megmosolyogtató volt a látvány, már csak azért is, mivel vérfarkas létünkre mi kevésbé voltunk olyan fagyosak, mint az átlagemberek. Vagyis, azt hiszem...

- Csak az érzés kedvéért - vette le mosolyogva a kesztyűjét, a sapkáját, végül pedig a kabátját is, és ledobta őket a kanapéra. - És te? Jól vagy? - lépett elém.

- Persze, majd' kicsattanok az egészségtől. Szerencsére - tettem hozzá, mire ő hangosan kifújta a levegőt, és rendre igazította göndör barna fürtjeit.

- Ennek örülök - jelentette ki egy félmosollyal az arcán, majd szemei hirtelen megteltek aggodalommal. -, de nem úgy értettem.

- Hát akkor? - ittam ki az utolsó kortyot is a bögrémből, majd a konyha felé vettem az irányt, hogy a mosogatóba helyezzem. Ryan követett.

- A napokban feltűnt, hogy sokszor a gondolataidba mélyedsz. - Igen? Túlságosan is aggódsz miattam Ryan, nem gondolod?

- Az igaz. Sok minden foglalkoztat - támaszkodtam háttal az étkezőasztalnak.

- Nekem bármit elmondhatsz. El szeretnéd mesélni? - lépett közelebb hozzám. Már bőven beljebb volt a személyes aurám határvonalánál. A belőle érkező érzelemhullámra reagálva, oldalazva elhaladtam előtte, és a nappalit szemeltem ki menekülési útvonalnak. Ryan azonban a kezem után nyúlt, és még időben sikerült megfognia a csuklómat. - Molly - nézett mélyen a szemembe. Nevem hallatán kissé dühösen fújtam ki a levegőt.

- Előbb Emilyvel szeretnék beszélni róla - majd célzásképpen a csuklómra meredten. 

Ryan vette az adást, és az utamra engedett. Épp jókor, ugyanis pont nyílt a bejárati ajtó, és két hóval fedett vérfarkas lépett be rajta, igencsak jókedvűen. Richard megveregette Derek hátát, majd elismerően felé fordult:

- Gyors vagy Derek, azt meg kell hagyni, de hogy nekem kellett helyetted levadásznom azt a szarvast... - majd mosolyogva megrázta a fejét.

- Valaki szarvast említett? - dugtam ki a fejem az étkező felől. Akarva-akaratlanul megkordult a gyomrom. Derek rám mosolygott, amitől az éhségem helyét egy másfajta sóvárgás vette át. Félszemmel láttam, amint nagyapám orrcimpái egy pillanatra kitágulnak, mélyet szippantva a levegőbe.

- Ryan! - kiáltott a konyha felé, ahonnét a neve hallatán egy, már kevésbé magabiztos vérfarkas lépett elő. 

Derek felvonta a szemöldökét, majd rá nézett - nem túl kedves tekintettel -, végül pillantása rajtam állapodott meg. Nyugtatásképpen megráztam a fejem. Ez a néma kommunikáció is elég volt ahhoz, hogy Richard, Ryannel az oldalán, magunkra hagyjon minket.

- Gyere, megmutatom, hogy kell szarvast nyúzni - villantotta meg ragadozó mosolyát nagyapám a fiatal vérfarkas fiú felé, aki némán bólintott egyet, végül Richard után indult.

- Hozzád ért? - kapkodta ide-oda a tekintetét a testemen Derek, miközben még mindig a bejáratnál feszengett. Arca frusztrált volt.

- Dehogyis - engedtem el egy félszeg mosolyt, majd odasétáltam hozzá. - Tiszta havas vagy - nevettem fel, amint megláttam a csillogó hópelyheket sötét hajában.

Ujjaimmal kicsit megborzoltam a hajkoronáját, hogy legalább ne legyen annyira vizes, ha ráolvad. Derek szüntelenül az arcomat figyelte. Még meg sem várta az ügyeskedésem végét, tenyereit máris a csípőmre helyezte, és birtoklóan magához húzott egy szenvedélyes csókra.

- Hűha. - Ez az egy reakció csúszott ki a számon, amint egy pillanatra eltávolodtunk egymástól. 

Láttam Dereken, hogy gyorsabban veszi a levegőt. Tudtam, hogy neki is többre van szüksége egy forró csóknál. Alsó ajkamba haraptam, majd lehámoztam róla bőrkabátját, ami alatt egy vastagabb, hosszú ujjú felsőt viselt. Egyik kezemet lassan a nadrágja elejéhez vezettem, míg a másikat a mellkasára helyeztem. Kívülről gyengéd nyomást gyakoroltam a férfiasságára. Éreztem, ahogy az érintésem következményeként a szíve őrült táncba kezd. Torkából mély morgás tört fel, amitől egy pajkos mosoly jelent meg az arcomon. Nem versz át, Derek. Érzem az illatod.

- Még most sem szabad? - suttogtam a fülébe, majd még mielőtt a szemeibe néztem volna a válaszra várva, fülcimpájába haraptam.

- Hagyd abba - hörögte izgalmi állapotában, mire hangosan felsóhajtottam. - Tudod, mennyire kívánlak.

- Fogalmam sincs - kontráztam rá, még mindig suttogva. - Érezni akarom, mennyire - haraptam újra a fülcimpájába. Mindeközben tenyerei egy pillanatra sem eresztették a csípőmet.

Újra megcsókolt, de most már követelőzően. Egyből megéreztem nyelvének hullámzó táncát az enyémbe gabalyodva. Óvatosan hátrálni kezdtünk a kanapé felé. Bőröm még a kandallóban parázsló tűznél is forróbb volt. Jelen pillanatban még az sem érdekelt, ki lát meg és ki nem. Végül is, elég központi helyen estünk egymásnak, de valahogy mégis felizgatott ez a spontaneitás. 

Percek múlva ruháink már szanaszét hevertek a padlón. Derek fölém magasodott, és belecsókolt a nyakamba, amitől felsőtestem automatikusan megemelkedett. Megcsókolt, közben tenyereit a melleimre helyezte, amitől egy másodpercre ledermedtem.

- Vigyázz, mert tele vannak - nevettem fel. - Inkább mással foglalkozz - haraptam az alsó ajkamba, majd célzásképpen ujjaimat Derek lüktető férfiassága köré fontam, mire egy kínzó morgást hallatott. - Nem fogsz fájdalmat okozni.

- Duncan meg fog ölni - nézett rám kiskutya szemekkel. Most komolyan? Tőle kell engedélyt kérnem?

- Maximum én, ha parlagon mersz hagyni - grimaszoltam nemtetszően Derek felé, mire ő, válaszul lejjebb kúszott, és végignyalt combom belső vonalán. Majd ajkaival feljebb araszolt, és gyengéden megszívta a csiklómat. Örülök, hogy végre a lényegre térsz, drága Derek Hale.

Szemeimet lehunyva puha felhőn lebegtem, élvezve a kényeztetést, amit már oly régóta vártam. Változó gyönyörhullámokkal haladtam a végleges kielégülés felé, egészen addig, amíg végszóra Eli sírása meg nem zavarta az otthon csendjét.

- Ezt... nem... hiszem... el - nyögtem csalódottsággal fűszerezett gyönyörömben. - Mennem kell - sóhajtottam kielégületlenül, végül lassan felültem a kanapén. 

Derek, látva kedvetlen arckifejezésemet, követte a mozdulatomat, majd szorosan mellém bújt, és egy vigasztaló puszit nyomott a vállamra.

- Bepótoljuk. Ígérem - suttogta a fülembe. Még egy utolsó csókot váltottunk egymással, mielőtt öltözni kezdtünk. Én sietősebbre vettem a ruházkodásomat, már csak Eli miatt is.

- Ne már, haver! A kedvenc kanapém volt - jelent meg az ajtóban Tyler, égbe emelt karokkal. Mögötte pedig Laura leskelődött, két szatyorral a kezében.

Derekkel egymásra néztünk. Éreztem, hogy elvörösödöm. Szerencsére én már kevésbé voltam ruhátlan: még idő előtt sikerült magamra rángatnom a melegítőnadrágomat és a melltartómat. Derek azonban még csak a farmerja gombjával babrált, amikor ránk nyitottak.

- Nyugi, Ty - köszörültem meg a torkomat, leplezve ezzel a kínos körülményeket. - Nem történt semmi sem.

- Na, persze - közölte velünk keresztbefont karral, mindeközben Eli sírása egy pillanatra sem hagyott alább. Tyler kijelentésére Laura félretolta vérfarkas párját, és hatalmas mosollyal az arcán megállt előttünk.

- Imádlak benneteket!  - borult a nyakunkba kacagva a fiatal alfa, miután lerakta a szatyrokat maga mellé a földre. - Ó, Molly! - ugrott hirtelen hátrébb, majd leguggolt, és gyermeki izgalommal a bevásárlótáskákban kezdett el matatni. Kérdőn Derekre tekintettem, mire ő csak egy vállmegvonással válaszolt. - Olyan cuki, pihe-puha rucikat vettem Eli-nak. Farkasosat szerettem volna, de csak macis volt - biggyesztette le az alsó ajkát, mintha ez akkora probléma lenne.

- Laura, mi is nagyon szeretünk, de nekem most tényleg mennem kell - mutattam sietve az Eli sírásától zengő szoba felé. Laura beleegyezően bólintott egyet, én pedig már alig vártam, hogy megvigasztaljam a legkisebb falkatagot.

***

Friss, erdei levegő. Ropogó hó a lábunk alatt. Kell ennél több a boldogsághoz?

A falka minden tagja a szabadban töltötte az idejét a délutáni órákban, kivéve Richardot és Laurát, akik előszeretettel készítették az esti vacsoránkat az elejtett vadból; Tyler és Ryan pedig valahol messzebb járták a napi feltérképezendő körútjukat.

Emilyvel karöltve, mosolyogva kísértük figyelemmel Dereket, aki - előttünk járva pár méterrel, bármiféle erdei állat felbukkanása után - halkan magyarázni kezdett Eli-nak. Mintha bármit is értene szegénykém belőle, de azért szívmelengető volt a látvány.

- Kicsit előbbre megyünk - kiáltott felénk Derek.

- Rendben - integettem nekik, majd kissé lassítottam a lépteimen. Emily kérdőn nézett rám, de nem válaszoltam. Még nem. Megvártam, amíg Derek farkashallásnyi távolságon túlra kerül tőlünk.

- Mire készülsz? - súgta gyanakodva a fülembe nagyanyám, erősebben megszorítva a felkaromat.

- Segítened kell - pillantottam rá kérlelve, majd szemeim könnybe lábadtak. Már a gondolattól is meghasadt a szívem. - El kell venned az emlékeit. Rólam... Eli-ról...

- Hogy mi?! - torpant meg hirtelen, mintha valakinek a halálhírét közöltem volna vele. Hangja egy oktávval feljebb ugrott, de visszafogottabban folytatta tovább, nehogy Derek meghallja. - Molly, amit kérsz... veszélyes. Még egy tapasztalt Alfának is. Több mint fél éve, hogy beléptél az életébe - fordított maga felé a felkaromnál fogva, majd a szemembe nézett. - Sok, és túlságosan is mélyen gyökerező olyan érzelem van, ami hozzád köti őt. Ha törlöm őket, már sosem lesz a régi.

- Bele fog halni? - kérdeztem elhalt hangon. Torkomat már a kitörni készülő sírás szorongatta.

- Ha én csinálom, nem - jött a megkönnyebbült válasz, de Emily még így sem helyeselte az ötletem. - És mi lesz a többiekkel? - érdeklődött tovább, nyugtalansággal a hangjában.

- Laura és Tyler... még velük kellene megtenned ugyanezt. Szeretném, ha Derekék visszatérnének a megismerkedésünk előtti életükhöz, mi pedig Londonba költöznénk. Hozzátok - tettem hozzá suttogva. Reméltem, hogy támogatni fogja az elhatározásomat. - Zoe és Duncan hamarosan úgyis útnak indulnak. Ryan a bétám, akarom mondani, az én felelősségem. Vele beszélnem kell még.

- Tudod, hogy eddig szinte mindenben támogattalak, de ez... - majd rosszallóan megrázta a fejét. - Egyszerűen nem tudom elhinni - vett egy mély levegőt, majd a távolba mutatott, ahol Derek épp a karjaiban mocorgó Eli homlokát puszilgatta. - Nézd, mennyire boldog. Szerinted mi fog történni vele akkor, ha valamilyen csoda folytán eszébe jutnak az emlékei? Az is lehet, hogy meg akar majd ölni, amiért ezt tetted vele - tört elő Emilyből a boszorkány.

- Ezért kell jól csinálnod - morrantam rá, megvillantva vérfarkas tekintetemet. Hirtelen harag lobbant fel bennem, amit alighanem Derek is megérzett, mert pillantása találkozott az enyémmel. - Sajnálom - suttogtam, de Emily megszakította keresztbefont karjainkat, és elindult az ellentétes irányba, vissza a házhoz. Hangosan felsóhajtottam, mire egyszer még, utoljára hátrafordult, és csak ennyit fűzött hozzá:

- Ha tényleg ezt akarod, minél előbb rendezd el, mert később már sokkal nehezebb lesz.

- Tudom - hunytam le a szemem gondterhelten.

***

A vacsoránál igazi terülj-terülj asztalkám fogadott minket. Richard és Laura büszkén mutatták be nekünk főzési tudományuk eredményét. Isteni illatok lengték körbe az étkezőt, de valahogy mégsem voltam éhes, épphogy csak csipegettem a mennyei ízű szarvashúsból. Derek aggódó arckifejezéssel fordult felém.

- Jól érzed magad? - Kérdésére minden szem rám szegeződött, főleg Ryané és Emilyé.

Még vacsora előtt közöltem Ryannel a szándékaimat. Együttérzően, minden bunkó megjegyzés nélkül megígérte, hogy mindenben támogatni fog, amiben csak kell. Zoe és Duncan is tudott az ötletemről. Muszáj volt őket is beavatnom. Csak ők tudtak segíteni egy olyan gyorsan ható, gyógynövényes formulával, ami pillanatok alatt kiüt egy vérfarkast, még egy Alfát is.

Emily kérése az volt, hogy holnap, azaz az év utolsó teliholdján hajtsuk végre a borzalmas, életeket szétzúzó tervemet. Nagyanyám nevezte el így. Részben igaza is volt, de... Derek már majdnem kétszer meghalt miattam. És Eli... Vele sem kockáztathattam. Adam még mindig szabadon mászkál, és ki tudja, mikor és kikkel tér vissza a városba.

- Persze - erőltettem egy mosolyt az arcomra, majd lágyan Derek combjára fektettem a tenyerem, és arcon pusziltam. Erősen kellett koncentrálnom, hogy visszatartsam a könnyeimet, és az érzést, ami már most leírhatatlanul gyötrelmes volt.

Eszembe jutott az egy órával ezelőtti beszélgetésünk Emilyvel, mikor is a szobájában felajánlotta nekem azt a lehetőséget, hogy ha szeretném, az én emlékeimet is ki tudja törölni Derekről. Minden gondolkodás nélkül nemet mondtam neki. Legyen ez az én büntetésem, amiért ezt teszem majd vele.

Mindenki csendben fogyasztotta el az aznapi vacsoráját. Tipikus vihar előtti csend ereszkedett le ránk. Szerencsére Eli - mint mindig - most is tökéletesen időzített a sírásával. Nem hittem volna, hogy valaha is ekkora megkönnyebbülést jelent majd, ha elhagyhatom étkezés közben az asztalt.

Gyors léptekkel szeltem át a távolságot a szobánk és az étkező között. Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, kezembe vettem Eli-t, és nyugtatásképpen ringatni kezdtem, de sírása nem csitult. Igaza volt Emilynek. A kötelék, ami egy anya és gyermeke között van - pláne ha vérfarkas -, nagyon erős tud lenni. Percekkel később már arra eszméltem, hogy - Eli-t lágyan magamhoz szorítva - nekem is ugyanúgy folynak a könnyeim.

***

Emily megkönyörült rajtam a telihold előtti éjszakán. Hiába volt ellene az ötletnek, tudta, hogy mennyire fájhat az önmarcangolás; így Duncannel hivatalosan is beleegyeztek abba, hogy Derekkel együtt tölthessem az éjszakát. Valójában azonban nem ez volt az oka. A druidáknak szükségük volt még egy kis időre, és az nem igazán vált a hasznukra, ha Derek közben odakint járőrözik. Szükségük volt még pár ritka és különleges gyógynövény kivonatára, ami csak gyalog megközelíthető helyen virágzott. Eli-t ezen az éjszakán nagyszüleim vették a pártfogásukba, hogy valóban egy nyugodt esténk lehessen. 

Megpróbáltam újfent visszatartani a könnyeimet, de képtelen voltam rá. Félig éber állapotban törtek rám az újabb rémképzetek, amik már a borzalmas jövőt láttatták velem. Méghozzá egy életet. Derek nélkül. Duzzadt, kivörösödött szemekkel riadtam fel az éjszaka közepén. Ahogy tekintetem tisztulni kezdett a fojtogató gyötrődésből, két tenyér lágy érintését éreztem meg arcom mindkét oldalán.

- Molly - hallottam meg Derek aggódó suttogását az ágyam mellett. - Lélegezz. - Talán fuldokolnék? Mert nem érzem. Valóban egy szörnyeteg lett belőlem. Mégis mire készülök? Képtelen vagyok eltitkolni előle. Ez az utolsó közös éjszakánk, és telihold után már sosem láthatom őt. Soha többé. Csak egy reményvesztett leszek nélküle.

- Annyira szeretlek - mondtam ki hangosan a lelkem mélyéről jövő utolsó segélykiáltást.

- Hadd vegyem le a válladról ezt a hatalmas terhet. Kérlek, engedd, hogy osztozzak veled rajta - simított végig arcomon, majd válaszomra várva mellém bújt az ágyba, és védelmező ölelésébe vont.

- Szeretlek - zokogtam a mellkasába, eláztatva ezzel pólójának puha anyagát.

- Engedj közel magadhoz - kérlelt vágyakozóan, majd ujjaival gyengéden cirógatni kezdte meztelen vállamat, miközben lassan belecsókolt a hajamba. Bárcsak megtehetném. Újabb érzéki simogatások követték testem vonalát a takaró alatt. A szívem kihagyott egy ütemet, mert tudtam, bármit is válaszolnék, sosem fog emlékezni rá. Sosem fog emlékezni arra, hogyan érintett, hogyan csókolt, hogyan szeretett. Újabb zokogási hullám rázta meg a mellkasán pihenő testemet. - Sss - nyugtatgatott. 

Hangja lágyan duruzsolt a fülembe, miközben ajkai az ajkaim után kutattak a szoba félhomályában. Könnyeim megállás nélkül áztatták az arcomat, de Derek nem hagyta, hogy a keserűség ennél is mélyebbre rántson. Nem voltam még elég erős ahhoz, hogy felkészüljek az elkövetkezendő napokra, hetekre, hónapokra, majd pedig évekre. Nélküle.

- Kérlek, engedd, hogy segítsek - döntötte homlokát lágyan az enyémhez, miközben gyengéden belemarkolt a csípőmbe. Válaszul megcsókoltam, úgy, mintha az életem múlna rajta. Szükségem volt az ölelésére, a közelségére. Most jobban mint bármikor. 

A sírástól levegő után kapkodva tapadtam az ajkaira. Újra és újra. Szavak helyett az ösztönök vették át az uralmat a mozdulataink felett. A közeledő telihold minden egyes érzékünkre változatlanul hatással volt. Derek bal tenyerével végigsimított a combom hátsó felén, majd a térdhajlatomba nyúlva, szorosabban magához húzott. Éreztem szívének nyughatatlan táncát, ahogy felsőtestem a mellkasához préselődött. Hozzábújtam, mint egy doromboló kiscica. Mélyet szippantottam az édeskésen fűszeres illatából, végül újabb elmélyült csókolózásba kezdtünk. Lassú lendülettel Derek ágyékára ültem, tenyereimmel a mellkasára támaszkodtam, majd lágyan kéklő vérfarkas tekintetébe néztem. Arcára szelíd vonalakat rajzolt a meghittség.

- A családom halála óta sosem voltam még olyan boldog, mint veled ebben a pár hónapban - simított egy kósza hajtincset a fülem mögé. - Szeretlek, Molly - suttogta, belőlem pedig újra kitört a sírás, és zokogva a mellkasára borultam. Derek tapintatosan a hátamat kezdte el simogatni. - Valami nincs rendben veled, érzem. De megértem. Amiken az utóbbi időben keresztül mentél... - fújta ki hangosan a levegőt. Bárcsak ennyi lenne a probléma, Derek. - Te már hozzám tartozol - taglalta tovább, én meg csak bőgtem megállás nélkül, ahogy szavai a szívemig hatoltak. - Mindig vigyázni fogok rád - suttogta végül, engem pedig olyannyira kimerített már a sírás, hogy alig fél órán belül a mellkasán nyomott el az álom.

***

A telihold estéjén a szokásosnál nagyobb volt a jókedv a nappali kis helyiségében. Tyler bohókásan lépkedett jobbra-balra, miközben a lépcsőforduló sarkában elhelyezett vezeték nélküli hangfalból egy pattogós tempójú zene szólt. Nem volt ismerős, de biztos voltam benne, hogy valamelyik nép tradicionális dala az. Majd amikor a dallam lassabbra váltott, magához húzta Laurát, és csípőjére téve a két kezét, komótosan körbeforgott vele; mindeközben Laura két kézfeje Tyler vállain pihent. Valamiért teljesen magával ragadott a különös muzsikaszó. Halkan csengett hol a hegedű, hol pedig a zongora hívogató üteme. Tyler arcára teljesen másfajta érzelem ült ki. Szinte már túlságosan is komolynak tűnt.

- Ki vele, Molly. Mire gondolsz? - kacsintott felém huncutul az említett vérfarkas.

- Komoly vagy - bátorkodtam elengedni egy félszeg mosolyt, majd pozíciót váltottam Derek ölében a kanapén.

- Nem komoly, csak más a virtus - nevetett fel Laura, majd a telefonján átugrott a következő, hasonló ütemű zenére.

- Ezt úgy hívják, hogy csárdás. Na, gyere. Megtanítom, hogy kell járni - nyújtotta felém a kezét Tyler, mire én félénken megráztam a fejemet. Kissé szégyellős voltam, ha táncról volt szó. Főleg, ha minden szem rám szegeződött.

- Menj - súgta bátorítóan Derek a fülembe, majd lágyan megcsókolt, és Tyler karjaira bízott. 

Laura kacagva huppant le Derek mellé a kanapéra. Richard, Eli-t ringatva a karjaiban, néha-néha odasúgott valamit Emilynek, ami alighanem a tánc eredetéről szólhatott. Már amennyit a farkashallásommal el tudtam csípni belőle. Mélyen belül imádkoztam, hogy a mai éjszaka tökéletesen alakuljon, és semmiképp se szúrjam el. Zoe és Duncan az italokat mérték ki az étkezőben. Óvatosan ügyeltek arra, hogy a három vérfarkas még véletlenül se fogjon szagot a gyógynövényes tinktúrákat illetően. Ryan hanyagul, féloldalasan a konyha ajtófélfájának támaszkodva figyelte a szórakozott társaságot. Időközönként elkaptam a tekintetét, ahogy a táncmozdulataimra fókuszált.

Tyler a tánc vége felé már olyan sokszor megpörgetett, hogy ha Derek nem kap el, biztosan a földön kötök ki. Nevetgélve fúrtam az arcomat a mellkasába, ahol ismét megcsapott az édeskés illata, aminek egyszerűen nem tudtam ellenállni. Talán a hold erejének is köze lehetett hozzá? Azt nem tudom, de ösztönösen az ölébe másztam, és hosszú, szenvedélyes csókot váltottam vele. Laura egy elfojtott nevetéssel csusszant odébb, és engedte, hogy magamba szívjam testvére minden porcikájának az illatát. Miután sikerült elhúzódnom Derek ajkaitól, végigsimítottam borostás arcán, és meghatódva rámosolyogtam. Boldog voltam. Nagyon boldog.

- Amúgy honnan jött ez a csárdás most így, hirtelen? - váltottam Derek arcáról Tyleré felé. Muszáj volt témát váltanom, mert úgy éreztem, menten megőrülök, ha csak a hiányára gondolok. Márpedig holnaptól ez lesz a sorsom...

- Ó! - eszmélt fel Laura mellettünk. - Ti nem is tudtátok? - nézett ránk kikerekedett szemekkel.

- Micsodát? - szólalt meg Derek is, beszállva ezzel a beszélgetésünkbe.

- Félig magyar vagyok - húzta ki magát büszkén Tyler, majd egy hatalmas vigyorral az arcán megpenderítette a nem létező bajuszát.

- Hát ezt... tényleg nem tudtuk - pislogtam nagyokat a többiekre. - Mindenesetre jó messzire kerültél otthonról.

- Annyira azért nem - vont vállat a fiatal vérfarkas. - Édesapám idevalósi. Édesanyám a jobb élet reményében költözött el otthonról. Beacon Hillsben talált munkát magának, és hát a sors furcsamód összehozta őket, és megszülettem én - mondta viccelődve. - Nagyjából ez lenne a történetem.

- Bárhogy is történt, örülünk, hogy itt vagy - mosolyogtam rá barátságosan.

- Köszönöm, Molly - váltott ismét komoly hangnemre. - Ez a család, vagy falka, vagy bárhogy is nevezzük, mindannyiunkat összehozott. Harcolni fogunk egymásért, míg világ a világ - nézett mélyen a szemembe úgy, mintha sejtene valamit. Egy pillanatra megrémültem, de elnyomtam magamban az érzést, mert tudtam, hogy Derek minden egyes rezdülésemet megérezné.

- Erre koccintanunk kell - jelent meg Zoe mosolyogva a nappaliban, akit Duncan is követett. Mindkettejük kezében egy tálca volt, üvegpoharakkal a tetejükön, amikben aranybuborékos pezsgő illatozott. 

Mély levegőt vettem, mert éreztem, hogy innét már nincs visszaút. Komfortosan kiszálltam Derek öléből, és az italok felé indultam. Barátnőm azonban megelőzött. Az ő tálcáján lévő pezsgőket először Dereknek, Laurának, majd pedig Tylernek kínálta fel; míg a maradék poharak a mi kezünkben kaptak szabad helyet.

- Szeretne valaki tósztot mondani? - érdeklődött körbe lágyan Laura. A kérdésére lassan felemeltem a poharat tartó kezemet, míg a másikkal kicsit szorosabban öleltem át a mellettem álló Dereket. - Hallgatunk Molly - adta át a szót az idősebbik Hale.

- Nem is tudom, hol kezdjem...  - sóhajtottam fel nehézkesen.

- Talán ott, amikor először ágyba bújtál ezzel a monstrummal - kacsintott rám Tyler viccelődve. Laura oldalba bökte, majd felvont szemöldökkel Derek felé biccentett. - Ne haragudjatok - suttogta felénk társa noszogatására. - De minden ott kezdődött, nem? Vagy talán hülyeséget mondtam? - nézett egyenesen Derek, majd pedig az én szemembe.

Derekkel összenéztünk. Ahogy tekintetünk találkozott, láttam az arcán, hogy előtte is ugyanúgy megelevenedik az első találkozásunk, az első csókunk, az első közös éjszakánk.

- Igen Tyler, igazad van. Talán kicsit még korábbról - válaszoltam, de mindeközben egy pillanatra sem eresztettem Derek smaragdzöld szemeit, amik annyiszor ejtettek már rabul a hónapok alatt. Majd félszemmel Eli-ra pillantottam, igaz szerelmünk gyümölcsére, akiért bármit képes lennék eldobni. Még ezt a földöntúlinak tűnő, eget-földet megrengető kapcsolatot is.

Zoe némán bólintott egyet, hogy ideje lenne elkezdenünk. A telihold erős fénnyel ragyogta be a hóval fedett tájat. Hatását mindannyian éreztünk. Nekem most még nehezebb volt visszafognom magam, mert másra is erősen koncentrálnom kellett. Méghozzá az aggodalmam elrejtésére.

- Hát akkor... - emelte a poharát a magasba Tyler, kinek mozdulatát mindenki követte. - Fenékig! - Ahogy az első korty lecsúszott Tyler torkán, gyanakvóan ízlelgetni kezdte az édes nedűt. - Érdekes íze van ennek a pezsgőnek - csúszott ki a száján, mire az első reakcióm a lélegzetem visszatartása volt. 

Derek rám pillantott. Alighanem már ő is kezdte érezni a tinktúra hatását, de már túl késő volt. Laura a fejéhez kapva tántorogni kezdett. A pezsgőspohár hangos csörömpöléssel törött szét a lábai előtt a padlón; Tyler pedig már félájultan kapaszkodott a kanapé karfájába. Derek csalódott arckifejezéssel meredt rám, miután látta, hogy velünk az égvilágon semmi sem történik.

- Mit... mit tettél? - zuhant vissza a kanapé ülőfelületére. Tekintetünk újra találkozott. Még egyszer, utoljára. 

- Sajnálom - léptem tőle hátrébb suttogva, könnyben úszó szemekkel, majd Emilyék mellé sétáltam, ahol együtt vártuk ki, hogy a három vérfarkas teljesen eszméletlenné váljon.

Még percek sem kellettek, mindhárman lassú lélegzetvételekkel együtt terültek szét a kanapé környékén. Olyan volt, mintha aludtak volna. Újra elkapott a sírás, de Emily nem engedte, hogy húzzam az értékes időt. Minden perc számított. Pláne Laura esetében, aki nem csak egy egyszerű vérfarkas volt, hanem egy Alfa.

- Molly - ragadta meg a felkaromat nagyanyám. - Most vagy soha. Eldöntötted. Hát segíts is véghezvinni. Nincs sok időnk - sürgetett.

Ryannel és Duncannel a bal oldalamon mindhárom vérfarkast a kanapéra ültettük, tarkójukat szabaddá téve. Emily mögéjük lépett, és karmait megvillantva először Derek, majd pedig Laura nyakszirt alatti részébe mélyesztette őket. Vérvörös szemeivel rám pillantott, de láttam, hogy gondolatai már nem köztünk járnak.

- Biztos vagy benne, hogy csak téged és Eli-t feledtessem el velük? - kérdezte komoly arckifejezéssel. Némán bólintottam. - Ha a többiekre emlékezni fognak, nem garantálhatom, hogy a későbbiekben nem fogtok találkozni. - Emily elbizonytalanított. - Dönts, Molly!

Tekintetemet gyorsan végigfuttattam a körülöttem állókon. Barátnőm, látva a habozásomat, mellém lépett, és gyengéden megszorította a kezemet. Rám mosolygott, és biztatóan bólintott egyet.

- Nem kell, hogy ránk is emlékezzenek - fordult Zoe Emily felé magabiztosan, mire nagyanyám mély levegőt vett, és nekiállt az emlékek könyörtelen törléséhez.

- Addig menjetek, és hozzátok a cuccaitokat - szólalt meg Richard, aki még mindig Eli-t ringatta, nehogy felébredjen. - Én itt maradok, ha netalántán valami probléma akadna.

- De nem lesz, ugye? - haraptam az alsó ajkamba idegességemben. 

- És az a sok hónap? Nem lesz nekik gyanús, hogy nem emlékeznek semmire sem? - szólalt meg Ryan, kíváncsisággal a hangjában.

- Sajnos nem ez az első, hogy Emily belenyúl más vérfarkasok fejébe - válaszolt Richard halkan, szinte suttogva. - Menjetek!  - biccentett siettetve a lépcső felé.

*** 

Zoe segítségével minden cuccomat sikerült gyorsan összeszednem egy hatalmas sporttáskába. Túlságosan aprólékos voltam, de nem tehettem mást: nem csak egy fogkefével költöztem Derekhez. 

Az érzések hada hullámokban tört rám, ahogy megtorpantam a szoba küszöbén. Barátnőm vigasztalóan magához ölelt, majd együttérzően végigsimított a hátamon.

- Elképzelni sem tudom, milyen nehéz lehet most neked - suttogta, miközben könnyeim újra az arcomat áztatták.

- Legalább nem fog meghalni miattam - nyugtatgattam magam.

- Emily végzett - szólalt meg Duncan a földszintről, szavait nekünk intézve.

- A fiúk felhozzák őket az ágyukba - távolodott el tőlem Zoe, majd mélyen a szemembe nézett. - Menni fog? - Bólintottam.

Szipogva indultam lefelé a lépcsőn. A kanapé mellett Richard már várt, hogy kezembe adhassa Eli-t. Szomorkás mosollyal az arcomon vettem át tőle a - most már ébredező - kisfiúnkat. Fáradtan pislogott rám gyönyörű zöld szemeivel, amiket alighanem Derektől örökölte. Újabb éles fájdalom hasított a szívembe, amint elmélyedtem az ártatlan tekintetében.

- Ne aggódj Eli, apa is ugyanúgy szeret téged - suttogtam lágyan puha orcájára.

- Elköszönhetsz tőle, ha szeretnél - érintette meg gyengéden vállamat hátulról nagyanyám. Érintésére összerezzentem. - De siess. - Némán bólintottam egyet, majd gyors léptekkel ismét elindultam a volt szobánk felé.

Derek a hátán feküdt. Teljesen ki volt ütve. Mintha egy nagy adag nyugtatót nyomtak volna belé. Ennek ellenére a légzése és a szívverése teljesen normálisnak volt mondható. Remegő lábakkal léptem közelebb az ágyhoz, és ezzel együtt hozzá is. Az alsó ajkamba haraptam - leginkább azért, hogy elfojtsam az újra kitörni készülő sírásomat -, majd az ágy szélére ültem. Egy gyengéd szóval megnyugtattam a mocorgó kisfiúnkat, majd az ölembe helyeztem Eli-t. Pillantásom Derek rezzenéstelen arcára tévedt, majd közel hajoltam hozzá, és egy hosszú, forró csókot leheltem mozdulatlan ajkaira. 

- Annyira sajnálom, Derek. - Könnyeim szinte égették a szemeimet, ahogy a zokogás újra utat tört magának. - Örökre elraboltad a szívemet, és ezen senki és semmi sem változtathat már. Soha - suttogtam elhalt hangon. - Szeretlek - tettem hozzá gondolatban, végül búcsúzóul egy könnyízű csókot nyomtam a homlokára.

Tudtam, hogy indulnom kell. Nem maradhattam tovább. Még egyszer, utoljára visszanéztem az ágyban pihenő farkasomra. Megadóan sóhajtottam egyet. Talán a sors akarta így, talán valami más, de azért mélyen, legbelül reménykedtem, hogy egyszer még újra láthatom Őt. Még ha csak egy pillanatra is. Hiszen ő volt az, aki egy személyben testesített meg mindent, amire az életben mindig is vágytam: szerelmet, védelmezőt, igaz társat.

Ég veled, Derek Hale!

VÉGE