*Derek szemszöge*
Egy halk, szinte alig hallható szívdobbanás. Majd még egy, amit hosszú kihagyás után egy újabb követett.
Nem foglalkoztam Duncan tekintetével, ami minden egyes próbálkozással egyre tanácstalanabbá vált. Molly orrát befogva, mély, szájon át történő befújásokkal megkezdtem az újraélesztés folyamatát.
- Vissza kell térned hozzám – suttogtam a fülébe két mellkaskompresszió között. Laura már a vállamra helyezte a kezét, jelezve ezzel, hogy ideje lenne elengednem őt. - Nem, még nem! - mordultam rá, szikrázó szemekkel.
- Derek – suttogta Ryan a nevemet fejcsóválva, akit már a mérhetetlen elkeseredés szaga lengett körül. Látva Alfája haláltusáját, nem lehetett egyszerű a számára.
Nekem pedig a társam. Ezért sem fogom feladni egykönnyen.
- Mindenki kifelé! - ordítottam torkaszakadtamból. Nővérem ismételten vállon ragadott, de most már erősebben. Nem intéztem neki nagyobb figyelmet. Nem veszíthetem el. - Azt mondtam, kifelé – sziszegtem, mély levegővételek közepette.
Fél szemmel még láttam, ahogy Laura kitessékeli az embereket a szobából. A kétségbeesés újra utat tört magának, de nem hagyhattam, hogy eluralkodjon rajtam. A mellkaskompresszió helyett szinte már ököllel mértem erősebbnél erősebb ütéseket Molly mellkasára.
- Nem hagyhatsz itt – suttogtam, majd próbálkozásomat egy pillanatra bordájának halk reccsenése szakította félbe, de még ennek ellenére sem fejeztem be a megkezdett folyamatot. - Te erősebb vagy ennél. – Majd egy újabb reccsenés. Továbbra sem foglalkoztam vele. Csak térjen vissza hozzám. Meg fog gyógyulni. Tudom. Érzem.
- Molly! - ordítottam a nevét. Félelemmel vegyült hangomat farkasüvöltésem csak még jobban felerősítette. Minden erőmet összeszedve, ujjaimat összekulcsolva, még egy utolsó, reményteli ütést mértem a mellkasára. Vissza kell térned hozzám. Szeretlek.
Utolsó gondolatommal megbékélve a mellkasára borultam, és őrült ordításba kezdtem, de még így sem préselődött ki egyetlenegy könnycsepp sem belőlem. Aztán hirtelen, két szív dobbanását hallottam meg, szinte szinkronban, amit lehetetlennek tartottam, hiszen Duncan percekkel ezelőtt teljességgel meggyőzött afelől, hogy Eli halott. De akkor hogyan lehetséges ez?
Felálltam, és lassan a csecsemő törölközőbe bugyolált testéhez léptem. Közelebb hajoltam hozzá, de a csenden kívül semmi más nem fogadott. Már biztos a hallucinációk áldozata lettem, olyannyira szeretném, hogy életben legyenek.
Egy halk, gyötrelmes sóhaj hagyta el az ajkaimat, majd erőt véve magamon, az ajtó felé indultam. Már majdnem rásimult a tenyerem a kilincs hideg markolatára, amikor egy bősz, életerős farkasüvöltés rázta meg a helyiség síri csendjét. Ez már nem lehet hallucináció, ugye?
Elméletemet Ryan támasztotta alá, aki kikerekedett szemekkel rontott be a szobába, félresöpörve engem az útból. Szinte majdhogynem térden csúszva állapodott meg Molly ágya mellett. Mintha gyökeret vert volna a lábam, nagyokat pislogva, értetlen ábrázattal meredtem a ziháló, égkék szemek tulajdonosának az arcára.
- Hol... hol van... Eli? - nézett fájdalmas tekintettel Ryanre. Megpróbált feltámaszkodni alkarjának a segítségével, de olyannyira gyenge volt, hogy visszarogyott a véres lepedőre.
Meg sem várva Ryan dadogó válaszát, óvatosan kezembe vettem a csecsemőnk mozdulatlan testét. Molly felé lépkedve, lassan lehunytam a szemem. Elég volt az érzelmek keszekuszaságának a szagát is magamba szippantanom. Nem akartam még az arcát is látni mindeközben. Ahogy mellé értem, és karjaiba helyeztem Eli-t, Mollyból a sírás helyett egy újabb üvöltés szakadt ki. Ekkor ráemeltem a tekintetem. Szörnyen éreztem magam, amiért nem tudtam segíteni a gyermekünkön.
- Még nem halt meg – suttogta maga elé Molly, majd apró, lágy csókokkal halmozta el a kisfiúnk puha kézfejét.
- Molly – helyeztem a homlokára tapintatosan a kézfejem. Tüzelt a forróságtól. Molly pedig a fiúnk életben maradásától.
- Nem, Derek. Tudom. Érzem. - Ugyanolyan elszántság tükröződött a szemeiben, mint amikor én is mindenáron meg akartam menteni őt.
- Szólok Emilynek – suttogtam vacogó ajkaira, de a felkarján megjelenő fekete erek meggátoltak abban, hogy elhagyjam a szobát. Ha valóba halott lenne, hogyan tudná elvenni a fájdalmát?
- Tényleg él. - Csillant meg egy apró reménysugár a lelkem mélyén.
- Derek... - Molly hirtelen és gyötrelmesen zihálni kezdett. - Nem bírom. - Tekintetem ide-oda kapkodtam közte és Eli között. - Miért fáj ez ennyire? - szemei könnybe lábadtak az égető fájdalomtól.
- Molly, engedd el. Bele is halhatsz. Hallod? - Bármit is mondtam, nem érdekelte. Csak a gyermekét látta maga előtt, senki mást.
Hogy enyhítsünk Molly fájdalmán, Ryannel egymásra néztünk - mintha egymás gondolataiban olvastunk volna -, majd minden kétkedés nélkül Mollyba karoltunk. Ha ő nem engedi el a falkánk legkisebb tagját, mi sem fogjuk. Molly fájdalmasan ugyan, de ránk mosolygott, és kiengedve magából minden erejét, hangosan felüvöltött, kinek gyötrelmes ordítását egy gyermek sírása is követte.
Hitetlenkedve pillantottam Ryanre, végül pedig Mollyra, aki egy megnyugvó sóhaj kíséretében, eszméletét vesztve rogyott vissza a helyére. Eli sírására a házban lévők egytől egyig a szobába csődültek. Duncan kikerekedett szemekkel lépett mellénk.
- Mi a fene történt itt az előbb? - kérdezte, majd hangja dühössé vált. - Meg is hallhattatok volna! Remélem, ezt tudjátok.
Egy megkönnyebbült mosollyal a druidára tekintettem, majd Eli-t óvón ölelő karjaimba véve, a férfi elé sétáltam.
- Érte minden kérdés nélkül.
***
*Molly szemszöge*
Az Eli születése körüli napokból szinte alig emlékszem bármi kézzel fogható dologra. Egyedül csak a mérhetetlen fájdalom zúgolódott az izmaimban. A gyilkos Alfa által ejtett, végzetesnek hitt sebek szépen gyógyultak: hála Duncan sebészi kezének és Zoe gyógynövény szakértelmének.
Boldog voltam, hogy újra - talán - egy nyugodtabb időszak köszöntött ránk. Most csakis arra fókuszáltam, hogy minél hamarabb talpra álljak és megerősödjek. A gyógyulás folyamata most valahogy azonban lassabb volt, mint bármikor. Minden reggel ugyanaz volt a menetrend: Zoe kiszellőztetett a szobában, segített kikászálódni az ágyamból, majd pedig gondomat viselte a fürdés, valamint az öltözés közben is.
- Ez annyira kellemetlen – csúszott ki a számon, miközben barátnőm épp a hátamat szappanozta be a tusolótálcán kívülről. Megnyugtatok mindenkit, nem együtt végeztük el a reggeli rituálét.
- Molly – állt meg a folyamat kellős közepén Zoe. Szinte láttam a lelki szemeim előtt, ahogy morcosan csípőre teszi a kezeit. - Tudom, hogy Dereket jobban díjaznád helyettem, de még vigyáznod kell a testedre – majd halkan felkuncogott.
- Egyáltalán nem erre gondoltam, vagyis részben igen, de... - vágtam egy grimaszt a tusoló kicsempézett falának.
- Mi a baj? - kérdezte lágyan, miközben óvatosan leöblítette hátamról az illatos habot.
- Eli – suttogtam.
- Meg fogjuk védeni – jelentette ki Zoe magabiztosan. Amióta Dr. Bischop a szárnyai alá vette, teljesen más ember lett. Más szemszögből tekintett ránk is: egyfajta csodaként élte meg a társaságunkban eltöltött időt.
- De... de... te... ember vagy – haraptam el a mondat végét, remélve, hogy nem hallotta meg. Ez egy nagyon buta kijelentés volt a részemről. Egyből megéreztem a súlyát. Szinte úgy hangzott, mintha ő egy gyenge láncszem lenne a falkámba.
- Ide figyelj, Molly Jefferson – fordított maga felé, majd egy törölközőt tekert meztelen testem köré. - Az igaz, hogy nem vagyok halhatatlan, de minden nap azon fáradozok, hogy könnyebb legyen neked és Dereknek. Nem beszélve Eli-ról. - Hanglejtésében cseppnyi dühöt véltem felfedezni, arca azonban mérhetetlen nyugalmat sugárzott.
- Ne haragudj – hajtottam le a fejem szánakozóan, mire Zoe mély levegőt vett, végül minden szó nélkül, lassan visszakísért a szobámba, egyenesen az ágyamhoz. Ott leültetett, és az éjjeliszekrényen lévő fésűvel kezdte kezelésbe venni rakoncátlan szőke fürtjeimet.
- Tudod, Molly, mi mindannyian tényleg azért vagyunk itt, hogy segítsünk nektek. - Nagyon megbánthattam a kijelentésemmel, ha még mindig nem tudta elengedni a témát. - Most vagytok a legsebezhetőbbek – tette hozzá suttogva, egy kis aggodalommal a hangjában.
- Zoe – fordultam felé ülő helyzetben a matrac tetején. Barátnőm kérdőn nézett a szemembe. - Ugye elkezdted az egyetemet? - kérdeztem félve. Szinte belegondolni is szörnyű volt, hogy miattam mondott le a fényes jövőjéről. Tudtommal édesapja nyomdokaiba szeretett volna lépni. Kérdésem hallatán Zoe hangosan felsóhajtott, és bizakodóan rám nézett.
- Halasztottam. Egy évet.
- Miattam? - kérdeztem rökönyödve.
- Nem csak miattad - nyugtatgatott. - Föld körüli útra indulunk Duncannel. Szeretném megismerni a családom eredetét és a druida lét minden eshetőségét. Beleértve a gyógyítást is.
- Hűha, azta - meredtem rá kikerekedett szemekkel. - Te aztán tényleg komolyan veszed.
- Molly, amit itt, érted tettünk... - majd szomorúan lehajtotta a fejét. Éreztem a csalódottságot a hangjában.
- Zoe - próbáltam vigasztalni, majd magamhoz öleltem, de ő eltolt magától.
- Még vérfarkasként is... majdnem meghaltál... Kevés volt a tudásunk, pedig Duncan tapasztalt... - magyarázta könnybe lábadt szemekkel.
- Hé, fel a fejjel - mosolyogtam rá barátságosan. - Élünk, Zoe, és amíg csak lélegzem, Eli-nak nem eshet baja, ezért is... - Monológomat egy halk kopogás zavarta meg. Barátnőm letörölte arcáról a könnyeit, majd felállt, és ajtót nyitott.
A szoba bejáratánál Emily álldogált, gyönyörű kisfiammal a karjaiban. Kihallottam gügyögő hangját a puha takaró alól, amivel figyelmesen be volt takarva.
- Jó reggelt, édesem. Hogy érzed magad? - mosolygott rám kék szemeivel Emily, és közelebb jött hozzánk. Bólintottam, hogy már kicsit jobban vagyok. - Megbocsátanál kicsit, Zoe?
- Persze - válaszolta egy félmosollyal az arcán. Az ajtóból még visszanézett rám, végül magunkra hagyott.
- Megfoghatom? - támasztottam hátamat óvatosan az ágy háttámlájának, hogy kényelembe helyezzem magam.
- Természetesen, drágám - felelte lágyan. - Hamarosan úgyis éhes lesz.
Ahogy karomba vettem Eli-t, valami furcsa érzés kerített a hatalmába. Talán az anyaságé? Nem tudom, de hihetetlenül boldog voltam ebben a percben. Az izmaim még mindig sajogtak, de érte megérte minden szenvedés. Eli egy apró mosollyal az arcán fonta körbe aprócska ujjaival az én hüvelykujjamat. Olvadoztam a látványtól.
- Molly, mutasd a szemed, kérlek - törte meg a szívmelengető pillanatot Emily.
- A szememet? - Bólintott. Nem hiszem, hogy az emberire gondolt. Hosszasan vizslattam az arcát, majd minden további kérdés nélkül megvillantottam vérfarkas tekintetemet. Emily első reakciója egy szomorú pillantás volt, majd elmosolyodott, és így szólt:
- Hát te voltál.
- Én? Mit... mit csináltam?
- Semmi rosszat, édesem - simított végig arcomon, majd mozdulata tovább siklott, egészen a kisfiú apró homlokára. - Megmentetted az életét. Feladtad a szikrádat. Érte.
- Szikrámat? - kérdeztem értetlenkedve. Emily nem válaszolt, helyette leemelte az éjjeliszekrényről az asztali tükröt, és a kezembe helyezte. Az említett tárgy felé biccentett, hogy nézzek bele. Félve pillantottam a tükörképemre.
Ragyogó kék szemek fogadtak. Épp mint Dereké. Először gyönyörködve vizslattam saját tükörképemet, aztán kicsit megijedtem. Ez lenne a normális? Nem. Biztos van rá értelmes magyarázat. Talán azért van így, mert még nem gyógyultam meg teljesen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése