*Derek szemszöge*
- Hogy is dönthettél helyettem? - mászkált fel-alá idegesen a szobában Molly. - Helyettünk – torpant meg előttem hirtelen, majd mélyen a szemembe nézett.
- Richard velem marad, ha Damien meg akarna ölni – jelentettem ki keresztbefont karral, mire Molly felhorkantott.
- Ezt most úgy mondtad, mintha olyan mindennapi dolog lenne. - Szemei szikrát szórtak. Egyetlen pillantásával ölni tudott volna. - Nem kell, hogy így legyen. Meg tudjuk védeni egymást – simított végig gömbölyödő pocakján. Mozdulatát én is követtem.
- Ő még nálam is fontosabb – suttogtam, homlokomat lágyan az övének döntve. Könnyben úszó, égkék szemeivel rám pillantott.
- Nekem mindketten azok vagytok.
- Tudom, de nem lesz semmi baj – válaszoltam olyan nyugodt hangon, amilyen nyugodtan csak lehetett. - Emily biztosított afelől, hogy erősen őrzött helyen leszel. Nekem pedig nem is kell ennél több. És megkértem, hogy még véletlenül se árulja el senkinek se, hová mentek. Semmiképp sem szerezhetek tudomást róla. Jól tudjuk, hogy egy Alfa mennyire mélyrehatóan bele tud kavarni az emlékekbe.
- De Derek...
- Információkat szerezhet, Molly. És én ezt nem akarom. Ha a kicsi megszületik...
- Visszajövünk, ígérem.
- Tudom. - Lágyan magamhoz húztam egy pihentető ölelésre. Nem csak a falkát, hanem minket is hátrányosan érintett a Damien elleni védekezés. Elfáradtunk: testileg és lelkileg is egyaránt.
***
Az utazás előtti éjszakánk mozgalmasan telt. Egy szemhunyásnyit sem aludtunk. Többnyire pakolással és mélységes beszélgetésekkel töltöttük el az időt. A kora reggeli órákban Emily személyesen nyitott be a szobánkba, és tudatta velünk, hogy ideje lenni indulni.
Mollyékat Zoe és Duncan is elkísérte. Zoe még kissé lábadozott, de azóta már kiengedték a kórházból. Dr. Bischop pedig a szárnyai alá vette, miután kiderült, hogy az édesanyjához hasonlóan, szintén látói képességekkel van megáldva, nem beszélve a druida részéről.
Nem akartam elbúcsúzni Mollytól. Tudtam, hogy ha visszatér, Damien már halott lesz. Vagyis ezt terveztük Richarddal. Megígértettem Emilyvel, hogy bármi is történjék, addig vissza ne térjenek, amíg nem végeztünk az Alfával.
Teltek a napok, a hetek, majd lassan már a hónapok is, de Emily egy hívással sem tisztelt meg bennünket. És ez így is volt rendjén. Megbeszéltük, hogy csakis akkor keressük egymást, ha a baj már szinte visszafordíthatatlan. Ötletem sem volt, hova vihették Mollyt, de megbíztam bennük. Teljes mértékben. Csak hiányzott. Szörnyen. Megpróbáltam elvonatkoztatni ettől az érzéstől, de borzasztóan nehéz volt nélküle. Nélkülük.
- Egy pohár bort? - kínálta felém az illatos nedűt Richard, egy félmosoly kíséretében. Habár sosem voltam az a borozós fajta, most valahogy jól esett a figyelmessége. Bólintva vettem el tőle az üvegpoharat, végül leült mellém a kanapéra, és gondolkodó arckifejezéssel rám nézett. - Minden rendben lesz, Derek – hangja nyugtatóan hatott az elmémre. Igaz, hogy nem ő volt az Alfa a falkájukban, de a tekintete olyan méltóságot tudott sugallni, amit nehéz volt figyelmen kívül hagyni.
- Damien sosem fog leállni, igaz? - fordultam teljesen feléje a kanapén.
- A testvérem, Derek. A születésétől fogva ismerem. Molly megjelölése... – folytatta egy hatalmas sóhaj kíséretében. - Hiba volt a részéről.
- Hol a falkája? - váltottam témát. Sosem fogom megemészteni azt, amit Mollyra uszított a maga undorító módján.
- Sehol – villantotta meg szomorú mosolyát Richard.
- Tehát akkor egy Omega? - Az idős vérfarkas bólintott. - De akkor, hogy lehet ennyire erős?
- A falkájától – válaszolt könnyelműen a férfi.
- De azt mondtad, hogy...
- Igaz, de – arcán egy sötét árny suhant át, majd hirtelen elhallgatott. - Földre! - ordította el magát, majd a vállamba markolva a kanapé mögé vetődtünk.
Arra még emlékszem, hogy valaki hatalmas robajjal döntötte be a bejárati ajtót, ami tokostul csattant a padlón. Azután pedig minden csupa füst volt, mintha kézigránátot hajítottak volna közénk, azzal a különbséggel, hogy itt nem a totális rombolásra törekedtek; mindössze csak arra, hogy minket, vérfarkasokat hatástalanítsanak egy kis időre. Ugyanis a körülölelő füstfelhő minden egyes lélegzetvétellel egyre jobban elviselhetetlenebbé vált. Richard próbált mutogatni valamit a kijárat felé az ujjaival, de a füst már a szememet is marni kezdte, így alig tudtam megfejteni a kézmozdulatait. Nem kellett sok idő, amíg végleg elvesztettem az eszméletemet.
***
A csuklómat szorongató erős fájdalomra tértem magamhoz. A fejem lüktetett. Az oldalamat égető kíntól csak még nehezebben vettem a levegőt. Hol a fenében vagyok?
Lassan pislogva szoktattam a szemem az erős neon fényhez. Érzékeimet kiélezve próbáltam kitapogatni, hogy egyáltalán egyedül vagyok e ebben az elhagyatott épületrészben. Szabadulni akartam, de a csuklóm alighanem oda volt bilincselve valami hihetetlenül tömör – szinte megmozdíthatatlan – vascsőhöz, ami pontosan a fejem fölött futott végig.
- Örülök, hogy magadhoz tértél, Derek. - Hallottam meg egy túlságosan is ismerős hangot a szemközti sarokból, ahová nehezen ért el a neoncső vibráló fénye. Több időre volt szükségem, hogy meglássam alakjának körvonalait, ahhoz viszont már kevesebb, hogy megérezzem a szagát. A fiatal vérfarkas magabiztos léptekkel közelített felém, miközben bal kezében egy elektromos sokkoló csattogtatta kéklő szikráit.
- Mondd csak, meg tudsz szólalni? - majd még válaszra sem méltatva, sajgó oldalamhoz érintette az acél botot. Felordítottam a fájdalomtól. Hangom hallatán kivágódott a nehéz fémajtó, és Damien súlyos lépteitől lett hangos a helyiség.
- Még mindig nem beszél? - horkantott fel idegességében, majd államat erősen megmarkolva az arcomba üvöltött.
- Semmit sem tudsz kiszedni belőlem – nyögtem. Válaszom hallatán a mellette álló, fiatal vérfarkas egy újabb szikrázó áramütéssel kínált meg. - Hol van Richard?
- Remélem már úton idefelé. Hagytam pár morzsát, ami kis idő múlva idevezeti őket hozzád. Hozzám – mosolyodott el rosszindulatúan.
- Mit akarsz?! - rángattam a megbilincselt kezeimet. - Mondtam már, hogy nem tudok semmit sem! - ordítottam. Vajon mit tervez?
- Azt fogják majd hinni, hogy megakarlak ölni azért, hogy Molly engem válasszon. De változott a terv. Én fogom megölni őt, a gyermeketekkel együtt – villantotta rám önelégült, vérvörös tekintetét.
- Azt hiszed, sikerülni fog... Omega? - tettem hozzá félve a magányos farkas megbélyegzésére használt kifejezést. Damien arcizmai megkeményedtek, karmai kibújtak a helyükről. - Tudok mindenről – feszítettem tovább azt a bizonyos húrt.
- Valóban, Hale? - sziszegte. - Semmit sem tudsz te rólam! Én egy Alfa vagyok! És talán az egyik leghatalmasabb, akit valaha hátán hordott a föld. Az átkot kihasználva, még több erőt gyűjtöttem az évszázadok alatt, hála az életképtelen vérfarkasoknak, mint amilyen te is vagy. - Rám vicsorgott, majd éles karmait az oldalamba mélyesztette. Újabb kínkeserves ordítás hagyta el a számat. Szívem szerint üvöltöttem volna a falkámnak, hogy tudják, hol vagyok. De mivel tudtam, hogy Damien ezt részben kihasználná, minden egyes alkalommal inkább elfojtottam magamban.
- Damien, várj – jelent meg mellette a fiatal vérfarkas, akit sosem kellett volna befogadnunk a családunkba.
- Mi az? - vicsorított feléje az Omega.
- Ő csak csali, emlékszel?
- Ha még egyszer beleszólsz a dolgomba, kitépem a beleidet. Értve vagyok, Adam? - Molly féltestvére bólintott, majd hátrébb állt, ahol ismét elsötétült az arca a félhomályban. - A színjátékot megtartjuk. Végül is, ki hinné el, hogy meg akarlak ölni, ha sértetlen vagy? – fordult ismét felém, majd egy újabb karmolást ejtett meztelen felsőtestemen, amin már alig volt ép, vérmentes övezet. - Hát akkor, kezdődjön a szórakozást!
***
A bilincstől megszabadulva, a kihalt épület folyosójára rángatott, ahol tovább folytatta ördögi tervét, és – ahogy ő nevezte - a színjátékot.
***
- Damien! - Tőlünk pár méterre Emily jelent meg. Parancsoló hangja visszhangzott az elhagyatott raktárépületben.
- Emily Hales – sziszegte. - Nem te vagy az, akit keresek – jelentette ki gúnyosan, majd felegyenesedett, és karmait kiélezve a szalmaszőke hajú nőre rontott. Emily kecsesen, de mégis fürgén védte ki Damien támadásait. Pár másodpercig még láttam, ahogy Richard párja földre teríti a vérszomjtól felajzott vérfarkast, majd fejem hirtelen zúgni kezdett. Agyam tompulása ájuláshoz vezetett: minden elsötétült körülöttem.
- Derek, kérlek – hallottam meg egy aggodalmakkal teli lány suttogását. Ne, kérlek! Miért jöttél ide? - Ébredj! - Éreztem, ahogy végigsimít felkaromon, majd ujjait az enyémek köré fonja. Érintésétől testemben megszűnt a csontjaimba hasító fájdalom, lassacskán pislogva sikerült teljesen kinyitnom a szemeimet. Tekintetünk találkozott.
- El kell.... El kell tűnnöd... innen... - nyögtem a fájdalomtól, és levegő után kapkodva. - Nem lehetsz itt... Miért?
- Hallottam Emily hangján az aggodalmat... és... nem hagyhattam... - Egy könnycsepp gördült le az arcán. Remegő kezemmel puha arcbőréhez értem. - Szeretlek, Derek Hale – suttogta, majd egy csókot lehelt a kézfejemre, amin keresztül még annyi fájdalmat vett el tőlem, amennyit csak tudott.
- Molly, vigyázz! - A mi kis világunk meghitt csendjét Emily fájdalmas kiáltásával keveredett, reményvesztett sikolya törte meg, de már túl késő volt. És én semmit sem tehettem!
Damien vérben forgó szemekkel, karmait a szőke lány gömbölyödő hasába mélyesztette.
- Végre, már az enyém lesz a hatalmad. Csak halj már meg végre! – sziszegte, majd ujjait minden gyenge mozdulat nélkül kirántotta belőle. Molly, és ezzel együtt a gyermekem vére az arcomra fröccsent. - Na, most ki az Omega? – kacagott fel rosszindulatúan, felém pillantva, aminek hallatán még a vér is meghűlt az ereimben.
A fiatal Alfa azonban még nem adta fel. Küzdött benne az élni akarás, és az, hogy gyermekét megmentse. Vérvörösen izzó szemekkel torkon ragadta támadóját. Bal kezét a karmolástól szétnyíló hasfalára helyezte, majd lassan felállt, és minden lélekjelenlétét összeszedve a férfi képébe ordított. A megszeppent Omega az életéért könyörgött, de már rég elkésett vele. Nem kellett volna a gyermekünk életével játszadoznia. Molly egy rántással a testén kívül helyezte Damien szívét, majd a földre hajította, a vérfarkas hullájával együtt.
***
Nem tudom, hogyan és mikor kerültünk vissza az erdei kis faházunkba. Az utolsó rémkép, ami megmaradt bennem, az Molly vérben úszó teste volt. Az enyém mellett.
Valószínűleg Duncan és Zoe pofozhatott helyre. Amint feleszméltem a fájdalomból, első utam a közös szobánkba vezetett. Egy pillanatra megtorpantam a küszöbön. Az ágy közepén – aminek lepedője csupa vér volt – Molly rángatózott, kínzó nyüszítések közepette.
- Molly, meg kell értened – kezdte együttérzően Dr. Bischop. - Nincs annyi erőd, hogy mindkettőtöket meggyógyítsd.
- Nem! - ordította a fájdalomtól eltorzult arccal. - Azonnal szedd ki belőlem! Nem érdekel, ha én elvérzek. Őt mentsd meg helyettem. Kérlek!
Ezt a kínlódást már én sem nézhettem végig tétlenül. Molly mellé guggoltam, és törékeny kézfejét a tenyerembe véve, megpróbáltam enyhíteni a fájdalmán. Legalább ennyivel segíteni tudtam rajta. Molly a kínoktól gyötört arcát felém fordította, és lassan végigsimított az arcomon.
- Annyira sajnálom, Derek - suttogta. Már arra sem volt ereje, hogy beszéljen. Közben Duncan már előkészült a műtétre.
- Mégis mit csinálsz?! - kaptam a druida felé, kéken izzó tekintettel.
- Tiszteletben tartom Molly utolsó kívánságát – válaszolta szomorúan, mire egy könnycsepp gördült le az arcán. A szobában Zoe és Emily is bent tartózkodott. A barna hajú lány fáradhatatlanul segédkezett a mentorának. Néha-néha észrevettem, hogy könnyes szemekkel végignéz rajtam.
- Derek, kérlek – parancsolt lágyan maga mellé Emily, de én nem akartam menni. Mellette akartam maradni. Ha kell, az utolsó leheletéig.
Molly tehetetlenül szuszogott az ágyban. Hallottam a szívverését, de már kevésbé volt olyan életerős, mint amilyen egy fiatal vérfarkasé. Egyre jobban kezdett eluralkodni rajtam a rettegés. Mi lesz, ha mindkettejüket elveszítem?
Dr. Bischop halkan megköszörülte a torkát, tudatva ezzel, hogy elkezdni az első metszést Molly alhasán. Ahogy az éles szike a húsába vágott, Molly teste megfeszült, szemei felizzottak.
- Derek, csillapítsd a fájdalmát – utasított Duncan, majd Zoe felé pillantott, aki már a doktor arckifejezéséből látta, hogy mit kell tennie. Percek múlva egy gyógynövényektől illatozó, forró bögre teát hozott az ágy mellé, és a kezembe adta. Kérdőn néztem fel rá.
- Vérzéscsillapító – magyarázta Zoe. - Próbáld apró kortyonként megitatni vele. - Bólintottam, majd tettem, amire az ifjú druida tanonc utasított.
Kézfejemet óvatosan Molly tarkója alá helyeztem, és megpróbáltam vigyázva megemelni a fejét, hogy meg tudjam itatni a gőzölgő orvossággal. Szemei újra vörösen izzottak fel. Vérfarkas énje ösztönösen meg akarta magát gyógyítani, de már túl gyenge volt hozzá. Segítségemmel aprókat kortyolgatott, de időközben hallottam az egyre csak halkuló szívverését.
- Zoe! Törölközőt! Gyorsan! - parancsolta sürgetve a doktor.
- Hozom!
A percek kínzó lassúsággal teltek. Már számolni sem tudtam, Zoe hányszor rohant ki és be, mindig egy újabb dologgal a kezében. Duncan megtett minden tőle telhetőt, de miután sikerült kiszednie Molly hasából a csöppséget, egy pillanat erejéig állta a tekintetem; végül szomorúan megrázta a fejét.
- Sajnálom, Derek – suttogta Zoe, vállamra téve a kezét. Nem törődve a sajnálkozó pillantásokkal, Molly haldokló teste fölé hajoltam, majd kitágult pupillákkal Emily felé kaptam a fejem.
- Nem lélegzik!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése