*Derek szemszöge*
Bármi is történjék, Damien Hales ma estére halott lesz!
A sűrű erdő hatalmas fái között szlalomozva ez az egy mondat lüktetett a fejemben, kitöltve ezzel gondolataim nagy részét. És az a fajta vérszomj, ami erre a cselekvésre ösztönzött, nem engedett a szorításából.
Az egyik tüskékkel borított bokrot kikerülvén, újra elkaptam a szagát. Erősebb volt, mint amikor a nyomába szegődtem. Mintha azt akarná, hogy direkt rá akadjak.
A távolság egyre csak nőtt köztem és Molly között, csak úgy, mint ahogy a lépteim száma is. De legalább ő már biztonságban van. Biztonságban? Ezek után? Ez a megrögzött vérontó bárhol rátalál.
Igyekeztem nagyobb sebességgel, egyre közelebb kerülni Damienhez, de a rémképek - ahogy Molly az egyik szekrénynek dőlve, feltépett torokkal kapkodja a levegőt – újra és újra elgyengítették az izmaimat.
***
- Biztos menni fog, Zoe? - fordultam a barna hajú lány felé, aki zokogva támasztotta meg Molly félig eszméletlen testét, hogy aztán az ölébe húzza azt.
- Biztosan – bólintott határozottan, de szemei nem ezt tükrözték. - Mindent elrendezek. Indulj, Derek! - kapta tekintetét a hátsó kijárat felé, ahol még érezhető volt az elkövető vérszomjjal átitatott szaga.
A közeledő teliholdnak köszönhetően vérfarkas érzékeim sokkal jobban kiélesedtek. Izzó kék szemeimet Zoe-ra vetítettem, mire egy másodpercre összerezzent, de éreztem a szagán, hogy nem fél tőlem. Sajnáltam őt, amiért Damien így kihasználta a vonzalmát iránta. Nem lett volna szabad elengednünk a kezét Mollyval. Falkatag volt, akárcsak én.
- Azonnal el kell költöznöd onnét. Keresd meg Ryant, és hívjátok Laura-t. Már ti is veszélyben vagytok. - Ez volt az utolsó mondat, amit Zoe-hoz intéztem, mielőtt Damien őt is elkapta volna.
***
Le fogom vadászni őt! Nem érdekel mi lesz az ára!
Kilométerekkel később már nem volt, amik mellett elszlalomozzak. Az erdő véget ért, és egy elhagyatott farmon találtam magamat. Az egyik csűrből halk, ugyanakkor erős szívdobogás ütötte meg a fülem. Tudtam, hogy Damien az.
- Hát itt vagy. - Vérfarkas hallásomnak köszönhetően már messziről meghallottam őt. Gúnyos hanglejtése csak még jobban felbőszített.
Minden lépéssel közelebb kerültem hozzá. Ahogy kivágtam a hatalmas, kétszárnyú faajtót, Damien rosszindulatú mosolyával találtam szemben magamat.
- Derek Hale - morrant felém. - Még mindig azt hiszed, hogy legyőzhetsz – állapította meg semmittelen hanglejtéssel és kihúzott testtartással.
- Nem hiszem, hanem tudom – sziszegtem feléje, majd engedtem, hogy elborítson a düh, és testem felett a farkas énem kerekedjen felül.
- Ugyan már! - Kerülgetett, mint a forró kását. - Molly vérszomjához képest a tiéd csak egy apró fuvallat, vagy talán még annyi sem.
- Szóval csak a vérszomja érdekel? - horkantottam. - És mégis hogy tervezed megszerezni tőle?
- Hogy őszinte legyek... - villantotta meg ősi, gonosz tekintetét, amit csak egy igazi, velejéig romlott lény tudhat a magáévá. - Csak annyi kell, hogy széttegye nekem a csinos kis lábait. - A félmosolya láttán teljesen elborult az agyam. Már a gondolattól, hogy hozzáér, mellkasom eszeveszett tempóban emelkedni kezdett.
- Megöllek! - ordítottam, majd farkasüvöltéssel rávetettem magam.
Egyszerre vágódtunk bele az egyik szénakupac közepébe, ahonnét másodperceken belül már egy fa támoszlopnak csapódtam. Damien torkon ragadott, de nem hagytam magam. Páros lábbal mellkason rúgtam, amitől pillanatnyilag megingott, és sikerült egy mélyebb karmolást ejtenem a felkarján. Rám villantotta alfa tekintetét. Mire odanéztem, a sebnek már hűlt helye volt. Hitetlenkedve pislogtam, amit az Alfa is észrevett.
- Gyerek vagy még ahhoz, hogy ezt felfogd – vicsorította rám éles fogait. - És gyenge.
Most ő támadott. Egy szaltóval átvetettem magam felette, de arra már nem számítottam, hogy hátulról fog támadni. És hogy ilyen gyorsan! Karmai a lapockáimon keresztül lyukasztották ki a tüdőmet. Vért köhögtem fel, és alig kaptam levegőt. A közelebbi oszlophoz kúsztam. Annak segítségével próbáltam meg feltápászkodni, de akárhányszor csak sikerült talpra állnom, mindig visszarogytam. Az utolsó alkalommal már olyannyira fulladozni kezdtem, hogy Damien komótosan elém guggolt, és az államat megragadva, vérszomjas tekintettel az arcomba lihegett.
- Nem tudod megakadályozni, Derek. Hát nem érted?
Éreztem, hogy az eszméletvesztés határán táncolok.
Derek, nem adhatod fel! – Hallottam meg Molly hangját a fejemben. - Együtt mindenre képesek vagyunk. Szeretlek – suttogta ugyanaz a hang, és meg mertem volna rá esküdni, hogy láttam is őt Damien háta mögött. Biztos meghaltam.
***
Amerre csak pillantottam, hatalmas fehérség vett körül. Éreztem a lüktetést a fejemben. Szinte már biztos voltam benne, hogy ez a másvilág, amíg egy erős, fülsüketítő hang ki nem rángatott ebből a hófehér kozmoszból.
Riadtan, levegő után kapkodva tértem magamhoz, amihez farkasüvöltésem is társult. Végül két erős kéz szorítását éreztem meg magamon, amik a vállaimnál fogva nyomtak vissza a kanapéra. Lassan pislogtam körbe a helyiségben. Miután tudatosult bennem, hogy a saját házamban vagyok, lélegzetem is rendeződni kezdett.
- Derek? - hallottam meg egy nő bársonyos hangját. - Biztos jól van? - Fejemet a hang irányába fordítottam. Idő kellett, mire felismertem a körülöttem őrködő embereket. Velem szemben Emily állt, míg a kanapé mögött, a bal oldalamon Richard, közvetlenül mellettem pedig Duncan, a druida.
Megpróbáltam ülő helyzetbe kerülni, de Dr. Bischop visszadöntött a helyemre. Ami azt illeti, eléggé erőszakos volt, aminek az lett az eredménye, hogy kéklő, vérfarkas tekintetemet rávillantva felmorrantam.
- Nyugalom, Derek. Már megmaradsz. - Duncan utasító hangszíne csak hab volt a tortán.
- Meghaltam? - kérdeztem rekedtes hangon, ami még engem is meglepett.
- Megmenekültél, legyen ennyi elég – vett egy mély levegőt Emily, de arca túlságosan is aggódó volt.
- Meddig voltam kiütve?
- Napokig – válaszolt feszült testtartással Richard.
- Halottnak kellene lennem... - feszegettem tovább a témát.
- De nem vagy az. Az istenit, Derek! Ha még egyszer ilyen önkéntes akcióba kezdesz, én foglak kinyírni – hallottam meg nővérem ideges hangját a konyha felől. - Szerencséd, hogy Emily-ék által van egy igencsak tapasztalt druidánk. - Meglepett arckifejezéssel Duncan felé fordultam. - Úgy bizony. Ő hozott vissza.
- Hogyan? - pislogtam a férfire értetlenül.
- Kaptál egy kis természetfeletti dzsúszt – mosolyodott el halványan, majd egy hosszúkás, ezüst színű, vékony tárgyat húzott elő a zsebéből. –, és ez is a segítségemre volt.
- Az meg mi a fene? - vágtam egy értetlen grimaszt.
- Kutyasíp – válaszolta hanyagul, majd visszacsúsztatta az apró eszközt a zakója zsebébe. Ez most komoly?
- Hol van Molly? - tekintettem végig a körülöttem álló társaságon, akiknek arcán kérdésem hallatán egy sötét árny suhant át. - Mi történt? Damien... elkapta őt? - mertem feltenni a legfontosabb kérdést.
- Nem – fordult felém Richard, majd mozdulatát Emily is követte.
- Mást viszont igen.
Még pislogni is elfelejtettem, úgy meredtem magam elé.
- Mi történt? - sziszegtem.
- Megharapta Zoe-t. Teliholdkor – nyögte ki végül a szalmaszőke hajú nő.
- Átváltozott? - érdeklődtem tovább, hiszen logikus lenne, ha Damien a falkájának a tagjává tette volna őt. Azonban a válasz percekig csak egy néma hallgatás volt. - Mi az? Újabb titok? - kezdtem ingerültebb lenni, amit a Hales-ek is megéreztek.
- Zoe már napok óta kórházban van. Molly ott van mellette – nyitott felém Emily egy szomorú mosollyal az arcán.
Tehát megharapta, de nem változott át. Nem indult be a gyógyulás folyamata. Akarva-akaratlanul az a lány jutott az eszembe, kinek évekkel ezelőtt ugyanez lett a sorsa, és akit a saját kezeim által ért a halál.
- Nem fogja túlélni, igaz?
***
Emily hiába ellenkezett, amint rendesen talpra tudtam állni, első utam a kórházba vezetett. Az információs pultnál hamar útba igazítottak. Zoe egy egyágyas kórteremben gyógyulgatott. Már ha ezt a vegetáló állapotot annak lehetett nevezni. A betegszoba ablakán bepillantva először Mollyt vettem észre: fáradt teste barátnőjére borulva pihent. Ahogy halkan benyitottam a helyiségbe, egy újabb aggódó szempár nézett velem farkasszemet. Ryan volt az.
- Köszönöm, hogy itt voltál vele – pillantottam összeszűkült szemmel a két barátnő felé.
- Derek, megharapták – kezdte ingerülten Ryan, majd hirtelen, szinte a semmiből, egy könnycsepp gördült le az arcán. - De valami nem okés vele. A szaga...
- Tudom – vettem egy mély levegőt, majd tenyeremet a vállára helyeztem.
- Mennyi ideje maradt? - kérdezte elfojtott hangon. Tudta, hogy a halál bűze csapta meg a természetfeletti szaglását. Nem kellett neki magyaráznom. Szinte a zsigereiben érezte.
- Nem sok. Pár nap vagy pár óra. Attól függ, a szervezete mennyire erős.
- Biztos nem tudjuk megmenteni valahogy? Kérlek, segíts – lépett közelebb. Szavai szinte suttogásnak hatottak a szoba halovány fényében.
- El kell engednetek őt. Mindkettőtöknek.
Szavaim súlyát megérezve - Ryan mit sem törődve az egojával –, sírva a nyakamba borult. Ha nem ebben a borzalmas helyzetben lennénk, biztosan ellöktem volna magamtól, de éreztem, hogy támogatnom kell őt is. Ugyanúgy, mint a falka többi tagját. Össze kell fognunk. Sokkal erősebbnek kell lennünk, mert az igazi fenevad még odakint mászkál, minden lelkiismeretfurdalás nélkül.
- Derek? - Nevem hallatán az ágy felé kaptam a fejem, majd ahogy elmerültem azokba az égkék szemekben, minden fájdalmam a háttérbe szorult. Molly hatalmasakat pislogott, mintha nem akarná elhinni, hogy valóban én vagyok az. - Derek! - rohant hozzám, és Ryant kikerülve olyan erősen szorított magához, mint aki sosem hitte volna, hogy valaha is látni fog még. Legalábbis élve.
Még nem igazán jöttem rendbe, hiába volt annyira mindentudó az az átkozottul piperkőc druida. Halkan felszisszentem, mire Molly hátrébb lépett, és együtt érzően a szemeimbe nézett. Arcára a fájdalom minden árnyalata kiülni látszott. És ahogy visszapillantott az ágyban fekvő barátnőjére – akit csak a gyógyszerek tartottak életben –, kitört belőle a fájdalmas zokogás.
- Molly, figyelj – fogtam arcát lágyan két tenyerem közé. Megpróbáltam erősnek maradni vele szemben. Nekem kellene a kősziklának lennem, akire támaszkodhatnak, nem pedig neki. - Tudom, hogy néha nehéz megbirkózni a tudattal...
- Derek, miről beszélsz? - kérdezte hangosan szipogva.
- El kell búcsúznod tőle. - Minden egyes kiejtett szavam késszúrásként hasított Molly szívébe.
- Kérlek, Derek, csak ezt ne! - fakadt ki belőle újra a sírás. - Annyira fáj! - szorította kezeit a mellkasára.
- Mutatok neked valamit – fogtam meg lágyan a kezét, majd Zoe ágyához vezettem. Molly összevont szemöldökkel nézett fel rám. - Segíthetsz neki – suttogtam mellette állva, majd tenyerét lassan barátnője felkarjára helyeztem. - Képes vagy rá, hogy elvedd a fájdalmát.
- Hogyan? - nézett rám vörösre sírt szemekkel.
- Gondolatban teremts köteléket kettőtök között, és képzeld el, hogy szinte magadba szippantod a fájdalmát. Segítek. - Bólintott, majd lehunyta a szemét.
- Nyisd ki a szemed, Molly, és figyelj.
- Működik? – nézett fel rám, egy mosollyal az arcán, ami kevésbé sem tartozott az őszintének mondhatók csoportjába. Éreztem, hogy őt is szörnyű kínok gyötrik, de ellentétben Zoe-éval, az övét nem tudom enyhíteni, bármennyire is szeretném.
Csodálkozó tekintettel figyelte, ahogy Zoe felkarjának bőre alatt, szinte fekete ereket jelképező alakzatok jelennek meg, amik – átkúszva az ő kézfején keresztül – a semmibe vesznek.
Még magam sem értettem, hogy miért, de Zoe csodával határos módon lassan felnyitotta ólomként nehezedő szemhéjait, és aprókat pislogva, a mellette ülő Molly tekintetét kereste.
- Istenem, Zoe. - Ryan is elképedve állt a dolog előtt, csakúgy, mint én. A göndör hajú fiú hitetlenkedve megrázta a fejét, végül az ágy másik oldalához guggolva, két tenyere közé zárta volt párja sápatag kézfejét.
Bármennyire is örültem a lány gyógyulásának, ez akkor sem lenne lehetséges. Ilyen még sosem történt, amióta csak az eszemet tudom. Döbbent arckifejezéssel engedtem el Molly kezét, és hátrébb léptem.
- Derek, mi a baj? - állt fel az ágy melletti székből Molly is. Arcáról temérdeknyi boldogság sugárzott, de ahogy rám pillantott, szemei ködössé váltak. Mintha ő is érezte volna, hogy természetfeletti erők állnak ennek a háttérében.
- Hol harapták meg? - szólaltam meg végül egy hosszas hatásszünet után.
- A bal oldalán - fordította felém a fejét Ryan.
- Ne haragudj, Zoe - léptem az ágya mellé. -, de valamit le kell ellenőriznem.
- Csak nyugodtan - suttogta fájdalomtól rekedtes hangján.
Ahogy lassan felhúztam a kórházi hálóingjét, meg is pillantottam a gondosan letapasztott sebet. Óvatosan el kezdtem felszedegetni a letapasztott gézt, mire Zoe száját egy apró szisszenés hagyta el. Rápillantottam, de ő aprót bólintva jelezte, hogy nyugodtan folytassam csak tovább.
- Derek, mit csinálsz? - állította meg mozdulatomat a mellettem álló Molly.
- Molly, kérlek, engedd, hogy tegyem a dolgom - jelentettem ki nyugodt hangnemben, majd hogy még inkább meggyőző legyek, folytattam: - Zoe-t vérfarkas harapta meg. Mint tudjuk, Damien volt az. Aki ráadásul egy Alfa. Ha valakinek a szervezete nem löki ki magából a vérfarkas gént, meg kell hogy gyógyuljon. Ryan jól tudja, miről beszélek.
- Haver, én a hullaházban kötöttem ki - csattant fel az ágy mellett guggoló fiú hangja, próbálva oldani ezzel a feszültséget.
- Az igaz - helyeseltem. -, de aligha 1-2 napon belül ez a probléma meg is oldódott. Nemde bár? - vontam fel a szemöldököm.
- Szóval azt akarjátok mondani, hogy Zoe-nak már rég halottnak kellene lennie?
- Igen, Molly, pontosan ezt.
- Ez eléggé kecsegtető - folyt bele a beszélgetésbe a gyógyuló fél.
Közben olyannyira sikerült lekötnöm a fiatalok figyelmét, hogy minden kérdés nélkül a kötés alá tudtam lesni. A harapásnyom még nem szívódott fel véglegesen, de nagyrészt már kevésbé tűnt olyan életveszélyesnek, mint amilyennek Emily-ék leírták.
- Nem vagy vérfarkas - állapítottam meg szinte a semmibe bámulva. Mind a három szempár rám szegeződött.
- Akkor mi vagyok? - harapott alsó ajkába Zoe.
- Ezt próbáljuk kideríteni - feleltem komoly tekintettel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése