*Molly szemszöge*
Szerencsémre, vagy sem, nem kellett sokat könyörögnöm Dereknek, hogy elárulja Zoe pontos lakcímét, és ezzel együtt el is vigyen oda. Mint utólag kiderült, barátnőm nekem is ugyanúgy elküldte a címét még hetekkel ezelőtt sms-ben, amikor Ryannel egyfolytában hívogattak. Értetlenül néztem a mellettem vezető farkasomra, mikor a Camaro-val szinte már majdhogynem kiértünk a városból.
- Most akkor nem is itt lakik, vagy mi a fene? - gondoltam magamban, majd mintha az égiek megválaszolták volna a kérdésemet, egy kétemeletes társasház előtt parkoltunk le.
Nyugodt környéknek tűnt. Az a tipikus, jó szomszédságos, kertvárosi kis élet jutott róla eszembe. Olyannyira szorítottam a kezemben lévő boros üveg nyakát, hogy az ujjaim már jól láthatóan fehéredni kezdtek. Majd hirtelen egy lágy érintést éreztem meg combon felületén, ami másodperceken belül visszatérített az aggodalmas gondolatmenetemből.
Bőven reggel 8 óra előtt voltunk. Igazából nem tudtam, melyik műszakot vállalta el a mai napra Zoe, és amúgy is meg szerettem volna lepni, így direkt nem szóltam neki előre az érkezésemről. Remélem nem éjszakára megy dolgozni, így talán nem fogom megzavarni a reggeli pihenését.
Mély levegőt vettem, végül az alsó ajkamba haraptam.
- Menni fog, nyugi - nézett mélyen a szemembe Derek, majd ajkaimra hajolt egy szerelmes csókra. Miután elváltunk egymástól, éreztem, hogy újra rám tör a pánik.
Alfa vagy, Molly! Ne legyél már ilyen beszari. Ő volt a gyerekkori barátnőd! - szidalmazott morgolódva egy hang a fejemben.
- Megvárjalak? - kérdezte egy fél mosollyal az arcán farkasom. - Ha kell, el tudlak vinni benneteket a bisztróig.
- Köszönöm - suttogtam halkan, végül megembereltem magam, és kiszálltam a kocsiból.
Pechemre Zoe pontosan a legfelső emeleten lakott, ráadásul a házban még lift sem volt, így sok-sok lépcsőfokot kellett magam mögött hagynom, hogy elérjek az ajtajáig.
Halk kopogással indítottam a bent lakó reggelét, miközben azon szurkoltam, hogy az ujjaim által körülölelt rosé bor nehogy a lábtörlőn landoljon. Szorításom egyre csak erősödött az üveg nyaka körül, de senki sem nyitott ajtót, így újra bekopogtam, de már bátrabban. Ismét semmi.
Remegő ujjakkal rámarkoltam a kilincsre, majd lenyomtam azt. Meglepődtem, amikor az ajtó minden ellenállás nélkül tárta elém az otthonos lakás előterét. Friss virágok illata töltötte be a felkelő nap fényébe burkolt, kis helyiséget. Mindössze csak két lépést tettem befelé, amikor is megtorpantam, és szívem őrülten kalimpálni kezdett a mellkasomban.
Mégis mennyi lenne az esélye? Ugyanis az ereimben lüktető ijedtség oka nem más, mint a nappali kanapéján pihenő bőrdzseki és motoros sisak kombinációja volt.
Na, jó, nekem ebből elegem van! Azonnal megyek is vissza Derekhez.
Már épp indultam volna, amikor is a kis boltívvel elválasztott helyiség irányából halk csörömpölés ütötte meg a fülemet. Zoe!
Gyors léptekkel átvágtattam a nappalin, és szinte úgy estem be a konyhába. Barátnőm háttal állt nekem, haja laza kontyba volt fogva.
- Zoe? - kérdeztem remegő ajkakkal. Ugye nincs semmi baja?
- Sajnálom - mormoltam el egy bocsánatkérést az orrom alatt. - Az ajtó nyitva volt, és... - kezdtem az alkalomhoz illő szavak után kutatva, de barátnőm csendre intett.
- Ne viccelj - suttogta maga elé elérzékenyülve, majd letette a bögréjét a konyhapultra, és könnyeivel küszködve, sietve a nyakamba borult.
***
A hétvégével hivatalosan is megnyílt kis városkánk születésnapjának a programsorozata, ami ebben az évben a country témájú jelmezes felvonulások és előadások jegyében telt. Ilyenkor a szomszéd településekről is előszeretettel jöttek át turisták a vásárba nézelődni, vagy akár a koncerteken kiengedni a hétköznap fáradalmait, egy kellemes ital társaságában.
Ilyenkor az ember hiába próbált elvonatkoztatni a tömegtől, bárhová lépett, akarva-akaratlanul ismeretlenekbe, vagy régi-új ismerősökbe botlott. A fő utcával egyetemben sok kis mellékutca is le volt zárva az árusok portékája, vagy épp a kihelyezett pavilonok miatt. Ez a pár nap csakis erről szólt.
Megígértem Zoe-nak, hogy ebéd után beugrom hozzá egy finom kávéra, de előtte még tettem egy hosszabb sétát a színesen vidám forgatagban.
- Stiles! Azonnal tedd azt le! - kiáltotta kacagva egy magabiztos férfihang a tömegből. Stiles? Milyen furcsa egy név. Várjunk csak! Emberi név ez egyáltalán? A hang irányába kaptam a fejem.
Az egyik bódé előtt - ami tele volt különféle kultúrák fejfedőivel - egy fiatal fiú szórakoztatta a köpcös árust, miközben a fejébe egy cowboy kalapot húzott. Kezével pisztolyt formázva, egy vadnyugati hőst utánozva pufogtatott, amihez hanghatásokat is társított. Nem lehetett több 10-12 évesnél. Amint észrevette a közeledő férfit, a hahotázó árusra kacsintott, majd a szemközti étterem felé rohant. Vékony, törékeny testalkatával fürgén kerülte ki az árusok által felállított "akadályokat", még jobban felidegesítve ezzel a nyomában loholó férfit, aki minden bizonnyal az édesapja lehetett.
Mennyire hiperaktív egy fiú! - nyugtáztam magamban, majd végigsimítottam a pocakomon. - Remélem, Eli, te nyugodtabb gyerkőc leszel – tettem hozzá gondolatban.
Egy mosollyal az arcomon kicsit rendbe tettem az apró virágokkal díszített nyári ruhámat, és elindultam a bisztró felé, ahonnét már idehallatszott a táncba hívogató country zene.
Lassú léptekkel ittam magamba a vidámságot sugárzó fesztiválhangulatot, egészen addig, amíg a tekintetem meg nem akadt egy kisfiún, aki elkülönülve a tömegtől, az állatmintás lufikat áruló stand mögött álldogált. Barna szemeivel kissé szomorkásan kutatgatott a tömegben, de nem tűnt túl kétségbeesettnek. Anyai ösztöneim egyből felülkerekedtek, és úti célomat megváltoztatva a barátságos arcú gyermekhez sétáltam. Szeme egyből felcsillant, amikor meglátott. Hihetetlen, hogy eddig senki sem kérdezte meg tőle, hogy esetleg eltévedt-e, vagy csak vár valakit.
- Szia - guggoltam le a gyerkőc elé, és megpróbáltam kedves hangnemben beszélni hozzá. Látszott rajta, hogy kissé magába zárkózós típus. Ismertem ezt az érzést. Ennyi idősen én is pont így viselkedtem. - Merre vannak a szüleid? - Hiába voltam barátságos, a fiú nem válaszolt, csak értetlenül pislogott rám azokkal a zabálnivaló, barna szemeivel. - Hát, jól van - álltam fel egy félmosoly kíséretében, és már indultam volna az isteni bisztrós kávé irányába, ha a csendes fiúcska kézen nem ragad.
Rengeteg kérdés fogalmazódott meg a bennem az érintésétől, de valahogy úgy éreztem, nem hagyhatom magára. Jövendőbeli anyaként szinte kötelességemnek éreztem biztonságba helyezni őt. Megpróbáltam újra szóra bírni a kis srácot.
- Mit szólnál ahhoz, ha meghívnálak egy fagyira, amíg meg nem találjuk a szüleidet? - Kérdésem hallatán szemei felcsillantak, és mintha teljesen elvágták volna, egyik szava követte a másikat.
- Amúgy Stiles-sal vagyok itt, és az apukájával.
- Stiles-sal? - vontam fel a szemöldököm. Sokkal nehezebb volt kimondani, mint ahogy le kell írni, gondolom. - Ő a barátod?
- A legjobb barátom! - csattan fel mosolyogva, majd menet közben elém állt, és kezét felém nyújtva folytatta: - Egyébként Scottnak hívnak.
- Nagyon örülök, Scott. Én pedig Molly vagyok.
***
- Nehogy elcsatangolj - szóltam rá nem túl parancsolóan a mosolygós gyerkőcre, aki a hiperaktív Stiles barátjához hasonlóan ide-oda sétált a kis fabódék között.
A bisztró előtti útszakaszon felállított kör alakú színpadon egy helyi country zenekar játszott, akinek a tagjait szinte lehetetlen volt megközelíteni a sok kacagó, ugrándozó gyermektől. Amikor beléptünk a helyiségbe, Zoe épp a pénztárgép előtt vette fel a rendelést. Az étkezde tele volt turistával, akik alighanem épp az ebédjüket fogyasztották. Barátnőm egyből észrevett, miközben végigfuttattam a tekintetem a bisztróban, szabad hely után kutatva.
- Molly! - integetett felém, miközben próbálta túlkiabálni a vendégek által keltett hangzavart.
- Szia! - Barátnőmnek odaköszönve beljebb léptem. - Gyere, Scotty fiú - tettem lágyan vállára a tenyerem, majd halkan elnevettem magam, amint észrevettem, hogy szemei megakadtak a fagyis pulton. - Nyugodtan válassz - bátorítottam. Több sem kellett, egyből odaszaladt, én pedig lassan Zoe felé sasszéztam.
- Hát ő? - mutatott Scott felé. - Hol szedted össze? - kérdezte, de közben már nekiállt a habos-babos kávém elkészítéséhez.
- A városi forgatagban. Szerintem eltévedt - biggyesztettem le alsó ajkamat.
- Úgy látom, jól érzi magát veled - kacagta Zoe.
- Scott! - Hallottam meg egy fiú boldogságtól csorduló hangját a bejáratnál. Egyből feléje kaptam a fejem.
- Azt hiszem, már nem elveszett fiú többé - mosolygott rám barátnőm. Örültem, hogy rátaláltak, de valamiért kicsit szomorú is voltam. Kezdtem megkedvelni a kis srácot.
- Ő volt az - húzta oda Scott annak a bizonyos Stiles-nak az édesapját, akinek homlokát már apró ráncok fedték. Első ránézésre csupa-szív embernek tűnt.
- Noah Stilinski - nyújtotta felém tenyerét udvariasan, amit szívesen viszonoztam.
- Molly Jefferson - mutatkoztam be mosolyogva.
- Köszönöm, hogy vigyáztál Scottra - jegyezte meg barátságosan.
- Igazán semmiség. Ugye, Scotty fiú? - borzoltam kissé össze barna haját, aminek már kevésbé örült. - Sikerült választanod?
- Micsodát? - fordult a fiú felé érdeklődő, kék szemeivel a férfi.
- Megígértem neki, hogy amíg nem akadnak a nyomára, meghívom egy fagyira.
- Molly, én tartozom köszönettel. Esetleg meghívhatlak valamire? Szeretném, ha csatlakoznál hozzánk egy ebédre.
- Köszönöm, Mr. Stilinski, de az az igazság, hogy csak egy kávéért jöttem, és már itt sem vagyok - utasítottam vissza udvariasan a kedves invitálását.
- Akkor legalább hadd álljam annak a költségét - próbálkozott tovább egy kedves mosollyal az arcán, aminek már nem mondhattam nemet.
- Köszönöm - mosolyodtam el, majd hirtelen két kar lágy ölelését éreztem meg a derekam körül.
- Remélem még találkozunk - mosolygott rám Scott is.
- Ebben biztos vagyok - kacsintottam rá pajkosan, végül Stiles és édesapjának a társaságában elindult a nemrég felszabadult asztal irányába.
Halkan kifújtam a levegőt, majd a pult felé fordultam.
- Molly, tudod ki volt ez? - kérdezte Zoe összeszűkült szemmel.
- Fogalmam sincs - tártam szét a karjaimat. - Te talán tudod? - támaszkodtam a fénylő anyaggal fedett pult tetejére.
- A beacon hills-i sheriff.
- Oh - hagyta el egy meglepődött sóhaj az ajkaimat, majd vállat vontam, és mosolyogva barátnőmre néztem. - Sosem tudhatja az ember... minden kapcsolat számít.
- Ez így igaz - tette hozzá halkan barátnőm, majd arca pillanatokon belül felragyogott, amikor újra a bejárat felé nézett. Tekintetét követve én is az ajtó felé fordultam.
Ugyanannak a farmernek és bőrdzsekinek a tulajdonosa nézett velem farkasszemet, mint aki hónapokkal ezelőtt megfenyegette az én kis falka családomat.
- Molly, be kell mutatnom valakit - bújt ki a pult mögül Zoé, és izgatottan belém karolt.
- Zoe, ne! - rántottam ki karomat enyhe szorításából. A düh, de leginkább a félelem kerített a hatalmába. Barátnőm értetlenül állt előttem. Tudtam! Mindig is jók voltak a megérzéseim. Már akkor rá kellett volna kérdeznem, hogy ki annak a bukósisaknak a tulajdonosa. Miért nem tettem?
- Szólok Dereknek, hogy jöjjön értem - hadartam, miközben a szívem őrült kalapálásba kezdett a mellkasomban. Ha nem lennék vérfarkas, itt helyben tuti szívrohamot kaptam volna.
- Zoé, drágám - szólalt meg előttünk a fekete, göndör hajú férfi. Mikor került ilyen közel hozzánk? - Nem is említetted, hogy Molly a te barátnőd.
- Mintha nem tudtad volna? - köptem egyenesen a képébe. Szó szerint. A bisztróban hirtelen síri csend lett, és sugdolózva minden szem rám szegeződött. A férfi egy kurta mosoly kíséretében törölte le nyálamat az arcáról.
- Jobb lenne, ha ezt a beszélgetést máshol folytatnánk - hajolt még közelebb az irritáló izomkolosszus.
- Én nem megyek sehova sem. Maximum haza - sziszegtem.
- Molly, ne szórakozz - húzott maga mellé Zoe, mert már épp lendületben voltam a kijárat felé.
***
Percekkel később engedtem Zoe invitálásának egy - alighanem - kínos beszélgetésre. A kijárat helyett végül a dolgozók részére elkülönített öltözőben dünnyögtem, az egyik padon ülve, miközben barátnőm kézen fogva vezette elém az idegen vérfarkast.
- Molly, ő itt Damien - kezdte halkan.
- Jól tudom, kicsoda ő! - pattantam fel vérben forgó szemekkel, majd alfa tekintetemet a férfiébe fúrtam. Torkomból fenyegető morgás tört elő, mire Damien elmosolyodott.
- Zoe, drágám, magunkra hagynál egy picit? - szólalt meg nyájas hanglejtéssel a fiatalabb Hales.
- Zoe, meg ne próbáld! - fordítottam felé a tekintetem. Barátnőm felemelt kezekkel hátrálni kezdett. Jól tudtam, miért. Olyannyira elöntött a vérszomj Damien közelében, hogy tépőfogaim is megnyúltak.
- Kint már biztosan várnak - intézte szavait Zoe-hoz az idegen vérfarkas, ami meglehetősen kezdett már idegesíteni. Miért akarja annyira, hogy kettesben maradjunk?
- Zoe, kérlek - néztem rá szinte könyörögve, most már emberi tekintettel.
- Kint leszek, ha kellek - suttogta felém barátnőm, majd lassú léptekkel hátrálva magunkra hagyott a félig-meddig megvilágított helyiségben.
- Ha bántottad őt, esküszöm... - léptem fenyegetően közel hozzá.
- Molly, Molly... - intett le a mutatóujjával, majd egy pajkos félmosoly kíséretében egy szabályos kört írt le körülöttem, amit tekintetemmel végig figyelemmel kísértem. - Érzed, ugye? - sétált kínzó lassúsággal mögém, és ujjaival komótosan félresimította szőke hajamat, szabaddá téve ezzel jobb vállam területét. Éreztem nyugodt, megfontolt leheletét fedetlen bőrömön.
Nem mertem vele szembeszállni. Bátor voltam, de nem bolond. Ha még nem féltem volna tőle eléggé karjaival hátulról átölelt, és ujjait pontosan a hasamban nyugvó gyermekem felett kulcsolta össze. Ha Derek állt volna mögöttem, még megnyugtatónak is éreztem volna ezt a pillanatot. De Damientől a hideg futkosott a hátamon. Nem kellett sok idő, amíg beigazolódott a megérzésem. Miközben bal tenyerét még mindig a hasamon pihentette, addig a jobb kezén megjelenő, kiélezett karmaival végigszántotta jobb combom felületét.
Egy fájdalmas nyögés hagyta el a számat, ugyanis nem akartam az ordításommal Zoe-t még nagyobb bajba sodorni.
- Most meg fogsz ölni? - kérdeztem könnyekkel küszködve. Erősnek akartam látszani, de féltettem Eli-t.
- Ez a gyermek - kezdte hörgő hangon. - Ősi jogon engem illet. Jobban mondva: a helye.
Próbáltam szabadulni a szorításából. Még félig át is alakultam, hogy minél nagyobb erőt tudjak kisajtolni magamból. Damien azonban nem engedett. Karmainak a helye szerencsére már gyógyulni kezdett, ezt látva, egy halk nyögés hagyta el a száját, majd jobb tenyerét a számra tapasztva éles agyaraival a nyakamba harapott, mint egy kegyetlen vérszívó.
Könnyeim patakként záporoztak, ami csak még jobban arra ösztönözte a kegyetlen fenevadat, hogy fogait mélyebbre mélyessze a megfeszült izmomba.
Majd mint aki jól végezte dolgát, hátamnál fogva a földre lökött, mint valami rongybabát. Egyből a nyakamon tátongó sérülés után nyúltam, amiből szó szerint majdhogynem ömlött a vér.
- Megjelöltelek, Molly - szólalt meg győzelemittas hangon, mintha ennek bármit is jelentenie kellene a számomra. - Ó, vagy úgy - guggolt le elém, mire én automatikusan az egyik öltözőszekrényhez kuporodtam. - Hiába, a mai fiatalok már nem ismerik az ősi hagyományainkat - simított a fülem mögé a kósza tincset, ami a sok könnytől eláztatott arcomra tapadt.
- Mit akarsz tőlem? - ordítottam elhalt hangon.
- Ez igazán egyszerű - állt fel, mély gondolkodást színlelve, majd komótosan a szemközti szekrény ajtajának támaszkodott. - Lehetőséget kínálok neked - kezdte sejtelmes hangon. - Vagy a társam leszel, vagy megöllek téged és a gyermekedet is, így mindkettőtök ereje az enyém lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése