33. fejezet

 *Molly szemszöge*

A júliusi hónap viszonylag gyorsan eltelt, de azért az igazi, tikkasztó nyári kánikula még váratott magára. Lassan eljött az augusztus is, amitől valamiért már tudat alatt rettegtem. Richard szerint most volt itt az ideje a vörös holdnak, amit a babonák Véres Holdként is emlegetnek. Állítólag ilyenkor több a vérontás. Emiatt is voltam annyira zaklatott, amit alighanem a bennem nyugvó gyermek is megérzett.

A megszokott délutáni pihenőmet a nappaliban elhelyezett kanapén tartottam. Magam elé meredve, egy lágy mozdulattal végigsimítottam növekvő pocakomon. Felsóhajtottam, mire a mellettem olvasó farkasom elemelte arca elől a mitikus bestiákról szóló könyvet, és csillogó szemekkel rám mosolygott.

- Ha kell valami, csak szólj, és hozom is.

- Derek, vérfarkas vagyok. Nem fogok belehalni egy terhességbe – morrantam vissza grimaszolva. - Ne haragudj - suttogtam, amint észrevettem, hogy egy kicsit rosszul esett neki a kijelentésem.

- Üdvözletem a fiataloknak! - nyitott be a bejárati ajtón Dr. Bischop, minden kopogás nélkül.

- Duncan! – pattantam fel a kanapéról mosolyogva, majd a nyakába borultam. Igen, kissé még magamhoz képest is szokatlan volt ez a megnyilvánulásom. Az utóbbi időben a hormonok ide-oda ugrálása furcsábbnál furcsább dolgokat váltott ki belőlem.

Először is - borzasztó, tudom, de – egyfolytában csak nyers húst ennék. Ha lehet, szarvast. Undorító, tudom, de hát ez van. Esküszöm, nem tehetek róla. Egyik éjszaka például vadászni mentem, ami igencsak sikeresnek volt mondható. Az volt az első szarvasom. Aznap éjjel egy az egyben ki is jött belőlem. Megfogadtam, hogy többé sohasem nyúlok főtlen ételhez.

És természetesen itt van a másik fajta éhségem is, aminek már nem egy vad, hanem egy igazi fenevad az áldozata. Sajnálom Dereket. Tényleg, őszintén. Nehéz velem lépést tartani, de úgy látszik a kémia egy pillanatra sem hagy alább, sőt... Amikor csak a közelemben van, szinte úgy érzem, hogy menten felgyulladok.

Egyszóval, ezek lennének a legfőbb problémáim. Jelen esetben fogalmam sincs, miért jött Dr. Bischop, mindenesetre örülök, hogy meglátogatott minket.

- Emily hívott – közölte velünk a doktor, amikor már kapott egy kis levegőt a szorításomtól.

- Emily? Miért? - kérdeztem.

- Talán valami baj van? - Helyezkedett ülő pozícióba Derek a kanapén, majd felállt, és mellém sétált. Tenyerét óvatosan a hasamra helyezte, tudatva ezzel kérdése tárgyát.

- Minden a legnagyobb rendben, ne aggódjatok. Látom, tökéletesen fejlődtök – konstatálta Duncan, amint lassan végigfuttatta rajtam a tekintetét. Derek halkan a fülembe morrant, ami a doktort mosolygásra késztette. - Szóval, a drága nagyanyád gyönyörűen vezeti a babaváró naptáradat.

- Nem is tudtam, hogy olyan is van – vontam vállat nevetve.

- Nem is kell, hogy legyen, viszont lassan már a harmadik hónapot tapossuk, így itt az ideje, hogy kiderítsük a baba nemét – mosolyodott el a doktor. Egyfajta izgatottságot véltem felfedezi barna szemeiben, valamint a hangjában. Orvosként ez biztos mindig egy csodás pillanat a számára.

***

 *Derek szemszöge*

- Derek, nézd de gyönyörű – állapította meg Molly a monitort figyelve, könnybe lábadt szemekkel. - Ott a kisbabánk. - Dr. Bischop bólintott, hogy ha szeretnék, nyugodtan álljak csak oda mellé, így én is tökéletesen nyomon tudom majd követni gyermekünk apró mozdulatait.

- Kicsit szemtelenkedik velünk – nevetett fel Duncan. - Nem akarja megmutatni nekünk.

- Azon nem csodálkozom – löktem oda félvállról a doktornak. Nem szeretem azt a szagot, ami belőle árad. Oda van Molly-ért, érzem rajta.

- Ne légy már ilyen Derek – szólalt meg Laura mosolyogva az ajtófélfának támaszkodva. Emily és Richard szintúgy velünk voltak. A szalmaszőke hajú nő folyamatosan, elérzékenyülve figyelte a jövendőbeli trónörököst.

- Olálá! – kiáltotta el magát hirtelen Dr. Bischop. - Most megvagy. Látjátok? - fordult felénk.

 Bármennyire is erőlködtem, fogalmam sem volt, mit kellene látnom. A doktorra néztem, majd megráztam a fejem. Richardra pillantottam, a másik férfira a teremben. Elnézve az arcát, kicsit megnyugodtam. Ezek szerint nem csak én nem látom a lényeget. Az idős Hales kereszbefont karral állt Emily mellett, majd miután feltűnt neki is az értetlenségem, egy félmosollyal az arcán rám kacsintott.

- Enyje, fiúk! Hát nem látjátok? - zökkentett ki Emily a merengésemből. Ismét Richardra néztem, majd vállfelvonással a másik Hales-re meredtem. Hogy a fenébe lehet a nőknek ilyen jó szeme az apró részletekhez? - Kisfiú – jelentette ki, majd Molly-hoz szaladt, és arcon puszilta.

- Így van – mosolyodott el Duncan, majd tenyerét a vállamra helyezte, ami nem tetszett. Nagyon nem. De ebben az esetben egyáltalán nem érdekelt. - Gratulálok, apuka!

- Gondolkodtatok már neveken? - kérdezte izgatottan Laura, aki szintúgy közelebb lépett hozzánk.

- Hát, az az igazság... - kezdett bele Molly. - Még nem – majd rám pillantott.

- Talán Dereknek szeretnéd elnevezni? - kacarászott Laura.

- Még viccnek is rossz lenne – tört ki belőlem is egy elfojtott nevetés, majd Molly mellé ültem az ágyra. Kezét lágyan magamhoz emelve egy csókot leheltem puha bőrére. - Te döntesz.

Szerintem ő már igenis gondolkodott rajta korábban, milyen nevek merülnének fel, ha már biztosak leszünk a baba nemében. Szemei csak úgy csillogtak a kijelentésem hallatán. Nem is várakoztatott meg bennünket a válaszával.

- Richard, kérlek, gyere közelebb te is. - Az említett férfi felvont szemöldökkel mellénk lépett, majd Molly a következő kérdését intézte hozzá: - Hogy hívták az édesapádat?

- Miért olyan fontos ez? - kérdezte összeszűkült szemmel.

- A két vérvonalnak fent kell maradnia – mosolyodott el lágyan Molly. - A Hale-hez ragaszkodom – nézett rám gyengéden. Férfiból vagyok, a fenébe is, de ez a mondata még az én lelkemet is megremegtette. Lesz egy kisfiam, aki a Hale-ek családját erősíti majd. Mindent megteszek, hogy egy megingathatatlan, magabiztos vérfarkast neveljek belőle.

- Nem hiszem, hogy...

- Richard – csattant fel csilingelően Emily hangja. - Az unokád így kívánja. Nick, a fiad örököse kéri ezt tőled. - A hollófekete hajú férfi bólintott egyet.

- Elijah. Így hívták édesapámat - bökte ki végül magabiztos hangon.

- Hmm, Elijah – gondolkodott hangosan Molly.

- Nekem nem tetszik – szaladt ki Laura száján.

- Az Elijah valóban kissé ódivatúan hangzik, de... - bólogatott Molly, majd hirtelen elmosolyodott. - Mit szólnátok az Eli-hoz? Talán kicsit maibb a hangzása.

- Eli Hale – ízlelgette a furcsa nevet Laura, miközben mutatóujjával az ajkain körözött. - Így már barátságosabban hangzik – majd közelebb lépett az ágyhoz, és Molly pocakjába suttogott. - Alig várom, hogy megismerjelek, kicsi Eli.

***

Éjszaka, a nyitott ablakon keresztül beszűrődő tücskök halk nászzenéjét nővérem vonyítása szakította félbe, aztán egy másik, majd pedig egy harmadik vérfarkasé. Felismertem mindkettőt. Tyler és Ryan volt az. Tudtam, hogy Laura épp a feltérképezendő területet mutatja meg nekik. Emberként hiába voltak nézeteltéréseink, farkasként ez mind semmivé foszlott. Jelenleg egy életcélunk volt: megvédeni falkánk új tagját, születése előtt, majd pedig azután is.

Most én voltam az, akinek a száját egy gondterhelt sóhaj hagyta el. Az ágy halkan megreccsent, ahogy a bal oldalamra fordultam. Molly csendben szuszogott mellettem, de ezzel ellentétben a szívverése már kevésbé sem volt olyan nyugodtnak mondható. Hogy csillapítsam dübörgő szívének nyughatatlan táncát, hátulról védelmezően átöleltem őt, majd fedetlen combját kezdtem el simogatni. Most tűnt csak fel, mennyire lángol a bőre. Lágyan a hálóingje alá csúsztattam a tenyerem, ahol fehérneműjének csipkés szegélyének játszadozásával ütöttem el az időt. Valamiért nem jött álom a szememre.

Hallottam, ahogy Molly mély levegőt vesz, és gondterhelten kifújja azt. Még közelebb bújtam hozzá, majd egy lassú mozdulattal a füle mögé csókoltam. Furcsa illatok lengték körbe, de nem tudtam volna pontosan megmondani, hogy mik is azok. Kivételesen most én voltam az, akinek a fantáziája más utakon járt, de éreztem rajta, hogy valami nem hagyja nyugodni. Ezért van ez a szapora szívverés is.

- Mi az, ami bánt? - suttogtam a fülébe, mire ő lassan felém fordult, és a szemembe nézett olyan mélyreható pillantással, amit csak egy csókkal tudtam viszonozni. Majd ahogy elszakadtunk egymástól, ismét farkasszemet nézett velem.

- Meg fogsz gyűlölni ezért – kezdte halkan, mire egy könnycsepp gördült le az arcán.

- Nincs a világon olyan ok, amiért gyűlölni tudnálak – húztam lágyan magamhoz, mire a válasz egy halk zokogás volt. - Molly, mi a baj?

- Ryan és én... - duruzsolta a mellkasomba. - Derek, mi...

- Csókolóztatok, tudom – fejeztem be a mondatát.

- Te tudtad? - húzódott el tőlem kisírt szemekkel, majd csodálkozva rám pillantott. Bólintottam. - Mióta?

- Egy hete sikerült mindkettejükkel beszélnem. Tyler engem is megkeresett még korábban – jelentettem ki szemforgatva. Hogy őszinte legyek, nem nagyon örültem a megkeresésének. Nem az én dolgom a hisztis tinik kibékítése, de ettől eltekintve Zoe-val volt egy elég kényes, lezáratlan ügyünk.

- Derek, én annyira sajnálom. - A könnyei csak úgy záporoztak, amikor újra és újra rám bátorkodott pillantani. Valamiért kerülte a tekintetem. Talán a szégyenérzet, vagy valami más volt az oka? Nem tudom.

-Molly, beszélned kell velük.

- Már te is kezded? - kérdezte egy csöppnyi idegességgel a hangjában.

- Bármennyire is ripacs, igaza van Tylernek. Ők a te falkád, és tudom, mennyire fontosak neked. A barátaid, Molly.

- De Derek, én... - Mutatóujjammal belé fojtottam a szót.

- Miattam ne aggódj. Egy óvatlan csók miatt még nem fogom leszabni senkinek sem a fejét – küldtem egy félmosolyt felé, mire kijelentésemmel sikerült megnevettetnem.

- Ez biztató – kacagta.

- Sőt, Zoe-t olyannyira felzaklatta, amit a szülei tettek veled, hogy elköltözött otthonról egy kisebb albérletbe, és még az egyetem előtt munkába állt. Találd ki, hol? - simítottam végig hosszú, szőke haján.

- Csak nem a bisztróban? - kérdezte csillogó szemekkel.

- De bizony ott – suttogtam halvány rózsaszín ajkaira, mire halkan felnyögött, végül szúrós tekintetét az enyémbe fúrta. - Talán valami rosszat mondtam?

- Ha nem ismernélek, azt hinném, jobban megérted Zoe-t, mint én.

- Molly, ugye most nem gondolod azt, hogy én meg ő...? - ültem fel az ágyban. Mozdulatomat ő is követte. Lehetnék akár ilyen is, igen. De ő sokkal többet jelent nekem, minthogy egyéjszakás kalandokba bonyolódjak. Sosem tenném ezt vele!

- Miért? Szerinted Zoe nem vonzó lány? - Nem értettem a kérdését. Mit akar ezzel elérni?

- Derek, válaszolj a kérdésemre – nézett rám szigorúan, majd mikor válaszként csak megráztam a fejem, halkan rám morrant. Másodpercek múlva pedig már egy vérbeli Alfával néztem farkasszemet.

Már megint a hormonok – gondoltam magamban szemforgatva. - És még négy hónap...

Nem a legbátrabb döntés egy Alfával dacolni, de az a lány, akivel minden éjjel megosztom az ágyamat, nem engedett a kiállásából. Birtoklóan az ölembe mászott, végül a vörös helyett már egy gyönyörű, égszínkék szempár pislogott rám.

- Szóval? - mozdult meg lágyan csípőjével az ágyékom felett. Ilyenkor merjen rosszat mondani az ember.

- Molly – szorítottam meg enyhén a felkarját. Mozdulatlan testtartással várta a válaszom. - Számomra rajtad kívül nem létezik más. Hiába teszel fel ilyen fogós kérdéseket, az érzéseim irántad megingathatatlanok. - Amit mondtam, komolyan is gondoltam, de úgy tűnt, Molly-t nem igazán sikerült meggyőznöm efelől. Legalábbis az arcvonásai nem ezt tükrözték. Lassan az arcomhoz hajolt, majd újra megvillantotta alfa tekintetét.

- Nagyon helyes – suttogta a fülembe. - Máskülönben meg kell, hogy öljelek. - Még az ütő is megállt bennem, olyan nyomatékkal hangsúlyozta ki az utolsó mondatát. Egy kis hatásszünet után kacagva hátravetette a fejét, majd ismét a szemembe nézett. - Te most komolyan megijedtél?

- Egy pillanatra el is hittem – vettem egy mély levegőt. Próbáltam higgadtságot sugározni felé. Az utóbbi időben is voltak furcsa hangulatingadozásai, de ehhez hasonló még sohasem.

- Mindketten érezzük a közelgő teliholdat – simított végig gömbölyödő pocakján. –, és ez megrémiszt – majd könnyei újra záporozni kezdtek. Lágyan megcirógattam a hátát, és lejjebb csúszva az ágyon, megpróbáltam kényelembe helyezni mindhármunkat.

- Nem lesz semmi baj – csókoltam bele szőke hajába. - Én mindig itt leszek. Mindkettőtöknek.