36. fejezet

 *Molly szemszöge*

Zoe minden egyes nappal egyre jobban haladt a teljes felépülés felé. Igazából a szervezete tényleg úgy gyógyult, mintha valóban egy kutya vagy hasonló állat harapta volna meg. A kezelő orvosa még egy gyógytornászt is belevont az ápolásába a mihamarabbi talpra állás céljából.

Egyik délután épp látogatóba érkeztem hozzá a kedvenc csokis fánkjával a táskámban. Örömömben majdhogynem minden a kórház padlóján landolt, amikor észrevettem, hogy barátnőm - igaz, egy kis oldalsó támogatással, ami a folyosó korlátját jelentette, másik oldalról pedig a gyógytornászt - már önállóan közlekedik.
Messziről integetve, csillogó szemekkel botorkált felém.
Amint odaértem, a talpig fehérbe öltözött gyógytornász srác rám mosolygott.

- Mára végeztünk – szólalt meg olyan kedvesen a harminc év körüli egészségügyi dolgozó, hogy Zoe még helyettem is zavarba jött.

- Köszönöm – suttogta barátnőm, majd ahogy a gyógytornász magunkra hagyott, óvatosan belé karoltam, és visszasegítettem a kórtermébe.

A helyiség ablaka előtt egy kis körasztal árválkodott, két szék társaságában. Kint gyönyörűen sütött a nap, és ahogy beragyogta a kis szobát, még a "Jobbulást!" feliratú lufik is csillogni kezdtek. Figyelmesen segítettem neki helyet foglalni az egyik székben, én pedig vele szemben ültem le.

- Hoztam csokis fánkot – jelentettem ki egy hatalmas mosollyal az arcomon, majd felé toltam a szatyrot, amiből már finoman szállingózott a mennyeien édes illat.

- Ó, köszi! - csattant fel csillogó szemekkel, és már a szájába is vette az egyik édességet.

- És mi a helyzet a gyógytornász sráccal? - puhatolóztam kacsintva feléje. - Csak azt ne mond, hogy ezek a vakítóan kék szemek nem ejtettek csapdába.

- Molly – villantotta felém ragadozó tekintetét. - De ugye azért nem vérfarkas? - hadarta.

- Tudtam, hogy tetszik – kacagtam fel hangosan. - , de ne aggódj, az illata nem azt árulta el. - Konkrétan, kölcsönös a vonzalom, de ez legyen már egy másik történet.

- Hmmm, örülök neki – majd befalta a másik fánkot is.

Boldog mosoly terült el kissé fáradtnak tűnő arcán, majd hirtelen, szinte a semmiből, megmerevedett, és fejét hátraszegte. Mindezt pillanatokon belül.

- Zoe, minden rendben?

Hiába szólítgattam, nem válaszolt. Épp csak egy pillanatra néztem félre - a nővérhívó gomb után kutatva -, amikor váratlanul lefordult a székről, és epilepsziás betegekhez hasonló rohamot kezdett el produkálni. Ez már végképp nem volt tréfa. Rohantam ki a folyosóra, és amilyen hangosan csak tudtam, elordítottam magam.

- Kérem, valaki! Segítsenek! A barátnőm rosszul van! - Mintha a falnak beszéltem volna. Senki sem figyelt rám. Aztán hirtelen megpillantottam Dr. Bischopot. De mit keres itt orvosi ruhában? Először azt hittem, csak képzelődöm, de tényleg azt viselt, és ahogy észrevett, minden gondolkodás nélkül a kórterem felé rohant.

- Mikor kezdődött? - térdelt le egyből Zoe mellé a földre, és megpróbálta kevésbé életveszélyes pozícióba helyezni rángatózó testét.

- Pár perce – válaszoltam sietve. - Nemrég jöttem én is. Beszélgettünk, teljesen jól érezte magát. Nem tudom, mi történhetett vele – ráztam meg a fejem, miközben az ujjaimat tördeltem idegességemben.

- Mondott azóta bármit is? - kapkodta a fejét Duncan köztem és Zoe tehetetlen teste között.

- Csak a gyógytornász srácról beszélgettünk.

- Az engem nem érdekel! – rivallt rám. Összeszűkült szemmel tekintettem rá. Arca furcsán ideges volt. - A rohama közben – vette halkabbra a hangját.

- S-semmit - dadogtam. - Duncan, mi ez az egész?

Momentán Zoe-val jobban el volt foglalva, minthogy az értelmetlen kérdéseimre válaszoljon. Láttam, ahogy közelebb hajol az arcához. Először nem értettem miért, majd miután természetfeletti hallásommal konkrétan rá kezdtem el fókuszálni, meghallottam barátnőm el-elakadó hangját. Nehéz volt kivenni, mit is mormol önkívületi állapotában, de egyfolytában csak három szót ismételgetett:

- Beacon Hills, Igaz Alfa, Nemeton – visszhangzott a fejemben Zoe monoton beszéde, amit alighanem hangosan is kimondtam. 

Dr. Bischop felém fordult, szemében furcsa kíváncsisággal, végül egy injekciót adott be barátnőmnek, amitől pillanatokon belül megszűnt ez a szörnyű állapota.

- Mi-mi történt? - pislogott ránk értetlenül.

- Elájultál, de már minden rendben – mosolygott rá kedvesen a doktor, majd miután az ágyába segítette, a felkaromnál fogva kikísért a kórteremből, és becsukta magunk mögött az ajtót.

- Azonnal eressz el! - szakítottam ki magam a szorításából. - Elájult? Ja, persze!

- Molly, figyelj ide...

- Meg a fenéket! - vágtam a szavába. - Te figyelj rám - sziszegtem, miközben éreztem vérszomjam erős lüktetését az ereimben.

- Molly, nyugodj meg. Én csak segíteni akarok – csitítgatott, kezeivel végigsimítva a vállaimon.

- Segíteni? - Duncan bólintott. - Akkor kérlek, mondd el, mi történt az előbb? És mi van Zoe-val? – majd megnyugvásképpen mély levegőket kezdtem el venni.

- Zoe szülei druidák voltak. És nem éppen a kedves fajtából.

- Hogy micsoda? - kérdeztem tátott szájjal. - És hogy érted azt, hogy voltak? Már nem használják az erejüket? Vagy ezt hogy kell érteni?

- Damien végzett velük. Nem látták el jól a dolgukat – nézett mélyen a szemembe a druida.

- A dolgukat? Mármint... Én voltam az a dolog? - Újabb helyeslő bólintás. - Jézusom! - nyögtem fel a fájdalmas felismeréstől, majd a kórterem bejárata mellett lévő székbe huppantam. A combomra könyököltem, végül arcomat a két tenyerembe temettem.

- Damien harapása, ami szintén természetfeletti, felszínre hozta Zoe képességeit – magyarázta Duncan, de valahogy másfelé kalandoztak a gondolataim. - Molly, én tudok rajta segíteni. Ki tudom képezni, hogy uralni tudja a látomásait, és hogy ezek a rohamok végleg megszűnjenek.

- Aha – emésztgettem az előbb hallottakat, de éreztem, hogy még nem igazán fogtam fel őket. Ahogy lassan felálltam, hogy betekintsek Zoe-hoz, hirtelen megcsörrent a telefon a rövidnadrágom zsebében. - Igen?

A vonal másik végén Adam volt, a féltestvérem, aki felől már egy ideje egyikünk sem hallott. Még azért sem vette a fáradtságot, hogy felemelje azt a szaros telefont. És most láss csodát, ő hívott engem. Rökönyödve hallgattam a túloldalon remegő hangját. Az információ hallatán szédülni kezdtem. Duncannek még idejében sikerült megragadnia a felkaromnál, és visszaültetnie a székbe. A mobiltelefonom a kezemből egyenesen a kemény padlón kötött ki.

- Molly? Mi a baj?

- Peter, a nagybátyám – suttogtam immáron már könnybe lábadt szemekkel. - Fejbe lőtte magát.

*** 

Boldog gyerekkorom ragyogó emlékeit borzasztó rémképek taszították tudatalattim mélységes bugyraiba. Remegő lábakkal léptem át régi otthonom küszöbét. Egyből megéreztem a vér szagát, aminek hatására arcomat a mögöttem lépkedő Derek mellkasába temettem. Adam lágyan végigsimított a hátamon, és egy halk sóhaj kíséretében belekezdett a mondandójába.

- Még nem szóltam a rendőrségnek róla, úgyhogy ha lehet, ne nagyon fogdozzatok össze semmit sem. - Éreztem, ahogy Derek mellkasa megemelkedik, és egy helyeslő morgás hagyja el a száját.

- Mikor történhetett? És egyáltalán... hogy tehette ezt? - fordultam ki Derek óvó öleléséből.

- A vér állagából ítélve, úgy egy órája... - válaszolt rám nézve, de a következő kérdését már nem nekem intézte. - Meg szeretnéd nézni? Hogy őszinte legyek, nekem valami nem stimmel. Hátha több farkasszem többet lát. - Adam a konyha felé bólintott a fejével. Ahogy Derek elindult utána, én is követtem.

- Nem muszáj látnod – fordult be elém. Tudom, hogy jót akart nekem, de Peter a nagybátyám volt. A vér szerinti rokonom. Ha valaki megölte, tudnom kell.

- Erős vagyok, Derek – húztam ki magam, mintha biztos lennék a dolgomban. De lélekben labilis voltam. Főleg azok után, ami Zoe-val is történt.

- Jól van – simított végig gyengéden az arcomon, majd kezét nyújtva együtt indultunk Adam után.

A konyha bejáratánál csak még erősebben érződött a vér szaga. Nem kellett több, csak pár lépés, és Peter üresedett tekintetét, valamint a teste alatt elterülő vöröslő tócsát észrevéve, hirtelen elkapott a hányinger. Ha nem találok egy mosdót, tuti ide hányok.

- Fel kell... fel kell... szaladnom a.... szobámba – jelentettem ki hangos öklendezések közepette.

- Jól vagy? - kérdezte aggódóan Adam, miközben Peter holtteste mellett guggolt.

- Nyugi – hátráltam a lépcsősor felé. - Csak jól kihányom magam, és megleszek. - Mindkét vérfarkas bólintott, nekem pedig a lábaim automatikusan rohamoztak felfelé, a régi szobám irányába.

Nem foglalkoztam semmivel sem. Azzal sem törődtem, hogy így az ujjlenyomatom rajta lesz majd mindegyik kilincsen. Őrült lendülettel csaptam ki mind a szobám, mind pedig a fürdőm ajtaját.

- Istenem - görnyedtem görcsösen a toalett felett. - Ezt sosem fogom megszokni – hunytam le a szemem, miután sikerült megkönnyebbülnöm.

A mosdókagylónál gyorsan megmostam az arcomat hideg vízzel, hogy kicsit rendbe szedjem magam, majd a peremén megtámaszkodva ismételten lehunytam a szemeimet, közben pedig mélyeket lélegeztem. Az utolsó lélegzetvételnél egy furcsa illat csapta meg az orromat, ami túlságosan is ismerős volt. Remegő térdekkel néztem a tükörbe, ahol nem csak a saját arcomat sikerült megpillantanom. Egy gyors fordulattal rohanásra fogtam magam, de messze nem igazán jutottam. Arcom az ajtófélfának csapódott. Támadóm hatalmas kezét a számra tapasztotta. Minél jobban nyöszörögtem, ő annál jobban szorított maga előtt.

- Sss – suttogta a fülembe önelégülten. - Ugye kezded már átérezni, hogy ez a megjelöléses dolog egyáltalán nem játék? - kérdezte a fülemre tapadva, majd mélyet szippantva, orrát a hajamba dörgölte. - Ha eléggé együttműködő leszel, köthetünk alkut. Mindössze csak egy kérdésre kell válaszolnod.

Hadakozva ráztam meg a fejem, már amennyire a szorítása engedte. Damien erre felhorkantott. Mindeközben folyamatosan azon járt az eszem, hogy hogyan tudnám Derekéknek jelezni azt, hogy bajban vagyok.

- Ne is próbálkozz, mert esküszöm, ők lesznek a következők – sziszegte rosszindulattól fröcsögő szájízzel, majd maga felé fordított, és szigorúan a szemembe nézett. - Mindössze csak egy kérdés, és ígérem, kaptok pár hónapot. Talán még azt is megengedem, hogy a gyermek megszülessen – tekintett a plafon felé szemforgatva.

Pár másodpercnyi csend ereszkedett le ránk. Sűrű, taszító csend. De mégsem mertem moccanni. Pislogás nélkül álltam a tekintetét, ami Damient gúnyos mosolyra késztette.

- Tudod, jó páros lennénk – csúsztatta le a számra tapasztott tenyerét, egészen a mellem vonaláig, miközben mutatóujjával csendre intett. - Bárcsak beléd kóstolhatnék – sóhajtott fel vágyakozóan. A szexualitás illata marta az orromat. Szinte már égette. Dereké más volt. Édeskés és fűszeres. Míg Damiené a halált juttatta az eszembe.

- Hiszen már megtetted, te szemét – sziszegtem a képébe.

- Az más, drágám – váltott nyájasabb hangnemre, de engem nem tudott átverni. Már nem. - A beleegyezésed nélkül nem menne. Képtelen lennék rá. Ez a hagyomány.

- Ugyan már – horkantottam fel. - Zoe-val is megtetted. - A kijelentésem hallatán arca merevvé vált. Lassan beszívta az orrán keresztül a levegőt, majd pedig ugyanolyan lassúsággal kiengedte.

- Ő nem a társam.

- Én sem vagyok az. És soha nem is leszek! – hajoltam közelebb hozzá dühös tekintettel, majd teljes erőmből ágyékon rúgtam. Újra menekülni próbáltam, de úgy látszik Damient nem olyan fából faragták.

- Eddig bírtam visszafogni magam – rántott erőteljesen magához. Pillanatnyi egyensúlyzavaromban a mellkasának borultam. - Tudom, hogy Zoe él, és azt is, hogy micsoda. Szükségem lesz egy új druidára. Remélem, ügyesebb lesz, mint az elődei. Szóval, mik voltak azok a szavak? – vicsorított rám vérvörös írisszel.

- Miért olyan fontos ez neked? Ha válaszolsz, talán én is segíthetek.

- Ha nem vetted volna észre, édes, nem vagy abban a helyzetben, hogy parancsolgass. - Karmai kibújtak a helyükről, és maga elé tartva az ujjait, egyenesen a szemembe nézett. - Talán újabb jelölést akarsz a gyönyörű testedre? - Még visszagondolni is szörnyű volt arra a napra. Egy újabb remegési hullám szaladt végig a testemen.

- Beacon Hills, Igaz Alfa, Nemeton. Ezek voltak a szavak – suttogtam magam elé megadóan.

- Ügyes kislány – húzta vissza a karmait. - Ugye, hogy nem is volt olyan nehéz? Habár az Igaz Alfa az csak mese. Nincs olyan vérfarkas, aki ne ölt volna azért a hatalomért, amit ez a státusz kínál.

- Márpedig én nem... - majd hirtelen elhallgattam.

- Te nem vagy Igaz Alfa. Egyrészt te örökölted, másrészt viszont egy ártatlan vére már a kezedhez tapad, és ki tudja még hányé fog - jelentette ki elismerően, hangjában némi büszkeséggel. - Ha a társam leszel, sosem leszel erőtlen, ezt garantálom.

Derekre gondoltam, és azokra az emberekre, akik az életem részét alkotják. Nem akarom őket halálra ítélni. Ha így védhetem meg őket, hát legyen.

- Molly, kérlek ne tedd - jelent meg Derek a szobám ajtajában, mintha olvasott volna a gondolataimban. 

- Fitten és üdén. Üdvözöllek újra, Derek. Igazán reménykedtem benne, hogy azután az eset után tanulni fogsz a meggondolatlanságodból, de hát ha meg akarsz halni... - majd hatalmas léptekkel farkasom felé indult. Egy pillanatra még a szívem is megállt dobogni a mellkasomban. Aztán hirtelen, a semmiből Emily jelent meg: karmait kiélezve, vérvörösen világító szemekkel állt védelmi pozícióba Derek elé. Damien megtorpant, majd egy gúnyos mosollyal a szemébe nézett.

-Emily, drága - csóválta meg a fejét. - Azt hiszed te elég leszel ellenem?

- Nincs egyedül - jelent meg az ajtóba Richard is, és testvére felé morogva, felesége mellé állt.

- Csak ketten? - horkantott fel a fiatalabbik Hales.

- Igazából összesen heten, ha mindenkit beleveszünk a buliba - vágódott keresztül a szoba küszöbén Tyler, nyomában Laura-val és Ryannel. - Na most mit lépsz, te nagymenő? 

- Ők az én családom - hátráltam lassan a falkám felé, és ahogy Derek mellé értem, ujjaimat az övé köré fontam. - Minden egyes alkalommal őket fogom választani. Ha kell, meg is halok értük, de sosem leszek a társad.

- Azt majd meglátjuk - vicsorított mindenkit végigmérve Damien, majd fogta magát, és a szobám ablakán keresztül távozott. Talán megijedt a falkánktól, nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy harcolni fogok a családomért.