16. fejezet (18+)

 *Derek szemszöge*

Senkinek sem tűnt fel, mi történik a táncparketten. Molly vérszomja teljes erejéből lüktetett az ereiben. Szinte már én is éreztem azt a dühöt, ami ösztönösen kiszemelt áldozata felé húzta, mint egy mágnes. Pulzusa már olyannyira megemelkedett, hogy szinte már csoda volt, hogy nem alakult át vérengző fenevaddá. Tudtam, hogy ebből nagy baj lesz. Nem láttam az arcát, de éreztem szíve dörömbölését a mellkasában. Nem telt bele sok időbe, karmait kiélezve, három lépéssel ott termett Kate-tel szemben.

- Derek, csinálj már valamit – hallottam meg Ryan remegő hangját mögöttem.

Tudtam, hogy Molly most az egyszer nem tudja leküzdeni a vérszomját. Túl sok volt a zavaró tényező, és azért Kate-et se felejtsük ki a sorból. Nagyon értett ahhoz, hogyan manipulálja az embereket.

- Kate, tűnj el innen! - sziszegtem felé, miközben Molly kezeit hátrafogva összekulcsoltam őket.

- Miért Derek? Most jön még csak az igazi móka – vigyorgott önelégülten. - Vajon azt tudja a kis védenced, hogy a drágalátos Sarah barátnője haláláról nem más tehet, mint a saját nővéred?

- Igaz ez, Derek? - harcolta ki magának a szabadságot Molly, majd felém fordult és mélyen a szemembe nézett. Még mindig remegett, pulzusa sem volt nyugodtnak mondható.

- Molly, én….

-Tudtad jól! - ordította meggyötört arccal a képembe. - Tudtad jól, hogy utálom a titkokat! És erre pont te… - csalódottan megrázta a fejét, majd kiszaladt a tömegből. Kate ugyanúgy vigyorgott rám, ugyanazzal az önelégültséggel a szemében.

- Még nem végeztünk – suttogta a fülembe, végül sarkon fordult, és perceken belül eltűnt a látóterünkből.

***

- Nem láttad merre ment Molly? - ráztam meg Ryan vállát. Rossz érzésem volt vele kapcsolatban. Nem hiszem, hogy ennyi fájdalmat fel tudna dolgozni egyszerre, ami részben az én hibám is.

- Nem fogod megtalálni. Még csodálkozol? Tudtad, hogy ez lesz – lökött egyet a mellkasomon a banda frontembere.

- Segíts megtalálni – néztem kérlelve Ryan szemébe. - Csak te tudod megtalálni. Ő a te Alfád.

Ryan minden ellenségeskedését hátrahagyva bólintott és elindultunk Molly keresésére.

- Ryan? Mi ez az egész? - értetlenkedett Zoe. - Ugye minden rendben lesz Mollyval?

- Adam, kérlek vidd haza – fordult a világosbarna hajú srác felé Ryan. - Nem szeretném, ha neki is baja esne – majd megpuszilta barátnőjét és elköszönt tőle.

***

Nem pazaroltuk az időt. Benéztünk minden egyes mellékhelyiségbe. Igen, még a férfimosdóba is. Bárhová, ahova csak elmenekülhetett ez elől a torz világ elől. Aggódtam érte. Ahogy rám nézett, valami olyat láttam a szemeiben, ami szörnyen megrémisztett. Remélem, nem arra készül, hogy csatlakozzon Sarah-hoz. Holtan.

- Siessünk – sürgettem Ryant. - Muszáj hívnod Őt.

A hátsó bejáraton kiérve, egy hatalmas konténer tűnt a látóterünkbe, majd két fiatal, akik egymást falták az épület falának nekitámaszkodva.

- Tűnjetek el innen! - mordultam rájuk, és megragadva őket a ruhájuknál fogva, ajtót nyitottam nekik. Ahogy a két fiatal mögött bezárult az épület hátsó bejárata, Ryan egy másodpercig sem tétovázott: halk morgás tört fel a torkából. Egy Béta az Alfáját hívta. - Itt kell lennie – járkáltam fel-alá idegességemben.

- Derek – rázta meg a fejét Ryan.

- Nem! - csaptam egy hatalmasat a konténer tetejére. - Itt kell lennie – suttogtam újra és újra magam elé, de válasz nem érkezett.

- Várj csak – emelte fel mutatóujját kereső társam.

- Mi az Ryan? - próbáltam fülelni én is.

- Azt hiszem, hallok valamit. Mintha… mintha… - Már én is hallottam.

- Mintha valami nyüszítene – mondtuk ki együtt Ryannel. - De hol? - gondolkodtam hangosan.

- Szerintem… - A göndör hajú fiú egyenesen a hatalmas konténer alá mutatott.

- De az túl szűk egy embernek - ráztam meg a fejem. Biztos csak egy kóbor kutya. - Majd egy újabb nyüszítés, ami lassan morgásba csapott át. - Molly? - guggoltam le a konténerrel szemben. Szinte úgy kellett lefeküdnöm, hogy rendesen belássak alá.

- Na? Látsz valamit Derek? - idegeskedett egy csöppet Ryan, csípőre tett kézzel.

- Még nem vagyok biztos benne… - csúsztam beljebb a konténer alá. Már épphogy nem feladtam, amikor mélyen egy vérvörösen izzó szempár villant meg, majd ahogy megjelent, úgy el is tűnt. - Molly, ha te vagy az… kérlek, gyere ki onnét. - A válasz újabb nyüszítés volt. - Nagyon sajnálom...

- Derek, valami nem okés.

- Hogy mi? - néztem értetlenül Ryanre.

- Ezek…. – mutatott a konténer mellé remegő ujjakkal – Ezek nem Molly ruhái?

- Az lehetetlen! - Ugrottam a saját talpamra, majd felegyenesedtem és Ryanhez sétáltam. Ismét leguggoltam. A földön lévő ruhák után nyúltam, orromhoz fogtam őket, és mélyet szippantottam a kezemben lévő ruhadarabból. Nem is volt kérdés: Molly illata lengte körbe őket. Mindemellett a nyaklánca is a földön hevert.

- Szerinted bántotta valaki? - Ryan aggódó szemeibe fúrtam tekintetem, majd megráztam a fejem. A fiút körbelengte a félelem és a nyugtalanság szaga. - Akkor merre lehet? - Újabb morgás tört fel a konténer alól.

- El kell mennünk innen – sóhajtottam. - Nem akarja, hogy itt legyünk.

- Te ki a fenéről beszélsz?

- Mollyról.

***

Szuperhold idején a hold nagyobbnak látszik mintegy 10-15%-al a szokásosnál, és ebből következően ilyenkor a fénye is jóval erősebb, nem beszélve a ránk való hatásáról.

Mollyt már napok óta nem látta senki sem. Minden este az erdőt jártam, nyomok után kutatva, de se egy állattámadás, se egy ismerős illat. Aztán egyik éjszaka - amikor a szinte már berögzült köröket jártam az erdő mélyén -, farkas csapdákra lettem figyelmes. Nem is értettem miért, hisz a vérfarkas vadászok nem ezekkel a módszerekkel kényszerítenek minket a földre.

Mélyet szippantottam június első estéjének illatába. A dús lombkoronájú fák alatt síri csend honolt. Még egy tücsök sem ciripelt, az állatok mély álmukat aludták: még a magunkfajta ragadozók is.

Laura a két tinit pátyolgatta otthonunkban. A mostani telihold alighanem erőteljesebben hat rájuk, még úgy is, hogy lassan-lassan urai lesznek a vérszomjuknak, a bennük rejtőző bestiáknak. Nővérem igazi Alfa módjára, így vagy úgy, de csodásan tanítgatta őket a farkas létre. Be kell vallanom, örültem, hogy nem vagyunk már egyedül. A tűzvész, ami elpusztította a családunkat, szörnyen megviselt mindkettőnket. Idő kellett, míg talpra tudtunk állni, és erősebbé válni, olyanná, amilyenné édesanyánk, Talia Hale nevelt minket.

Halk léptekkel kóboroltam tovább a sűrű sötétségben. Még mindig síri csend. Molly jutott az eszembe. Amikor Ryannel a konténerhez visszamentünk a buli másnapján, valami más szagot is éreztem. Kétségkívül övé volt az az illat is, mégis sokkal közelebb éreztem magamhoz: édesanyámra emlékeztetett. De azt lehetetlennek gondoltam, egészen ezidáig.

Egy csattanás ütötte meg a fülem, ami nem is volt olyan messze tőlem. Végül egy kínkeserves vonyítás hasított a levegőbe. Másodpercek múlva már a szivárgó vér illatát is megéreztem. Alighanem egy állat eshetett csapdába, egyre fájdalmasabb hangokat hallatva. Lépteimet felgyorsítva mentem a hang irányába. Közeledésem megrémiszthette az állatot, mert hirtelen elhallgatott, még csak nem is nyöszörgött tovább. Ismét síri csend állt be.

Már csak pár méter, tarts ki! - Biztattam gondolatban a kétségbeesett vadat, de ahogy odaértem, még a lélegzetem is elállt. Lábam mintha gyökeret vetett volna. Tőlem pár méterre, egy fa hatalmas törzsének tövében – ahová még a szuperold fénye is bevilágított – egy fiatal lány feküdt. Már messziről láttam, hogy a bokája csupa vérben úszik. A csapda! Meg mertem volna győződni róla, hogy egy állat nyüszítését hallottam, nem pedig egy emberét.

Majd egy ismerős illat csapta meg érzékeny szaglásomat. Az avaron heverő lányra meredt tekintetem, aki alighanem kezdett magához térni. Mintha megérezte volna jelenlétemet - segítséget kérvén –, kezét felém nyújtotta, de arca még a földön pihent. Szőke haja csupa kóc volt, tele falevelekkel. Rohantam hozzá, ahogy csak tudtam.

Amikor odaértem, kabátomat levéve csupasz testére terítettem. Remegett a fájdalomtól. Bokájára pillantottam. Minden erőmet bevetve sikerült szétnyitnom a csapdát. Óvatosan kihúztam belőle a lábát, de láttam, hogy közben már nekiállt gyógyulni a mély seb. Megnyugodva felsóhajtottam, de a lány még mindig félig eszméletlen állapotban volt. Lassan magamhoz húztam a földön és a fa tövének dőlve csitítgattam még mindig remegő testét. Arcából tapintatosan félresöpörtem kócos haját. Bőre csupa kosz volt, megfűszerezve az erdő mély illatával. Érintésemre vonakodva kinyitotta égkék szemeit, melyek miután megpillantottak, könnyben úszva meredtek rám.

- Megtaláltál – suttogta, majd kezével ő is végigsimított az arcomon.

- Sosem hagynám, hogy elvessz – homlokomat az övéhez nyomtam. Az orrunk összeért, így néztünk egymás szemébe percekig. Amikor szemeit újra lehunyta, óvatosan az ölembe vettem, és elindultam vele az erdő közepében pihenő házunk felé.

***

- Derek, ez lehetetlen! - meredt rám álmélkodva Laura. - Már hogy változhatott volna át egy valóságos farkassá? Ő még csak nem is… - majd hirtelen elhallgatott.

- Mi az? Mondd ki! – sürgettem.

- Vagy egy ősi vérfarkas leszármazottja, vagy ő is… ő is egy Hale, ahogy mi.

***

*Molly szemszöge*

Könnyektől remegve tértem magamhoz egy sötét helyiségben. Az elmúlt napokból abszolút semmire sem emlékszem. Végig simítottam tenyeremet az ágyon, amin feküdtem. Hogy kerültem ide? És ami a legfontosabb: hová is? A csukott ajtó küszöbén keresztül halovány fény kúszott be a helyiségbe és ezzel együtt ismerős hangok. Annyira érzékeny voltam most mindenre...

Alighanem éjszaka lehetett, de a sötétítő függönyök még így is el voltak húzva. Vajon miért?

Normál tempóban felültem az ágyban, amit nagyon nem kellett volna. Hirtelen szédülni kezdtem, és ezzel együtt minden pocikám további pihenésért sóvárgott, de meg kellett tudnom, hol vagyok. Így lassabb iramban kúsztam ki az ágy szélére - a takarót óvatosan félrehajtva -, majd két lábra álltam, ami szintén rossz ötlet volt. Nagyon rossz. Mintha kicsúszott volna a talaj a talpam alól. Annyi reflexem még volt, hogy a függönybe kapaszkodjak, ami természetesen karnissal együtt jött velem.

Ott feküdtem majdhogynem pucéran a szoba közepén. Pislákoltam, ahogy a vakító fény a szememet zavarta. Hatalmas hold kerekedett az égbolton, ami hívogatóan csalogatott ki a vadonba. Éreztem a hatását: menni akartam, követni az ösztöneimet. Tépőfogaim megnyúltak, majd a kezeimre néztem, várva karmaim kiélesedését, de valami más következett ehelyett. Apró, szinte alig érezhető tűszúráshoz hasonló bizsergés futott végig a karomon. Mély levegőt vettem, próbáltam magam nyugtatgatni. Éreztem, ahogy a szívem dörömbölni kezd a mellkasomban. Elveszítem a kontrollt! Most miért nem sikerül visszafognom!? Kezdtem már igazán megijedni, de a java még csak ezután következett. Újra a karomat kezdtem el vizslatni: először apró, végül egészen hosszú és sűrű hófehér szőrszálak vették birtokba csupasz bőrömet. Mi történik velem?

Egy hatalmas, félelemmel teli sikítás hagyta el a számat, majd a szoba sarkába kuporodtam, ahol nem ért el a szuperhold fénye. Úgy tűnt, ez hatásosnak bizonyult. Sikerült megakadályoznom ezt a valamit, bármi is legyen az. Térdeimet mellkasomhoz húzva próbáltam lenyugtatni magam.

Sikításom alighanem nagy port kavarhatott odalent, mert percek múlva hangos robajjal  egy magas férfi döntötte be az ajtómat, majd hozzám sietett és letérdelt velem szemben.

- Jól vagy? - Derek volt az. Annyira jó volt őt újra látni és hallani a hangját. Halvány zöldesbarna szemeibe néztem, amitől szívem dörömbölése lassú ütemre csitult, de még mindig nem voltam önmagam. Már percek teltek el, de nem válaszoltam kérdésére. Egy szó kavargott a gondolataimban: párzás. Szinte lüktettem a vágytól, hogy a magáévá tegyen… vagy én őt a magamévá? Na, jó! Ez a hold teljesen kikészít! Mindenesetre ez érdekes. Derek most nem néz rám furcsán, mintha nem érezte volna meg a hormonjaim tombolását. Lehet, hogy sikerült végre kontrollálnom a "szagomat"?

- Nem tudom – feleltem kurtán. - Valaki igazán megnyugtathatna már. Őrülten… - És akkor megéreztem, ahogy felém tódul az a mámorító illat. Derek egy csókkal fojtotta belém a szót.

- Ne haragudj – húzódott kicsivel távolabb. - Legutóbb nem épp szép szavakkal váltunk el egymástól. - Emlékszem mindenre. Nem kell itt papolni. Szörnyen fájt! És az a sok titok… De mint mondtam, a hold teljesen megőrjített. Emberi énemmel párosulva, farkas ösztöneim nyomó hatására testem minden egyes porcikájában égető vágy lüktetett. Féltem, hogy olyat teszek majd, amit meg fogok bánni, de ebben az egyben biztos voltam. Az, hogy a testemet neki adom, sosem fog a legrosszabb dolgok közé tartozni.

- Nem érdekel – csókoltam vissza. Pucéran, teszem hozzá. Fogalmam sem volt, mennyi ideig aludtam, és hogy miért nem vagyok csupa kosz. Emlékeztem az erdőre… a farkascsapdára… és hogy rám talált. Ő.

- Molly, a hold… - Mutatóujjamat a szájára helyezve csendre intettem.

- Mondtam, hogy nem érdekel. - Lassan én is a térdemre helyezkedtem. Nadrágja szíjánál közelebb húztam magamhoz, majd a pólója alá csúsztattam mindkét tenyerem, mire ő kezeit a fenekemre helyezte, úgy tartott fix pozícióban maga előtt.

Végül egy hirtelen nyomással a mellkasánál fogva, háttal a padlóra löktem, úgy csókoltam tovább. Igazi falkavezér módjára gyűrtem magam alá, mire ő játékosan a nyakamba harapott. Beleborzongtam. Úgy éreztem, mintha ezer év telt volna el azóta az első éjszaka óta.

- Te vagy az én mesterem. - Próbáltam Tyler hanglejtését utánozni bohókásan. Derek felnevetett.

- Ha az az idióta tudná… - majd megvillantotta kéken rikító farkas szemeit. Tudta, hogy ettől az én ösztöneim is lángra lobbannak. Alsó ajkamba haraptam. Ennyi volt, nem bírom tovább!

Minden ruhájától egy szempillantás alatt szabadítottam meg. A látvány most is ugyanúgy lenyűgözött. Imádtam minden egyes porcikáját, ahogyan ő is az enyémet. Éreztem, ahogy elönt a vágy. Megvillantottam vérvörös szemeimet, azokkal vizslattam tovább alattam heverő zsákmányomat.

- Imádom, amikor ezt csinálod – majd jobbra gurulva a földön pózt cseréltünk.

- Nem – követeltem ki magamnak az eredeti felállást. - Most én akarok irányítani – mosolyogtam el magam rakoncátlanul.

- Igenis kisasszony – majd kezeit tarkója alá kényelembe helyezte. Arcát két tenyerem közé fogtam: megcsókoltam, szerelemmel. Szívem kihagyott egy ütemet. Most ezt komolyan kimondtam magamban? Szerelem? - Molly? - nézett szemembe mélyen, aggódó tekintettel.

Ugyanúgy kívántam, de valami mégis megváltozott. Hiszen mindig is egy ilyen lángoló szerelemre vágytam, nem igaz? Amilyen mázlim van, csakis egyoldalú lehet ez a történet. Habár itt ez a nyaklánc is – nyúltam a nyakamba lógó medál után  –, és azt mondta, fontos vagyok neki. De akkor… eddig még miért nem mondta ki?

- Molly? - ismételgette a nevemet suttogva.

- Szívnom kell egy kis friss levegőt – másztam le Derekről és magamra öltöttem a széken heverő köntösömet. Életem párja – vagyis legalábbis eddig azt hittem – szintén feltápászkodott, majd nadrágját felhúzva mögém sétált. Tenyereit lágyan vállaimra helyezte, és nyakamat kezdte el csókolgatni. Bődületesen hatalmas volt a hold, ahogy kitekintettem az ablakon. - Elengedsz? - suttogtam magam elé.

- Miért kérdezed ezt? - fordított maga felé összeszűkült szemmel, tekintetében csupa értetlenkedéssel és aggodalommal. Ismételten nem válaszoltam, csak elsétáltam mellette és elhagytam a szobáját.