11. fejezet

Kedves Olvasóim!

Hosszadalmas szünet után úgy döntöttem, folytatom Derek és Molly történetét.
Remélem, így lassan 10 év távlatából, lesz még, aki erre jár, és nosztalgiázik egyet majd  a sorokat olvasva.
Puszi Mindenkinek: Hope

*Molly szemszöge*
 
A lépcsőn lefelé menet már hallottam a konyhai kis tévéből a helyi hírcsatorna bemondójának a hangját. Az első szó, ami megütötte a fülemet, az az állattámadás volt. Pár lépcsőfokkal lejjebb újabb információfoszlányok jutottak el hozzám. (…) Személyes okmányok hiányában csak az áldozat öltözéke, valamint a bisztróban dolgozók személyleírása adott kiindulási pontot a rendőrségnek. (…) Még nem erősítették meg, de az áldozat valószínűleg a 30 éves Sarah Williams… (…)

Sarah? Nem, az nem lehet! - A felismerés fájdalma a csontomig hatolt. Őrült kín kerített hatalmába, a szívem dörömbölt a mellkasomban, levegő után kapkodva szédülni kezdtem, végül minden elsötétült körülöttem. Ahogy lassan kezdtem magamhoz térni, egy erős kéz szorítását éreztem a térdeim alatt, majd arra lettem figyelmes, hogy az a valaki az ölébe vesz, és elindul velem fel a lépcsőn, egyenesen a szobámba.
Pislogva néha fel-fel tekintettem pártfogóm arcára, de egyszerűen nem láttam tisztán, mintha minden összeomlott volna körülöttem. Nem emlékszem a tegnap estére sem, sem arra, hogyan értem haza. És mit kerestem egyáltalán abban a sötét erdőben? A fekete bestia! - ugrott be egy homályos kép. - Biztos ő ölte meg Sarah-t! Csakis ő lehetett!
 
 
*Derek szemszöge*
 
- Lélegezz Molly – simítottam végig a lány arcán, miközben óvatosan az ágyára fektettem.
 
- Nem megy, egyszerűen nem – tört elő belőle a sírás. Hatalmas könnycseppek áradata áztatta percek múlva fájdalomtól eltorzult arcát.
Teljességgel megértem, mit érezhet most. Sarah halála hiábavaló volt. Nem kellett volna így történnie. Laura kegyetlen lépést tett. Az a nő ártatlan volt. Senkinek sem árulta volna el a titkunkat. Nem tudom, mihez kezdjek most? Nem rejthetjük el már Molly elől az igazságot. Gondolatmenetemből Adam hangja billentett ki.
 
- Hogy van? - kérdezte aggódó tekintettel.
 
- Szerinted, hogy lenne? - vágtam vissza dühösen. - El kell mondanunk neki – vettem mély levegőt, majd kifújtam. - Különben is, hol a fenében van Peter?
 
- Elment – jött a rövid válasz.
 
- Hogy érted azt, hogy elment? - néztem rá értetlenkedve. - Az ő dolga lenne, hogy beavassa őt. Tudnia kell – fordultam Molly felé. Ő csak pislogott, olyannyira elhomályosította a sírás a tekintetét.
 
- Én… én nem… nem tudom. Nem ez lett volna a terv – dadogott Adam.
 
- Valaki elárulná, mi a fene folyik itt?! - tört ki Mollyból hirtelen dühösen. - Nem tudom mi történik itt, de az elmúlt napokban szinte minden kiesett. Olyan helyekre tévedek önkívületi állapotban, ahonnét fogalmam sincs, hogy térek vissza ide, a szobámba. És valakit megöltem! Hiába mondja mindenki azt, hogy az orvos félre diagnosztizálta Ryant. Egy halottat hogy a fenébe lehet nem halottnak látni?
 
- Molly, csak nyugi, jó? - csitítgatta Adam halkan.
 
- Te csak ne nyugtatgass! Azt sem tudom ki a fene vagy! Életemben nem láttalak! Még egy ócska, régi családi fotón sem! - szemei csak úgy vöröslöttek a szobaablakon besugárzó nap fényében. Zihált a dühtől, miközben tépőfogai megnyúltak. Hirtelen a szájához tapasztotta a kezét. Most az egyszer önmaga volt. Olyan erő sugárzott a tekintetéből, amitől farkas énem legszívesebben a szoba sarkába kuporodott volna. Még a nővérem sem volt képes ekkora tekintélyt parancsolni egyetlen pillantásával sem. Kezdtem megérteni, miért volt olyan erős a félelemérzete akkor, ott, Mollyval szemben. Mintha az Alfák Alfájával néznék farkasszemet. Hihetetlen! És még csak sejtése sincs ennek a fiatal lánynak, mire lesz képes akkor, ha végleg elfogadja, mi is ő valójában.

- Molly, kérlek, vedd be a gyógyszered. - Mindketten Adamre néztünk, aki remegő kézzel nyújtotta feléje az általa hitt orvosságot. 

- Soha! - ordította eltorzult hangon. Eljött az a pillanat, amikor már semmi sem védhette meg a vérében lappangó örökségétől. Éreztem a tekintetén. Éreztem a szagán. Hát eldőlt. Farkas énje utat tört magának. Eszeveszetten fújtatott, miközben az állítólagos unokatestvérére meredt, vérben forgó szemekkel. Félszemmel láttam, ahogy körmei helyett már a karmait mélyeszti ágyának matracába.

Ösztöneimet kiélesítve, gyors mozdulattal le akartam fogni, nehogy Adamre támadjon, de Molly gyorsabb volt. Egy szempillantás alatt guggoló állásba helyezkedett az ágya tetején. Pár másodperc múlva már a padlószőnyegen próbáltam felülkerekedni, vagy legalábbis azon lenni, hogy életben maradjak. Ennek ellenére még így sem sikerült minden karmolást megúsznom. Iszonyat erősen tartott a földön, majd miután érezte, amint testem megadóan ellazul karmai szorítása alatt, Alfa énje fölényesen az arcomba üvöltött. Farkas énem száját – mint egy kis gyáva nyúl – halk, meghunyászkodó morgás hagyta el. Molly még mindig zihált, de közben tekintete már tisztulni kezdett.
 
- Mit… mit … mit tettem az előbb? - nézett rám értetlenkedve, ugyanakkor láttam rajta, hogy igenis tudja, mi történt. - Derek?
 
- Sss – támaszkodtam alkaromra óvatosan a földön, majd lassan leemeltem kezeit a vállaimról, amiket nemrég még a padlóra szorított.
 
- Azok… azok karmolások? - Hitetlenkedve arcomhoz ért, mire felszisszentem. - Ne haragudj – suttogott maga elé.
 
- Nem haragszom  - suttogtam én is, majd egy kósza hajtincset a füle mögé tűrtem.
 
- Te tudod, mi történik velem? - könnyei újra patakként záporoztak.
 
- Igen – sóhajtottam. - És ha szeretnéd, segítek. Mindenben. Kérlek – vettem kezembe az övét. - Engedd, hogy segítsek. Csak bízz bennem, kérlek.
 
- Bízom benned Derek. Már az első pillanattól fogva – nézett mélyen a szemembe. Most éreztem csak meg igazán azt az illatot, amit eddig nem tudtam beazonosítani, és amiről Adam is beszélt. Igaz, hogy Molly még nem tudja, de érzem rajta a döntés illatát, ami alapján egy farkas párt választ magának, és ami alapján egy Alfa azt akarja, hogy a falkájába tartozzak. Adamnek igaza volt, valóban ellenséges területre eveztem… Laura a családom. És az Alfám. Nem fordíthatok neki hátat.

 
 
*Molly szemszöge*

 
Éjszakai óráim többnyire zokogással teltek, és ezen még Zoe sem segített. Én a telefon egyik, ő pedig a másik oldalán áztatta a kispárnáját könnyeivel.
 
- Holnap lesz a temetés – szuszogta barátnőm a telefonba. - Utána szeretnénk virrasztást tartani Sarah emlékére, ha te is benne vagy. Szeretném, ha ott lennél.
 
- Ott leszek – suttogtam könnyes szemmel. - Nem hiszem, hogy holnap meg tudom kezdeni az iskolába járós korszakomat – váltottam témát.
 
- Megértem – jött a válasz. - Akkor maradsz magántanuló?
 
- Fogalmam sincs – hunytam le a szemem, mire egy ismerős szag csapta meg az orromat. A félig feltolt ablak felé fordultam. Ahogy a szellő meglibbentette a függönyt, a hold fényénél megpillantottam Derek arcát. Vakító kék szemeivel engem bámult. Gyönyörű látvány volt. - Most le kell tennem. Holnap, ha neked is jó, gyere át suli után. Mehetünk tőlünk is a temetésre. Most nem szeretném, ha te is egyedül lennél. Jó éjszakát Zoe! Vigyázz magadra. - Miután elköszöntem barátnőmtől, leraktam a telefonomat az éjjeliszekrényre. Tekintetem újra elveszett abban a vakító szempárban. Ösztönösen egy halk morgás hagyta el ajkaimat.

- Szeretném, ha velem jönnél – nyújtotta felém kezét az ablakpárkányon keresztül. Nem ellenkeztem. Óvatosan, nehogy megcsússzak, derekamba karolt, és a háztető cserepein egyensúlyozva, segített helyet találnom, ahová nyugodtan leülhettünk. - Nem csúszik a talpad magad alatt? - kérdezte.
 
- Nem, azt hiszem, nem fogok szörnyethalni – hagyta el egy halvány mosoly az arcomat. Sarah halála óta most először éreztem, hogy kicsit sikerült lenyugodnom. - Miért pont itt? - érdeklődtem. - És… mit… mit csináltál az ablakban? A szemeddel? Hogy lehetett annyira…. annyira kék? - haraptam az alsó ajkamba. Inkább szexualitást sugárzó. Igen, leginkább ez illett volna rá a legjobban. Már a gondolatba is belepirultam.
 
- Vigyázz, mert az illatod elárul – mosolyodott el Derek.
 
- Hogy mi? - pislogtam értetlenkedve.
 
- Látom, rengeteg kérdésed van. Biztosan készen állsz a válaszokra? - kérdezte összeszűkült szemmel.
 
Nem, nem vagyok – válaszoltam magamban. Alighanem Derek ezt észrevette, mert arcán, ha csak egy pillanatra is, apró félelem ült ki.
 
- Különleges lány vagy, ugye tudod?
 
- Ez valami csajozós szöveg a mai srácoknál, vagy mi? Miért hajtogatja mindenki folyton ezt? - kérdeztem szemforgatva.
 
- Azért, mert igaz – jelentette ki Derek. - Csak nem úgy, ahogy az átlag emberek gondolják.
 
- Átlag emberek? – néztem rá értetlenül.
 
- Ha a holdra nézel, mit érzel?
 
- Ez valami becsapós kérdés akar lenni? - hüledeztem.
 
- Jó, akkor máshogy közelítem meg a dolgot. Koncentrálj rám – fordult felém. Őszintén, ez nem volt nehéz. Amióta megláttam, csak rá tudtam gondolni. Akarva akaratlanul. - Mit érzel? Hagyatkozz a belső érzékeidre.
 
Lehunytam a szemem. Próbáltam rá koncentrálni, de nem éreztem semmit sem, az arcomat megcsapó friss, hajnali szellőn kívül. Egy ideig még így maradtam. Összpontosítottam. Rá.
És hirtelen… valami belső erő magával ragadott. Másodpercek alatt érzések, illatok, szagok lengték körbe a levegőt. Lassan kinyitottam a szememet. Derek ismét azokkal a vakító kék szemekkel nézett rám, majd kezemet megfogva maga felé fordított, így a szemközti szobaablakban én is megláthattam az enyéimet. Egy pillanatra megrémültem, majd később már azt vettem észre, hogy kíváncsian szemlélem azt a vörös szempárt, ami kétségkívül az enyém volt. Csakis az enyém.

***

A hajnali órákban ismét visszatért a már túl régóta kísértő rémálmom, de valahogy most más volt. Az elején még ugyanúgy menekültem a hatalmas bestia elől, majd – mintha teleportáltam volna – a saját szobám falán függő tükörre meredtem, saját arcomat bámulva. Vöröslő szemeim hívogatóan izzottak az éj sötétjében. Elmélázva, szinte hipnózisban néztem farkasszemet a tükörképemmel, amíg egy halk hang a fülembe nem suttogott. - Ne hagyd, hogy elvegyék tőled. Már szabad vagy. - Alighanem férfi volt az illető, de hangja nem volt ismerős a számomra. - Mit ne vegyenek el tőlem? - kérdeztem suttogva, mire a mögöttem elterülő sötétségből egy vöröslő szempár bukkant elő, lassan felém közelítve. - Te a lányom vagy. Egy vérbeli Alfa – tört fel torkából morogva.

Levegő után kapkodva tértem magamhoz álmomból, ami olyannyira valóságosnak tűnt, hogy hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Mindenesetre már nem éjszaka volt. Ragyogó napsütés melegítette arcomat ablakom üvegén keresztül.

Valahogy túl kell élnem ezt a napot – gondoltam magamban, majd egy elégedetlen nyögés hagyta el a számat. Jobb oldalamra fordultam pihe-puha ágyamban. Sóhajtottam, miközben újra kinyitottam a szemem. - Te jó isten... - kaptam majdhogynem szívbajt, de azért édes látvány fogadott. Derek – mellkasán keresztbe font karral – az ágyam melletti fotelben, lehunyt szemmel pihent. Biztos voltam benne, hogy nem alszik. Lehetetlennek tartottam. Vagy mégis?

Annyira megrémisztett a hajnali álomkép, hogy ruhám csupa víz lett nyirkos bőrömtől. - Fujj, ez undi. Muszáj lesz letusolnom. De vele mit kezdjek? - morfondíroztam. - Na, mindegy – vontam vállat. - Biztos nem lesz ellenére a dolog.

Óvatosan letoltam magamról a takarót, majd csiga üzemmódba kapcsolva, lassan kiültem az ágyam végébe, és elindultam az áhított fürdő bejárata felé. Furcsa, bizsergető érzés lett úrrá rajtam, így hát megfordultam. Derek fél szemmel engem figyelt, míg a másikat csukva tartotta. Most tűnt csak fel, hogy bőrdzsekije a földön hevert, ő pedig ugyanabban a fekete pólóban volt, mint azon az éjszakán, amikor… Amikor "csókolóztunk".

*Derek szemszöge*

Látom rajta, hogy megint zavarban van. Csak úgy lángol az arca. És megint az az illat. Mélyen magamba szívtam, majd kinyújtóztattam a végtagjaimat. Molly ismét sóhajtott egyet.

- Készülsz valahová? - törtem meg a kínos csendet.

- Ööö, nem… vagyis igen – mutatott a háta mögött lévő fürdőszoba ajtajára.- Úgy érzem, egy tusolás most jól esne.

- Az nekem is – bámultam magam elé, majd Mollyra pillantottam, akinek szíve nemhogy egyet, de több ütemet is kihagyott. Te jó ég! Most hülyeséget mondtam ugye? Túl félreérthető voltam. A fenébe! - Mármint nem itt – próbáltam javítani a helyzeten. - Nem veled… Ne haragudj. Össze-vissza beszélek – ráztam meg a fejem.

- Semmi baj – legyintett. - Egyébként ma lesz Sarah temetése. Eljössz?

- Nem tudom. Annyi mindent el kell ma még rendeznem estig – temettem arcomat a tenyerembe.

- Értem… - suttogta maga elé. - De azért a virrasztásra elkísérhetnél. A bisztróban tartják. Ma este. Mindenki ott lesz, aki ismerte őt.

Ma este?! - zúdult rám a felismerés. Ma telihold lesz. Ott van a nyakunkon Tyler, Ryan, mint újszülött vérfarkasok, akik még nem tudják uralni alakváltó énjüket, és nagy valószínűséggel gyilkolni akarnak majd. Nem! Ma este nem lehet! Biztonságban tudnom kell őt. És másokat is.

- Felejtsd el – ugrottam fel a fotelből, majd magamra öltöttem a dzsekimet.

- Mi… miért? És... - dadogta Molly.

- Ma este telihold lesz – vágtam a szavába. - El tudod te képzelni, vajon mit fog kihozni ez Ryanből? És belőled? - folytattam nyugodtabb hangnemben. Síri csend ereszkedett le közénk, majd Molly remegő kezeire tévedt a tekintetem. - Megígértem, hogy segítek neked – léptem közelebb hozzá. - Mindenben – majd hogy megnyugtassam, kezeimet az övéire helyeztem. - Ma este velem töltöd az éjszakát.