*Molly szemszöge*
Sarah temetése gyönyörűen el volt rendezve. Minden annyira hófehér volt, mint egy esküvői szertartáson. Zoe a vállamra borulva zokogott egész végig, könnyeivel teljesen eláztatva sötétkék blézerem ujját. Magam sem értem miért, de a düh és a nyugtalanság, ami eddig felemésztett, semmivé foszlott. Lassan elindulva a temető kijárata felé, még egyszer, utoljára elköszöntem szeretett barátnőnktől. Édes istenem! Annyi mindent köszönhetek neki. Mély levegőt vettem, hogy visszatartsam kibuggyanni készülő könnyeimet. Ez így nem igazságos! És miért vagyok ennyire nyugodt? Tombolnom kellene, és kikiabálnom az egész világnak, miféle szörnyű teremtmények járják a földet. Köztük én is. Lehajtott fejjel ballagtam Zoe mellett, és mintha az időjárás is megérezte volna komor hangulatomat, hatalmas esőcseppek koppanásától lett hangos a természet, ami egyre gyorsabb ütemet kezdett diktálni. Rohantunk, ahogy csak bírta a lábunk, nehogy elázzunk. Pár méternél messzebb azonban nem jutottam, mert menet közben valaki megragadta a felkarom, és egy dús lombkoronájú fa alá húzott, ahol szinte már alig esett az eső. Fejemet ide-oda forgatva Zoe-t kerestem, de már sehol sem találtam. Fájdalmas szorítást éreztem a mellkasomban. Ugye nem?
- Biztonságban van – szólalt meg az ismeretlen ismerős. A lelógó fa ágai közül egy fiatal férfi tűnt elő, alighanem sárgán világító szemekkel. Biztos csak hallucinálok...
- Ryan? - pislogtam, ahogy egy esőcsepp az arcomra csöppent.
- Molly, beszélnünk kell – kapkodott levegő után.
- Mi a baj? - léptem közelebb hozzá, mire ő hátrálni kezdett. - Ryan? - ejtettem ki lassan a nevét.
- Én… én… - kezdte dadogva. - Tényleg… tényleg… ott… és akkor…. Tényleg meghaltam. Azt mondták, te tetted ezt velem.
- Mit mondtak és kik? - értetlenkedtem. Fogalmam sem volt, miről beszél.
- Ryan, ebből elég lesz mára – húzta el a kabátjánál fogva valaki. Felismertem a hangot és az illatot.
- Derek? Te vagy az? - húzódtam közelebb a hatalmas fa törzséhez, majd homlokomat nekitámasztottam.
- Este érted megyek – hallottam meg elhalkuló válaszát.
***
Már lement a nap, amikor a szeretett munkahelyem küszöbén megtorpanva kíváncsi tekintetekkel találtam szembe magam. - Sarah-ért – léptem beljebb összeszorított ajkakkal. Zoe már messziről hatalmas mosollyal köszöntött, de a szemében még mindig szomorúság tükröződött.
A bisztró összes asztala hatalmas, fehér gyertyáktól díszelgett, amik bevilágították az egész teret. A háttérben halk, lassú, mélabús zene szólt. Szívem összeszorult az emberek szomorúsága láttán.
Hirtelen úgy éreztem, hogy az egész világ összedől körülöttem. Sarah! - ordítottam torkaszakadtamból, majd a földre rogytam. Ami a halála miatt egészen a temetéséig bennem zúgolódott - kiragadva lelkem egy részét -, őrült sikításba kezdett. Egész testemben remegtem. Vajon másnak is ennyire fáj, mint nekem?
- Molly, jól vagy? - szorította meg lágyan vállamat Zoe. Ahogy feltekintettem rá, hirtelen visszahőkölt, de nem engedett el. - Molly…. A szemed. Mi történt a szemeddel? - suttogta ijedten.
- Kérlek, vigyél ki innen – nyögtem.
- Persze – válaszolt Zoe. Segített feltápászkodnom, majd a bisztró parkolójában leültetett az útpadka szélére.
Nem vagyok jól. Nagyon nem. Úgy éreztem, mintha a csontjaim darabokra akarnának törni. Egytől egyig. Tekintetemet az égre meresztettem. A hold fénye vakítóan beragyogta az egész parkolót. Telihold van! Derek!
- Derek! - üvöltöttem félig önkívületi állapotban.
- Molly, kezdesz megijeszteni. – Meg is feledkeztem barátnőmről, aki még mindig mellettem volt. Jézusom, Zoe!
***
*Derek szemszöge*
- Tűnj a közeléből! - kiáltottam a parkoló másik végéből. - Gyerünk!
Molly barátnője értetlenül, visszakozva nézett rám. Nem tudta, mit történik. Habozva hátrálni kezdett, miközben a földön összekuporodott Molly testén már az átváltozás jelei kezdtek megjelenni: fülei hegyesség váltak, tépőfogai megnyúltak. Zoe ijedtében megbotlott az útpadka szélében. Elesett, azonban tenyereivel sikerült felfognia a földre érkezés erősségét. Valami azonban mégis történhetett vele, mert Molly vicsorogva iskolatársa felé kapott. A szag az én orromat is megcsapta. Vér. Nem volt túl intenzív, de egy frissen átváltozott vérfarkasnak - pláne egy Alfának -, ez bőven elég volt a vérszomj felerősödéséhez.
Rohantam Zoe felé, ahogy csak bírtam. Útközben én is átváltoztam, hogy egyenlő esélyekkel induljak. Ellene. Egy nagy ugrással rávetettem magam. Sikerült leterítenem egy kis időre. Az a pár perc is elég volt nekem arra, hogy Zoe-t biztonságos helyre juttassam, és rohanásra ösztönözzem olyannyira, hogy meg se álljon hazáig. Könnyes szemmel rám nézett. Láttam rajra, és éreztem is: szörnyen félt.
- Menj! Rohanj! - üvöltöttem eltorzult hangon.
A bisztróból pohárköszöntések hangjai szűrődtek ki. Az embereknek fogalmuk sem volt róla, mi történik a parkolóban. A tudatlanság néha kincset ér - jegyeztem meg magamban. A halk duruzsolástól eltekintve, nagy csend volt a környéken. Még őt sem hallottam. Így kiütöttem volna?
- Molly? - fordultam az eszméletlen test irányába, vagyis már csak a kihűlt helye felé. Pár másodperc múlva egy farkas fenyegető vonyítása törte meg a csendet, ami az erdő mélyéről parancsolt maga után. Nem az én Alfám volt az. Szükségem van a nővéremre. Egyedül kevés leszek hozzá, hogy megállítsam. Hangos morgás tört fel a torkomból.
Percekig vártam, de válasz nem érkezett. A fenébe! - vettem mély levegőt, majd rohanva elindultam az erdei kis faházunk felé. Laura már a tornácon várt, teljes harci díszben: karmai vérben úszva fénylettek a hold sugarában.
- Mi tartott ennyi ideig? - mordult rám eltorzult arccal. - Mindkét lábukat és kezüket eltörtem, de még így sem tudtam őket teljesen ártalmatlanítani – sziszegte vicsorgó fogakkal. - Habár már legalább annyit elértem náluk, hogy kövessék a parancsaimat.
- Laura – kezdtem, leplezve idegességemet. - Molly….
- Csak azt ne mond, hogy kicsúszott a kezeid közül!!! - ordította eszeveszetten. A házból halk morgások visszhangja tört utat magának, majd két sárga szempár jelent meg Laura mellett. Egy a jobb, egy pedig a bal oldalán. Fenyegetően néztek rám. - Sajnálom Derek. Meg kell ölnünk őt.
Újabb parancsoló vonyítás. Nővérem idegesen meredt rám.
- Téged akar, igaz? Mióta? - Nem feleltem. Laura kezdett egyre agresszívebb lenni. - Azt kérdeztem, mióta? Válaszokat akarok!
- Amióta… - kezdtem lassan, majd hezitálva folytattam. - Amióta elfogadott párjának.
- Hogy mit csinált!? - üvöltötte torka szakadtából.
- Nem tud róla. Fogalma sincs az egészről. Még a saját erejével sincs tisztában.
- Derek, hát nem látod? – kezdte higgadtabban. - Ez a lány lesz a családunk veszte, ha nem végzünk vele. Hidd el, az ő szemében mi mindig is fenyegetés leszünk, pláne én. Egy másik Alfa.
Újabb vonyítás, de most már egyre közelebbről. Fülemet kiélesítve megéreztem Őt. Reflexszerűen Laura elé ugrottam, hogy védjem az Alfámat. Molly vicsorgó fogakkal közelített felénk.
- Hát te vagy az… - morogta elváltozott hangon. - Még érzem rajtad a vére szagát. Megölted őt! - majd egy kínkeserves vonyítással együtt, Laura felé vetette magát, de felfogtam az ütközést. Mint egy igazi vérszomjas fenevad, karmait mellkasomba mélyesztette, majd karmolások hada tépte fel bőrömet.
- Elég! – ordította nővérem, majd a segítségemre sietett a két fiatal vérfarkas kíséretében. Molly torkon ragadott, és az egyik hatalmas fa törzsének vágott. Gerincem reccsenése hallatán már tudtam, ez hosszabb gyógyulást fog igénybe venni, nem beszélve az Alfa által okozott sebekről. - Derek! - kiáltott Laura. Molly ekkor megtorpant.
- De-Derek? - tekintete kezdett kitisztulni, majd megadóan a földre rogyott.
- Fogjátok le! - parancsolt Tylernek és Ryannek.
- Ne Laura, kérlek ne tedd – nyögtem a fa tövében.
- Sajnálom Derek – nézett felém, majd karmait kiélezve Molly torkára tapasztotta ujjait, másik kezével pedig a hasába tépett. A fiatal Alfa kínoktól gyötörve felordított, ahogy én is.
- Ne!!!
***
Adam a semmiből tűnt elő. Szemei csak úgy izzottak a sötétben. Első útja Laura-hoz vezetett. Sikerült Mollyt annyira kiszabadítania a szorításából, hogy felém csúsztatta a köddel borított avaron. Óvatosan mellé vontattam sebekkel teli testemet.
- Laura Hale, ezt azonnal hagyd abba! - morogta. Adam szintén vérfarkas volt, és ahogy elnéztem, ő sem követte azt a sorsot, amit Molly nagybátyja, Peter szánt unokahúgának. - A családunk nem akar neked ártani. Ő... – mutatott Molly felé. - Ő azt sem tudja, mi ez az egész, és ez volt az első teliholdja azóta, hogy felhagyott a gyógyszerekkel. Gondolhatod, mennyire megviseli. Hisz olyan embereket bánthatott, akik közel állnak hozzá – lihegte.
***
*Molly szemszöge*
Hát elmúlt ez is. Az első teliholdam, ahol belső énem minden ellenállás nélkül utat tört magának. Beleremegtem a gondolatba, és a kezeimre néztem, ahol nemrég még véres karmok éktelenkedtek. A felkelő nap már halvány pirossá festette az ég alját, szinte már vérvörössé. Ismét kirázott a hideg. Mi vagyok ÉN? Egy szörnyeteg?
- Minden rendben van, Hugi? - gondolatmenetemből Adam aggódó kérdése szakított ki. Megremegtem ismételten. - Tudom, milyen nehéz lehet. - Könnyes szemekkel felé fordultam. Tekintetem láttán halványan elmosolyodott. - Ne aggódj, nem öltél meg senkit sem.
- De… - kezdtem, miközben kezem akarva-akaratlanul remegni kezdett. - De bántottam valakit.
- Ő jól van, ne stresszelj miatta – vett egy mély levegőt. - Csak kicsivel több időre lesz szüksége a gyógyuláshoz, mivel egy Alfa szaggatta majdhogynem darabokra – próbálta oldani a feszültséget Adam.
- Ez nem vicces! - tört ki belőlem agresszíven. Adam meghátrált.
- Hé, hé… látom, még a telihold hatása alatt vagy, így jobb lesz, ha nem állok az utadba. A bejárat melletti szoba az övé – mutatott a kopott ajtó felé.
- Köszönöm – bólintottam, majd gyors léptekkel elindultam az előszoba felé. Ahogy odaértem szobája ajtajához, megtorpantam.
Szívem a torkomban dobogott. Rosszul éreztem magam. Bántottam Őt, aki mindvégig csak segíteni szeretett volna nekem. Tudhattam volna. Szót kellett volna fogadnom. Ő már előre megmondta, hogy nem mehetek el a virrasztásra, de természetesen a konok fejemnek nem tudtam parancsolni, pedig Derekre kellett volna hallgatnom. Mindössze ennyit kellett volna tennem, és akkor ez az egész mind elkerülhető lett volna. Talán azt gondoltam, elég erős leszek hozzá, hogy meggátoljam a belőlem kitörő bestiát? Minek is képzeltem magam!?
A
kilincsre csúsztattam a
kezem, majd lassan és amilyen halkan csak lehetett, benyitottam. Ami
először szembetűnt,
azok a hatalmas ablakok voltak, amiken keresztül gyönyörű
látványt nyújtott a reggeli pirkadat fénye.
Derek felszisszent,
fejemet a hang irányába
fordítottam. Laura öccse ágya végében ülve sebeit tisztítgatta.
- Ez csak egy kis karcolás – majd egy újabb felszisszenés. - Kimentem a formából, azt hiszem.
- Hadd segítsek - guggoltam le elé, majd a kezembe fogtam a rongyot, és egy újabb adag fertőtlenítőt raktam rá. - Milyen gyorsan gyógyulsz? - néztem mélyen a szemébe.
- Nem eléggé – sóhajtott. - De talán elfertőződni már nem fog. És te? Jól vagy?
Nem tudtam mit válaszoljak neki. Az egész éjszaka annyira felborította az életemet. Talán még fel sem fogtam, mennyire.
- Zoe – kezdtem lehunyt szemmel. - Talán sosem fog velem szóba állni. Mégis hogyan? Hogyan magyarázzam el neki a történteket? - És már megint ez a fránya sírás. Utálom!
- Gyere, ülj le mellém – csúszott odébb. Úgy éreztem, ezt csak vele tudom megbeszélni. - Ha igazán fontos vagy neki – kezdte. -, meg fogja érteni.
- És ha nem? - hezitáltam. - Mindenkit elveszítek magam mellől. Utálom magam, és azt is, ami vagyok! - tört ki belőlem.
- Molly – sóhajtott. - Nagy árat kell fizetned azért, amit kérsz – majd elhallgatott.
- Laura – törtem meg a csendet. - Meg akart ölni, igaz? Miért?
- Fogalmam sincs – majd kihúzta magát. A felsőtestén lévő kevésbé mélyebb karmolások már kezdtek gyógyulni. - De annyit tudok, hogy velünk kell maradnod. A városban nem biztonságos, leginkább az emberekre nézve. És én itt meg tudlak tanítani mindenre, amire csak tudlak. Arra is, hogyan kontrolláld az átváltozásodat.
- Neked hogy sikerült? Kontrollálnod…. Ezt az egészet?
- Ha már van egy biztos pont, amire fókuszálni tudsz, onnantól már könnyű. Nekem ez a düh.
- Értem – bólintottam. - A telihold alatt... – gondolkodtam hangosan. - Volt valami…. Ami kizökkentett a vérszomjamból.
- És mi volt az? - kérdezte érdeklődő tekintettel.
- Te – csúszott ki a számon. - Mindvégig te voltál az, Derek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése