34. fejezet

 *Molly szemszöge*

Szerencsémre, vagy sem, nem kellett sokat könyörögnöm Dereknek, hogy elárulja Zoe pontos lakcímét, és ezzel együtt el is vigyen oda. Mint utólag kiderült, barátnőm nekem is ugyanúgy elküldte a címét még hetekkel ezelőtt sms-ben, amikor Ryannel egyfolytában hívogattak. Értetlenül néztem a mellettem vezető farkasomra, mikor a Camaro-val szinte már majdhogynem kiértünk a városból. 

- Most akkor nem is itt lakik, vagy mi a fene? - gondoltam magamban, majd mintha az égiek megválaszolták volna a kérdésemet, egy kétemeletes társasház előtt parkoltunk le.

Nyugodt környéknek tűnt. Az a tipikus, jó szomszédságos, kertvárosi kis élet jutott róla eszembe. Olyannyira szorítottam a kezemben lévő boros üveg nyakát, hogy az ujjaim már jól láthatóan fehéredni kezdtek. Majd hirtelen egy lágy érintést éreztem meg combon felületén, ami másodperceken belül visszatérített az aggodalmas gondolatmenetemből.

Bőven reggel 8 óra előtt voltunk. Igazából nem tudtam, melyik műszakot vállalta el a mai napra Zoe, és amúgy is meg szerettem volna lepni, így direkt nem szóltam neki előre az érkezésemről. Remélem nem éjszakára megy dolgozni, így talán nem fogom megzavarni a reggeli pihenését.

Mély levegőt vettem, végül az alsó ajkamba haraptam.

- Menni fog, nyugi - nézett mélyen a szemembe Derek, majd ajkaimra hajolt egy szerelmes csókra. Miután elváltunk egymástól, éreztem, hogy újra rám tör a pánik.

Alfa vagy, Molly! Ne legyél már ilyen beszari. Ő volt  a gyerekkori barátnőd! - szidalmazott morgolódva egy hang a fejemben.

- Megvárjalak? - kérdezte egy fél mosollyal az arcán farkasom. - Ha kell, el tudlak vinni benneteket a bisztróig.

- Köszönöm - suttogtam halkan, végül megembereltem magam, és kiszálltam a kocsiból.

Pechemre Zoe pontosan a legfelső emeleten lakott, ráadásul a házban még lift sem volt, így sok-sok lépcsőfokot kellett magam mögött hagynom, hogy elérjek az ajtajáig.

Halk kopogással indítottam a bent lakó reggelét, miközben azon szurkoltam, hogy az ujjaim által körülölelt rosé bor nehogy a lábtörlőn landoljon. Szorításom egyre csak erősödött az üveg nyaka körül, de senki sem nyitott ajtót, így újra bekopogtam, de már bátrabban. Ismét semmi.

Remegő ujjakkal rámarkoltam a kilincsre, majd lenyomtam azt. Meglepődtem, amikor az ajtó minden ellenállás nélkül tárta elém az otthonos lakás előterét. Friss virágok illata töltötte be a felkelő nap fényébe burkolt, kis helyiséget. Mindössze csak két lépést tettem befelé, amikor is megtorpantam, és szívem őrülten kalimpálni kezdett a mellkasomban.

Mégis mennyi lenne az esélye? Ugyanis az ereimben lüktető ijedtség oka nem más, mint a nappali kanapéján pihenő bőrdzseki és motoros sisak kombinációja volt.

Na, jó, nekem ebből elegem van! Azonnal megyek is vissza Derekhez.

Már épp indultam volna, amikor is a kis boltívvel elválasztott helyiség irányából halk csörömpölés ütötte meg a fülemet. Zoe!

Gyors léptekkel átvágtattam a nappalin, és szinte úgy estem be a konyhába. Barátnőm háttal állt nekem, haja laza kontyba volt fogva. 

- Zoe? - kérdeztem remegő ajkakkal. Ugye nincs semmi baja?

Bordó, enyhén átlátszó, szatén köntöst viselt. Nem éreztem vérszagot. Ez már jó jel! Érkezésem neszezésére komótosan hátrafordult, egy bögre kávé társaságában. Először fáradt, de mégis döbbent tekintettel meredt rám, majd amikor megpillantotta az üveg rosé-t a kezemben, mosolyogva felsóhajtott.

- Sajnálom - mormoltam el egy bocsánatkérést az orrom alatt. - Az ajtó nyitva volt, és... - kezdtem az alkalomhoz illő szavak után kutatva, de barátnőm csendre intett.

- Ne viccelj - suttogta maga elé elérzékenyülve, majd letette a bögréjét a konyhapultra, és könnyeivel küszködve, sietve a nyakamba borult.

*** 

A hétvégével hivatalosan is megnyílt kis városkánk születésnapjának a programsorozata, ami ebben az évben a country témájú jelmezes felvonulások és előadások jegyében telt. Ilyenkor a szomszéd településekről is előszeretettel jöttek át turisták a vásárba nézelődni, vagy akár a koncerteken kiengedni a hétköznap fáradalmait, egy kellemes ital társaságában.

Ilyenkor az ember hiába próbált elvonatkoztatni a tömegtől, bárhová lépett, akarva-akaratlanul ismeretlenekbe, vagy régi-új ismerősökbe botlott. A fő utcával egyetemben sok kis mellékutca is le volt zárva az árusok portékája, vagy épp a kihelyezett pavilonok miatt. Ez a pár nap csakis erről szólt.

Megígértem Zoe-nak, hogy ebéd után beugrom hozzá egy finom kávéra, de előtte még tettem egy hosszabb sétát a színesen vidám forgatagban.

- Stiles! Azonnal tedd azt le! - kiáltotta kacagva egy magabiztos férfihang a tömegből. Stiles? Milyen furcsa egy név. Várjunk csak! Emberi név ez egyáltalán? A hang irányába kaptam a fejem.

Az egyik bódé előtt - ami tele volt különféle kultúrák fejfedőivel - egy fiatal fiú szórakoztatta a köpcös árust, miközben a fejébe egy cowboy kalapot húzott. Kezével pisztolyt formázva, egy vadnyugati hőst utánozva pufogtatott, amihez hanghatásokat is társított. Nem lehetett több 10-12 évesnél. Amint észrevette a közeledő férfit, a hahotázó árusra kacsintott, majd a szemközti étterem felé rohant. Vékony, törékeny testalkatával fürgén kerülte ki az árusok által felállított "akadályokat", még jobban felidegesítve ezzel a nyomában loholó férfit, aki minden bizonnyal az édesapja lehetett.

Mennyire hiperaktív egy fiú! - nyugtáztam magamban, majd végigsimítottam a pocakomon. - Remélem, Eli, te nyugodtabb gyerkőc leszel – tettem hozzá gondolatban.

Egy mosollyal az arcomon kicsit rendbe tettem az apró virágokkal díszített nyári ruhámat, és elindultam a bisztró felé, ahonnét már idehallatszott a táncba hívogató country zene.

Lassú léptekkel ittam magamba a vidámságot sugárzó fesztiválhangulatot, egészen addig, amíg a tekintetem meg nem akadt egy kisfiún, aki elkülönülve a tömegtől, az állatmintás lufikat áruló stand mögött álldogált. Barna szemeivel kissé szomorkásan kutatgatott a tömegben, de nem tűnt túl kétségbeesettnek. Anyai ösztöneim egyből felülkerekedtek, és úti célomat megváltoztatva a barátságos arcú gyermekhez sétáltam. Szeme egyből felcsillant, amikor meglátott. Hihetetlen, hogy eddig senki sem kérdezte meg tőle, hogy esetleg eltévedt-e, vagy csak vár valakit.

- Szia - guggoltam le a gyerkőc elé, és megpróbáltam kedves hangnemben beszélni hozzá. Látszott rajta, hogy kissé magába zárkózós típus. Ismertem ezt az érzést. Ennyi idősen én is pont így viselkedtem. - Merre vannak a szüleid? - Hiába voltam barátságos, a fiú nem válaszolt, csak értetlenül pislogott rám azokkal a zabálnivaló, barna szemeivel. - Hát, jól van - álltam fel egy félmosoly kíséretében, és már indultam volna az isteni bisztrós kávé irányába, ha a csendes fiúcska kézen nem ragad.

Rengeteg kérdés fogalmazódott meg a bennem az érintésétől, de valahogy úgy éreztem, nem hagyhatom magára. Jövendőbeli anyaként szinte kötelességemnek éreztem biztonságba helyezni őt. Megpróbáltam újra szóra bírni a kis srácot.

- Mit szólnál ahhoz, ha meghívnálak egy fagyira, amíg meg nem találjuk a szüleidet? - Kérdésem hallatán szemei felcsillantak, és mintha teljesen elvágták volna, egyik szava követte a másikat.

- Amúgy Stiles-sal vagyok itt, és az apukájával.

- Stiles-sal? - vontam fel a szemöldököm. Sokkal nehezebb volt kimondani, mint ahogy le kell írni, gondolom. - Ő a barátod?

- A legjobb barátom! - csattan fel mosolyogva, majd menet közben elém állt, és kezét felém nyújtva folytatta: - Egyébként Scottnak hívnak.

- Nagyon örülök, Scott. Én pedig Molly vagyok.

***

- Nehogy elcsatangolj - szóltam rá nem túl parancsolóan a mosolygós gyerkőcre, aki a hiperaktív Stiles barátjához hasonlóan ide-oda sétált a kis fabódék között.

A bisztró előtti útszakaszon felállított kör alakú színpadon egy helyi country zenekar játszott, akinek a tagjait szinte lehetetlen volt megközelíteni a sok kacagó, ugrándozó gyermektől. Amikor beléptünk a helyiségbe, Zoe épp a pénztárgép előtt vette fel a rendelést. Az étkezde tele volt turistával, akik alighanem épp az ebédjüket fogyasztották. Barátnőm egyből észrevett, miközben végigfuttattam a tekintetem a bisztróban, szabad hely után kutatva. 

Zoe elmosolyodott, majd enyhén félredöntött fejjel méregetni kezdte a mellettem ácsorgó kis fiút.

- Molly! - integetett felém, miközben próbálta túlkiabálni a vendégek által keltett hangzavart.

- Szia! - Barátnőmnek odaköszönve beljebb léptem. - Gyere, Scotty fiú - tettem lágyan vállára a tenyerem, majd halkan elnevettem magam, amint észrevettem, hogy szemei megakadtak a fagyis pulton. - Nyugodtan válassz - bátorítottam. Több sem kellett, egyből odaszaladt, én pedig lassan Zoe felé sasszéztam.

- Hát ő? - mutatott Scott felé. - Hol szedted össze? - kérdezte, de közben már nekiállt a habos-babos kávém elkészítéséhez.

- A városi forgatagban. Szerintem eltévedt - biggyesztettem le alsó ajkamat.

- Úgy látom, jól érzi magát veled - kacagta Zoe.

- Scott! - Hallottam meg egy fiú boldogságtól csorduló hangját a bejáratnál. Egyből feléje kaptam a fejem.

- Azt hiszem, már nem elveszett fiú többé - mosolygott rám barátnőm. Örültem, hogy rátaláltak, de valamiért kicsit szomorú is voltam. Kezdtem megkedvelni a kis srácot.

- Ő volt az - húzta oda Scott annak a bizonyos Stiles-nak az édesapját, akinek homlokát már apró ráncok fedték. Első ránézésre csupa-szív embernek tűnt.

- Noah Stilinski - nyújtotta felém tenyerét udvariasan, amit szívesen viszonoztam.

- Molly Jefferson - mutatkoztam be mosolyogva.

- Köszönöm, hogy vigyáztál Scottra - jegyezte meg barátságosan.

- Igazán semmiség. Ugye, Scotty fiú? - borzoltam kissé össze barna haját, aminek már kevésbé örült. - Sikerült választanod?

- Micsodát? - fordult a fiú felé érdeklődő, kék szemeivel a férfi.

- Megígértem neki, hogy amíg nem akadnak a nyomára, meghívom egy fagyira.

- Molly, én tartozom köszönettel. Esetleg meghívhatlak valamire? Szeretném, ha csatlakoznál hozzánk egy ebédre.

- Köszönöm, Mr. Stilinski, de az az igazság, hogy csak egy kávéért jöttem, és már itt sem vagyok - utasítottam vissza udvariasan a kedves invitálását.

- Akkor legalább hadd álljam annak a költségét - próbálkozott tovább egy kedves mosollyal az arcán, aminek már nem mondhattam nemet.

 - Köszönöm - mosolyodtam el, majd hirtelen két kar lágy ölelését éreztem meg a derekam körül.

- Remélem még találkozunk - mosolygott rám Scott is.

- Ebben biztos vagyok - kacsintottam rá pajkosan, végül Stiles és édesapjának a társaságában elindult a nemrég felszabadult asztal irányába.

Halkan kifújtam a levegőt, majd a pult felé fordultam.

- Molly, tudod ki volt ez? - kérdezte Zoe összeszűkült szemmel.

- Fogalmam sincs - tártam szét a karjaimat. - Te talán tudod? - támaszkodtam a fénylő anyaggal fedett pult tetejére.

- A beacon hills-i sheriff. 

- Oh - hagyta el egy meglepődött sóhaj az ajkaimat, majd vállat vontam, és mosolyogva barátnőmre néztem. - Sosem tudhatja az ember... minden kapcsolat számít.

- Ez így igaz - tette hozzá halkan barátnőm, majd arca pillanatokon belül felragyogott, amikor újra a bejárat felé nézett. Tekintetét követve én is az ajtó felé fordultam.

Ugyanannak a farmernek és bőrdzsekinek a tulajdonosa nézett velem farkasszemet, mint aki hónapokkal ezelőtt megfenyegette az én kis falka családomat.

- Molly, be kell mutatnom valakit - bújt ki a pult mögül Zoé, és izgatottan belém karolt.

- Zoe, ne! - rántottam ki karomat enyhe szorításából. A düh, de leginkább a félelem kerített a hatalmába. Barátnőm értetlenül állt előttem. Tudtam! Mindig is jók voltak a megérzéseim. Már akkor rá kellett volna kérdeznem, hogy ki annak a bukósisaknak a tulajdonosa. Miért nem tettem?

- Molly, neked meg mi bajod? - nézett rám értetlenül. A szemeiben holmi csalódottságot véltem felfedezni, na és persze kétkedést, hogy biztosan normális vagyok-e. - Gyere már. - Próbálta oldani a feszültséget, miközben egyre közelebb jutottunk a számomra fenyegető egyed felé.

- Szólok Dereknek, hogy jöjjön értem - hadartam, miközben a szívem őrült kalapálásba kezdett a mellkasomban. Ha nem lennék vérfarkas, itt helyben tuti szívrohamot kaptam volna.

- Zoé, drágám - szólalt meg előttünk a fekete, göndör hajú férfi. Mikor került ilyen közel hozzánk? - Nem is említetted, hogy Molly a te barátnőd.

- Mintha nem tudtad volna? - köptem egyenesen a képébe. Szó szerint. A bisztróban hirtelen síri csend lett, és sugdolózva minden szem rám szegeződött. A férfi egy kurta mosoly kíséretében törölte le nyálamat az arcáról.

- Jobb lenne, ha ezt a beszélgetést máshol folytatnánk - hajolt még közelebb az irritáló izomkolosszus.

- Én nem megyek sehova sem. Maximum haza - sziszegtem.

- Molly, ne szórakozz - húzott maga mellé Zoe, mert már épp lendületben voltam a kijárat felé. 

***

Percekkel később engedtem Zoe invitálásának egy - alighanem - kínos beszélgetésre. A kijárat helyett végül a dolgozók részére elkülönített öltözőben dünnyögtem, az egyik padon ülve, miközben barátnőm kézen fogva vezette elém az idegen vérfarkast.

- Molly, ő itt Damien -  kezdte halkan.

- Jól tudom, kicsoda ő! - pattantam fel vérben forgó szemekkel, majd alfa tekintetemet a férfiébe fúrtam. Torkomból fenyegető morgás tört elő, mire Damien elmosolyodott.

- Zoe, drágám, magunkra hagynál egy picit? - szólalt meg nyájas hanglejtéssel a fiatalabb Hales.

- Zoe, meg ne próbáld! - fordítottam felé a tekintetem. Barátnőm felemelt kezekkel hátrálni kezdett. Jól tudtam, miért. Olyannyira elöntött a vérszomj Damien közelében, hogy tépőfogaim is megnyúltak.

- Kint már biztosan várnak - intézte szavait Zoe-hoz az idegen vérfarkas, ami meglehetősen kezdett már idegesíteni. Miért akarja annyira, hogy kettesben maradjunk?

- Zoe, kérlek - néztem rá szinte könyörögve, most már emberi tekintettel.

- Kint leszek, ha kellek - suttogta felém barátnőm, majd lassú léptekkel hátrálva magunkra hagyott a félig-meddig megvilágított helyiségben.

- Ha bántottad őt, esküszöm... - léptem fenyegetően közel hozzá.

- Molly, Molly... - intett le a mutatóujjával, majd egy pajkos félmosoly kíséretében egy szabályos kört írt le körülöttem, amit tekintetemmel végig figyelemmel kísértem. - Érzed, ugye? - sétált kínzó lassúsággal mögém, és ujjaival komótosan félresimította szőke hajamat, szabaddá téve ezzel jobb vállam területét. Éreztem nyugodt, megfontolt leheletét fedetlen bőrömön. 

Nem mertem vele szembeszállni. Bátor voltam, de nem bolond. Ha még nem féltem volna tőle eléggé karjaival hátulról átölelt, és ujjait pontosan a hasamban nyugvó gyermekem felett kulcsolta össze. Ha Derek állt volna mögöttem, még megnyugtatónak is éreztem volna ezt a pillanatot. De Damientől a hideg futkosott a hátamon. Nem kellett sok idő, amíg beigazolódott a megérzésem. Miközben bal tenyerét még mindig a hasamon pihentette, addig a jobb kezén megjelenő, kiélezett karmaival végigszántotta jobb combom felületét.

Egy fájdalmas nyögés hagyta el a számat, ugyanis nem akartam az ordításommal Zoe-t még nagyobb bajba sodorni.

- Most meg fogsz ölni? - kérdeztem könnyekkel küszködve. Erősnek akartam látszani, de féltettem Eli-t.

- Ez a gyermek - kezdte hörgő hangon. - Ősi jogon engem illet. Jobban mondva: a helye. 

Próbáltam szabadulni a szorításából. Még félig át is alakultam, hogy minél nagyobb erőt tudjak kisajtolni magamból. Damien azonban nem engedett. Karmainak a helye szerencsére már gyógyulni kezdett, ezt látva, egy halk nyögés hagyta el a száját, majd jobb tenyerét a számra tapasztva éles agyaraival a nyakamba harapott, mint egy kegyetlen vérszívó.

Könnyeim patakként záporoztak, ami csak még jobban arra ösztönözte a kegyetlen fenevadat, hogy fogait mélyebbre mélyessze a megfeszült izmomba.

Majd mint aki jól végezte dolgát, hátamnál fogva a földre lökött, mint valami rongybabát. Egyből a nyakamon tátongó sérülés után nyúltam, amiből szó szerint majdhogynem ömlött a vér.

- Megjelöltelek, Molly - szólalt meg győzelemittas hangon, mintha ennek bármit is jelentenie kellene a számomra. - Ó, vagy úgy - guggolt le elém, mire én automatikusan az egyik öltözőszekrényhez kuporodtam. - Hiába, a mai fiatalok már nem ismerik az ősi hagyományainkat - simított a fülem mögé a kósza tincset, ami a sok könnytől eláztatott arcomra tapadt.

- Mit akarsz tőlem? - ordítottam elhalt hangon.

- Ez igazán egyszerű - állt fel, mély gondolkodást színlelve, majd komótosan a szemközti szekrény ajtajának támaszkodott. - Lehetőséget kínálok neked - kezdte sejtelmes hangon. - Vagy a társam leszel, vagy megöllek téged és a gyermekedet is, így mindkettőtök ereje az enyém lesz.

33. fejezet

 *Molly szemszöge*

A júliusi hónap viszonylag gyorsan eltelt, de azért az igazi, tikkasztó nyári kánikula még váratott magára. Lassan eljött az augusztus is, amitől valamiért már tudat alatt rettegtem. Richard szerint most volt itt az ideje a vörös holdnak, amit a babonák Véres Holdként is emlegetnek. Állítólag ilyenkor több a vérontás. Emiatt is voltam annyira zaklatott, amit alighanem a bennem nyugvó gyermek is megérzett.

A megszokott délutáni pihenőmet a nappaliban elhelyezett kanapén tartottam. Magam elé meredve, egy lágy mozdulattal végigsimítottam növekvő pocakomon. Felsóhajtottam, mire a mellettem olvasó farkasom elemelte arca elől a mitikus bestiákról szóló könyvet, és csillogó szemekkel rám mosolygott.

- Ha kell valami, csak szólj, és hozom is.

- Derek, vérfarkas vagyok. Nem fogok belehalni egy terhességbe – morrantam vissza grimaszolva. - Ne haragudj - suttogtam, amint észrevettem, hogy egy kicsit rosszul esett neki a kijelentésem.

- Üdvözletem a fiataloknak! - nyitott be a bejárati ajtón Dr. Bischop, minden kopogás nélkül.

- Duncan! – pattantam fel a kanapéról mosolyogva, majd a nyakába borultam. Igen, kissé még magamhoz képest is szokatlan volt ez a megnyilvánulásom. Az utóbbi időben a hormonok ide-oda ugrálása furcsábbnál furcsább dolgokat váltott ki belőlem.

Először is - borzasztó, tudom, de – egyfolytában csak nyers húst ennék. Ha lehet, szarvast. Undorító, tudom, de hát ez van. Esküszöm, nem tehetek róla. Egyik éjszaka például vadászni mentem, ami igencsak sikeresnek volt mondható. Az volt az első szarvasom. Aznap éjjel egy az egyben ki is jött belőlem. Megfogadtam, hogy többé sohasem nyúlok főtlen ételhez.

És természetesen itt van a másik fajta éhségem is, aminek már nem egy vad, hanem egy igazi fenevad az áldozata. Sajnálom Dereket. Tényleg, őszintén. Nehéz velem lépést tartani, de úgy látszik a kémia egy pillanatra sem hagy alább, sőt... Amikor csak a közelemben van, szinte úgy érzem, hogy menten felgyulladok.

Egyszóval, ezek lennének a legfőbb problémáim. Jelen esetben fogalmam sincs, miért jött Dr. Bischop, mindenesetre örülök, hogy meglátogatott minket.

- Emily hívott – közölte velünk a doktor, amikor már kapott egy kis levegőt a szorításomtól.

- Emily? Miért? - kérdeztem.

- Talán valami baj van? - Helyezkedett ülő pozícióba Derek a kanapén, majd felállt, és mellém sétált. Tenyerét óvatosan a hasamra helyezte, tudatva ezzel kérdése tárgyát.

- Minden a legnagyobb rendben, ne aggódjatok. Látom, tökéletesen fejlődtök – konstatálta Duncan, amint lassan végigfuttatta rajtam a tekintetét. Derek halkan a fülembe morrant, ami a doktort mosolygásra késztette. - Szóval, a drága nagyanyád gyönyörűen vezeti a babaváró naptáradat.

- Nem is tudtam, hogy olyan is van – vontam vállat nevetve.

- Nem is kell, hogy legyen, viszont lassan már a harmadik hónapot tapossuk, így itt az ideje, hogy kiderítsük a baba nemét – mosolyodott el a doktor. Egyfajta izgatottságot véltem felfedezi barna szemeiben, valamint a hangjában. Orvosként ez biztos mindig egy csodás pillanat a számára.

***

 *Derek szemszöge*

- Derek, nézd de gyönyörű – állapította meg Molly a monitort figyelve, könnybe lábadt szemekkel. - Ott a kisbabánk. - Dr. Bischop bólintott, hogy ha szeretnék, nyugodtan álljak csak oda mellé, így én is tökéletesen nyomon tudom majd követni gyermekünk apró mozdulatait.

- Kicsit szemtelenkedik velünk – nevetett fel Duncan. - Nem akarja megmutatni nekünk.

- Azon nem csodálkozom – löktem oda félvállról a doktornak. Nem szeretem azt a szagot, ami belőle árad. Oda van Molly-ért, érzem rajta.

- Ne légy már ilyen Derek – szólalt meg Laura mosolyogva az ajtófélfának támaszkodva. Emily és Richard szintúgy velünk voltak. A szalmaszőke hajú nő folyamatosan, elérzékenyülve figyelte a jövendőbeli trónörököst.

- Olálá! – kiáltotta el magát hirtelen Dr. Bischop. - Most megvagy. Látjátok? - fordult felénk.

 Bármennyire is erőlködtem, fogalmam sem volt, mit kellene látnom. A doktorra néztem, majd megráztam a fejem. Richardra pillantottam, a másik férfira a teremben. Elnézve az arcát, kicsit megnyugodtam. Ezek szerint nem csak én nem látom a lényeget. Az idős Hales kereszbefont karral állt Emily mellett, majd miután feltűnt neki is az értetlenségem, egy félmosollyal az arcán rám kacsintott.

- Enyje, fiúk! Hát nem látjátok? - zökkentett ki Emily a merengésemből. Ismét Richardra néztem, majd vállfelvonással a másik Hales-re meredtem. Hogy a fenébe lehet a nőknek ilyen jó szeme az apró részletekhez? - Kisfiú – jelentette ki, majd Molly-hoz szaladt, és arcon puszilta.

- Így van – mosolyodott el Duncan, majd tenyerét a vállamra helyezte, ami nem tetszett. Nagyon nem. De ebben az esetben egyáltalán nem érdekelt. - Gratulálok, apuka!

- Gondolkodtatok már neveken? - kérdezte izgatottan Laura, aki szintúgy közelebb lépett hozzánk.

- Hát, az az igazság... - kezdett bele Molly. - Még nem – majd rám pillantott.

- Talán Dereknek szeretnéd elnevezni? - kacarászott Laura.

- Még viccnek is rossz lenne – tört ki belőlem is egy elfojtott nevetés, majd Molly mellé ültem az ágyra. Kezét lágyan magamhoz emelve egy csókot leheltem puha bőrére. - Te döntesz.

Szerintem ő már igenis gondolkodott rajta korábban, milyen nevek merülnének fel, ha már biztosak leszünk a baba nemében. Szemei csak úgy csillogtak a kijelentésem hallatán. Nem is várakoztatott meg bennünket a válaszával.

- Richard, kérlek, gyere közelebb te is. - Az említett férfi felvont szemöldökkel mellénk lépett, majd Molly a következő kérdését intézte hozzá: - Hogy hívták az édesapádat?

- Miért olyan fontos ez? - kérdezte összeszűkült szemmel.

- A két vérvonalnak fent kell maradnia – mosolyodott el lágyan Molly. - A Hale-hez ragaszkodom – nézett rám gyengéden. Férfiból vagyok, a fenébe is, de ez a mondata még az én lelkemet is megremegtette. Lesz egy kisfiam, aki a Hale-ek családját erősíti majd. Mindent megteszek, hogy egy megingathatatlan, magabiztos vérfarkast neveljek belőle.

- Nem hiszem, hogy...

- Richard – csattant fel csilingelően Emily hangja. - Az unokád így kívánja. Nick, a fiad örököse kéri ezt tőled. - A hollófekete hajú férfi bólintott egyet.

- Elijah. Így hívták édesapámat - bökte ki végül magabiztos hangon.

- Hmm, Elijah – gondolkodott hangosan Molly.

- Nekem nem tetszik – szaladt ki Laura száján.

- Az Elijah valóban kissé ódivatúan hangzik, de... - bólogatott Molly, majd hirtelen elmosolyodott. - Mit szólnátok az Eli-hoz? Talán kicsit maibb a hangzása.

- Eli Hale – ízlelgette a furcsa nevet Laura, miközben mutatóujjával az ajkain körözött. - Így már barátságosabban hangzik – majd közelebb lépett az ágyhoz, és Molly pocakjába suttogott. - Alig várom, hogy megismerjelek, kicsi Eli.

***

Éjszaka, a nyitott ablakon keresztül beszűrődő tücskök halk nászzenéjét nővérem vonyítása szakította félbe, aztán egy másik, majd pedig egy harmadik vérfarkasé. Felismertem mindkettőt. Tyler és Ryan volt az. Tudtam, hogy Laura épp a feltérképezendő területet mutatja meg nekik. Emberként hiába voltak nézeteltéréseink, farkasként ez mind semmivé foszlott. Jelenleg egy életcélunk volt: megvédeni falkánk új tagját, születése előtt, majd pedig azután is.

Most én voltam az, akinek a száját egy gondterhelt sóhaj hagyta el. Az ágy halkan megreccsent, ahogy a bal oldalamra fordultam. Molly csendben szuszogott mellettem, de ezzel ellentétben a szívverése már kevésbé sem volt olyan nyugodtnak mondható. Hogy csillapítsam dübörgő szívének nyughatatlan táncát, hátulról védelmezően átöleltem őt, majd fedetlen combját kezdtem el simogatni. Most tűnt csak fel, mennyire lángol a bőre. Lágyan a hálóingje alá csúsztattam a tenyerem, ahol fehérneműjének csipkés szegélyének játszadozásával ütöttem el az időt. Valamiért nem jött álom a szememre.

Hallottam, ahogy Molly mély levegőt vesz, és gondterhelten kifújja azt. Még közelebb bújtam hozzá, majd egy lassú mozdulattal a füle mögé csókoltam. Furcsa illatok lengték körbe, de nem tudtam volna pontosan megmondani, hogy mik is azok. Kivételesen most én voltam az, akinek a fantáziája más utakon járt, de éreztem rajta, hogy valami nem hagyja nyugodni. Ezért van ez a szapora szívverés is.

- Mi az, ami bánt? - suttogtam a fülébe, mire ő lassan felém fordult, és a szemembe nézett olyan mélyreható pillantással, amit csak egy csókkal tudtam viszonozni. Majd ahogy elszakadtunk egymástól, ismét farkasszemet nézett velem.

- Meg fogsz gyűlölni ezért – kezdte halkan, mire egy könnycsepp gördült le az arcán.

- Nincs a világon olyan ok, amiért gyűlölni tudnálak – húztam lágyan magamhoz, mire a válasz egy halk zokogás volt. - Molly, mi a baj?

- Ryan és én... - duruzsolta a mellkasomba. - Derek, mi...

- Csókolóztatok, tudom – fejeztem be a mondatát.

- Te tudtad? - húzódott el tőlem kisírt szemekkel, majd csodálkozva rám pillantott. Bólintottam. - Mióta?

- Egy hete sikerült mindkettejükkel beszélnem. Tyler engem is megkeresett még korábban – jelentettem ki szemforgatva. Hogy őszinte legyek, nem nagyon örültem a megkeresésének. Nem az én dolgom a hisztis tinik kibékítése, de ettől eltekintve Zoe-val volt egy elég kényes, lezáratlan ügyünk.

- Derek, én annyira sajnálom. - A könnyei csak úgy záporoztak, amikor újra és újra rám bátorkodott pillantani. Valamiért kerülte a tekintetem. Talán a szégyenérzet, vagy valami más volt az oka? Nem tudom.

-Molly, beszélned kell velük.

- Már te is kezded? - kérdezte egy csöppnyi idegességgel a hangjában.

- Bármennyire is ripacs, igaza van Tylernek. Ők a te falkád, és tudom, mennyire fontosak neked. A barátaid, Molly.

- De Derek, én... - Mutatóujjammal belé fojtottam a szót.

- Miattam ne aggódj. Egy óvatlan csók miatt még nem fogom leszabni senkinek sem a fejét – küldtem egy félmosolyt felé, mire kijelentésemmel sikerült megnevettetnem.

- Ez biztató – kacagta.

- Sőt, Zoe-t olyannyira felzaklatta, amit a szülei tettek veled, hogy elköltözött otthonról egy kisebb albérletbe, és még az egyetem előtt munkába állt. Találd ki, hol? - simítottam végig hosszú, szőke haján.

- Csak nem a bisztróban? - kérdezte csillogó szemekkel.

- De bizony ott – suttogtam halvány rózsaszín ajkaira, mire halkan felnyögött, végül szúrós tekintetét az enyémbe fúrta. - Talán valami rosszat mondtam?

- Ha nem ismernélek, azt hinném, jobban megérted Zoe-t, mint én.

- Molly, ugye most nem gondolod azt, hogy én meg ő...? - ültem fel az ágyban. Mozdulatomat ő is követte. Lehetnék akár ilyen is, igen. De ő sokkal többet jelent nekem, minthogy egyéjszakás kalandokba bonyolódjak. Sosem tenném ezt vele!

- Miért? Szerinted Zoe nem vonzó lány? - Nem értettem a kérdését. Mit akar ezzel elérni?

- Derek, válaszolj a kérdésemre – nézett rám szigorúan, majd mikor válaszként csak megráztam a fejem, halkan rám morrant. Másodpercek múlva pedig már egy vérbeli Alfával néztem farkasszemet.

Már megint a hormonok – gondoltam magamban szemforgatva. - És még négy hónap...

Nem a legbátrabb döntés egy Alfával dacolni, de az a lány, akivel minden éjjel megosztom az ágyamat, nem engedett a kiállásából. Birtoklóan az ölembe mászott, végül a vörös helyett már egy gyönyörű, égszínkék szempár pislogott rám.

- Szóval? - mozdult meg lágyan csípőjével az ágyékom felett. Ilyenkor merjen rosszat mondani az ember.

- Molly – szorítottam meg enyhén a felkarját. Mozdulatlan testtartással várta a válaszom. - Számomra rajtad kívül nem létezik más. Hiába teszel fel ilyen fogós kérdéseket, az érzéseim irántad megingathatatlanok. - Amit mondtam, komolyan is gondoltam, de úgy tűnt, Molly-t nem igazán sikerült meggyőznöm efelől. Legalábbis az arcvonásai nem ezt tükrözték. Lassan az arcomhoz hajolt, majd újra megvillantotta alfa tekintetét.

- Nagyon helyes – suttogta a fülembe. - Máskülönben meg kell, hogy öljelek. - Még az ütő is megállt bennem, olyan nyomatékkal hangsúlyozta ki az utolsó mondatát. Egy kis hatásszünet után kacagva hátravetette a fejét, majd ismét a szemembe nézett. - Te most komolyan megijedtél?

- Egy pillanatra el is hittem – vettem egy mély levegőt. Próbáltam higgadtságot sugározni felé. Az utóbbi időben is voltak furcsa hangulatingadozásai, de ehhez hasonló még sohasem.

- Mindketten érezzük a közelgő teliholdat – simított végig gömbölyödő pocakján. –, és ez megrémiszt – majd könnyei újra záporozni kezdtek. Lágyan megcirógattam a hátát, és lejjebb csúszva az ágyon, megpróbáltam kényelembe helyezni mindhármunkat.

- Nem lesz semmi baj – csókoltam bele szőke hajába. - Én mindig itt leszek. Mindkettőtöknek.

32. fejezet (18+)

*Molly szemszöge*

Álmomban puha pázsiton feküdtem, ahonnét gyönyörű látványt nyújtott a hold ragyogó fénye az éjszakai égbolton. Aztán váltott a kép, mert már nem voltam egyedül. Derek is velem volt, és egy pléden egymásba gabalyodva, őrült hévvel szeretkeztünk. Majd hirtelen valami kirángatott a csodás álomképből a valóságba. Lassan kinyitottam a szemeimet, fejemet bal oldalamra fordítva. De Derek nem volt mellettem. Hova mehetett?

Nem kellett több, csak pár másodperc, és már meg is éreztem őt a takaró alatt, mire ösztönösen alsó ajkamba haraptam. Lágyan kényeztetett, és eszembe sem volt megzavarni. Igen, azt hiszem egy kicsit még álomszuszéknak kellene tettetnem magam. Annyira jó! Istenem!

Éreztem, ahogy ujjaival óvatosan belém hatol, majd egyre intenzívebben mozgatja őket, miközben a nyelvével lassan végigsiklott combom belső felén. Kérlek, ne hagyd abba! Ez életem legjobb ébresztője!

Percek múlva már bal kezével is kalandtúrára indult, egyenesen a melleim felé. Az hiszem, most már felesleges tovább tettetnem magam. Bolond lennék, ha ezek után nem hagynám, hogy a magáévá tegyen. Lassan felemeltem a paplant, és egy pajkos mosollyal üdvözöltem gyönyöröm reggeli okozóját.

- Szia – suttogtam a lábam között ügyeskedő farkasomnak. Mondhatnám azt, hogy megleptem, de szerintem már számított rám. 

- Szia - jelent meg egy csibészes mosoly ajkainak sarkában.

- Gyere ide – csalogattam meztelen testemre a szikrázó kék szempár tulajdonosát. Felkészülten vártam, hogy újra birtokba vegyen az ajkaival, a kezeivel és a férfiasságával. - Amit ott az előbb csináltál... - sóhajtottam fel, ahogy felajzottan a nyakamba harapott. - Máskor is el tudnám viselni.

- Neked bármikor – csókolt meg. Miközben nyelveink őrült kergetőzésbe kezdtek, lábaimat ösztönösen a csípője köré fontam. Így már semmi sem vetett gátat közénk. Halk nyögés hagyta el a számat, amikor Derek végre belém hatolt. Lehunytam a szemem, s közben az őrült hévvel átélt álmom elevenedett meg lelki szemeim előtt.

- Látni akarom – suttogta a fülembe, majd az ágy közepén az ölébe vont, és úgy folytatta tovább, miközben lágy, apró csókokat szórt fedetlen melleimre.

- Tessék? - lihegtem a nyakába.

- Látni akarom a gyönyört a szemedben, amikor elmész. - Ezt az egy mondatot olyan mély, szexualitást sugárzó hanglejtéssel ejtette ki, hogy egyből egy melegségi hullám vágtatott át lángoló testemen. Majd mintha a mennyországban lennék, robbanó fehérség vett körül, és az övé voltam. Újra. Hüvelykujját ajkaimon keresztül a számba csúsztatta, amit ösztönösen, egy sóhaj kíséretében kelepcébe zártam. - Az enyém vagy, csakis az enyém – hörögte izgalmi állapotában.

- Örökké – majd egy elfojtott sikoly hagyta el a számat, mire Derek újra megcsókolt, és egy gyors mozdulattal hasra fordított a matrac tetején. Lehet ezt még tovább fokozni? Igen, ő tudta. Csípőm mellett megtámaszkodva, hátulról olvadtunk egybe, ami újabb intenzív gyönyörhullámot idézett elő belőlem.

*** 

Igen, ma kicsit túlságosan is fel voltam töltődve, és igen, ma eldöntöttem, hogy nem akarok tovább punnyadni. Derek délutáni körúton volt, így tökéletesnek láttam a pillanatot, hogy elkezdjem a szabadtéri sportolást. Végül is, amíg ő kint lesz, senki sem árthat nekem. Úgyis megérezné.

Gyorsan felkaptam magamra egy fekete, sztreccs rövidnadrágot, és egy neonrózsaszín, masszív sportmelltartót. Hiába, ahogy a kisfarkas nőtt és fejlődött, úgy vele együtt a melleim is. Muszáj volt őket stabilan lerögzítenem, főleg ha elsőre egy igencsak aktív mozgásformát választottam a mai napra magamnak. Hajamat szoros copfba fontam, mivel futni indultam az erdőbe.

A szobaajtón kilépve nagyszüleimet pillantottam meg, akik komótosan, egy-egy pohár vörösbor mellett beszélgettek a kanapén. Richard tekintete egyből mosolygóssá vált a kisugárzásomtól, ahogy észrevett. Tudtam, mire gondolhat most. Valahogy, ha Derekkel vagyok, mindig elfelejtem, hogy nem csak mi lakunk ebben a házban. Néha jó lenne egy hangszigetelt szoba is, de ez nem kívánságműsor.

- Hová indulsz? - kérdezte mosolyogva Emily.

- Futni – hadartam, miközben már az edzőcipőmet húztam, majd ahogy elkészültem, lepattantam melléjük a kanapéra. - Örülök, hogy itt vagytok – öleltem meg mindkettőjüket mosolyogva.

- Dereké most a terep – húzódott Richard szája egy félmosolyra.

- Tudom – pattantam fel boldogan.

- Azért ha lehet, a környéket ne verjétek fel – kortyolt bele komoly arckifejezéssel a borába nagyapám.

- Richard, mintha te nem lángolnál így értem – lépett erős jelzéssel szerelme lábfejére Emily, majd mosolyogva felém fordult. - Ne is foglalkozz vele – legyintett. - Vigyázzatok magatokra.

- Úgy lesz – mosolyogtam vissza. - Sziasztok – vettem pillanatnyi búcsút a két vérfarkastól, és hatalmas mosollyal az arcomon kinyitottam a bejárati ajtót, majd megtorpantam.

- Szia Molly! - Tyler csillogó, mélybarna szemeivel találtam szembe magamat.

- Tyler! Szia! Laura-t keresed?

- Hát, az az igazság, hogy hozzád jöttem – vakarta meg zavarában a tarkóját.

- Most nem épp a legalkalmasabb, de ha gyors leszel... - siettettem. A nyári nap kellemesen égette a bőrömet a verandán keresztül.

- Beszélned kell velük, Molly. Ők a te falkádhoz tartoznak. Történt, ami történt...

- Tyler, figyelj, semmi bajom velük, de még magam sem tudom, mi az igazság. A drágalátos barátnőm konkrétan majdnem megerőszakolta Dereket a női mosdóban, a Bétám pedig szerelmet vallott nekem. - Igen, akarattal nem ejtettem ki egyikük nevét sem.

- Ryan egy idióta, mert még mindig reménykedik. Egyszer talán majd elenged, de Zoe... ő nem rossz ember, és azért valljuk be, frissen belecsöppenni ebbe a természetfeletti világba, nem egyszerű. - Próbált meggyőzni, de most tényleg nem akartam ezzel foglalkozni.

- Szóval most akkor te leszel a hírvivő? - fontam keresztbe a karjaimat a mellkasom előtt. Tyler bólintott, majd tekintetét gyorsan végigfuttatta rajtam.

- Egyébként hová indulsz ilyen lengén?

- Nem egyértelmű? - kérdeztem szemforgatva, majd ahogy láttam Tyler értetlen tekintetét, saját magam válaszoltam a feltett kérdésemre. - Futni.

- Ó! Sok szerencsét – nevette el magát, majd beszállt a kocsijába, és elhajtott.

Gyorsan túltettem magam Tyler látogatásán, majd egy rövid bemelegítés után, már egy közepes tempóban futottam egyenesen az erdő szívében. Minden egyes lépésem közben úgy éreztem, mintha valaki követne. Elmosolyodtam magamban. Bár nem éreztem semmiféle szagot sem, szinte biztos voltam benne, hogy Derek jár a nyomomban. 

Az utolsó pár méterre a leggyorsabb sebességre kapcsoltam, ami csak kitellett belőlem. Éreztem, ahogy elönt az adrenalin, az izmaim pedig megfeszülnek. Ezt az öröm által felfokozott érzést egy aprócska fájdalom szakította félbe, ami alighanem a kis csöppségtől jöhetett. Abban a pillanatban meg is álltam, nem futottam már tovább.

Mély levegővételek közepette egy fa törzsének támasztottam a hátamat, és dübörgő szívemmel a mellkasomban a pocakomat kezdtem el simogatni.

- Sajnálom – suttogtam a még meg nem született gyermekemnek, majd ahogy rendeződött a pulzusom, nyújtani kezdtem. Kicsit nagyobb terpeszbe álltam, és óvatosan előrehajoltam, elérve ezzel az avaros talajt. Éreztem, ahogy a lábam hátsó részén lévő izmaim egyre jobban megnyúlnak és ellazulnak.

- Nem gondoltam volna, hogy a teliholdnál van gyönyörűbb látvány is – szólalt meg szinte a semmiből egy mély hang. Hirtelen reagálva megfordultam, és támadásra készen, kiélezett karmokkal néztem szembe a fa törzsének támaszkodó férfival. Fekete bőrdzsekit, farmert és bakancsot viselt, kezében pedig egy bukósisak pihent.

- Ki vagy te? - vicsorogtam rá. Nem voltam biztos benne, de valahol sejtettem, hogy nem egy egyszerű emberrel van dolgom.

- Nyugi, Molly – lökte el magát a fa törzsétől, majd egy lépést tett felém, mire én automatikusan hátrálni kezdtem. 

- Sosem bántanék egy családtagot – majd megvillantva vörös vérfarkas tekintetét, rám mosolygott. - Damien Hales – mutatkozott be egy csibészes mosoly kíséretében, mire újabb lépéseket tett felém. Akcentusa Richardéhoz volt hasonló.

- Családtag vagy sem, nem bízom meg benned. És különben is ez...

- Ez magánterület! - Hallottam meg Derek karakán hangját a közelemben. Mire a hang irányába fordultam, már ott is volt mellett, és védelmezően maga mögé tolt. - Jól vagy? - Magabiztosan bólintottam, de még mindig nem húztam vissza a karmaimat, ahogyan az agyaraimat sem.

- Biztos te vagy Derek – suhant át egy furcsa árny a férfi arcán, ahogy végigmérte védelmezőmet.

- Igen – horkantott fel semmittelen arckifejezéssel. - És te ki a fene vagy?

- Molly már tudja. Nem igaz? - kacsintott felém.

- Te ismered ezt az embert? - nézett rám szúrós tekintettel.

- Csak a nevét tudom, és azt, hogy Alfa – tettem hozzá félve.

- Egy Alfa? Itt? Falka nélkül? - kérdezte Derek döbbenten, ugyanakkor kissé feszülten is.

- Nem akarom megzavarni a turbékolásotokat, de a drága bátyámat keresem – szólalt meg siettetve az előttünk álló vérfarkas, megvillantva hegyes fogait. - És alighanem ti tudjátok, merre találom.

- Molly, menj, és figyelmeztesd Richardékat. Addig én itt maradok és... - Már épp indulni akartam, amikor egy gúnyos kacaj hagyta el az idős Alfa száját.

- És mi lesz, kölyök? Nem akarok bántani senkit sem. Mindössze csak azt akarom, hogy újra egy család legyünk a drága testvéremmel.

- Molly, indulj! - utasított nyomatékkal a hangjában Derek. Nem is vártam egy másodpercet sem. Rohantam, ahogy csak a lábam bírta. Vissza sem néztem. Csak reménykedni tudtam, hogy Dereknek valóban nem esik bántódása. Furcsa érzések kavarogtak bennem az idegen vérfarkast illetően, amiket még magam sem tudtam hová tenni. Most csak az számított, hogy Richard tudjon róla. Feltéve, ha tényleg az, akinek mondja magát.

Vad erővel rontottam be a bejárati ajtón. Gyorsan körbepillantottam a nappaliban. Nyoma sem volt az nagyszüleimnek. Aztán egy pillanatra megéreztem az illatukat, valahogy más volt az eddigi megszokottnál, de ebben a szorult helyzetben valahogy nem tudott érdekelni. Egyenesen az emeleti szobájuk felé vettem az irányt. Nem törődve az illedelmes szokásokkal, kopogás nélkül vágódtam be az ajtón, ami kár volt. Ugyanis épp egy szenvedélytől izzó együttlét előszelét zavartam meg. Tehát akkor ez volt az a különös illat. Jól van, Molly! Legalább fejlődsz, de legközelebb azért kopogj.

- Ó, istenem! - csuktam be magam mögött a kopott fa ajtót, majd hátamat nekitámasztva folytattam. - Ne haragudjatok, de ez a dolog nem várhat.

- Mi az? - nyitott ajtót morcosan Richard perceken belül. Hát, ha engem is megzavartak volna, én valószínűleg nem lettem volna ennyire nyugodt. De ő más volt. Kimért és határozott. - Miért lihegsz annyira? - sürgetett a válaszra várva.

- Nem tudom igaz-e... de van egy öcséd? - Választ azonban hiába vártam. Richard szó szerint rám csukta az ajtót. Ez most mégis mi a fene volt? - Kélek, hallgass meg! - dörömböltem be a szoba ajtaján. Ingerült voltam. Ha bántani fogja, én sosem bocsátom meg magamnak. - Derek küldött, hogy szóljak nektek... ő... ott maradt. Az erdőben. Vele – remegtem.

A szobában csend volt, mintha egy lélek sem lenne bent. Ideges voltam, és lassan a dühömet átvette a rettegés. A rettegés, amit nem engedhettem meg, hogy irányítson. 

- Az istenit neki! - Hallottam meg egyszer csak Richard dühtől tajtékzó hangját. - A fenébe is!

- Kérlek, nyugodj meg szerelmem – csitítgatta lágy hangján Emily.

- Minden rendben? - bátorkodtam feltenni kintről a kérdést, majd hirtelen újra kinyílt az ajtó, és acélkéken szikrázó szemekkel Richard meredt rám.

- Itt van – sziszegte.

- Hol itt? Mármint a házban? - kapkodtam a fejem a lépcső és Richard ragyogó, vérfarkas tekintete között. Derek! A gondolatra villámgyorsan leszaladtam a földszintre, majd ahogy megpillantottam őt, lendületből a nyakába ugrottam. Megfeledkezve az idegen vérfarkasról, hosszú, aggodalmakkal teli csókot leheltem Derek ajkaira.

- Khm – köszörülte meg a torkát a magas férfi, aki még mindig az ajtó küszöbén állt. Nem lépett beljebb. - Mondtam, hogy nem fogok bántani senkit sem – kacsintott felénk, majd hirtelen arca komollyá vált. Tudtam is, hogy miért. Még a hátamon is éreztem Richard égető pillantását, és a szag, ami körüllengte igazi düh és aggodalom keveréke volt. - Drága bátyám – bólintott illedelmesen testvére felé.

- Öcsém – sziszegte Richard, miközben Emily-vel karöltve mellénk sétált. 

- Mit keresel itt? Londonban lenne a helyed.

- Ahogy neked is – válaszolt kimérten a fiatalabb testvér.

- Az én helyzetem más – nyomatékosította az idősebbik Hales.

- Azt látom – vetett egy gyors pillantást rám az ajtóban álló férfi, majd idegességét színlelve folytatta: - Nem is említetted, hogy Nicknek lánya született. Ráadásul vérfarkas – nyalta meg a szája szélét ösztönösen, mint aki a desszerthez készülődik.

- Mit akarsz? - morogta Richard. A hangulat kezdett a tetőfokára hágni az aprócska faház szikár falai között. 

- Damien, kérlek – suttogta alig hallhatóan Emily, miközben erősen szorította férje kezét, nehogy valami elhamarkodott lépést tegyen. A sötét, göndör hajú férfi szúrós tekintetét lassan végigfuttatta a ház lakóin, majd pillantása megállapodott rajtam. Kirázott a hideg attól, ahogy rám nézett. Ösztönösen Derek háta mögé léptem.

- Molly-nak már említettem – majd felsóhajtott, és folytatta: - Szeretném, ha újra egy család lennénk. Tegyük félre a régi, őrült hagyományokat, ígéreteket.

- Az összeset? - húzta ki magát a hollófekete hajú férfi.

- Az összeset – húzódott félmosolyra az idegen szája.

A gondolatok ide-oda cikáztak a fejemben, miközben a két testvért figyeltem. Túlságosan is ellenségesek voltak egymással. Talán valami történhetett a múltban, ami az évek alatt szétválasztotta őket? Richard arcát elnézve, nem is kis dologról lehetett szó. És mégis miféle hagyományokról beszélnek? Akár meg is kérdezhetném, hiszen részben én is ehhez a vérvonalhoz tartozom, édesapám révén. Vettem a bátorságot, és Derek takarása mögül kilépve, a két férfi közé álltam. Kérdőn néztek rám, ahogy szólásra nyitottam a számat.

- Mégis miféle hagyományokról lenne szó? - Bátornak akartam tűnni, de csak halk szavak hagyták el az ajkaimat. Damien szemei felcsillantak kérdésem hallatán, míg Richard halkan felmordult, amint a küszöböt átlépve felém indult. Derek egyből mellém lépett, mire a férfi megtorpant, majd mélyet szippantott a levegőbe. Arca egy pillanatra összerándult a hirtelen jött dühtől, amit bármennyire is próbált, nem tudott leplezni.

- Szóval már elkéstem – hörögte mély akcentussal. Fogalmam sem volt, miről beszél, de a kijelentésére Richard tépőfogai megnyúltak, és bősz ordítással jelezte, hogy nem szívesen látott vendég a házban. - Tipikus – horkantott fel, majd vérvörös tekintetét megvillantva, arcán az átváltozás jelei kezdtek megjelenni. Damien vérfarkas énje azonban más volt. Bőre koromfeketére váltott, karmai megnyúltak, éles agyaraival egyetemben. - Azt hiszed, nálad van a hatalom? - Eltorzult hangjába még a ház is beleremegett.

- Takarodj az otthonomból! Bárki is vagy. - Az idősebbik Hale szinte a semmiből jelent meg a bejáratnál. Derek nővére magabiztosan lépett fel az idegennel szemben. Bármennyire is bestiális kinézettel rendelkezett, a lány egy pillanatra sem futamodott meg. Nem tudom, Damien milyen indíttatásból fogta vissza a dühét, de Laura-t meglátva valami megváltozott benne.

- Te nem lehetsz életben – fordult a lány felé. - Lehetetlen. - Arcára döbbenet ült ki, miközben farkas énje háttérbe szorult, és már teljes emberként állt Laura előtt.

- Márpedig igenis élek. Ki vagy te? - kérdezte Derek nővére összeszűkült szemmel.

- Az arcod az övé – közelített az idősebb Hale felé a férfi, mire ő egy lépéssel hátrébb távolodott.

- Takarodj az otthonunkból! Nem mondom el még egyszer – sziszegte az idegen felé, majd vérvörös tekintettel, parancsolóan a szemébe nézett.

- Ahogy látom, nem csak az arca, hanem az ereje is – húzta ki magát Richard öccse, majd fölényes tekintettel újra végignézett rajtunk. - Még nem végeztünk – szikrázó tekintetét alighanem az enyémbe fúrta, mire Laura rávicsorgott, és kérdés nélkül elhagyta a házat.