31. fejezet (18+)

 *Derek szemszöge*

Akartam őt. Olyannyira, hogy azt hittem - a sok szörnyű dolog ellenére -, megint lehet egy csodásan eltöltött éjszakánk. Nálam is beütött a teljes képzavar. Már nem tudtam, mi a valóság, és mi nem az. Dühös voltam, szomorú és egyben magányos is. Elvesztettem azt a lányt, aki már régóta sokkal többet jelentett számomra, mint holmi védencet. Valóban elvesztettem volna? És a közös gyermekünk? Ugye ő nem...?

-  Molly, kérlek, figyelj rám – ráztam meg lágyan a zokogó lányt, vállainál fogva. Tekintetem ide -oda ugrált idegességemben az arca és hasa között. - Ugye a babánknak nem esett baja? Kérlek mondd, hogy legalább őt nem bántották. - Az ereimben csak úgy lüktetett a vérszomj.  Muszáj volt visszafognom magam, mert ha nem teszem, a végzős bál egy hatalmas vérfürdőbe fog torkollni.

- Baba? Milyen baba? - kérdezte kikerekedett szemekkel. - Terhes vagyok? Van egy ... van egy közös...? - Olyannyira sokkos állapotba került, hogy lassan, álló helyzetében elkezdett összegörnyedni, mint aki erős fájdalmakkal küszködik.

- Rá sem emlékszel? - Jött az újabb borzalmas felismerés. Lehet azért törölték az emlékezetéből őt is, mert ...? Az is lehet, hogy...? Istenem, kérlek, csak ezt ne tedd velünk!

- Van egy babánk? - Egyfolytában csak ezt az egy kérdést hajtogatta, miközben próbáltam óvatosan kivezetni a bulizó tömegből. 

Laura-t láttam meg hirtelen a bejáratnál: aggódó tekintettel meredt ránk. Jobbkor nem is jelenhetett volna meg. Szükségem volt a segítségére. Pillanatokon belül Tyler is ott termett, és már ketten támogattuk Mollyt kifelé menet.Néhány diák kikerekedett szemekkel vizslatott minket, ahogy elhaladtunk mellettük, de szerencsére csak azt hitték az alkohol ártott meg a szőke lánynak.

- Csak tarts ki – súgtam oda Mollynak. Tyler hirtelen felém kapta a fejét.

- Mi történt vele?

- Teljesen sokkot kapott – vettem egy mély levegőt, majd folytattam. - Semmire sem emlékszik.

- Hogy érted azt, hogy semmire? - hadarta Tyler.

- Rám, a babára... velünk kapcsolatban abszolút semmire. Én ezt nem értem – tettem hozzá halkan, majd egy szúró fájdalmat éreztem a mellkasomban, aminek következtében megbotlottam. Nővérem időben elkapott.

- Derek, minden rendben veled?

- Kérlek, hívd Emilyt. Szükségünk van Dr. Bischopra. Tudnom kell, hogy ... hogy... - Mi ez az egész? Miért remeg minden végtagom? 

- Derek? – szorította meg felkaromat erősen Laura. Nehéz volt úgy támogatnia, hogy közben Molly teste is majdhogynem kicsúszott a kezeim közül. Még szerencse, hogy Tyler is velünk volt. - Hívom máris, csak el ne ess itt nekem. Mindjárt kint vagyunk a parkolóban.

Hatalmasakat pislogtam. Muszáj volt farkas énemet a felszínre hoznom, mert anélkül szinte semmit sem láttam. Mindent tiszta homály fedett.

- Te meg ki a fene vagy? - torpant meg hirtelen Laura, visszarántva ezzel engem is, végül hátrálni kezdett. Tyler sem tett másképp, majd hangos morgás tört fel a torkából.

- Segíteni jöttem – szólalt meg a velünk szemben álló férfi, már amennyire ki tudtam venni a sziluettjét.

- Derek! - Rohant oda hozzánk Emily. Egy szempillantást még vetett az előttünk álló idegenre, majd Molly elé térdelt, és vérvörös tekintetét megvillantva, vizsgálgatni kezdte a lányt. Tehát ő az Alfa? - Testileg semmi baja sincs. Édes istenem, Molly – suttogta a lány meggyötört arcába. - Ki tette ezt veled? És miért?

- Emily... Duncan... - nyögtem fájdalmamban, mintha ezernyi kést szúrnának a szívembe.

- Már szóltam neki. Egy óra, és ott lesz nálatok. Menjünk. Gyorsan! - Sürgetett minket az idő, és valahogy én sem voltam a legjobb állapotomban. De miért? - Damien, ez most nem a legjobb időzítés – tolta el az utunkból az idegent a szalmaszőke hajú nő. Mire félrepillantottam, már ott sem volt. 

A parkolóba egy gyors kanyarral Richard vágódott be, egy számomra szintén új sportkocsival. Kiszállt, majd gyors léptekkel hozzánk szaladt, és az ölébe vette Mollyt.

***

- Minden rendben, Derek? - simított végig hátamon Laura a kanapén ülve, miközben idegességtől remegő lábakkal a szobaajtóra meredve vártam, hogy Dr. Bischop kijöjjön rajta.

- Már túl régóta bent vannak. Én ezt már nem bírom – pattantam fel az ülőgarnitúráról. Szerencsémre, épp nyílt az ajtó, és Duncan lépett ki rajta, nem túl meggyőző arckifejezéssel. - Hogy van? 

- Teljesen jól – válaszolt a doktor, de az arca valamiért túlságosan is aggódó volt. - A baba is – tette hozzá egy halvány mosoly kíséretében.

- De? - sürgettem túlságosan is feszült hanglejtéssel.

- Semmire sem emlékszik, ami hozzád köthető, Derek – jelezte a férfi felém fájdalommal a hangjában.

- Tudom – sóhajtottam. - Bemehetek hozzá?

- Természetesen – bólintott együttérzően. Még meg sem vártam a válaszát, már nyomtam is le a kilincset.

A szobában sötét honolt, csak egy gyertya lobogtatta árva lángját az éjjeliszekrényen. Molly az ágy közepén összekuporodva, kisírt szemekkel meredt rám. Meggyötört arcát látva, engem is elöltött a csontomig hatoló fájdalom érzése. Miért teszik ezt velünk? Miért bántanak minket? Miért nem hagyják, hogy nyugodtan éljünk?

- Derek? - szuszogta szipogva, mire egyből felkaptam a fejem, és az ágyához siettem.

- Itt vagyok – másztam be mögé az ágyba, majd az ölembe húztam őt. Csak úgy remegett a karjaimban. Nyugtatásképpen egy lágy csókot leheltem a feje búbjára. - Itt vagyok – suttogtam újra. Nem tudom miért, de annyira szívemig hatolt ez a látvány, hogy az én szemeim is megteltek könnyel. Mély levegőt véve sikerült visszaszorítanom a torkomat szorongató érzést. Arcomat óvatosan szőke hajkoronájába fúrtam, és még erősebben szorítottam magamhoz remegő testét.

- Azt mondta, ez a gyertya segít az emlékezésben. - Mindketten az ágy mellett pislákoló vastag, zöld viaszgyertyára meredtünk. Egy pillanatra, de csak nagyon halkan, felhorkantottam. Majd biztosan ez fog segíteni – gondoltam magamban szarkasztikusan, de ahogy Molly testbeszédét figyeltem, éreztem, hogy ő hisz benne, és hogy már nem is tűnik annyira zaklatottnak. Nem akartam elvenni a hitét és a reményét iránta.

- Bízom benne – jelentettem ki, bizonytalanságomat elrejtve.

Molly egy szomorú sóhaj kíséretében lejjebb csúszott az ölemben, majd fejét enyhén hátraszegve, rám meresztette égkék szemeit.

- Elmesélnéd? - suttogta bátortalanul a sötét éjszakába.

- Micsodát? - vontam fel lágyan a szemöldököm.

- A történetünket – fúrta fáradt arcát a mellkasomba, majd még egy utolsó pillanatra rám szegezte tekintetét. Bólintottam, végül belekezdtem a hosszú, éjszakába nyúló mesélésbe.

***

*Molly szemszöge*

Napok óta ki sem tettem a lábamat Derek, akarom mondani a közös szobánkból, és egyetlenegy szót sem váltottam senkivel sem. A ház lakói néha rám néztek, élek-e még, de senkivel sem akartam kommunikálni. Még Derekkel sem, ami felettébb elszomorított.

Egyik reggel épp tusoláshoz készülődtem, amikor egy újabb üzenet értesítése jelent meg a telefonom kijelzőjén. Gyorsan rápillantottam, majd nagyot sóhajtva az ágyamra hajítottam a készüléket. Zoe és Ryan megállás nélkül hívogatott engem, legfőképp a drágalátos Bétám.

A fürdőszobai tükör előtt állva csupasz testemet vizsgálgattam. Láthatóan más volt, és az érzés is, hogy egy új élet növekszik bennem. Miért vették el az emlékeimet róla és Derekről?

Szemeimet lehunyva, elhessegettem ezeket a zord gondolatokat a fejemből, és a helyükbe újabb kételyek, valamint emlékképek férkőztek: a bál estéje, a színpad mögötti félhomály, Ryan csókja. Ujjaimmal végigsimítottam ajkaimon, és feltettem magamban a kérdést: miért csókoltam vissza? Nem akarhatom őt, hiszen mindig is Dereket szerettem, de most valahogy, a közös emlékeink nélkül teljesen elveszettnek éreztem magam. Hiába mesélte el a közös, boldog pillanatainkat, a szomorúságainkat és a mindent lángba borító együttléteinket. Egyszerűen csak nehéz volt így a közelében lenni.

- Bent vagy, Molly? - szólt be a fürdőszoba csukott ajtaján keresztül Derek. Pár perc hezitálás után visszaszóltam. Úgyis hallja a szívverésem, hiába maradtam volna csendben.

- Igen – válaszoltam, majd mielőtt beléptem volna a tusolófülkébe, megtorpantam. Tudnia kell Ryanről. - Derek? - szóltam ki kicsit fájdalmasabban, mint ahogy szerettem volna. Az említett személy valószínűleg ezt úgy érzékelhette, hogy valami baj van, mert minden gondolkodás nélkül benyitott, majd ahogy meglátta fedetlen testemet, megtorpant.

- Ne haragudj – fordított hátat egy másodperc alatt.

- Valamit el kell mondanom neked – kezdtem halkan, majd a vállára tettem a kezem, és lassan magam felé fordítottam. Látszott az arcán, hogy keményen meg kell erőltetnie magát a szimpla szemkontaktushoz.

- Nyugodtan tedd a dolgod. Ha végeztél, beszélünk – bólintott.

- De ez nem várhat – haraptam az alsó ajkamba. Nem, inkább mégsem akarom neki elmondani. Megfutamodtam. Ha megtudja, lehet többé a szemembe se tud majd nézni, és megvet. Neki sokkal több vesztenivalója van, mint nekem. Neki még ott vannak a közös emlékeink...

Tenyereit lassan a csípőm két oldalára vezettem, miközben egy pillanatra sem eresztettem el a tekintetét. Derek arcára nem sok érzelem ült ki, de egy valami nagyon is. Küzdött. Kívánt is, meg nem is. Meg akart csókolni, meg nem is.

- Nem muszáj ezt tenned - suttogta a visszafojtott vágytól rekedtes hangján.

- Tudom, de akarom – fontam karjaimat a nyaka köré. - Teremtsünk új emlékeket – suttogtam lágyan az ajkaira. Először óvatosan közelített felém, szinte meg sem csókolt rendesen, de amikor bátortalanul én is visszacsókoltam, éreztem, ahogy elönt a vágy. Mélyen magamba szippantottam Derek illatát, majd egy hangos sóhajjal kifújtam a levegőt, és kéken ragyogó szemeibe néztem. Ezzel a pillantásával bármikor el tudná feledtetni velem a kételyeket, amik – sajnálatos módon - most sem hagytak magamra. A fenébe is! Nem engedhetem, hogy ezt a pillanatot is tönkretegye egy hülye félreértés.

Újra magamhoz húztam egy hosszú, szenvedélyes csókra. Túl sok gondolat kavargott egyszerre a fejemben. Van egy közös gyermekünk, és alighanem Derek vezetett be ebbe a csodás világba is. Legyen szó a vérfarkas létről, vagy a túlfűtött szexualitásról. Merthogy eddig az volt. Ahogy elmesélte, szinte láttam magam előtt azokat az éjszakákat és nappalokat. Feleslegesen is erőlködöm. Így csak gyötröm magam. Hiába tudom, mi történt velünk, nincs érzelem, ami jelen pillanatban összekötne vele. Csak az égető vágy...

- Minden rendben? - ölelt magához erősen Derek. 

- Persze – húzódtam el tőle, majd a vágytól csillogó szemeibe néztem. Azt akartam, hogy az önsajnálat most a háttérbe szoruljon. Őt akartam. Mindenével együtt.

Egy őrült ötlettől vezérelve, kézen fogtam őt, és úgy, ahogy volt, a tusoló alá húztam.

- Mit csinálsz? - kacagott fel Derek meglepődöttségében, amint megnyitottam a csapot, és a vízzuhatag áztatni kezdte a rajta lévő ruháit.

- Új emlékeket teremtek. Legyen bármilyen őrült, de legalább a miénk – engedtem el egy lágy mosolyt, majd újra magamhoz húztam. Arcát két tenyerem közé fogtam, így álltuk egymás pillantását percekig.

- Legalább levethetem a csurom vizes ruháimat? - törte meg a csendet mély hangján. Válasz hiányában először a bakancsát rúgta le magáról, majd ahogy a pólója szegélye után nyúlt, egy hirtelen mozdulattal megállítottam őt. Derek kérdőn nézett le rám.

- Majd én – suttogtam a ránk zúduló, kellemesen meleg víz által létrehozott pára félhomályában.

Visszakozva a felsőtestére tapadt, vékony anyag után nyúltam. Kínzó lassúsággal fejtettem le róla a nedves ruhadarabot, miközben fejben a kockáit számoltam. Reakcióm láttán Derek halkan elnevette magát.

- Csak azt ne mondd, hogy ezt is elfelejtetted – fonta derekam köré kidolgozott karjait. Zavaromban megköszörültem a torkomat, de nem válaszoltam. Azt hittem, kettőnk közül ő lesz majd az, aki kevesebbet fog beszélni. Mély levegőt vettem, mire Derek ujjai lejjebb vándoroltak, szinte már a fenekemet simogatták. A majdnem forró víz ellenére is kirázott az érintésétől a hideg. - Én nem felejtettem el – ragadott közelebb magához, majd a fülembe suttogott. - Minden porcikádra emlékszem.

Ajkai minden egyes kiejtett szó után súrolták a fülcimpámat. Önkéntelenül egy halk nyögés hagyta el a számat. Már maga a hanglejtése is elég volt ahhoz, hogy - ha fejben nem is, de - ösztöneim segítségével újra a hatalmába kerítsen az a fajta vágyódás, ami a farkasainkat vonzotta magához azon az estén.

Derek félresimította víztől áztatott hajkoronámat, és a nyakamon időzve, csókokkal halmozott el, aztán hirtelen a vállamba harapott, amitől egy vibráló kéjhullám szaladt végig a testemen. Válaszul a hajába markoltam, mire ő szenvedélyesen megcsókolt, és szinte észrevétlenül, két ujját óvatosan belém vezette. Hangosan felnyögtem. Mi a fenét művel?! Atyaég!

- Még mindig akarod? - dörmögte a fülembe, mindeközben egy pillanatra sem hagyott parlagon.

- Fogd be, és még véletlenül se hagyd abba, amit csinálsz – csókoltam vissza nyögdécselve, ahogy ujjaival egyre gyorsabb mozdulatokkal kényeztetett odalent.

- Akarlak, Molly Jefferson – súgta az ajkaimra két csók között, majd az ölébe kapott, és hátamat a hideg csempének döntve úgy éreztem, talán újra szerelembe tudnék vele esni. Vele, aki annak idején a világot jelentette nekem.

30. fejezet

*Derek szemszöge*

A buli helyszínére vezető lépcsőkön lefelé sétálva, szemforgatva nővéremre pillantottam, aki csillogó tekintettel csodálta a báli hangulat díszeit. Laura a bal oldalamon tipegett, belém karolva. Tűzpiros ruhájában úgy nézett ki, mint egy valódi istennő. A testvére vagyok, ez tény, de nem tagadhatom, hogy csodás volt ma este, és ezt a tényállásomat a rövid folyosón italozgató fiúk is megerősítették. Tátott szájjal néztek nővérem után, miközben hallottam, hogy azt találgatják, vajon ki lehet.

- Érzem, hogy kanosak – súgta a fülembe kacarászva.

- Erről csakis te tehetsz – siklott tekintetem boldogságtól ragyogó arcára. - Ez a ruha... túl feltűnő.

- Azért te sem panaszkodhatsz.

- Röhejesen nézek ki ebben az öltönyben – fújtam ki hangosan a levegőt. Kényelmetlenül éreztem magam, hogy a komfortzónámon kívül kellett a ma estét töltenem.

- Jajj, Derek, pedig majdnem úgy nézel ki, mint egy felnőtt férfi. - Hangosan felnevettem. - De csak majdnem – somolygott Laura az orra alatt.

Ahogy beléptünk a terembe, épp egy lassú dal szólt a hangfalakból. Szemem egyből megakadt a színpadon pakolászó fiatal fiúkon, akik Ryan bandájához tartoztak. A hangszereiket rendezgették, hogy minél előbb helyet tudjanak adni a bál DJ-jének, aki már egy pohár itallal a kezében várt a sorára.

- Azta, de dögös valaki! – lépett mellénk tátott szájjal Tyler, jobban mondva inkább nyálcsorgatva. - Laura, baby! Irány az öltöző! Most azonnal – majd magához rántotta, és egy elég mély nyelves csókot adott a nővéremnek.

- Csak ne előttem, kérlek – szólaltam meg szemforgatva.

- Derek, haver. Esküszöm, jól nézel ki – vigyorgott zavarában Tyler, és már tudtam is, hogy miért. Nem volt mellette a lány, akinek az óvására felkértem őt.

- Hol van Molly? - kérdeztem minden köntörfalazás nélkül.

- Hát… ööö… kár, hogy nem voltál itt korábban. Eszméletlenül énekeltek Ryannel – hadarta.

- Hol van? - kezdtem egyre idegesebb lenni.

- Mollyt keresed? - csapódott mellénk Zoe, hirtelen a semmiből. Szó szerint csapódott, mivel olyannyira megcsapta orromat az alkohol szaga, hogy valószínűleg már nem volt színjózan. - Én el tudlak vezetni hozzá – húzta végig mutatóujját jobb felkaromon. Semmittelen arckifejezéssel pillantottam rá, majd nővéremre néztem.

- Laura, keressétek ti is. Ha bármi gyanúsat láttok vagy éreztek, azonnal szóljatok.

- Rendben van – bólintott, majd Tylerbe karolt, és elvegyültek a táncoló diákok között.

- Mutasd az utat – fordultam Molly barátnője felé sietve, mire ő elmosolyodott, és kézen fogva kirángatott a teremből.

Olyan gyorsan húzott végig a rövid folyosón, hogy egy-két félig illuminált állapotú diáknak sikerült erősen nekikoccannom. Még hallottam, ahogy a buli egy erős hangzású diszkózenével kezdetét veszi, majd másodpercek múlva már egy fehér ajtó csapódott be mögöttem. Alighanem a női mosdóban lehettünk. Gyorsan körbefuttattam a tekintetemet az illemhelyiségben, miközben füleltem is, hátha meghallom Molly hangját, de sajnos ő nem volt itt. Ez lenne a csapda? Figyelemelterelés?

- Hol van? - villantottam meg dühömben éles fogaimat. Már nem aggódtam Zoe épsége miatt. Ha tovább szórakozik velem, darabokra szaggatom.

- Jó kezekben – vont vállat, majd közelebb jött hozzám, de ruhájának a szegélyére lépve megbotlott. Nem kellett volna, de automatikusan elkaptam, mire ő ösztönösen az alkaromba markolt. Szemében az alkohol okozta önkívületi állapot tükröződött. - Mennyivel izmosabb vagy, mint Ryan – harapott alsó ajkába.

- Mi ez az egész, Zoe? - mordultam fel. Már nem tudtam magam sokáig türtőztetni.

- Igaz, részeg vagyok, de ezt a lehetőséget azért ki nem hagynám – mosolyodott el kajánul, majd nadrágom övcsatjához kapott, és egy mozdulattal leoldotta rólam. Torkon akartam ragadni, de egy egyszerű mozdulattal kicselezett, és már a lábaim előtt is térdelt. Még fel sem ocsúdtam, amikor hirtelenséggel kivágódott a mosdó ajtaja. Tekintetem egyből a bejárat felé meredt.

- Zoe, valamit el kell mondanom… ó, bocsánat – takarta el szemeit Molly illedelmesen.

- Á, szia Molly! – köszönt barátnőjére igazi lerészegedett diák módjára ez az undorító nőszemély, vagy nem is tudom minek nevezzem. A szőke hajú lány csak olyannyira érezte magát zavarban, mint ahogy bárki más tenné ebben a kényes szituációban, majd egy percnyi hatásszünet után elmosolyodott, és leengedte tenyerét. Tekintetünk találkozott, de nem akadt ki a látottakon. Miért nem?

- Nem is zavarlak benneteket. Jó szórakozást – vonta fel kacagva a szemöldökét, majd ránk csukta az ajtót.

- Azonnal engedj utána - sziszegtem a szemébe, de Zoe nem hagyta abba a zaklatásomat. Jobb kezével még erősebben szorította nadrágom szegélyét, majd egy hirtelen rántással, stabilitásomat kihasználva, felhúzta magát. Itt jött el az a pillanat, amikor vérszomjamnak egyáltalán nem akartam, és nem is tudtam parancsolni. Torkon ragadtam, és harmatgyenge testét az egyik wc csukott ajtajának nyomtam. - Nem tudod, kivel szórakozol - villantottam meg dühtől izzó vérfarkas tekintetemet. Úgy tűnt, ezzel sikerült kissé rendre igazítanom a barna hajú lányt. Zokogni kezdett, majd látva szenvedő arcát, ujjaimat lefejtettem vékony nyakáról. - Bármikor darabokra téphetnélek! - ordítottam könnyektől áztatott arcába, amit a lefolyó sminkje majdhogynem teljesen felismerhetetlenné tett.

- S-sajnálom - pihegte a földön ülve, de nem volt időm a továbbiakban foglalkozni vele. Molly után indultam, magam mögött hagyva lerészegedett, és most már szégyenérzettel a földön zokogó barátnőjét.



*Molly szemszöge*

Nem mondom, hogy nem lepett meg a percekkel ezelőtti látvány, de az a tény, hogy a legjobb barátnőmet az állítólagos ”hozzám tartozó Derekkel” láttam, egy csöppet gondolkodásra késztetett.

Lassan a tornaterem elejében felállított, hatalmas fa alá sétáltam, ahol perceken belül megtaláltam a Zoe-val közösen készített, bolondos fotónkat is a profilképek tömkelegében. Elmosolyodtam. Emlékszem erre az házibulira. Amikor ez a kép készült, mindenki azt hitte, hogy be vagyunk csiccsentve, olyannyira jól éreztük magunkat. Pedig egész éjjel egy csepp alkoholt sem ittunk, sőt a pohárban nem is fehérbor, hanem csak szőlőlé volt. Imádtam, ahogy mi ketten mindig is elvoltunk a magunk kis világában. Rajtunk kívül senki sem értette, miről beszélünk. Valahogy mindig is volt egy közös jelnyelvünk, ami csak ránk tartozott, de most valami megváltozott. Talán mi, talán a körülmények, de éreztem, hogy már  nem osztunk meg mindent egymással.

***

Olyan hatást keltett ez a csodafa, mintha egy élő iskolai évkönyv tárult volna elém. Tenyeremet a led fényekkel körbetekert törzsére fektettem, de csak óvatosan, nehogy véletlenül is feldöntsem ezt a hatalmas monstrumot. Habár, gondolom számítottak rá, hogy nem egy nyugodt társaságba kerül a díszlet, így – a balesetek elkerülése végett - biztos stabil lábakra helyezték. Megmosolyogtatott ez a gondolat egy pillanatra, majd lehunytam a szememet, amikor is újra az a furcsa, szomorú érzés lett úrrá rajtam. És akkor, hirtelen egy ismeretlen ismerős érintését éreztem meg a vállamon. Reflexből - igaz remegő kezekkel, de – az idegen kézfejére fektettem az enyémet, és lassan elnéztem a jobb vállam felett. Tekintetem találkozott az Övével.

Mintha a színpadon zenélő DJ ezt megérezte volna, az eddig tempósan dübörgő zenét egy lassú dal kezdte felváltani, ami minden kételyt kiűzött az elmémből lágy ritmusával.

- Hol hagytad Zoe-t? - mosolyogtam rá zavartan. Ezt most tényleg megkérdeztem? Tőle? A tekintete elég volt ahhoz, hogy tudjam: miattam jött ide.

- Nem emlékeztet ez a fa téged valamire? - hagyta figyelmen kívül az imént feltett kérdésemet, majd ő is a csillagkeretekbe foglalt diákfotókat kezdte el tanulmányozni.

- Igazából... – kezdtem halkan. Valahogy igen, ismerős volt, de nem tudtam hova rakni. - Nem igazán – fordultam immár teljes testemmel feléje. Be kell valljam, amikor utoljára láttam, abban a póló-farmer kombinációban sokkal jobban tetszett, de azért ez az öltöny sem csúfította el. Sajnálatos módon…

- Nekem a szuperhold éjszakáját juttatja az eszembe, amikor minden csak rólunk szólt - suttogta, miközben közelebb hajolt, és kezével lágyan végigsimított az arcomon. - Csak mi ketten... távol a világ zajától...

- Csókolj meg. - Nem tudtam, honnét ötlött fel ez az őrült kérés a fejemben, egyszerűen csak érezni akartam Őt. Talán ha valóban közünk van egymáshoz, ez egy elég meggyőző érv lehet arra, hogy emlékezzek rá. Derek felvont szemöldökkel mosolygott rám, de nem tette meg azt, amit kértem.

- Mi van veled? - kérdezte egy csöppnyi habozással a hangjában, majd zavarba ejtően közel hajolt a nyakamhoz, és mélyet szippantott az illatomból. Arcának melegsége szinte perzselte a bőrömet.

- Kérlek - suttogtam zavaromban, mire egy lágy csókot lehelt fedetlen vállamra. Ajakinak érintésére libabőrös lettem. Neked teljesen elment az eszed, Molly? Egy vadidegent kérsz meg rá, hogy csókoljon meg? Nem, ő nem egy ismeretlen a számomra. Ő az én Derekem! Vagyis abban reménykedem, hogy egy csók majd megold mindent, és az emlékeim valahogy varázsütésre visszatérnek, mint a mesékben.

Karjait óvatosan a derekam köré fonta, miközben arcát a kulcscsontomba fúrta, én pedig válaszul a nyakába karoltam, így ringatóztunk a zene szerelmes dallamára. 

Pár perc múlva akarva-akaratlanul véget ért a lassúzó diákok szerenádja, és a folytatást újra egy vad ritmus vette át. Azt hittem, itt a mi meghitt pillanatunknak is vége szakad, ám Derek nem engedett el. Bal tenyerével hátamon végigsimítva még közelebb húzott magához. Erre a mozdulatára egy pillanatra bennem rekedt a levegő. Megérezve reakciómat, táncpartnerem szájának a sarkában egy hamiskás mosoly jelent meg. Eddig fel sem tűnt a DJ által játszott zene szövege, amíg Derek úgy istenigazából át nem vette az irányítást.

Mutatóujjával ajkaimon kezdett el apró köröket leírni, mintha arra várna, hogy igent mondjak neki. Ezek szerint akkor nem volt elég az, hogy kértem: ki kell mutatnom, mit is akarok tőle.
Ebben a pillanatba úgy éreztem, bármit megtehet velem. Forrt a vérem érte, miközben az eszemnek fogalma sem volt, ki áll velem szemben. Lehet a farkasom lángol az őbenne lakozó bestiáért? Homlokomat lágyan az övének döntöttem.

- Gyönyörű vagy ebben a ruhában – simított végig újra ujjaival a gerincem mentén. Szemeimet lehunyva belemerültem ebbe a bizsergető érzésbe.

- Most már kicsit sok így az estére – reagáltam a bókjára, ami valljuk be, azért megdobogtatta sajgó szívemet. - Legszívesebben levenném – kacagtam.

- Én is. - Válaszára hirtelen kipattantak a szemeim. Mi tart vissza? Tekintetem az ő szikrázó kék szemeibe veszett. Hát ő az! A vakító kék szemek… Még időm sem volt reagálni, farkas énem helyettem is döntésre jutott. Éreztem, ahogy szemeim felveszik ragyogó színüket, aminek hatására Derek halkan felmordult. - Hiányoztál. - Már egy milliméternyi hely sem volt kettőnk között. Testünk szinte összetapadt. 

Farkasaink akarták egymást. Itt és most! Nem érdekelte őket hol vagyunk és miért. Az ösztöneink minden másodperccel közelebb kerültek a robbanás pillanatához.

Hezitálva, tenyereimmel lágyan közrefogtam az arcát. Végigsimítottam minden egyes szegletét. Ismerős volt valahogy... aztán meg mégsem. Derek látta az arcomon a bizonytalanságot, de most az egyszer nem törődött vele. Még jobban testemhez préselte magát. Szinte már éreztem a … Elég ebből, Molly! Nem szép dolog játszadozni másokkal! Most akarod Őt vagy sem?

- Akarom – mondtam ki hangosan a magamban feltett kérdésre a választ. Derek szemei egy pillanatra felcsillantak, majd újra az eredeti színükben pompáztak. Szinte már smaragdzöld. Gyönyörű.

Éreztem, ahogy egy belső erő magával ragad, és táncpartnerem felé lök olyan lendülettel, ami túlfűtött testem hőjét akarja csillapítani. Hihetetlen, hogy a közelében nem tudok nyugton maradni. Miért van ez? Farkas énem újra csalókat játszmát vívott a józan eszemmel. Utóbbi vesztett. Végleg feladta a küzdelmet. A zene vibráló ütemére a testem is táncot járt a vágy vörös palettáján. Alfa szemeimmel nem láttam mást, csak őt, bíborszínben lüktetve.

Szívem dobbant egy hatalmasat, amikor realizálódott bennem, hogy végleges döntésre jutottam. Tekintetem Derek szemei és tökéletes ajkai között, ide-oda járt. Egy elkerülhetetlen pillanat lebegett előttem, ami vagy megment, vagy elront mindent.

Tudtam, hogy ő sem ellenkezne. Egyszerűen láttam rajta azt az édes vágyódást, így nem is húztam tovább az időt, de Derek megelőzött. Olyan szenvedélyes hévvel ragadott meg, hogy még a kövekkel kirakott korona is leesett a fejemről. De ki a fenét érdekel?! Minden porcikám tűzben égett egy olyan férfiért, akire nem is emlékszem. Egyetlenegy boldog pillanat sincs, amit felidézhetnék.

Miért ilyen fájdalmas ez nekem? Forró csókunkat könnyeim sós íze szakította félbe. Nem bírtam magamban tartani ezt a fajta gyötrelmes érzést.

- Valami rosszat tettem? - kémlelte könnyekbe lábadt szemeimet. Válaszként megráztam a fejem, majd ugrottam egy hatalmasat, mert a fejünk felett éles süvítéssel lőtték ki a csillogó, aranyszínű konfettiket, amik pillanatokon belül beterítették a táncparkettet. - Semmi baj, itt vagyok – húzott magához egy vigasztaló ölelésre. Én ezt már nem bírom! Nem titkolhatom előle tovább.

- Derek, én nem… - kezdtem bátortalanul.

- Ne aggódj, itt vagyok melletted – simított végig a hátamon védelmezően, mire végérvényesen eltörött az a bizonyos mécses nálam. Zokogtam, mint aki örök életében minden fájdalmát magába fojtotta volna. - Molly? – nézett bánattal teli szemeivel az enyémbe. - Mi a baj?

- Azt hittem, ez a csók majd segíteni fog, de… Derek, én… nem emlékszem rád. Még sosem láttalak. - Hangom hirtelen elcsuklott egy újabb sírógörcs roham kíséretében. Láttam Derek szemeiben a kétségbeesést és a hatalmas, tátongó ürességet. - Vágyom rád, de… Nem tudom, ki vagy.

29. fejezet

 *Molly szemszöge*

Az idei végzős bált - akárcsak a többit – az iskola hatalmas tornatermében tartották. A mi drágalátos iskolánk annyiban volt különleges, hogy a kazánház kivételével az egész alagsort ez a terem töltötte ki, így egy majdhogynem meredek lépcsőn kellett megközelítenünk a helyet.

A feldíszített folyosón az idevezető utat arany és fekete színű lufik mutatták, a talpunk alatt pedig vörös rózsaszirmok terültek el a fényes járólapon.

Amikor először idekerültem, azt sem tudtam, merre menjek. Emlékszem, egyszer el is tévedtem. Nagyon para volt az egész, mert köztudott, hogy körülbelül semennyi fény sem jut be ide, az alagsorba. Nem is értem, kinek az agyából pattant ki ez az ötlet, hogy itt kell létrehozni ezt a tornatermet. Mindenesetre, a bálnak tökéletes helyet biztosított. Így, a sötét miatt, még inkább érvényesülhetett a színes fényforgatag, ami bevilágította a szimmetrikusan elrendezett, nagyobb méretű körasztalokat. Egy-egy asztalnál, kényelmesen, akár 6-8 diák is el tudott férni. 

Az igazgató köszöntő beszéde előtt még volt egy kis időnk asztalt keresni, ahol nyugodtan helyet tudtunk foglalni mind a négyen. Tyler a bal oldalamon ült, jobbról pedig Ryan, aztán pedig Zoe zárta a baráti körünk sorát. Végül még egy pár csatlakozott hozzánk, de még így is volt kettő személynek szabad helye az asztalunknál. 

Az igazi báli hangulat fokozásaként aláfestésnek halk hegedűszó szólt a színpadon elhelyezett hangfalakból. Fél órán belül csaknem az egész terem megtelt izgatottságtól zsibongó diákokkal.

Ahogy elkezdődött az ünneplés, a tanáraink elegáns ruhába öltözve, egymás után álltak fel az igazgató mögött, megkönnyebbült mosollyal az arcukon. Hatalmas búcsúztatóra senki sem számított és nem is készült, hiszen itt a zenéé és a táncé volt a főszerep, velünk egyetemben.

Röviddel a beszéd után izgulhatott a csapat, hiszen a bál egyik fénypontja következett. Minden diák már a vizsgák előtti héten külön-külön szavazhatott arra, hogy ki legyen a bál Királya és Királynője.

- Jajj, Istenem – izgett mozgott mellettünk Zoe az asztalnál. - Ez olyan izgi – vigyorgott ránk. - Vajon ki lesz az? Remélem én és Ryan – tapsikolt izgatottságában.

- Én rátok szavaztam – kacsintottam feléjük.

- De cuki vagy, Molly – állt fel a helyéről, majd a székem mögé sétált, és hátulról átölelt. - Amúgy skacok, kértek puncsot?

- Mennyire gyerekbarát? - kuncogott az asztalunknál ülő szőke hajú lány, aki egy gyönyörű királykék estélyiruhát viselt.

- Tudom melyik tálból kell merni – súgta oda neki barátnőm felspannolva. - Szóval, mindenkinek jöhet egy kör?

- Naná! - feleltük szinte egyhangúan.

***

Alighanem a mi asztalunk volt a legvidámabb az elsők között. Igaz, mi vérfarkasok - gondolok itt Ryanre, Tylerre és jómagamra – a többiekhez képest semmit nem éreztünk az alkoholból, de ennek ellenére nem zártuk ki magunkat a jó hangulatból. Ahogy egyre viccesebbnél viccesebb emlékeket osztottunk meg egymással az asztalnál, figyelemfelkeltésként megszólalt az est felkonferálója, aki szintén a Farkasok nevű banda alapító tagja volt. Kellemesen mély hangja még a mikrofonon keresztül is jócskán betöltötte a teret. Figyelmünket egyből oda összpontosítottuk.

- Hello Mindenki! Hát eljött ez a nap is. Köszöntök én is mindenkit ezen a jeles ünnepen. Immáron nem is tudom hányadik alkalommal rendezik meg ezt az őrültek házát. Én csak így hívom – tette hozzá viccesen a fiú. Mindenki vele együtt nevetett. - Komolyra fordítva a szót: fantasztikusan néztek ki. Mindannyian! De tényleg. Amint látjátok, mögöttem már készülődik valami – mutatott a háta mögött felsejlő fiatal elsősökre. Mindkettejük kezében egy-egy bordó bársonypárna volt, rajta pedig a hőn áhított koronák. - Nem is húzom tovább az időt. Megkérnék mindenkit, hogy álljatok fel, és ünnepeljük méltóképp a bál Királyát és Királynőjét.

Székek hangos nyikorgása töltötte be a hatalmas tornatermet, amit gyönyörűen feldíszítve adtak át a részünkre erre az alkalomra. A félhosszú hajú fiú megvárta, amíg minden diák eligazgatja a báli ruháját, majd folytatta:

- Rengeteg emberkére szavaztatok, ami csúcs szuper, de sajnos csak egy pár lehet az, aki az est fénypontjává válik. Lássuk, kik is azok – mosolyodott el csibészesen, majd a mellette lévő kis asztalka felé fordult, amin kettő boríték pihent. Az egyik fekete volt, arany díszítéssel, míg a másik épp az ellenkezője: hófehér. A fiatal srác először a sötét levélborítékot tépte fel. - Hát ez őrület – vigyorgott örömében. - Gratulálok barátom! - kiáltotta el magát. - A Királyunk nem más, mint Ryan Williams.

Zoe sikítva ugrott a barátja nyakába, majd lágyan a fénylő porond felé lökdöste: - Irány! Menj! Vár a színpad. - Ryan egy pillanatra még hátranézett a válla felett, egyenesen a szemembe. Hogyhogy eddig még nem vettem észre, mennyire máshogy reagálok rá? Talán azért, mert a Bétám. Mindenesetre különös...

 Gondolatmenetemből barátnőm zökkentett ki, aki mellém lépve ujjait az enyémekre kulcsolta, és együtt néztük végig, ahogy szerelme elfoglalja megérdemelt helyét a színpadon.

- Úgy izgulok – súgta a fülembe. - Ugye nem fogok hanyatt esni a lépcsőn felfelé menet?

- Hát persze, hogy nem. Azt Ryan sosem engedné. – Az aggodalmát látva rámosolyogtam. Teljesen felesleges volt az idegeskedés a részéről. Minden a legnagyobb rendben lesz.

Egészen addig fel sem tűnt a terem bejáratánál az a díszletként felállított hatalmas fa, amíg fel nem kapcsolták rajta a led fényeket. Hűha! Valami gyönyörű látványt nyújtott! Farkaslátásomnak köszönhetően részletesebben is ki tudtam venni ezt a kreatív ötletet. A végzős diákok profilképei külön-külön kaptak helyet egy-egy fényesen világító, csillagformájú keretben, néhány vidámabb pillanatképpel vegyítve. A fa törzse melegséget árasztó led fényekkel volt körbetekerve. A látványba belemerülve - szinte a semmiből -, megmagyarázhatatlan módon, egyfajta őrült szomorúság kerített a hatalmába. A szívem meg akart hasadni, habár nem tudtam ezt mire vélni, hiszen az életem alighanem legboldogabb pillanatában vagyok most itt, a barátaimmal körülvéve. Szomorúan elmosolyodtam, miközben még mindig az árválkodó fa díszletet figyeltem.

- Molly Jefferson! - hallottam meg a nevemet őrült üdvrivalgások közepette. - Molly Jefferson! Huhuuu! Gyere, baby! Te vagy a Királynőnk! - Szinte csak úgy sikította a szavakat a mikrofonba a felspannolt fiú.

- Hogy micsoda? - hüledeztem Zoe felé fordulva, aki a nevem hallatán elengedte a kezemet. - Ez… ez nem lehet. Neked kellene… - kezdtem bele, de barátnőm belém fojtotta a szót. Rám mosolygott, de ez nem szívből jött. Éreztem. Ezen felül hallottam, ahogy az adrenalin csak úgy lüktetni kezd az ereiben.

- Molly, téged szavaztak meg. A korona a tiéd – mutatott a színpad irányába.

Elindultam Ryan felé, miközben egy erőltetett mosoly ült ki az arcomra. Sajnáltam Zoe-t, hogy nem ünnepelhetett együtt azzal a sráccal, akit szeret. Ezt igazán megérdemelték volna. Annyira belemerültem barátnőm magánéletébe, hogy a színpadra való fellépésem közben a ruhám tüll része valahogy külön életet akart élni. Sikerült bénázva, majdhogynem arcon esnem benne, ha valaki el nem kap időben. A hajamat kisöpörve a kellemetlenségtől lángoló arcomból, feltekintve egy mosolygós, barna szempár figyelt le rám.

- Jól vagy? - kérdezte Ryan. Csodálkozom, hogy nem röhögött a képembe. Mi van vele?

- Igen, persze – fújtattam magamban. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? Én, aki hiper-szuper farkas képességekkel van megáldva. Erre mi történt? Majdhogynem felnyaltam a padlót. Csodás!

- Gyere, segítek – nyújtott segítő kezet Ryan. Minden hezitálás nélkül belé karoltam, és a szórakozott barátja mellé sétáltunk.

- Jól van, fiatalok – húzta ki magát a félhosszú hajú srác. - Készen álltok a koronázásra? - Mindketten bólintottunk, majd egymásra mosolyogtunk. - Ryan, kérlek lépj előbbre. - A banda frontembere egy hatalmas sasszéval a színpad elejében termett, majd kezét oldalra nyújtotta, jelezve ezzel a szándékát felém. Kérdőn a barátjára néztem, aki mögött már felsorakoztak a bársonypárnát tartó fiatalok. A fiatal srác mikrofonnal a kezében felém biccentett egyet, mire én is előre sétáltam.

- Ó, drágalátos gyermekeim – kezdte viccelődve Ryan barátja.

- Idióta – rázta meg nevetve a fejét Ryan, mire én is elengedtem egy félmosolyt. Zoe barátja erre a gesztusomra csak még erősebben szorítani kezdte a karomat. Úgy éreztem, mintha sosem akarná elengedni.

- Itt állunk e két fiatal koronázási szertartásán – folytatta a félhosszú hajú srác, megcsillantva kék szemeit. Azok a vakító kék szemek… Hiába hallgattam a szentbeszédet, gondolataim másfelé kalandoztak. Oda, ahol szinte sosem jártam… vagyis úgy érzem, de a tudatalattim valahogy ezt másként gondolta. Egy szempillantásra a bejárat felé vezettem a tekintetem, mintha arra várnék, hogy valaki belépjen azon az ajtón. Valaki, akit sosem tudnék elengedni. Észre sem vettem, amikor Sam - mert így hívták a srácot- a fejemre helyezte a koronát, és két puszi kíséretében Ryan óvó ölelésére bízott. A mellettem álló Bálkirály jobb kezét a csípőmre helyezte, és lágyan maga mellé húzott. Kissé frusztrálva éreztem magam ettől a szituációtól, pedig hivatalosan úgy tudom, hogy az egyedülállók táborát erősítem. Csakhogy ott van az a bizonyos Derek, akire még mindig nem emlékszem...

- Tudom, a hagyomány az hagyomány – emelte fel megadóan a kezeit Sam. –, de az én fantasztikus barátom egy igazi rock sztár. Jeee! - ordított bele a mikrofonba, ezzel megalapozva az est hangulatát. - Tehát, az a Királyunk kérése, hogy beszéd helyett valami egészen mással szeretne kedveskedni nektek. Egy közös duettet szeretne előadni az ő Királynőjével – kacsintott felém.

- Hogy mit?! - kérdeztem megrökönyödve.

- Nyugi Molly, menni fog – suttogta a fülembe, egy percre sem engedve a lágy szorításából.

- Ryan, én nem tudok énekelni – nyöszörögtem kellemetlenségemben.

- Ott voltam Molly. A bisztróban. Minden egyes alkalommal.

- De az csak bohóckodás volt. Hülye karaoke estek – ráztam meg a fejem szemforgatva. - Emlékszem nem egyszer még ki is nevettetek minket. Pont vele – mutattam Sam felé.

- Karaoke ide vagy oda, én figyeltem, és hallgattalak benneteket. Főleg téged.

- Minden rendben skacok? Csak mert valamit már produkálni kellene. Kezd kínos lenni ez a csend – súgta oda nekünk a konferanszié.

- Sam, segítesz nekünk? - A srác bólintott, majd a közönség felé fordult.

- Drága Királyunk befogott a munkába – hajolt meg bohókásan a színpad elejében, mire a diáksereg ujjongva tapsolni kezdett.

- Felejtsd el Ryan, én nem fogok énekelni. Nem fogok… nem… nem és kész – majd színpadiasan pukedliztem egyet, és elindultam a lefelé tartó lépcső irányába, de Ryan a kezem után nyúlt, és mélyen a szemembe nézett, úgy, ahogy eddig még senki sem tette.

- Mindenben segítek. Te is a színpadra születtél, akárcsak én – próbált biztatni, de én csak vállat vonva megráztam a fejemet.

- Ugye most csak viccelsz?! – nevettem fel közömbösen.

- Nem csak a vérfarkas létből áll az életünk, Molly. Ezt sose felejtsd el. Bízz bennem – nyújtotta kezét ismételten felém. Mély levegőt vettem, majd megadóan visszasétáltam mellé, mire a diákok tapsviharral köszöntöttek.

A szívem majd kiugrott a helyéről, amikor Sam elém rakott egy mikrofonállványt, sajnos nem mikrofon nélkül. Ryan – látva idegességemet - halkan elnevette magát, végül kezébe vette a gitárját, és mellém lépett. Sam barátjára kacsintott, majd ő is csatlakozott hozzánk a saját hangszerével a kezei között, ami szintén egy gitár volt.

- Azt sem tudom, mit akartok – forgattam a fejem ide-oda a két fiú között.

- Ahogy elkezdem játszani, fel fogod ismerni. Segítek a belépésnél, és Sam is itt van. Átvesszük, ha nem megy. Csak nyugi.

- Rendben – fújtam ki lassan a levegőt. Nem tudom, mit csinált velem Ryan, de működött. Teljességgel megbíztam benne. Az csak egy dolog, hogy a vérfarkas létben én voltam a bátrabb, de itt, a színpadon ő volt az, aki otthonosan mozgott.

Másodpercnyi szünetet követően Ryan magabiztos lendülettel belekezdett gitárjának a pengetésébe. Az akkordok ismerősek voltak. Kicsit hosszabb bevezetőt hagyott a dal kezdő versszaka előtt, hogy szokjam a dallamot és a hangnemet, de nem kellett aggódnom. Szinte a zsigereimben éreztem, hogy menni fog ez, csak memorizálnom kell újra a kedvenc dalomat. Merthogy az volt, és ő ezt jól tudta. Igazat mondott korábban. Valóban ott volt, és figyelt, ugyanis ezt a dalt sosem hagytam ki a karaoke-s repertoáromból. Megmosolyogtatott az a gondolat, hogy most itt, megannyi diáktársam előtt fogom előadni, teljesen komolyan, minden poénkodás nélkül. Ryanre pillantottam, aki már bólogatva jelezte felém, hogy ideje lenne elkezdenem a dalt. Bátortalanul a mikrofon elé léptem, és mielőtt kinyitottam volna a szám, hogy bárminemű hangot préseljek ki magamból, tekintetemet gyorsan végigfuttattam a közönségünkön.

- Aki szeretne, nyugodtan táncolhat – szólt bele lazán Ryan a mikrofonjába, majd felém kacsintott. - Készen állsz? - tette fel a kérdést csillogással a szemében. Alsó ajkamba harapva bólintottam egyet, habár még mindig lámpalázas voltam egy picit.

***

Teljesen felesleges volt az aggodalmam az elején. Hihetetlenül jól sikerült a közös produkciónk, olyannyira, hogy a duettünk után Ryan bandatagjai még egy ideig örökzöld rock slágerekkel szórakoztatták a fiatalokat.

Az adrenalintól és a boldogságlökettől felpörögve a színpad mögé húztam Ryant, aki meg sem volt lepődve a levakarhatatlan vigyoromtól.

- Úristen, Ryan! Hallottad, milyen hangok jöttek ki belőlem? - hadonásztam a levegőbe, mint egy bolond. - Belőlem, érted?

- Ez az igazi örömzene, Molly – fonta össze karjait a mellkasa előtt mosolyogva Ryan, majd egy apró mozdulattal, fejét megrázva helyreigazította göndör fürtjeit.

- Fantasztikus érzés volt. Egyszerűen szavakba nem tudom önteni… és ahogy te is beszálltál a hangoddal… Jézusom! Nézd, még a hideg is kirázott tőle – mutattam libabőrös felkaromra. - Köszönöm, hogy átélhettem ezt az élményt.

- Mindig is tudtam, hogy jó páros lennénk – lépett zavaróan közelebb. - És nem csak a zenében.

- Ryan, ez nem helyes. Zoe…

- Zoe tudja, hogy szerelmes vagyok beléd. Ő sincs belém zúgva, ne aggódj. Mindketten máshoz vonzódunk, és ez így van rendjén. - Értetlenül néztem rá. Mindketten?

- De akkor… miért…?

- Hogy miért vagyunk együtt? Ez egyszerű. Szimpla szórakozásból. Amolyan barátság extrákkal.

- Oh – sóhajtottam hangosan meglepődöttségemben. - Nem is tudtam, hogy ez így is működhet – fésültem át ujjaimmal zavaromban szőke hajkoronámat.

Ryan barna szemeivel - szinte megállás nélkül - engem méregetett. Már-már úgy éreztem, röntgen látással is rendelkezik, olyannyira zavarba ejtően vándorolt tekintete fel s alá a testemen. Mindeközben a színpadon újra felcsendült egy ismert, lassú rock ballada.

- Nekem adod ezt a táncot? – nyújtotta kezét felém, egy félmosollyal a szája sarkában. Csibészes volt. Túl csibészes… De belementem a játékába. Ahogy ujjaink összefonódtak, nem láttam mást magam előtt, csak egy fiatal srác szerelmes tekintetét. - Ezt akár én is énekelhetném – reagált a dal refrénjére a fülembe suttogva. - Merthogy tényleg ilyen lányra vártam mindig is.

- Ryan – toltam el magamat lassan tőle sóhajtva.

- Molly, érzem, hogy vonzódsz hozzám, és ennek semmi köze a bétaságomhoz. Valld be – húzott vissza magához. Egyáltalán nem volt követelőző velem szemben, sem pedig erőszakos. Tenyerét gyengéden arcomra helyezte, és mélyen a szemembe nézett. Most tényleg meg akar csókolni?

... de én nem akarom ezt. Nem akarom ezt tenni Zoe-val. Láttam rajta, hogy a Bálkirálynő választás sem esett jól neki. Ennyit még sosem gondolkodtam egyetlenegy csókom előtt sem. Lehet igaza van Zoe-nak. Valami tényleg nincs velem rendben. Ezen még agyalnom sem kellene. Egyik lány sem tenné, hiszen Ryanről van szó, aki egy főnyeremény a maga módján. Gondolatmenetemből egy lágy mozdulat zökkentett ki, aminek következményeként ajkaink megtalálták egymást a színpad mögötti, titokzatos félhomályban.

Molly és Ryan duettje

Záró dal