*Derek szemszöge*
Akartam őt. Olyannyira, hogy azt hittem - a sok szörnyű dolog ellenére -, megint lehet egy csodásan eltöltött éjszakánk. Nálam is beütött a teljes képzavar. Már nem tudtam, mi a valóság, és mi nem az. Dühös voltam, szomorú és egyben magányos is. Elvesztettem azt a lányt, aki már régóta sokkal többet jelentett számomra, mint holmi védencet. Valóban elvesztettem volna? És a közös gyermekünk? Ugye ő nem...?
- Molly, kérlek, figyelj rám – ráztam meg lágyan a zokogó lányt, vállainál fogva. Tekintetem ide -oda ugrált idegességemben az arca és hasa között. - Ugye a babánknak nem esett baja? Kérlek mondd, hogy legalább őt nem bántották. - Az ereimben csak úgy lüktetett a vérszomj. Muszáj volt visszafognom magam, mert ha nem teszem, a végzős bál egy hatalmas vérfürdőbe fog torkollni.
- Baba? Milyen baba? - kérdezte kikerekedett szemekkel. - Terhes vagyok? Van egy ... van egy közös...? - Olyannyira sokkos állapotba került, hogy lassan, álló helyzetében elkezdett összegörnyedni, mint aki erős fájdalmakkal küszködik.
- Rá sem emlékszel? - Jött az újabb borzalmas felismerés. Lehet azért törölték az emlékezetéből őt is, mert ...? Az is lehet, hogy...? Istenem, kérlek, csak ezt ne tedd velünk!
- Van egy babánk? - Egyfolytában csak ezt az egy kérdést hajtogatta, miközben próbáltam óvatosan kivezetni a bulizó tömegből.
Laura-t láttam meg hirtelen a bejáratnál: aggódó tekintettel meredt ránk. Jobbkor nem is jelenhetett volna meg. Szükségem volt a segítségére. Pillanatokon belül Tyler is ott termett, és már ketten támogattuk Mollyt kifelé menet.Néhány diák kikerekedett szemekkel vizslatott minket, ahogy elhaladtunk mellettük, de szerencsére csak azt hitték az alkohol ártott meg a szőke lánynak.
- Csak tarts ki – súgtam oda Mollynak. Tyler hirtelen felém kapta a fejét.
- Mi történt vele?
- Teljesen sokkot kapott – vettem egy mély levegőt, majd folytattam. - Semmire sem emlékszik.
- Hogy érted azt, hogy semmire? - hadarta Tyler.
- Rám, a babára... velünk kapcsolatban abszolút semmire. Én ezt nem értem – tettem hozzá halkan, majd egy szúró fájdalmat éreztem a mellkasomban, aminek következtében megbotlottam. Nővérem időben elkapott.
- Derek, minden rendben veled?
- Kérlek, hívd Emilyt. Szükségünk van Dr. Bischopra. Tudnom kell, hogy ... hogy... - Mi ez az egész? Miért remeg minden végtagom?
- Derek? – szorította meg felkaromat erősen Laura. Nehéz volt úgy támogatnia, hogy közben Molly teste is majdhogynem kicsúszott a kezeim közül. Még szerencse, hogy Tyler is velünk volt. - Hívom máris, csak el ne ess itt nekem. Mindjárt kint vagyunk a parkolóban.
Hatalmasakat pislogtam. Muszáj volt farkas énemet a felszínre hoznom, mert anélkül szinte semmit sem láttam. Mindent tiszta homály fedett.
- Te meg ki a fene vagy? - torpant meg hirtelen Laura, visszarántva ezzel engem is, végül hátrálni kezdett. Tyler sem tett másképp, majd hangos morgás tört fel a torkából.
- Segíteni jöttem – szólalt meg a velünk szemben álló férfi, már amennyire ki tudtam venni a sziluettjét.
- Derek! - Rohant oda hozzánk Emily. Egy szempillantást még vetett az előttünk álló idegenre, majd Molly elé térdelt, és vérvörös tekintetét megvillantva, vizsgálgatni kezdte a lányt. Tehát ő az Alfa? - Testileg semmi baja sincs. Édes istenem, Molly – suttogta a lány meggyötört arcába. - Ki tette ezt veled? És miért?
- Emily... Duncan... - nyögtem fájdalmamban, mintha ezernyi kést szúrnának a szívembe.
- Már szóltam neki. Egy óra, és ott lesz nálatok. Menjünk. Gyorsan! - Sürgetett minket az idő, és valahogy én sem voltam a legjobb állapotomban. De miért? - Damien, ez most nem a legjobb időzítés – tolta el az utunkból az idegent a szalmaszőke hajú nő. Mire félrepillantottam, már ott sem volt.
A parkolóba egy gyors kanyarral Richard vágódott be, egy számomra szintén új sportkocsival. Kiszállt, majd gyors léptekkel hozzánk szaladt, és az ölébe vette Mollyt.
***
- Minden rendben, Derek? - simított végig hátamon Laura a kanapén ülve, miközben idegességtől remegő lábakkal a szobaajtóra meredve vártam, hogy Dr. Bischop kijöjjön rajta.
- Már túl régóta bent vannak. Én ezt már nem bírom – pattantam fel az ülőgarnitúráról. Szerencsémre, épp nyílt az ajtó, és Duncan lépett ki rajta, nem túl meggyőző arckifejezéssel. - Hogy van?
- Teljesen jól – válaszolt a doktor, de az arca valamiért túlságosan is aggódó volt. - A baba is – tette hozzá egy halvány mosoly kíséretében.
- De? - sürgettem túlságosan is feszült hanglejtéssel.
- Semmire sem emlékszik, ami hozzád köthető, Derek – jelezte a férfi felém fájdalommal a hangjában.
- Tudom – sóhajtottam. - Bemehetek hozzá?
- Természetesen – bólintott együttérzően. Még meg sem vártam a válaszát, már nyomtam is le a kilincset.
A szobában sötét honolt, csak egy gyertya lobogtatta árva lángját az éjjeliszekrényen. Molly az ágy közepén összekuporodva, kisírt szemekkel meredt rám. Meggyötört arcát látva, engem is elöltött a csontomig hatoló fájdalom érzése. Miért teszik ezt velünk? Miért bántanak minket? Miért nem hagyják, hogy nyugodtan éljünk?
- Derek? - szuszogta szipogva, mire egyből felkaptam a fejem, és az ágyához siettem.
- Itt vagyok – másztam be mögé az ágyba, majd az ölembe húztam őt. Csak úgy remegett a karjaimban. Nyugtatásképpen egy lágy csókot leheltem a feje búbjára. - Itt vagyok – suttogtam újra. Nem tudom miért, de annyira szívemig hatolt ez a látvány, hogy az én szemeim is megteltek könnyel. Mély levegőt véve sikerült visszaszorítanom a torkomat szorongató érzést. Arcomat óvatosan szőke hajkoronájába fúrtam, és még erősebben szorítottam magamhoz remegő testét.
- Azt mondta, ez a gyertya segít az emlékezésben. - Mindketten az ágy mellett pislákoló vastag, zöld viaszgyertyára meredtünk. Egy pillanatra, de csak nagyon halkan, felhorkantottam. Majd biztosan ez fog segíteni – gondoltam magamban szarkasztikusan, de ahogy Molly testbeszédét figyeltem, éreztem, hogy ő hisz benne, és hogy már nem is tűnik annyira zaklatottnak. Nem akartam elvenni a hitét és a reményét iránta.
- Bízom benne – jelentettem ki, bizonytalanságomat elrejtve.
Molly egy szomorú sóhaj kíséretében lejjebb csúszott az ölemben, majd fejét enyhén hátraszegve, rám meresztette égkék szemeit.
- Elmesélnéd? - suttogta bátortalanul a sötét éjszakába.
- Micsodát? - vontam fel lágyan a szemöldököm.
- A történetünket – fúrta fáradt arcát a mellkasomba, majd még egy utolsó pillanatra rám szegezte tekintetét. Bólintottam, végül belekezdtem a hosszú, éjszakába nyúló mesélésbe.
***
*Molly szemszöge*
Napok óta ki sem tettem a lábamat Derek, akarom mondani a közös szobánkból, és egyetlenegy szót sem váltottam senkivel sem. A ház lakói néha rám néztek, élek-e még, de senkivel sem akartam kommunikálni. Még Derekkel sem, ami felettébb elszomorított.
Egyik reggel épp tusoláshoz készülődtem, amikor egy újabb üzenet értesítése jelent meg a telefonom kijelzőjén. Gyorsan rápillantottam, majd nagyot sóhajtva az ágyamra hajítottam a készüléket. Zoe és Ryan megállás nélkül hívogatott engem, legfőképp a drágalátos Bétám.
A fürdőszobai tükör előtt állva csupasz testemet vizsgálgattam. Láthatóan más volt, és az érzés is, hogy egy új élet növekszik bennem. Miért vették el az emlékeimet róla és Derekről?
Szemeimet lehunyva, elhessegettem ezeket a zord gondolatokat a fejemből, és a helyükbe újabb kételyek, valamint emlékképek férkőztek: a bál estéje, a színpad mögötti félhomály, Ryan csókja. Ujjaimmal végigsimítottam ajkaimon, és feltettem magamban a kérdést: miért csókoltam vissza? Nem akarhatom őt, hiszen mindig is Dereket szerettem, de most valahogy, a közös emlékeink nélkül teljesen elveszettnek éreztem magam. Hiába mesélte el a közös, boldog pillanatainkat, a szomorúságainkat és a mindent lángba borító együttléteinket. Egyszerűen csak nehéz volt így a közelében lenni.
- Bent vagy, Molly? - szólt be a fürdőszoba csukott ajtaján keresztül Derek. Pár perc hezitálás után visszaszóltam. Úgyis hallja a szívverésem, hiába maradtam volna csendben.
- Igen – válaszoltam, majd mielőtt beléptem volna a tusolófülkébe, megtorpantam. Tudnia kell Ryanről. - Derek? - szóltam ki kicsit fájdalmasabban, mint ahogy szerettem volna. Az említett személy valószínűleg ezt úgy érzékelhette, hogy valami baj van, mert minden gondolkodás nélkül benyitott, majd ahogy meglátta fedetlen testemet, megtorpant.
- Ne haragudj – fordított hátat egy másodperc alatt.
- Valamit el kell mondanom neked – kezdtem halkan, majd a vállára tettem a kezem, és lassan magam felé fordítottam. Látszott az arcán, hogy keményen meg kell erőltetnie magát a szimpla szemkontaktushoz.
- Nyugodtan tedd a dolgod. Ha végeztél, beszélünk – bólintott.
- De ez nem várhat – haraptam az alsó ajkamba. Nem, inkább mégsem akarom neki elmondani. Megfutamodtam. Ha megtudja, lehet többé a szemembe se tud majd nézni, és megvet. Neki sokkal több vesztenivalója van, mint nekem. Neki még ott vannak a közös emlékeink...
Tenyereit lassan a csípőm két oldalára vezettem, miközben egy pillanatra sem eresztettem el a tekintetét. Derek arcára nem sok érzelem ült ki, de egy valami nagyon is. Küzdött. Kívánt is, meg nem is. Meg akart csókolni, meg nem is.
- Nem muszáj ezt tenned - suttogta a visszafojtott vágytól rekedtes hangján.
- Tudom, de akarom – fontam karjaimat a nyaka köré. - Teremtsünk új emlékeket – suttogtam lágyan az ajkaira. Először óvatosan közelített felém, szinte meg sem csókolt rendesen, de amikor bátortalanul én is visszacsókoltam, éreztem, ahogy elönt a vágy. Mélyen magamba szippantottam Derek illatát, majd egy hangos sóhajjal kifújtam a levegőt, és kéken ragyogó szemeibe néztem. Ezzel a pillantásával bármikor el tudná feledtetni velem a kételyeket, amik – sajnálatos módon - most sem hagytak magamra. A fenébe is! Nem engedhetem, hogy ezt a pillanatot is tönkretegye egy hülye félreértés.
Újra magamhoz húztam egy hosszú, szenvedélyes csókra. Túl sok gondolat kavargott egyszerre a fejemben. Van egy közös gyermekünk, és alighanem Derek vezetett be ebbe a csodás világba is. Legyen szó a vérfarkas létről, vagy a túlfűtött szexualitásról. Merthogy eddig az volt. Ahogy elmesélte, szinte láttam magam előtt azokat az éjszakákat és nappalokat. Feleslegesen is erőlködöm. Így csak gyötröm magam. Hiába tudom, mi történt velünk, nincs érzelem, ami jelen pillanatban összekötne vele. Csak az égető vágy...
- Minden rendben? - ölelt magához erősen Derek.
- Persze – húzódtam el tőle, majd a vágytól csillogó szemeibe néztem. Azt akartam, hogy az önsajnálat most a háttérbe szoruljon. Őt akartam. Mindenével együtt.
Egy őrült ötlettől vezérelve, kézen fogtam őt, és úgy, ahogy volt, a tusoló alá húztam.
- Mit csinálsz? - kacagott fel Derek meglepődöttségében, amint megnyitottam a csapot, és a vízzuhatag áztatni kezdte a rajta lévő ruháit.
- Új emlékeket teremtek. Legyen bármilyen őrült, de legalább a miénk – engedtem el egy lágy mosolyt, majd újra magamhoz húztam. Arcát két tenyerem közé fogtam, így álltuk egymás pillantását percekig.
- Legalább levethetem a csurom vizes ruháimat? - törte meg a csendet mély hangján. Válasz hiányában először a bakancsát rúgta le magáról, majd ahogy a pólója szegélye után nyúlt, egy hirtelen mozdulattal megállítottam őt. Derek kérdőn nézett le rám.
- Majd én – suttogtam a ránk zúduló, kellemesen meleg víz által létrehozott pára félhomályában.
Visszakozva a felsőtestére tapadt, vékony anyag után nyúltam. Kínzó lassúsággal fejtettem le róla a nedves ruhadarabot, miközben fejben a kockáit számoltam. Reakcióm láttán Derek halkan elnevette magát.
- Csak azt ne mondd, hogy ezt is elfelejtetted – fonta derekam köré kidolgozott karjait. Zavaromban megköszörültem a torkomat, de nem válaszoltam. Azt hittem, kettőnk közül ő lesz majd az, aki kevesebbet fog beszélni. Mély levegőt vettem, mire Derek ujjai lejjebb vándoroltak, szinte már a fenekemet simogatták. A majdnem forró víz ellenére is kirázott az érintésétől a hideg. - Én nem felejtettem el – ragadott közelebb magához, majd a fülembe suttogott. - Minden porcikádra emlékszem.
Ajkai minden egyes kiejtett szó után súrolták a fülcimpámat. Önkéntelenül egy halk nyögés hagyta el a számat. Már maga a hanglejtése is elég volt ahhoz, hogy - ha fejben nem is, de - ösztöneim segítségével újra a hatalmába kerítsen az a fajta vágyódás, ami a farkasainkat vonzotta magához azon az estén.
Derek félresimította víztől áztatott hajkoronámat, és a nyakamon időzve, csókokkal halmozott el, aztán hirtelen a vállamba harapott, amitől egy vibráló kéjhullám szaladt végig a testemen. Válaszul a hajába markoltam, mire ő szenvedélyesen megcsókolt, és szinte észrevétlenül, két ujját óvatosan belém vezette. Hangosan felnyögtem. Mi a fenét művel?! Atyaég!
- Még mindig akarod? - dörmögte a fülembe, mindeközben egy pillanatra sem hagyott parlagon.
- Fogd be, és még véletlenül se hagyd abba, amit csinálsz – csókoltam vissza nyögdécselve, ahogy ujjaival egyre gyorsabb mozdulatokkal kényeztetett odalent.
- Akarlak, Molly Jefferson – súgta az ajkaimra két csók között, majd az ölébe kapott, és hátamat a hideg csempének döntve úgy éreztem, talán újra szerelembe tudnék vele esni. Vele, aki annak idején a világot jelentette nekem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése