*Derek szemszöge*
Hirtelen beállt az a bizonyos kínos csend. Ezek szerint nem tudta, vagy nem érzi Mollyn, hogy ő már képes erre. Molly kérdőn rámnézett, mire én megráztam a fejem.
Ne áruld el neki – sugalltam a tekintetemmel.
- Látom rajtatok, hogy valamit titkoltok előlünk. Ki vele, mi az? - nézett ránk felvont szemöldökkel a hollófekete hajú férfi, majd még jobban kihúzta magát, sugallva, hogy nem éri meg játszadozni vele.
Megszorítottam Molly kezét, amit egészen eddig a pillanatig nem engedtem el. Kezdtem veszélyeztetve érezni magam. Karmaimat kiélezve gyermekem anyja elé álltam. Richard gúnyosan felhorkantott.
- Derek Hale! Ugye nem gondolod azt, hogy legyőzhetsz? - Szemei rikító kék színben pompáztak. Ezek szerint akkor ő nem volt Alfa. Ez a gondolat egy csöppet megmosolyogtatott. - Talán szórakoztatónak gondolod a kérdésem? - szúrós tekintetét rám szegezte.
- Egyáltalán nem – majd fejemet kissé felszegtem. Próbáltam nem félelmet sugározni a férfi felé. Tapasztalatok terén egyértelműen ő vezetett.
- Elég a hősködésből, Derek. - Meglepetésünkre Adam jelent meg a bejárati ajtó küszöbén. - Richard. - Illően a férfi felé bólintott. - Emily. - A nőt pedig kézen csókolta. Vajon miért nem csodálkoztam azon, hogy ismeri őket?
*Molly szemszöge*
Úgy érzem, ehhez még sok idő kell, amíg rendeződnek a fejemben a dolgok. Csak úgy pislogtam, ahogy Adam ezer éves ismerősökhöz hasonlóan cseverészik az állítólagos nagyapámmal.
- Hahó, hugi – lengette karját előttem. Ezek szerint akkor sikerült megint elbambulnom.
- Mindent el kell mondanod - rántottam meg felkarjánál fogva és a kijárat felé húztam. - Indulunk az erdőbe. Most! - Nem voltam rá dühös, de tudni akartam a családunk eredetét, és megismerni a jelenlévőket.
- Mi lenne, ha együtt mennénk el egy közös sétára? - szólalt meg angyali hangján Emily. A nevét sikerült megjegyeznem, amikor Adam kezet csókolva köszönt neki.
- Azt már nem – morgott Derek..
- Ígérem, nem esik bántódása. Neki sem – nyugtatta bársonyos hangján a nő, végül kezeit farkasom vállaira helyezte. Elé állt, elmosolyogta magát, majd azzal a lágy lendülettel magához ölelte. Derek testtartása egész végig merev volt. Aztán jött egy kedves gesztus Emilytől, ami meglágyította őt. Tenyerével párszor végigsimított Derek hátán. - Tudom, hogy hiányzik – suttogta a fülébe teljes együttérzéssel. - És nem csak ő, hanem az egész családod is.
Derek alig hallhatóan kifújta a benne rekedt levegőt és ezzel együtt az idáig benne tomboló feszültséget is, ami a nemrég érkezett idegenek felé irányult. Emily ugyanolyan higgadtan eltávolodott tőle, arcát végigsimította, majd így szólt:
- Itt nem mi vagyunk az ellenség. Ahogyan nektek, nekünk sincs semmi tudomásunk affelől, kiket vonzhat majd ide az összekapcsolódott medál – majd elénk sétált és folytatta. - A ti kapcsolatotok egyesülésével egy hatalmas falka vezetői lehettek, főleg a gyermeketek. Akik már hozzám hasonlóan régóta bolyonganak a Földön, ők alighanem ismerik a néhai családfánk erejének a titkát. Ennek a két vérvonalnak az egyesülése sokaknak nem fog tetszeni – mutatott rám és Derekre. - A hataloméhes Alfák gyilkolni fognak ezért.
Utolsó mondata szíven ütött. Reflexszerűen a hasamhoz kaptam. Hát itt tartunk. Egy ilyen őrült, vérszomjtól tomboló világra szülessen meg a gyermekünk?
***
- Szeretném, ha maradnátok – mosolyodtam el, ahogy rájuk néztem. - Szívesen látunk vendégül benneteket.
- Köszönjük a lehetőséget, de az az igazság, hogy Adam már felajánlotta a városi lakását – válaszolt Emily.
- Aha – tettem csípőre a kezem, miközben szúrós tekintetemmel drága vérrokonom zavarban lévő arcát vizslattam. - Peter biztos örülni fog egy rakás vérfarkasnak.
- Molly, Peter újra… - harapta el a mondat végét Adam.
- Ugye nem arra akartál kilyukadni, hogy eltűnt? - vettem egy mély levegőt.
- Azt mondta, elintéznivalója van valami Beacon Hills nevű helyen – vonta meg a vállát.
- Mégis mi dolga lenne Beacon Hills-ben? - vonta fel a szemöldökét Derek, arcán a bizonytalanság árnya suhant át. Adam válaszként csak a vállát vonogatta.
- Miért olyan ismerős nekem ez a név? - gondolkodtam hangosan. Minden szem rám szegeződött. Jézusom, a tűzvész! A Hale falka, hát persze. - Kérlek, azt ne mondjátok, hogy a hátunk mögött tervez valamit – sóhajtottam a szomorú felismeréstől.
- Ne aggódj, Molly – ölelt át Derek. Arcomat kellemesen meleg mellkasába fúrtam. - Kiderítjük, bármi is legyen az.
- Köszönöm – suttogtam, de közben valamiért mégis óhatatlan nyugtalanság kerített a hatalmába. Szeretem a bácsikámat, de tudtam, hogy teljesen soha sem értene meg minket. Ő akkor sem vérfarkas. Nem úgy, mint mi.
***
A hétvégén valahogy mégis úgy alakult, hogy a nagyszüleim hozzánk költöztek. Zoe egyszerűen odáig volt értük, főleg Richardért. Ugyanis barátosném imádta a történelmet, és egy majdhogynem 500 éves vérfarkas, aki rengeteg eseményt átélt már, igazi csemege volt a számára.
Dereknek, amióta megtudta, hogy Peter Beacon Hills-be ment, egyetlenegy nyugodt éjszakája sem volt, hiába próbáltam vigasztalni. Sokat értekeztek titokban Laura-val. Néha kihallottam nagybátyja nevét, akit szintén Peternek hívtak. Talán meg akarja látogatni? Nem tudom, de nem akartam ezzel most foglalkozni.
A suliból már csak a vizsgák voltak hátra és természetesen az évzáró. Igaz, nem most volt itt az ideje, hogy teperjek a jobb jegyekért. Mostanában valahogy jobban elgondolkodtatott az, hogy egyáltalán érdemes lenne e folytatnom a tanulást. Vajon nekem való e, hogy egyetemre járjak? Hiszen a többi vérfarkas bármikor felbukkanhat, és ki tudja, hogy túlélem-e egyáltalán. És a gyermekünkkel mi lesz? Nem akarom kitenni effajta veszélynek! Nem vagyok tökéletes anya... vagyis, nem hiszem, hogy az lennék: még túl fiatal vagyok hozzá. De valahol mélyen tudtam, hogy el kell rejtenünk előlük. És ennek a legjobb módja az, ha örökbe adjuk egy megbízható és távol élő családnak.
- Ezt az ötletet azonnal verd ki a fejedből – morrant rám Derek, miközben gondterhelt arccal az ablakon nézett kifelé.
- Ez ez egyetlen helyes út, Derek - léptem mellé. - Hát nem veszed észre? Ő nem maradhat velünk. Itt sosem lenne biztonságban – próbáltam meggyőzni, de éreztem, hogy csak süket fülekre találok.
- Nem hagyom cserben a családunkat, ezért holnap eljössz velem, és meglátogatjuk Petert.
- Azt a Petert? - kérdeztem döbbenten.
- Igen – jött a rövid válasz.
- És Laura?
- Ő marad, és figyel a … falkára – kereste a megfelelő szót a mi kis „családunkra”. - Majdnem kétórás az út. Reggel kicsit korábban indulunk.
- De Derek, nekem tanulnom kell a vizsgáimra. És különben is, mivel akarsz menni? Busszal? - vágtam egy grimaszt.
- Nem – nézett szigorúan a szemembe. - Richard felajánlotta a kocsiját. Gyors látogatás lesz, nem maradunk sokáig – majd elindult a szobaajtó felé. Most komolyan csak úgy itt hagy? Mégis ki ez az ember? Merthogy nem az én Derekem, az is biztos. Még az utolsó pillanatban elkaptam a csuklóját. Mélyen a szemébe néztem.
- Beszéljük meg, kérlek. Látom, hogy baj van. Már napok óta így viselkedsz. - Hangom egyre halkabbá vált, ahogy tekintetemmel merev arcizmait figyeltem.
- Maradjunk annyiban, hogy neked nem eshet bántódásod – jelentette ki magabiztosan.
- És mit érek én ezzel, ha te már nem leszel mellettem!? - üvöltöttem az arcába könnyes szemekkel, majd higgadtabban folytattam. - Gyerek ide vagy oda, nem tudok nélküled élni már. Magam sem értem, mi ez az egész, de te már a társam vagy. A Mindenem, ami csak lehetsz. - Semmi elérzékenyülést nem láttam az arcán.
- Molly, ma sokáig ne maradj fent. Reggel indulunk. - Csak ennyi!? Gratulálok, Derek Hale! Valóban a szavak embere vagy. Minden zokszó nélkül egyedül hagyott a szobánkban.
***
- Tessék - terített egy vékonyabb pokrócot a hátamra Emily. Elnéztem a vállam felett. Az a mosoly, ami fogadott, teljesen rabul ejtett. Ajkaim ösztönösen mosolyra húzódtak.
- Köszönöm – suttogtam, majd újra az erdő felé fordítottam a tekintetem, végül gondolkodva a bögrémre meredtem. Észre sem vettem, hogy Emily lekuporodott mellém.
- Minden rendben? - kérdezte kíváncsisággal a hangjában. Hangosan felsóhajtottam. - Derek? - arcát felém fordította. Megráztam a fejem, de még mindig a bögrém tartalmát vizslattam. - Ne aggódj, majd megnyugszik.
- Még sosem láttam ilyen nyugtalannak. - Halkan nyitottam Emily felé, mintha attól félnék, hogy bárki meghallja a beszélgetésünket.
- Gyermeketek lesz drágám, és ráadásul az első. Ez azért nem mindennapi dolog. - Még a szeme is mosolygott, ahogy beszélt. Szavai lágyak, mégis kimértek voltak.
- Nem hiszem, hogy itt erről lenne szó…
- Hidd el, én tudom. Amikor kiderült, hogy ikreket várok, Richard hetekig nem akart hozzám érni. Ha nem kezdeményezek, talán még hónapokig is szenvedtem volna – kacagott fel. Hangja csak úgy csilingelt az éjszakában.
- Ikreket? - kérdeztem meglepetten.
- Szeretnéd őket megnézni? - Bólintottam mosolyogva, mire zsebéből előhalászta a mobiltelefonját. Büszkén mutatta a róluk készült fotókat. A képen szereplő két kislány alig lehetett több pár hónaposnál. Gyönyörű kék szemeik még a telefon képernyőjén keresztül is megbabonáztak. Kétség sem férhetett hozzá, hogy Emily az édesanyjuk: mosolyukat tőle örökölték.
- Most hol vannak? Hiszen még olyan kicsik…
- Édesanyám vigyáz rájuk - válaszolt, miközben lágyan szőke hajába túrt.
- És ők is…?
- Vérfarkasok? Úgy gondoljuk, igen.
- És az átok?
- Mivel Richard az apjuk, sajnos ők is ki vannak téve ugyanúgy. De ha sikerül megfékezniük a vérszomjukat, akkor nem lesz probléma – mosolygott, de emögött a mosoly mögött egy kis szomorúság is megbújt. Láttam rajta. Én ezt nem akarom a kicsimnek. Tekintetemet Emily arcáról ismét a bögrémre fordítottam. Hirtelen valami eszeveszett ötlet költözött az elmémbe.
- Emily?
- Hmm?
- Van olyan gyógynövény is, ami elősegítheti, hogy…?
- Molly, miről beszélsz? - kérdezte kissé felháborodottan.
- Nem akarom, hogy ő is ugyanúgy szenvedjen, mint én – suttogtam. Reméltem, hogy mint anya, megérti majd.
- A természet erejével nem szabad ujjat húzni! – pattant fel mellőlem ingerülten. - Hidd el, Molly, ez a gyermek nem véletlenül fogant meg a szuperhold éjszakáján.
- Mégis miről beszélsz? Az lehetetlen, hiszen... – dadogtam. - Két napra rá végeztem a tesztet.
- Édesem – ült vissza mellém, majd a bögrét kivette a kezemből, és magához ölelt. - Sok mindent nem tudsz még a vérfarkas létről – suttogta a fülembe, végül eltávolodott tőlem, és folytatta. Végig mélyen a szemembe nézett, miközben beszélt. - Nem csak a gyors gyógyulásunk és a hihetetlen erőnk tesz minket különlegesebbé. A férfi részét inkább most nem részletezném ennek a dolognak – legyintett mosolyogva. - Mi, nők sokkal fogékonyabbak vagyunk, nem beszélve a különleges égi jelenségek idején. Például sokkal könnyebben és gyorsabban esünk teherbe. Alighanem ez történt veled is.
- Őszintén? Nem sok mindenre emlékszem abból az éjszakából – kezdtem suttogva, kipirult arccal. - Minden annyira intenzív volt… - haraptam el hirtelen a mondat végét.
- Azon nem is csodálkozom – mosolyodott el zavarodottságomon. Nagyon kellemetlenül éreztem magam miatta. - Ezen nincs semmi szégyellnivaló - simított végig arcomon, mintha olvasott volna a gondolataimban. - Ez a szuperhold, drágám – majd megpuszilta a homlokomat, és visszament a házba.
***
Kicsit később kerültem aznap este ágyba, mint reméltem. Tudtam, hogy Dereknek nem fog tetszeni. Halkan nyitottam be a közös szobánkba. Azt hittem, még ébren lesz, és azzal a tipikus, nem tetszését kifejező tekintettel találom majd szemben magamat, de valami más látvány fogadott. Derek az ablak felé fordulva aludt. Hallottam egyenletes szuszogását. Izmos felsőtestét alig fedte a takaró. A jól megszokott helyem üresen tátongott mellette az ágyban.
Nem vesztegetve az időt, én is gyorsan megváltam ruháimtól, és egy szál fehérneműben bújtam be a takaró alá. Legszívesebben erősen magamhoz húztam volna őt, de ahogy órákkal ezelőtt viselkedett velem, teljesen önbizalomhiányossá tett. Egyrészt féltem a visszautasításától, másrészt viszont tudtam, hogy valahol mélyen, a konok Derek mögött, ott van az a férfi, akibe beleszerettem. A butaságom miatt nem akartam elveszíteni őt.
Lassan mocorogva közelebb kuckóztam magamat izmos hátához, majd a takaró alatt átnyúlva, kezemmel átöleltem őt. Semmi reakció. Szuper! Egy hatalmas csalódással megfűszerezett, halk sóhaj hagyta el a számat. Derek mozgolódni kezdett az átemelt karom alatt. A fenébe! Inkább elfordulok a másik irányba. Már épp visszahúztam volna a karomat, amikor ujjai megtalálták az enyémeket, és összefonódva kezemet a mellkasához emelte. Alsó ajkamba haraptam. Hát mégsem haragszik annyira – majd boldogan elmosolyodtam, és egy forró, lassú csókot leheltem farkasom tarkójára.
