13. fejezet

Teltek a napok, de Zoe még mindig nem válaszolt egyetlen hívásomra sem. Rengeteg üzenetet hagytam neki, de semmi. Mintha teljesen felszívódott volna. Ujjaimmal a történelem könyv fényes lapjain doboltam. Csak még egy hívás – ötlött fel bennem a gondolat. - És esküszöm, többet már tényleg nem zaklatom. Remegő ujjakkal tárcsáztam barátnőm telefonszámát. Hiába hívtam, már ki sem csengett. Mintha letiltott volna. Nagyot sóhajtottam, majd kipillantottam az ablakon, ami pont a ház mögötti udvarra nézett. Hangos földre huppanások hangjai szűrődtek fel a szobámba.

- Újra! - Hallottam meg Derek hangját. - Túl lassú vagy Ryan. Ez nem a kismama klub. Túl akarsz élni vagy sem? - Ryan bólintott, mire Tyler hangosan felröhögött. Derek szúrós tekintettel fordult felé. - Te meg mit röhögsz? Te sem vagy jobb nála, nehogy azt hidd. Akkor most te jössz – mutatott Laura barátja felé.

- Ezt figyeld haver – kacsintott Ryannek, majd teljes lendülettel elindult Derek felé.

A hátsó udvar olyan volt mint egy akadálypálya. Mindenhol szalmabálák, rozsdás konténerek és hordók hevertek. Ezeket kellett ügyesen kikerülniük, miközben egy célpontjuk volt: Derek.

Tyler kivicsorította éles fogait, miközben olyan szaltókat vetett, hogy még engem is lenyűgözött. Hallottam, ahogy a mellettem lévő ablakból Laura biztatja vérfarkasát. Derek nővérének a szobája pontosan mellettem volt az emeleten. Még egy ok, hogy meghúzzam magam, és inkább tanuljak, minthogy összefussak vele. Hangosan felsóhajtottam. Ismételten egy nagy puffanás hallatszódott. Ezek szerint akkor Tylernek sem sikerült földre terítenie Dereket. Hát nem is csodálom – mosolyodtam el, majd újra kitekintettem az ablakon. Ezúttal rá figyeltem. Fegyelem és szigorúság: ez jellemezte őt most a leginkább. A két fiatal vérfarkas lihegve fetrengett a földön. Dereken egy karcolás sem volt. Még csak meg sem sebezték.

- Mára elég volt ennyi – jelentette ki magabiztosan, elnézve a fiúk szenvedő arcát, akik egymásnak segédkezve próbáltak lábra állni. - Legközelebb ne csak a szátok legyen nagy, hanem az erőtök is – rázta meg a fejét, majd feltekintett az ablakomra. Gyorsan hátrébb húzódtam. Már előre féltem a délutántól, ugyanis az az én időm volt. Vele. És sajnos nem úgy, ahogy a legtöbb nőnemű egyed szerette volna.

***

Ahogy délután négyet ütött az óra, eljött az én időm. Összeszorított fogakkal léptem ki a hátsó bejáraton. Hát jó, akkor vágjunk bele!

Derek már kajánul mosolygott, amikor meglátott.

- Remélem, te jobban meg fogsz lepni, mint a fiúk.

- Igyekszem – fújtam ki a bennem rekedt levegőt.

- Nem kell ide semmi hiper-szuper akrobata mutatvány. Csak figyeld a belső hangodat, és menni fog.

Belső hang? Azt inkább most hagyjuk. Ahogy végignéztem Dereken és a felsőtestére feszülő szürke trikóján, legszívesebben letepertem volna. A szó szoros értelmében. Azonban most máshogy kellett földre döntenem. Feltekintettem az emeleti ablakra, Laura ugyanúgy figyelt engem is, ahogy a többieket. Tekintetünk találkozott. Kirázott tőle a hideg. Gyerünk Molly, menni fog ez! Lehunytam a szemem, éreztem, ahogy vérfarkas énem az ereimben cikázik. Mélyen beszippantottam az erdőből érkező illatokat. Éreztem az állatok szívverését, majd meghallottam az övét. Kinyitottam a szemem. Ugyanolyan kajánul mosolygott, mint amikor kiléptem a harctérre. Gyors ugrással az egyik szalmabála tetejére helyezkedtem, ahonnét már egyenes út vezetett Derekhez.

Nagy sebességgel indultam el az irányába Érzékeim még jobban kiélesedtek, ahogy közeledtem felé. Láttam, hogy karjával felém nyúl, és megpróbál torkon ragadni. Sikerült kitérnem előle, és egy gyors mozdulattal könyökömmel oldalba vágtam. Derek elégedetten mosolygott. Én is elengedtem egy önelégült mosolyt, de ez a boldogság nem tartott sokáig. Kiképző tisztem hajamnál fogva visszarántott, maga felé fordított, és mellkason rúgva máris egy fa felé repültem. Ösztöneim hiper sebességre kapcsolva összpontosítottak, és egy gyors szaltóval sikerült elrúgnom magam a fa törzsétől. Kiélezett karmokkal rontottam Derekre, de most az egyszer sikerült elkapnia: ruhámnál fogva a földre kényszerített, combomra térdelt, kezeimet összekulcsolva a fejem fölé fektette.

Rám vicsorgott. Megadóan, mozdulatlanul hevertem alatta. Már nem csak vérfarkas énem szállt be a játékba. Fejem zúgni kezdett és elöntött a vágy. A vágy, hogy magamhoz húzzam, és megcsókoljam. Derek elmosolyodott.

- Ez már túl sok, ugye? - Tudtam, hogy a hormonok által kibocsátott illat megcsapta az orrát. Derek bólintott. A fenébe is! Még mindig nem tudom elég jól kontrollálni magam. - Mára ennyi volt – húzott fel a földről, majd azzal a lendülettel, ahogy felsegített, mélyen a szemébe néztem. Láttam rajta, hogy sikerült megzavarnom. Ez volt a tervem.

Lassan közelebb léptem hozzá, mire Laura halkan felhorkantott a szobája ablakában. Egyáltalán nem foglalkoztam vele. Csak Derekre fókuszáltam. Összeszűkült szemmel figyelte minden egyes mozdulatomat. Mutatóujjammal lassan végigsimítottam izzadságtól nedves, atléta fedte felsőtestén, egészen a nadrágja gombjáig. A nagy Derek Hale még levegőt is elfelejtett venni, annyira meglepődött.

- Mi- Mit csinálsz? - suttogta, majd közelebb húzódtam hozzá, és a fülébe sóhajtva térdemmel ágyékon rúgtam, egy erős homlokon fejelés kíséretében. Derek megingott, én pedig egy rúgással a földre terítettem. Felnéztem Laura-ra, aki elégedetten bólintott, majd eltűnt a látóteremből.

- Azt mondtad, lepjelek meg – vontam vállat. - Hát tessék – mosolyogtam már én is kajánul. Közben észre sem vettem, hogy Ryan és Tyler is kikerekedett szemmel nézte végig az általam nyújtott műsort.

- Látod haver – fordult Tyler barátja felé. - Ezért ne becsüld le sose a nőket. Huhh, ez még nekem is fájt.

*Derek szemszöge*

Nem tagadhatom, tényleg sikerült meglepnie. Nem is értem, hogyan dőlhettem be neki. Teljesen elvette az eszemet. Megbénított és hülyévé tett. Sajnos ez a csúf igazság. Miközben a férfiasságomon ejtett sebeket nyalogattam magamban, Tyler a segítségemre sietett.

- Jól vagy haver?- nyújtotta segítő kezét. Most az egyszer elfogadtam.

- Megvagyok, kösz – majd Molly után néztem, aki még mindig kajánul mosolygott. - Holnap már nem lesz ilyen könnyű dolgod – gondoltam magamban, majd tekintetemmel végigkísértem egészen a hátsó bejáratig.

- Arra gondoltunk Ryannel - kezdte Tyler. - , hogy el kellene mennünk valami kaját venni. Farkaséhesek vagyunk. Szó szerint.

- Persze, menjetek csak. Lassan úgyis vacsora idő.

***

Laura már várt a szobájában. Az ablakon bámult kifelé, majd ahogy beléptem, elnevette magát.

- Ez a Molly, jól kiverte belőled a szuflát, mi? - harsogott a hangja.

- Te ezt viccesnek találod? - kérdeztem kissé oldalra döntött fejjel.

- Miért, te nem? - majd úgy nézett rám, mint egy átlagos nővér az öccsére, aki hecceli a másikat. Ismét elnevette magát, de már én is vele együtt nevettem. Végre újra az a felszabadult lány állt előttem, akivel annak idején sokat kacagtunk együtt.

- Laura – néztem mélyen a szemembe, komolyra fordítva a szót. - Mit látsz rajtam? Csak őszintén.

- Tényleg tudni akarod? - vett egy mély levegőt nővérem, majd ismét az ablak felé fordult. - Sosem láttalak még ilyen ragaszkodónak, habár meg kell hogy dicsérjelek. Elég jól titkolod.

- Sokáig már nem tudom tartani magam, úgy érzem. Minden vele töltött perc megerősíti a köztünk lévő köteléket, ami vagy halálra vagy életre van ítélve. Még magam sem tudom, melyik-melyik.

- Derek – lépett elém nővérem. - Ha úgy érzed, meg kell történnie, ne dolgozz ellene. Hidd el, sokkal könnyebb lesz úgy – tette a vállamra a jobb tenyerét. - Most nem mint Alfád, hanem mint a nővéred szólok hozzád. Peteren kívül már csak te maradtál nekem, és nem akarom, hogy a boldogságod útjába álljak, bárki is legyen a választottad. Csak annyit kérek, légy óvatos. - Bólintottam. Megértettem. Tudtam, hogy aggódik értem. Laura a családom, de ami Mollyhoz húz, ebben az esetben most sokkal erősebb.

***

Vacsora ide vagy oda, nem várhattam tovább. Laura szobáját elhagyva egyenesen Molly szobájába nyitottam. Égkék szemeivel meglepetten nézett fel rám tankönyve sorai közül, mégis úgy éreztem, valahol mélyen igenis számított rám.

- Derek? Most mi történik? - suttogott maga elé. Látta rajtam ösztöneim megnyilvánulását.

Magabiztos léptekkel közelíteni kezdtem felé, majd arcát lágyan két tenyerem közé fogtam. Szemeiben nem láttam ellenkezést, csak vágyakozást. Lágy csókot leheltem ajkaira, mire halkan felnyögött, de valamiért mégis eltolt magától.

- Miért teszed ezt? - kérdezte összezavarodva. Nem válaszoltam. Mindketten haboztunk közelebb lépni a másikhoz.

*Molly szemszöge*

Ez most mégis mi a fene volt? Mi történik? Miért most? Miért itt? És mi lesz akkor, ha visszautasítom?

Ezt már sosem fogjuk megtudni, ugye? Gondolataim gőzmozdonyként zakatoltak a fejemben, de nem érdekelt semmi és senki jelenleg. Csak Ő. Nekem kell kezembe venni az irányítást. Éreztem a habozást a szemében.

Határozott mozdulattal nyaka köré fontam a karomat, mélyen a szemébe néztem, és olyan szenvedéllyel csókoltam meg, mintha ez lenne az utolsó éjszakánk. Dereknek sem kellett több, derekamnál megemelve felültetett az íróasztal szélére, majd lesöpörve róla a könyveimet, a nyakamat kezdte el csókolgatni, végül az asztal felületére fektetett. Ereimben csak úgy lüktetett a vágy, vérfarkas énemmel egyetemben. Tèpőfogaim megnyúltak, karmaim kibújtak a helyükről, miközben a hajába túrtam. Dereket ez egyáltalán nem zavarta. Nyakam jobb oldalán időzve fülcimpámba harapott, ami olyan kéjjel töltött el, hogy legszívesebben letéptem volna róla a ruhát. Molly, térj már magadhoz! - ordított vérfarkas énem által elnyomott tini részem aggódva. - Biztos itt és most akarod az elsőt? - szólalt meg a vészcsengő a fejemben.

- Derek, állj – ültem fel az asztalon hirtelen, miközben ő már a felsőmet kigombolva, új területeket fedezett fel ajkaival. Megrémülve nézett fel rám. Megint azok a vakítóan kék szemek. Az istenit neki!

- Valami baj van?

- Nincs semmi baj. Sőt… - Minden porcikám őt kívánta. Szinte már sikoltoztak egy újabb érintés után. - De… ezt most abba kell hagynunk.

- Oh… - hagyta el a száját a csalódottság hangja.

- Nem veled van a baj. Jézusom! - temettem arcomat a tenyerembe. - Ki tudna neked ellenállni? – sóhajtottam. Még mindig őrülten akartam őt… az érintéseit… a csókjait… - Nem is értem, miért pont én? - majd hirtelen elhallgattam. Ahogy a szemembe nézett, teljesen elgyengültem. Feladom! Nem bírom tovább! Újra magamhoz húztam, és megcsókoltam, de tudtam, hogy ez már egy búcsúcsók a részemről. Még nem állok készen. Testem hiába lángol érte. - Vacsoránál találkozunk.

***

Vacsorára pizza volt. Nagy tudás nem kellett hozzá, végül is Tyler készítette. Mindenki helyet foglalt az étkező közepén lévő, ovális alakú asztalnál. Derek Laura mellett ült, velem szemben, én pedig teljesen kiszolgáltatottnak éreztem magam Tyler és Ryan között.

- Mi ez a szag? - szippantott mélyet a levegőbe Tyler. - Olyan mint valami tüzelő szukáé.

- Khm! – Azt hiszem, félrenyeltem egy falatot, mert fulladozni kezdtem.

- Jól vagy Molly? - fordult felém Ryan aggódva.

- Persze, csak valami… khm… ráment a torkomra – arcom lángolt a kellemetlenségtől. Atyaég! Derekre néztem. Zavarodottan kerülte a tekintetem. Laura mosolygását elrejtve, szája elé tette a kezét.

- Várjunk csak – világosodott meg Tyler. - Ti most… lefeküdtetek egymással? - mutatott vigyorogva először Derekre, majd rám.

- Jézusom Tyler – sóhajtottam szemforgatva. - Nem foglalkoznál a saját dolgoddal?

- Te, Laura, ha valaki tüzel, más illatot bocsájt ki magából, mint amikor konkrétan megtörtént a dolog, ugye? - mosolygott kajánul Alfájára a fiatal vérfarkas.

- Tyler, tényleg. Hagyd már őket békén, és együnk inkább nyugodtan.

***

Miután teletömtem a gyomromat, puforogva elindultam a lépcsőn felfelé. Fáradt voltam, és annyi minden történt ma. Félúton hallottam, ahogy valaki utánam rohan. Tudtam ki volt az, a szaga elárulta. Derekre számítottam, de Ryan jelent meg mögöttem.

- Molly, várj.

- Ryan, most tényleg nem alkalmas. Hihetetlenül fáradt vagyok momentán ehhez a beszélgetéshez.

- Te az én Alfám vagy, ugye tudtad ezt? - Ez már egy érdekes információ volt. Felkeltette az érdeklődésemet.

- Igen? - fordultam Ryan felé.

- Csak… csak annyit akarok mondani, hogy én mindig melletted állok, történjék bármi. Te változtattál át, így a kötelékünk részemről szétválaszthatatlan. - Itt többről is szó volt, kihallottam a hangjából.

- Ryan – kezdtem fáradtan. - Tényleg rendes srác vagy, de… - Nem voltam biztos benne, hogy ezt az információt pont vele kellene megosztanom. - Én… Derekhez vonzódom.

- Tudom – válaszolt félvállról, egy kis csalódással a hangjában. - Érzem rajtad a szagát – majd a gondolatba is beleborzongott. - Ne haragudj, csak… - hallgatott el hirtelen. Derek jelent meg a lépcsősor végében. - Most mennem kell. - Ahogy elhaladt lefelé menet Derek mellett, előhívta vérfarkas énjét és rámorgott. Ezt a másik fél sem hagyta szó nélkül. Torkából nem tetszését kifejező halk morgás tört fel. Fejemet megrázva folytattam utamat a szobám felé. Pár lépés után hátrafordultam, de senki sem volt már mögöttem.

12. fejezet

 

*Molly szemszöge*

Sarah temetése gyönyörűen el volt rendezve. Minden annyira hófehér volt, mint egy esküvői szertartáson. Zoe a vállamra borulva zokogott egész végig, könnyeivel teljesen eláztatva sötétkék blézerem ujját. Magam sem értem miért, de a düh és a nyugtalanság, ami eddig felemésztett, semmivé foszlott. Lassan elindulva a temető kijárata felé, még egyszer, utoljára elköszöntem szeretett barátnőnktől. Édes istenem! Annyi mindent köszönhetek neki. Mély levegőt vettem, hogy visszatartsam kibuggyanni készülő könnyeimet. Ez így nem igazságos! És miért vagyok ennyire nyugodt? Tombolnom kellene, és kikiabálnom az egész világnak, miféle szörnyű teremtmények járják a földet. Köztük én is. Lehajtott fejjel ballagtam Zoe mellett, és mintha az időjárás is megérezte volna komor hangulatomat, hatalmas esőcseppek koppanásától lett hangos a természet, ami egyre gyorsabb ütemet kezdett diktálni. Rohantunk, ahogy csak bírta a lábunk, nehogy elázzunk. Pár méternél messzebb azonban nem jutottam, mert menet közben valaki megragadta a felkarom, és egy dús lombkoronájú fa alá húzott, ahol szinte már alig esett az eső. Fejemet ide-oda forgatva Zoe-t kerestem, de már sehol sem találtam. Fájdalmas szorítást éreztem a mellkasomban. Ugye nem?

- Biztonságban van – szólalt meg az ismeretlen ismerős. A lelógó fa ágai közül egy fiatal férfi tűnt elő, alighanem sárgán világító szemekkel. Biztos csak hallucinálok...

- Ryan? - pislogtam, ahogy egy esőcsepp az arcomra csöppent.

- Molly, beszélnünk kell – kapkodott levegő után.

- Mi a baj? - léptem közelebb hozzá, mire ő hátrálni kezdett. - Ryan? - ejtettem ki lassan a nevét.

- Én… én… - kezdte dadogva. - Tényleg… tényleg… ott… és akkor…. Tényleg meghaltam. Azt mondták, te tetted ezt velem.

- Mit mondtak és kik? - értetlenkedtem. Fogalmam sem volt, miről beszél.

- Ryan, ebből elég lesz mára – húzta el a kabátjánál fogva valaki. Felismertem a hangot és az illatot.

- Derek? Te vagy az? - húzódtam közelebb a hatalmas fa törzséhez, majd homlokomat nekitámasztottam.

- Este érted megyek – hallottam meg elhalkuló válaszát.

***

Már lement a nap, amikor a szeretett munkahelyem küszöbén megtorpanva kíváncsi tekintetekkel találtam szembe magam. - Sarah-ért – léptem beljebb összeszorított ajkakkal. Zoe már messziről hatalmas mosollyal köszöntött, de a szemében még mindig szomorúság tükröződött.

A bisztró összes asztala hatalmas, fehér gyertyáktól díszelgett, amik bevilágították az egész teret. A háttérben halk, lassú, mélabús zene szólt. Szívem összeszorult az emberek szomorúsága láttán.

Hirtelen úgy éreztem, hogy az egész világ összedől körülöttem. Sarah! - ordítottam torkaszakadtamból, majd a földre rogytam. Ami a halála miatt egészen a temetéséig bennem zúgolódott - kiragadva lelkem egy részét -, őrült sikításba kezdett. Egész testemben remegtem. Vajon másnak is ennyire fáj, mint nekem?

- Molly, jól vagy? - szorította meg lágyan vállamat Zoe. Ahogy feltekintettem rá, hirtelen visszahőkölt, de nem engedett el. - Molly…. A szemed. Mi történt a szemeddel? - suttogta ijedten.

- Kérlek, vigyél ki innen – nyögtem.

- Persze – válaszolt Zoe. Segített feltápászkodnom, majd a bisztró parkolójában leültetett az útpadka szélére.

Nem vagyok jól. Nagyon nem. Úgy éreztem, mintha a csontjaim darabokra akarnának törni. Egytől egyig. Tekintetemet az égre meresztettem. A hold fénye vakítóan beragyogta az egész parkolót. Telihold van! Derek!

- Derek! - üvöltöttem félig önkívületi állapotban.

- Molly, kezdesz megijeszteni. – Meg is feledkeztem barátnőmről, aki még mindig mellettem volt. Jézusom, Zoe!

***

*Derek szemszöge*

- Tűnj a közeléből! - kiáltottam a parkoló másik végéből. - Gyerünk!

Molly barátnője értetlenül, visszakozva nézett rám. Nem tudta, mit történik. Habozva hátrálni kezdett, miközben a földön összekuporodott Molly testén már az átváltozás jelei kezdtek megjelenni: fülei hegyesség váltak, tépőfogai megnyúltak. Zoe ijedtében megbotlott az útpadka szélében. Elesett, azonban tenyereivel sikerült felfognia a földre érkezés erősségét. Valami azonban mégis történhetett vele, mert Molly vicsorogva iskolatársa felé kapott. A szag az én orromat is megcsapta. Vér. Nem volt túl intenzív, de egy frissen átváltozott vérfarkasnak - pláne egy Alfának -, ez bőven elég volt a vérszomj felerősödéséhez.

Rohantam Zoe felé, ahogy csak bírtam. Útközben én is átváltoztam, hogy egyenlő esélyekkel induljak. Ellene. Egy nagy ugrással rávetettem magam. Sikerült leterítenem egy kis időre. Az a pár perc is elég volt nekem arra, hogy Zoe-t biztonságos helyre juttassam, és rohanásra ösztönözzem olyannyira, hogy meg se álljon hazáig. Könnyes szemmel rám nézett. Láttam rajra, és éreztem is: szörnyen félt.

- Menj! Rohanj! - üvöltöttem eltorzult hangon.

A bisztróból pohárköszöntések hangjai szűrődtek ki. Az embereknek fogalmuk sem volt róla, mi történik a parkolóban. A tudatlanság néha kincset ér - jegyeztem meg magamban. A halk duruzsolástól eltekintve, nagy csend volt a környéken. Még őt sem hallottam. Így kiütöttem volna?

- Molly? - fordultam az eszméletlen test irányába, vagyis már csak a kihűlt helye felé. Pár másodperc múlva egy farkas fenyegető vonyítása törte meg a csendet, ami az erdő mélyéről parancsolt maga után. Nem az én Alfám volt az. Szükségem van a nővéremre. Egyedül kevés leszek hozzá, hogy megállítsam. Hangos morgás tört fel a torkomból.

Percekig vártam, de válasz nem érkezett. A fenébe! - vettem mély levegőt, majd rohanva elindultam az erdei kis faházunk felé. Laura már a tornácon várt, teljes harci díszben: karmai vérben úszva fénylettek a hold sugarában.

- Mi tartott ennyi ideig? - mordult rám eltorzult arccal. - Mindkét lábukat és kezüket eltörtem, de még így sem tudtam őket teljesen ártalmatlanítani – sziszegte vicsorgó fogakkal. - Habár már legalább annyit elértem náluk, hogy kövessék a parancsaimat.

- Laura – kezdtem, leplezve idegességemet. - Molly….

- Csak azt ne mond, hogy kicsúszott a kezeid közül!!! - ordította eszeveszetten. A házból halk morgások visszhangja tört utat magának, majd két sárga szempár jelent meg Laura mellett. Egy a jobb, egy pedig a bal oldalán. Fenyegetően néztek rám. - Sajnálom Derek. Meg kell ölnünk őt.

Újabb parancsoló vonyítás. Nővérem idegesen meredt rám.

- Téged akar, igaz? Mióta? - Nem feleltem. Laura kezdett egyre agresszívebb lenni. - Azt kérdeztem, mióta? Válaszokat akarok!

- Amióta… - kezdtem lassan, majd hezitálva folytattam. - Amióta elfogadott párjának.

- Hogy mit csinált!? - üvöltötte torka szakadtából.

- Nem tud róla. Fogalma sincs az egészről. Még a saját erejével sincs tisztában.

- Derek, hát nem látod? – kezdte higgadtabban. - Ez a lány lesz a családunk veszte, ha nem végzünk vele. Hidd el, az ő szemében mi mindig is fenyegetés leszünk, pláne én. Egy másik Alfa.

Újabb vonyítás, de most már egyre közelebbről. Fülemet kiélesítve megéreztem Őt. Reflexszerűen Laura elé ugrottam, hogy védjem az Alfámat. Molly vicsorgó fogakkal közelített felénk.

- Hát te vagy az… - morogta elváltozott hangon. - Még érzem rajtad a vére szagát. Megölted őt! - majd egy kínkeserves vonyítással együtt, Laura felé vetette magát, de felfogtam az ütközést. Mint egy igazi vérszomjas fenevad, karmait mellkasomba mélyesztette, majd karmolások hada tépte fel bőrömet.

- Elég! – ordította nővérem, majd a segítségemre sietett a két fiatal vérfarkas kíséretében. Molly torkon ragadott, és az egyik hatalmas fa törzsének vágott. Gerincem reccsenése hallatán már tudtam, ez hosszabb gyógyulást fog igénybe venni, nem beszélve az Alfa által okozott sebekről. - Derek! - kiáltott Laura. Molly ekkor megtorpant.

- De-Derek? - tekintete kezdett kitisztulni, majd megadóan a földre rogyott.

- Fogjátok le! - parancsolt Tylernek és Ryannek.

- Ne Laura, kérlek ne tedd – nyögtem a fa tövében.

- Sajnálom Derek – nézett felém, majd karmait kiélezve Molly torkára tapasztotta ujjait, másik kezével pedig a hasába tépett. A fiatal Alfa kínoktól gyötörve felordított, ahogy én is.

- Ne!!!

***

Adam a semmiből tűnt elő. Szemei csak úgy izzottak a sötétben. Első útja Laura-hoz vezetett. Sikerült Mollyt annyira kiszabadítania a szorításából, hogy felém csúsztatta a köddel borított avaron. Óvatosan mellé vontattam sebekkel teli testemet.

- Laura Hale, ezt azonnal hagyd abba! - morogta. Adam szintén vérfarkas volt, és ahogy elnéztem, ő sem követte azt a sorsot, amit Molly nagybátyja, Peter szánt unokahúgának. - A családunk nem akar neked ártani. Ő... – mutatott Molly felé. - Ő azt sem tudja, mi ez az egész, és ez volt az első teliholdja azóta, hogy felhagyott a gyógyszerekkel. Gondolhatod, mennyire megviseli. Hisz olyan embereket bánthatott, akik közel állnak hozzá – lihegte.

***

*Molly szemszöge*

Hát elmúlt ez is. Az első teliholdam, ahol belső énem minden ellenállás nélkül utat tört magának. Beleremegtem a gondolatba, és a kezeimre néztem, ahol nemrég még véres karmok éktelenkedtek. A felkelő nap már halvány pirossá festette az ég alját, szinte már vérvörössé. Ismét kirázott a hideg. Mi vagyok ÉN? Egy szörnyeteg?

- Minden rendben van, Hugi? - gondolatmenetemből Adam aggódó kérdése szakított ki. Megremegtem ismételten. - Tudom, milyen nehéz lehet. - Könnyes szemekkel felé fordultam. Tekintetem láttán halványan elmosolyodott. - Ne aggódj, nem öltél meg senkit sem.

- De… - kezdtem, miközben kezem akarva-akaratlanul remegni kezdett. - De bántottam valakit.

- Ő jól van, ne stresszelj miatta – vett egy mély levegőt. - Csak kicsivel több időre lesz szüksége a gyógyuláshoz, mivel egy Alfa szaggatta majdhogynem darabokra – próbálta oldani a feszültséget Adam.

- Ez nem vicces! - tört ki belőlem agresszíven. Adam meghátrált.

- Hé, hé… látom, még a telihold hatása alatt vagy, így jobb lesz, ha nem állok az utadba. A bejárat melletti szoba az övé – mutatott a kopott ajtó felé.

- Köszönöm – bólintottam, majd gyors léptekkel elindultam az előszoba felé. Ahogy odaértem szobája ajtajához, megtorpantam.

Szívem a torkomban dobogott. Rosszul éreztem magam. Bántottam Őt, aki mindvégig csak segíteni szeretett volna nekem. Tudhattam volna. Szót kellett volna fogadnom. Ő már előre megmondta, hogy nem mehetek el a virrasztásra, de természetesen a konok fejemnek nem tudtam parancsolni, pedig Derekre kellett volna hallgatnom. Mindössze ennyit kellett volna tennem, és akkor ez az egész mind elkerülhető lett volna. Talán azt gondoltam, elég erős leszek hozzá, hogy meggátoljam a belőlem kitörő bestiát? Minek is képzeltem magam!?

A kilincsre csúsztattam a kezem, majd lassan és amilyen halkan csak lehetett, benyitottam. Ami először szembetűnt, azok a hatalmas ablakok voltak, amiken keresztül gyönyörű látványt nyújtott a reggeli pirkadat fénye. Derek felszisszent, fejemet a hang irányába fordítottam. Laura öccse ágya végében ülve sebeit tisztítgatta.

- Hogy érzed magad? - léptem beljebb bátortalanul. Derek fáradt arccal felém fordult. Megint az a tekintet fogadott, amit egyszerűen nem tudtam hova tenni. Fájt érte a szívem, amint megpillantottam a sebeit. - Ezeket én… én okoztam?

- Ez csak egy kis karcolás – majd egy újabb felszisszenés. - Kimentem a formából, azt hiszem.

- Hadd segítsek - guggoltam le elé, majd a kezembe fogtam a rongyot, és egy újabb adag fertőtlenítőt raktam rá. - Milyen gyorsan gyógyulsz? - néztem mélyen a szemébe.

- Nem eléggé – sóhajtott. - De talán elfertőződni már nem fog. És te? Jól vagy?

Nem tudtam mit válaszoljak neki. Az egész éjszaka annyira felborította az életemet. Talán még fel sem fogtam, mennyire.

- Zoe – kezdtem lehunyt szemmel. - Talán sosem fog velem szóba állni. Mégis hogyan? Hogyan magyarázzam el neki a történteket? - És már megint ez a fránya sírás. Utálom!

- Gyere, ülj le mellém – csúszott odébb. Úgy éreztem, ezt csak vele tudom megbeszélni. - Ha igazán fontos vagy neki – kezdte. -, meg fogja érteni.

- És ha nem? - hezitáltam. - Mindenkit elveszítek magam mellől. Utálom magam, és azt is, ami vagyok! - tört ki belőlem.

- Molly – sóhajtott. - Nagy árat kell fizetned azért, amit kérsz – majd elhallgatott.

- Laura – törtem meg a csendet. - Meg akart ölni, igaz? Miért?

- Fogalmam sincs – majd kihúzta magát. A felsőtestén lévő kevésbé mélyebb karmolások már kezdtek gyógyulni. - De annyit tudok, hogy velünk kell maradnod. A városban nem biztonságos, leginkább az emberekre nézve. És én itt meg tudlak tanítani mindenre, amire csak tudlak. Arra is, hogyan kontrolláld az átváltozásodat.

- Neked hogy sikerült? Kontrollálnod…. Ezt az egészet?

- Ha már van egy biztos pont, amire fókuszálni tudsz, onnantól már könnyű. Nekem ez a düh.

- Értem – bólintottam. - A telihold alatt... – gondolkodtam hangosan. - Volt valami…. Ami kizökkentett a vérszomjamból.

- És mi volt az? - kérdezte érdeklődő tekintettel.

- Te – csúszott ki a számon. - Mindvégig te voltál az, Derek.

11. fejezet

Kedves Olvasóim!

Hosszadalmas szünet után úgy döntöttem, folytatom Derek és Molly történetét.
Remélem, így lassan 10 év távlatából, lesz még, aki erre jár, és nosztalgiázik egyet majd  a sorokat olvasva.
Puszi Mindenkinek: Hope

*Molly szemszöge*
 
A lépcsőn lefelé menet már hallottam a konyhai kis tévéből a helyi hírcsatorna bemondójának a hangját. Az első szó, ami megütötte a fülemet, az az állattámadás volt. Pár lépcsőfokkal lejjebb újabb információfoszlányok jutottak el hozzám. (…) Személyes okmányok hiányában csak az áldozat öltözéke, valamint a bisztróban dolgozók személyleírása adott kiindulási pontot a rendőrségnek. (…) Még nem erősítették meg, de az áldozat valószínűleg a 30 éves Sarah Williams… (…)

Sarah? Nem, az nem lehet! - A felismerés fájdalma a csontomig hatolt. Őrült kín kerített hatalmába, a szívem dörömbölt a mellkasomban, levegő után kapkodva szédülni kezdtem, végül minden elsötétült körülöttem. Ahogy lassan kezdtem magamhoz térni, egy erős kéz szorítását éreztem a térdeim alatt, majd arra lettem figyelmes, hogy az a valaki az ölébe vesz, és elindul velem fel a lépcsőn, egyenesen a szobámba.
Pislogva néha fel-fel tekintettem pártfogóm arcára, de egyszerűen nem láttam tisztán, mintha minden összeomlott volna körülöttem. Nem emlékszem a tegnap estére sem, sem arra, hogyan értem haza. És mit kerestem egyáltalán abban a sötét erdőben? A fekete bestia! - ugrott be egy homályos kép. - Biztos ő ölte meg Sarah-t! Csakis ő lehetett!
 
 
*Derek szemszöge*
 
- Lélegezz Molly – simítottam végig a lány arcán, miközben óvatosan az ágyára fektettem.
 
- Nem megy, egyszerűen nem – tört elő belőle a sírás. Hatalmas könnycseppek áradata áztatta percek múlva fájdalomtól eltorzult arcát.
Teljességgel megértem, mit érezhet most. Sarah halála hiábavaló volt. Nem kellett volna így történnie. Laura kegyetlen lépést tett. Az a nő ártatlan volt. Senkinek sem árulta volna el a titkunkat. Nem tudom, mihez kezdjek most? Nem rejthetjük el már Molly elől az igazságot. Gondolatmenetemből Adam hangja billentett ki.
 
- Hogy van? - kérdezte aggódó tekintettel.
 
- Szerinted, hogy lenne? - vágtam vissza dühösen. - El kell mondanunk neki – vettem mély levegőt, majd kifújtam. - Különben is, hol a fenében van Peter?
 
- Elment – jött a rövid válasz.
 
- Hogy érted azt, hogy elment? - néztem rá értetlenkedve. - Az ő dolga lenne, hogy beavassa őt. Tudnia kell – fordultam Molly felé. Ő csak pislogott, olyannyira elhomályosította a sírás a tekintetét.
 
- Én… én nem… nem tudom. Nem ez lett volna a terv – dadogott Adam.
 
- Valaki elárulná, mi a fene folyik itt?! - tört ki Mollyból hirtelen dühösen. - Nem tudom mi történik itt, de az elmúlt napokban szinte minden kiesett. Olyan helyekre tévedek önkívületi állapotban, ahonnét fogalmam sincs, hogy térek vissza ide, a szobámba. És valakit megöltem! Hiába mondja mindenki azt, hogy az orvos félre diagnosztizálta Ryant. Egy halottat hogy a fenébe lehet nem halottnak látni?
 
- Molly, csak nyugi, jó? - csitítgatta Adam halkan.
 
- Te csak ne nyugtatgass! Azt sem tudom ki a fene vagy! Életemben nem láttalak! Még egy ócska, régi családi fotón sem! - szemei csak úgy vöröslöttek a szobaablakon besugárzó nap fényében. Zihált a dühtől, miközben tépőfogai megnyúltak. Hirtelen a szájához tapasztotta a kezét. Most az egyszer önmaga volt. Olyan erő sugárzott a tekintetéből, amitől farkas énem legszívesebben a szoba sarkába kuporodott volna. Még a nővérem sem volt képes ekkora tekintélyt parancsolni egyetlen pillantásával sem. Kezdtem megérteni, miért volt olyan erős a félelemérzete akkor, ott, Mollyval szemben. Mintha az Alfák Alfájával néznék farkasszemet. Hihetetlen! És még csak sejtése sincs ennek a fiatal lánynak, mire lesz képes akkor, ha végleg elfogadja, mi is ő valójában.

- Molly, kérlek, vedd be a gyógyszered. - Mindketten Adamre néztünk, aki remegő kézzel nyújtotta feléje az általa hitt orvosságot. 

- Soha! - ordította eltorzult hangon. Eljött az a pillanat, amikor már semmi sem védhette meg a vérében lappangó örökségétől. Éreztem a tekintetén. Éreztem a szagán. Hát eldőlt. Farkas énje utat tört magának. Eszeveszetten fújtatott, miközben az állítólagos unokatestvérére meredt, vérben forgó szemekkel. Félszemmel láttam, ahogy körmei helyett már a karmait mélyeszti ágyának matracába.

Ösztöneimet kiélesítve, gyors mozdulattal le akartam fogni, nehogy Adamre támadjon, de Molly gyorsabb volt. Egy szempillantás alatt guggoló állásba helyezkedett az ágya tetején. Pár másodperc múlva már a padlószőnyegen próbáltam felülkerekedni, vagy legalábbis azon lenni, hogy életben maradjak. Ennek ellenére még így sem sikerült minden karmolást megúsznom. Iszonyat erősen tartott a földön, majd miután érezte, amint testem megadóan ellazul karmai szorítása alatt, Alfa énje fölényesen az arcomba üvöltött. Farkas énem száját – mint egy kis gyáva nyúl – halk, meghunyászkodó morgás hagyta el. Molly még mindig zihált, de közben tekintete már tisztulni kezdett.
 
- Mit… mit … mit tettem az előbb? - nézett rám értetlenkedve, ugyanakkor láttam rajta, hogy igenis tudja, mi történt. - Derek?
 
- Sss – támaszkodtam alkaromra óvatosan a földön, majd lassan leemeltem kezeit a vállaimról, amiket nemrég még a padlóra szorított.
 
- Azok… azok karmolások? - Hitetlenkedve arcomhoz ért, mire felszisszentem. - Ne haragudj – suttogott maga elé.
 
- Nem haragszom  - suttogtam én is, majd egy kósza hajtincset a füle mögé tűrtem.
 
- Te tudod, mi történik velem? - könnyei újra patakként záporoztak.
 
- Igen – sóhajtottam. - És ha szeretnéd, segítek. Mindenben. Kérlek – vettem kezembe az övét. - Engedd, hogy segítsek. Csak bízz bennem, kérlek.
 
- Bízom benned Derek. Már az első pillanattól fogva – nézett mélyen a szemembe. Most éreztem csak meg igazán azt az illatot, amit eddig nem tudtam beazonosítani, és amiről Adam is beszélt. Igaz, hogy Molly még nem tudja, de érzem rajta a döntés illatát, ami alapján egy farkas párt választ magának, és ami alapján egy Alfa azt akarja, hogy a falkájába tartozzak. Adamnek igaza volt, valóban ellenséges területre eveztem… Laura a családom. És az Alfám. Nem fordíthatok neki hátat.

 
 
*Molly szemszöge*

 
Éjszakai óráim többnyire zokogással teltek, és ezen még Zoe sem segített. Én a telefon egyik, ő pedig a másik oldalán áztatta a kispárnáját könnyeivel.
 
- Holnap lesz a temetés – szuszogta barátnőm a telefonba. - Utána szeretnénk virrasztást tartani Sarah emlékére, ha te is benne vagy. Szeretném, ha ott lennél.
 
- Ott leszek – suttogtam könnyes szemmel. - Nem hiszem, hogy holnap meg tudom kezdeni az iskolába járós korszakomat – váltottam témát.
 
- Megértem – jött a válasz. - Akkor maradsz magántanuló?
 
- Fogalmam sincs – hunytam le a szemem, mire egy ismerős szag csapta meg az orromat. A félig feltolt ablak felé fordultam. Ahogy a szellő meglibbentette a függönyt, a hold fényénél megpillantottam Derek arcát. Vakító kék szemeivel engem bámult. Gyönyörű látvány volt. - Most le kell tennem. Holnap, ha neked is jó, gyere át suli után. Mehetünk tőlünk is a temetésre. Most nem szeretném, ha te is egyedül lennél. Jó éjszakát Zoe! Vigyázz magadra. - Miután elköszöntem barátnőmtől, leraktam a telefonomat az éjjeliszekrényre. Tekintetem újra elveszett abban a vakító szempárban. Ösztönösen egy halk morgás hagyta el ajkaimat.

- Szeretném, ha velem jönnél – nyújtotta felém kezét az ablakpárkányon keresztül. Nem ellenkeztem. Óvatosan, nehogy megcsússzak, derekamba karolt, és a háztető cserepein egyensúlyozva, segített helyet találnom, ahová nyugodtan leülhettünk. - Nem csúszik a talpad magad alatt? - kérdezte.
 
- Nem, azt hiszem, nem fogok szörnyethalni – hagyta el egy halvány mosoly az arcomat. Sarah halála óta most először éreztem, hogy kicsit sikerült lenyugodnom. - Miért pont itt? - érdeklődtem. - És… mit… mit csináltál az ablakban? A szemeddel? Hogy lehetett annyira…. annyira kék? - haraptam az alsó ajkamba. Inkább szexualitást sugárzó. Igen, leginkább ez illett volna rá a legjobban. Már a gondolatba is belepirultam.
 
- Vigyázz, mert az illatod elárul – mosolyodott el Derek.
 
- Hogy mi? - pislogtam értetlenkedve.
 
- Látom, rengeteg kérdésed van. Biztosan készen állsz a válaszokra? - kérdezte összeszűkült szemmel.
 
Nem, nem vagyok – válaszoltam magamban. Alighanem Derek ezt észrevette, mert arcán, ha csak egy pillanatra is, apró félelem ült ki.
 
- Különleges lány vagy, ugye tudod?
 
- Ez valami csajozós szöveg a mai srácoknál, vagy mi? Miért hajtogatja mindenki folyton ezt? - kérdeztem szemforgatva.
 
- Azért, mert igaz – jelentette ki Derek. - Csak nem úgy, ahogy az átlag emberek gondolják.
 
- Átlag emberek? – néztem rá értetlenül.
 
- Ha a holdra nézel, mit érzel?
 
- Ez valami becsapós kérdés akar lenni? - hüledeztem.
 
- Jó, akkor máshogy közelítem meg a dolgot. Koncentrálj rám – fordult felém. Őszintén, ez nem volt nehéz. Amióta megláttam, csak rá tudtam gondolni. Akarva akaratlanul. - Mit érzel? Hagyatkozz a belső érzékeidre.
 
Lehunytam a szemem. Próbáltam rá koncentrálni, de nem éreztem semmit sem, az arcomat megcsapó friss, hajnali szellőn kívül. Egy ideig még így maradtam. Összpontosítottam. Rá.
És hirtelen… valami belső erő magával ragadott. Másodpercek alatt érzések, illatok, szagok lengték körbe a levegőt. Lassan kinyitottam a szememet. Derek ismét azokkal a vakító kék szemekkel nézett rám, majd kezemet megfogva maga felé fordított, így a szemközti szobaablakban én is megláthattam az enyéimet. Egy pillanatra megrémültem, majd később már azt vettem észre, hogy kíváncsian szemlélem azt a vörös szempárt, ami kétségkívül az enyém volt. Csakis az enyém.

***

A hajnali órákban ismét visszatért a már túl régóta kísértő rémálmom, de valahogy most más volt. Az elején még ugyanúgy menekültem a hatalmas bestia elől, majd – mintha teleportáltam volna – a saját szobám falán függő tükörre meredtem, saját arcomat bámulva. Vöröslő szemeim hívogatóan izzottak az éj sötétjében. Elmélázva, szinte hipnózisban néztem farkasszemet a tükörképemmel, amíg egy halk hang a fülembe nem suttogott. - Ne hagyd, hogy elvegyék tőled. Már szabad vagy. - Alighanem férfi volt az illető, de hangja nem volt ismerős a számomra. - Mit ne vegyenek el tőlem? - kérdeztem suttogva, mire a mögöttem elterülő sötétségből egy vöröslő szempár bukkant elő, lassan felém közelítve. - Te a lányom vagy. Egy vérbeli Alfa – tört fel torkából morogva.

Levegő után kapkodva tértem magamhoz álmomból, ami olyannyira valóságosnak tűnt, hogy hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Mindenesetre már nem éjszaka volt. Ragyogó napsütés melegítette arcomat ablakom üvegén keresztül.

Valahogy túl kell élnem ezt a napot – gondoltam magamban, majd egy elégedetlen nyögés hagyta el a számat. Jobb oldalamra fordultam pihe-puha ágyamban. Sóhajtottam, miközben újra kinyitottam a szemem. - Te jó isten... - kaptam majdhogynem szívbajt, de azért édes látvány fogadott. Derek – mellkasán keresztbe font karral – az ágyam melletti fotelben, lehunyt szemmel pihent. Biztos voltam benne, hogy nem alszik. Lehetetlennek tartottam. Vagy mégis?

Annyira megrémisztett a hajnali álomkép, hogy ruhám csupa víz lett nyirkos bőrömtől. - Fujj, ez undi. Muszáj lesz letusolnom. De vele mit kezdjek? - morfondíroztam. - Na, mindegy – vontam vállat. - Biztos nem lesz ellenére a dolog.

Óvatosan letoltam magamról a takarót, majd csiga üzemmódba kapcsolva, lassan kiültem az ágyam végébe, és elindultam az áhított fürdő bejárata felé. Furcsa, bizsergető érzés lett úrrá rajtam, így hát megfordultam. Derek fél szemmel engem figyelt, míg a másikat csukva tartotta. Most tűnt csak fel, hogy bőrdzsekije a földön hevert, ő pedig ugyanabban a fekete pólóban volt, mint azon az éjszakán, amikor… Amikor "csókolóztunk".

*Derek szemszöge*

Látom rajta, hogy megint zavarban van. Csak úgy lángol az arca. És megint az az illat. Mélyen magamba szívtam, majd kinyújtóztattam a végtagjaimat. Molly ismét sóhajtott egyet.

- Készülsz valahová? - törtem meg a kínos csendet.

- Ööö, nem… vagyis igen – mutatott a háta mögött lévő fürdőszoba ajtajára.- Úgy érzem, egy tusolás most jól esne.

- Az nekem is – bámultam magam elé, majd Mollyra pillantottam, akinek szíve nemhogy egyet, de több ütemet is kihagyott. Te jó ég! Most hülyeséget mondtam ugye? Túl félreérthető voltam. A fenébe! - Mármint nem itt – próbáltam javítani a helyzeten. - Nem veled… Ne haragudj. Össze-vissza beszélek – ráztam meg a fejem.

- Semmi baj – legyintett. - Egyébként ma lesz Sarah temetése. Eljössz?

- Nem tudom. Annyi mindent el kell ma még rendeznem estig – temettem arcomat a tenyerembe.

- Értem… - suttogta maga elé. - De azért a virrasztásra elkísérhetnél. A bisztróban tartják. Ma este. Mindenki ott lesz, aki ismerte őt.

Ma este?! - zúdult rám a felismerés. Ma telihold lesz. Ott van a nyakunkon Tyler, Ryan, mint újszülött vérfarkasok, akik még nem tudják uralni alakváltó énjüket, és nagy valószínűséggel gyilkolni akarnak majd. Nem! Ma este nem lehet! Biztonságban tudnom kell őt. És másokat is.

- Felejtsd el – ugrottam fel a fotelből, majd magamra öltöttem a dzsekimet.

- Mi… miért? És... - dadogta Molly.

- Ma este telihold lesz – vágtam a szavába. - El tudod te képzelni, vajon mit fog kihozni ez Ryanből? És belőled? - folytattam nyugodtabb hangnemben. Síri csend ereszkedett le közénk, majd Molly remegő kezeire tévedt a tekintetem. - Megígértem, hogy segítek neked – léptem közelebb hozzá. - Mindenben – majd hogy megnyugtassam, kezeimet az övéire helyeztem. - Ma este velem töltöd az éjszakát.