12. fejezet

 

*Molly szemszöge*

Sarah temetése gyönyörűen el volt rendezve. Minden annyira hófehér volt, mint egy esküvői szertartáson. Zoe a vállamra borulva zokogott egész végig, könnyeivel teljesen eláztatva sötétkék blézerem ujját. Magam sem értem miért, de a düh és a nyugtalanság, ami eddig felemésztett, semmivé foszlott. Lassan elindulva a temető kijárata felé, még egyszer, utoljára elköszöntem szeretett barátnőnktől. Édes istenem! Annyi mindent köszönhetek neki. Mély levegőt vettem, hogy visszatartsam kibuggyanni készülő könnyeimet. Ez így nem igazságos! És miért vagyok ennyire nyugodt? Tombolnom kellene, és kikiabálnom az egész világnak, miféle szörnyű teremtmények járják a földet. Köztük én is. Lehajtott fejjel ballagtam Zoe mellett, és mintha az időjárás is megérezte volna komor hangulatomat, hatalmas esőcseppek koppanásától lett hangos a természet, ami egyre gyorsabb ütemet kezdett diktálni. Rohantunk, ahogy csak bírta a lábunk, nehogy elázzunk. Pár méternél messzebb azonban nem jutottam, mert menet közben valaki megragadta a felkarom, és egy dús lombkoronájú fa alá húzott, ahol szinte már alig esett az eső. Fejemet ide-oda forgatva Zoe-t kerestem, de már sehol sem találtam. Fájdalmas szorítást éreztem a mellkasomban. Ugye nem?

- Biztonságban van – szólalt meg az ismeretlen ismerős. A lelógó fa ágai közül egy fiatal férfi tűnt elő, alighanem sárgán világító szemekkel. Biztos csak hallucinálok...

- Ryan? - pislogtam, ahogy egy esőcsepp az arcomra csöppent.

- Molly, beszélnünk kell – kapkodott levegő után.

- Mi a baj? - léptem közelebb hozzá, mire ő hátrálni kezdett. - Ryan? - ejtettem ki lassan a nevét.

- Én… én… - kezdte dadogva. - Tényleg… tényleg… ott… és akkor…. Tényleg meghaltam. Azt mondták, te tetted ezt velem.

- Mit mondtak és kik? - értetlenkedtem. Fogalmam sem volt, miről beszél.

- Ryan, ebből elég lesz mára – húzta el a kabátjánál fogva valaki. Felismertem a hangot és az illatot.

- Derek? Te vagy az? - húzódtam közelebb a hatalmas fa törzséhez, majd homlokomat nekitámasztottam.

- Este érted megyek – hallottam meg elhalkuló válaszát.

***

Már lement a nap, amikor a szeretett munkahelyem küszöbén megtorpanva kíváncsi tekintetekkel találtam szembe magam. - Sarah-ért – léptem beljebb összeszorított ajkakkal. Zoe már messziről hatalmas mosollyal köszöntött, de a szemében még mindig szomorúság tükröződött.

A bisztró összes asztala hatalmas, fehér gyertyáktól díszelgett, amik bevilágították az egész teret. A háttérben halk, lassú, mélabús zene szólt. Szívem összeszorult az emberek szomorúsága láttán.

Hirtelen úgy éreztem, hogy az egész világ összedől körülöttem. Sarah! - ordítottam torkaszakadtamból, majd a földre rogytam. Ami a halála miatt egészen a temetéséig bennem zúgolódott - kiragadva lelkem egy részét -, őrült sikításba kezdett. Egész testemben remegtem. Vajon másnak is ennyire fáj, mint nekem?

- Molly, jól vagy? - szorította meg lágyan vállamat Zoe. Ahogy feltekintettem rá, hirtelen visszahőkölt, de nem engedett el. - Molly…. A szemed. Mi történt a szemeddel? - suttogta ijedten.

- Kérlek, vigyél ki innen – nyögtem.

- Persze – válaszolt Zoe. Segített feltápászkodnom, majd a bisztró parkolójában leültetett az útpadka szélére.

Nem vagyok jól. Nagyon nem. Úgy éreztem, mintha a csontjaim darabokra akarnának törni. Egytől egyig. Tekintetemet az égre meresztettem. A hold fénye vakítóan beragyogta az egész parkolót. Telihold van! Derek!

- Derek! - üvöltöttem félig önkívületi állapotban.

- Molly, kezdesz megijeszteni. – Meg is feledkeztem barátnőmről, aki még mindig mellettem volt. Jézusom, Zoe!

***

*Derek szemszöge*

- Tűnj a közeléből! - kiáltottam a parkoló másik végéből. - Gyerünk!

Molly barátnője értetlenül, visszakozva nézett rám. Nem tudta, mit történik. Habozva hátrálni kezdett, miközben a földön összekuporodott Molly testén már az átváltozás jelei kezdtek megjelenni: fülei hegyesség váltak, tépőfogai megnyúltak. Zoe ijedtében megbotlott az útpadka szélében. Elesett, azonban tenyereivel sikerült felfognia a földre érkezés erősségét. Valami azonban mégis történhetett vele, mert Molly vicsorogva iskolatársa felé kapott. A szag az én orromat is megcsapta. Vér. Nem volt túl intenzív, de egy frissen átváltozott vérfarkasnak - pláne egy Alfának -, ez bőven elég volt a vérszomj felerősödéséhez.

Rohantam Zoe felé, ahogy csak bírtam. Útközben én is átváltoztam, hogy egyenlő esélyekkel induljak. Ellene. Egy nagy ugrással rávetettem magam. Sikerült leterítenem egy kis időre. Az a pár perc is elég volt nekem arra, hogy Zoe-t biztonságos helyre juttassam, és rohanásra ösztönözzem olyannyira, hogy meg se álljon hazáig. Könnyes szemmel rám nézett. Láttam rajra, és éreztem is: szörnyen félt.

- Menj! Rohanj! - üvöltöttem eltorzult hangon.

A bisztróból pohárköszöntések hangjai szűrődtek ki. Az embereknek fogalmuk sem volt róla, mi történik a parkolóban. A tudatlanság néha kincset ér - jegyeztem meg magamban. A halk duruzsolástól eltekintve, nagy csend volt a környéken. Még őt sem hallottam. Így kiütöttem volna?

- Molly? - fordultam az eszméletlen test irányába, vagyis már csak a kihűlt helye felé. Pár másodperc múlva egy farkas fenyegető vonyítása törte meg a csendet, ami az erdő mélyéről parancsolt maga után. Nem az én Alfám volt az. Szükségem van a nővéremre. Egyedül kevés leszek hozzá, hogy megállítsam. Hangos morgás tört fel a torkomból.

Percekig vártam, de válasz nem érkezett. A fenébe! - vettem mély levegőt, majd rohanva elindultam az erdei kis faházunk felé. Laura már a tornácon várt, teljes harci díszben: karmai vérben úszva fénylettek a hold sugarában.

- Mi tartott ennyi ideig? - mordult rám eltorzult arccal. - Mindkét lábukat és kezüket eltörtem, de még így sem tudtam őket teljesen ártalmatlanítani – sziszegte vicsorgó fogakkal. - Habár már legalább annyit elértem náluk, hogy kövessék a parancsaimat.

- Laura – kezdtem, leplezve idegességemet. - Molly….

- Csak azt ne mond, hogy kicsúszott a kezeid közül!!! - ordította eszeveszetten. A házból halk morgások visszhangja tört utat magának, majd két sárga szempár jelent meg Laura mellett. Egy a jobb, egy pedig a bal oldalán. Fenyegetően néztek rám. - Sajnálom Derek. Meg kell ölnünk őt.

Újabb parancsoló vonyítás. Nővérem idegesen meredt rám.

- Téged akar, igaz? Mióta? - Nem feleltem. Laura kezdett egyre agresszívebb lenni. - Azt kérdeztem, mióta? Válaszokat akarok!

- Amióta… - kezdtem lassan, majd hezitálva folytattam. - Amióta elfogadott párjának.

- Hogy mit csinált!? - üvöltötte torka szakadtából.

- Nem tud róla. Fogalma sincs az egészről. Még a saját erejével sincs tisztában.

- Derek, hát nem látod? – kezdte higgadtabban. - Ez a lány lesz a családunk veszte, ha nem végzünk vele. Hidd el, az ő szemében mi mindig is fenyegetés leszünk, pláne én. Egy másik Alfa.

Újabb vonyítás, de most már egyre közelebbről. Fülemet kiélesítve megéreztem Őt. Reflexszerűen Laura elé ugrottam, hogy védjem az Alfámat. Molly vicsorgó fogakkal közelített felénk.

- Hát te vagy az… - morogta elváltozott hangon. - Még érzem rajtad a vére szagát. Megölted őt! - majd egy kínkeserves vonyítással együtt, Laura felé vetette magát, de felfogtam az ütközést. Mint egy igazi vérszomjas fenevad, karmait mellkasomba mélyesztette, majd karmolások hada tépte fel bőrömet.

- Elég! – ordította nővérem, majd a segítségemre sietett a két fiatal vérfarkas kíséretében. Molly torkon ragadott, és az egyik hatalmas fa törzsének vágott. Gerincem reccsenése hallatán már tudtam, ez hosszabb gyógyulást fog igénybe venni, nem beszélve az Alfa által okozott sebekről. - Derek! - kiáltott Laura. Molly ekkor megtorpant.

- De-Derek? - tekintete kezdett kitisztulni, majd megadóan a földre rogyott.

- Fogjátok le! - parancsolt Tylernek és Ryannek.

- Ne Laura, kérlek ne tedd – nyögtem a fa tövében.

- Sajnálom Derek – nézett felém, majd karmait kiélezve Molly torkára tapasztotta ujjait, másik kezével pedig a hasába tépett. A fiatal Alfa kínoktól gyötörve felordított, ahogy én is.

- Ne!!!

***

Adam a semmiből tűnt elő. Szemei csak úgy izzottak a sötétben. Első útja Laura-hoz vezetett. Sikerült Mollyt annyira kiszabadítania a szorításából, hogy felém csúsztatta a köddel borított avaron. Óvatosan mellé vontattam sebekkel teli testemet.

- Laura Hale, ezt azonnal hagyd abba! - morogta. Adam szintén vérfarkas volt, és ahogy elnéztem, ő sem követte azt a sorsot, amit Molly nagybátyja, Peter szánt unokahúgának. - A családunk nem akar neked ártani. Ő... – mutatott Molly felé. - Ő azt sem tudja, mi ez az egész, és ez volt az első teliholdja azóta, hogy felhagyott a gyógyszerekkel. Gondolhatod, mennyire megviseli. Hisz olyan embereket bánthatott, akik közel állnak hozzá – lihegte.

***

*Molly szemszöge*

Hát elmúlt ez is. Az első teliholdam, ahol belső énem minden ellenállás nélkül utat tört magának. Beleremegtem a gondolatba, és a kezeimre néztem, ahol nemrég még véres karmok éktelenkedtek. A felkelő nap már halvány pirossá festette az ég alját, szinte már vérvörössé. Ismét kirázott a hideg. Mi vagyok ÉN? Egy szörnyeteg?

- Minden rendben van, Hugi? - gondolatmenetemből Adam aggódó kérdése szakított ki. Megremegtem ismételten. - Tudom, milyen nehéz lehet. - Könnyes szemekkel felé fordultam. Tekintetem láttán halványan elmosolyodott. - Ne aggódj, nem öltél meg senkit sem.

- De… - kezdtem, miközben kezem akarva-akaratlanul remegni kezdett. - De bántottam valakit.

- Ő jól van, ne stresszelj miatta – vett egy mély levegőt. - Csak kicsivel több időre lesz szüksége a gyógyuláshoz, mivel egy Alfa szaggatta majdhogynem darabokra – próbálta oldani a feszültséget Adam.

- Ez nem vicces! - tört ki belőlem agresszíven. Adam meghátrált.

- Hé, hé… látom, még a telihold hatása alatt vagy, így jobb lesz, ha nem állok az utadba. A bejárat melletti szoba az övé – mutatott a kopott ajtó felé.

- Köszönöm – bólintottam, majd gyors léptekkel elindultam az előszoba felé. Ahogy odaértem szobája ajtajához, megtorpantam.

Szívem a torkomban dobogott. Rosszul éreztem magam. Bántottam Őt, aki mindvégig csak segíteni szeretett volna nekem. Tudhattam volna. Szót kellett volna fogadnom. Ő már előre megmondta, hogy nem mehetek el a virrasztásra, de természetesen a konok fejemnek nem tudtam parancsolni, pedig Derekre kellett volna hallgatnom. Mindössze ennyit kellett volna tennem, és akkor ez az egész mind elkerülhető lett volna. Talán azt gondoltam, elég erős leszek hozzá, hogy meggátoljam a belőlem kitörő bestiát? Minek is képzeltem magam!?

A kilincsre csúsztattam a kezem, majd lassan és amilyen halkan csak lehetett, benyitottam. Ami először szembetűnt, azok a hatalmas ablakok voltak, amiken keresztül gyönyörű látványt nyújtott a reggeli pirkadat fénye. Derek felszisszent, fejemet a hang irányába fordítottam. Laura öccse ágya végében ülve sebeit tisztítgatta.

- Hogy érzed magad? - léptem beljebb bátortalanul. Derek fáradt arccal felém fordult. Megint az a tekintet fogadott, amit egyszerűen nem tudtam hova tenni. Fájt érte a szívem, amint megpillantottam a sebeit. - Ezeket én… én okoztam?

- Ez csak egy kis karcolás – majd egy újabb felszisszenés. - Kimentem a formából, azt hiszem.

- Hadd segítsek - guggoltam le elé, majd a kezembe fogtam a rongyot, és egy újabb adag fertőtlenítőt raktam rá. - Milyen gyorsan gyógyulsz? - néztem mélyen a szemébe.

- Nem eléggé – sóhajtott. - De talán elfertőződni már nem fog. És te? Jól vagy?

Nem tudtam mit válaszoljak neki. Az egész éjszaka annyira felborította az életemet. Talán még fel sem fogtam, mennyire.

- Zoe – kezdtem lehunyt szemmel. - Talán sosem fog velem szóba állni. Mégis hogyan? Hogyan magyarázzam el neki a történteket? - És már megint ez a fránya sírás. Utálom!

- Gyere, ülj le mellém – csúszott odébb. Úgy éreztem, ezt csak vele tudom megbeszélni. - Ha igazán fontos vagy neki – kezdte. -, meg fogja érteni.

- És ha nem? - hezitáltam. - Mindenkit elveszítek magam mellől. Utálom magam, és azt is, ami vagyok! - tört ki belőlem.

- Molly – sóhajtott. - Nagy árat kell fizetned azért, amit kérsz – majd elhallgatott.

- Laura – törtem meg a csendet. - Meg akart ölni, igaz? Miért?

- Fogalmam sincs – majd kihúzta magát. A felsőtestén lévő kevésbé mélyebb karmolások már kezdtek gyógyulni. - De annyit tudok, hogy velünk kell maradnod. A városban nem biztonságos, leginkább az emberekre nézve. És én itt meg tudlak tanítani mindenre, amire csak tudlak. Arra is, hogyan kontrolláld az átváltozásodat.

- Neked hogy sikerült? Kontrollálnod…. Ezt az egészet?

- Ha már van egy biztos pont, amire fókuszálni tudsz, onnantól már könnyű. Nekem ez a düh.

- Értem – bólintottam. - A telihold alatt... – gondolkodtam hangosan. - Volt valami…. Ami kizökkentett a vérszomjamból.

- És mi volt az? - kérdezte érdeklődő tekintettel.

- Te – csúszott ki a számon. - Mindvégig te voltál az, Derek.

11. fejezet

Kedves Olvasóim!

Hosszadalmas szünet után úgy döntöttem, folytatom Derek és Molly történetét.
Remélem, így lassan 10 év távlatából, lesz még, aki erre jár, és nosztalgiázik egyet majd  a sorokat olvasva.
Puszi Mindenkinek: Hope

*Molly szemszöge*
 
A lépcsőn lefelé menet már hallottam a konyhai kis tévéből a helyi hírcsatorna bemondójának a hangját. Az első szó, ami megütötte a fülemet, az az állattámadás volt. Pár lépcsőfokkal lejjebb újabb információfoszlányok jutottak el hozzám. (…) Személyes okmányok hiányában csak az áldozat öltözéke, valamint a bisztróban dolgozók személyleírása adott kiindulási pontot a rendőrségnek. (…) Még nem erősítették meg, de az áldozat valószínűleg a 30 éves Sarah Williams… (…)

Sarah? Nem, az nem lehet! - A felismerés fájdalma a csontomig hatolt. Őrült kín kerített hatalmába, a szívem dörömbölt a mellkasomban, levegő után kapkodva szédülni kezdtem, végül minden elsötétült körülöttem. Ahogy lassan kezdtem magamhoz térni, egy erős kéz szorítását éreztem a térdeim alatt, majd arra lettem figyelmes, hogy az a valaki az ölébe vesz, és elindul velem fel a lépcsőn, egyenesen a szobámba.
Pislogva néha fel-fel tekintettem pártfogóm arcára, de egyszerűen nem láttam tisztán, mintha minden összeomlott volna körülöttem. Nem emlékszem a tegnap estére sem, sem arra, hogyan értem haza. És mit kerestem egyáltalán abban a sötét erdőben? A fekete bestia! - ugrott be egy homályos kép. - Biztos ő ölte meg Sarah-t! Csakis ő lehetett!
 
 
*Derek szemszöge*
 
- Lélegezz Molly – simítottam végig a lány arcán, miközben óvatosan az ágyára fektettem.
 
- Nem megy, egyszerűen nem – tört elő belőle a sírás. Hatalmas könnycseppek áradata áztatta percek múlva fájdalomtól eltorzult arcát.
Teljességgel megértem, mit érezhet most. Sarah halála hiábavaló volt. Nem kellett volna így történnie. Laura kegyetlen lépést tett. Az a nő ártatlan volt. Senkinek sem árulta volna el a titkunkat. Nem tudom, mihez kezdjek most? Nem rejthetjük el már Molly elől az igazságot. Gondolatmenetemből Adam hangja billentett ki.
 
- Hogy van? - kérdezte aggódó tekintettel.
 
- Szerinted, hogy lenne? - vágtam vissza dühösen. - El kell mondanunk neki – vettem mély levegőt, majd kifújtam. - Különben is, hol a fenében van Peter?
 
- Elment – jött a rövid válasz.
 
- Hogy érted azt, hogy elment? - néztem rá értetlenkedve. - Az ő dolga lenne, hogy beavassa őt. Tudnia kell – fordultam Molly felé. Ő csak pislogott, olyannyira elhomályosította a sírás a tekintetét.
 
- Én… én nem… nem tudom. Nem ez lett volna a terv – dadogott Adam.
 
- Valaki elárulná, mi a fene folyik itt?! - tört ki Mollyból hirtelen dühösen. - Nem tudom mi történik itt, de az elmúlt napokban szinte minden kiesett. Olyan helyekre tévedek önkívületi állapotban, ahonnét fogalmam sincs, hogy térek vissza ide, a szobámba. És valakit megöltem! Hiába mondja mindenki azt, hogy az orvos félre diagnosztizálta Ryant. Egy halottat hogy a fenébe lehet nem halottnak látni?
 
- Molly, csak nyugi, jó? - csitítgatta Adam halkan.
 
- Te csak ne nyugtatgass! Azt sem tudom ki a fene vagy! Életemben nem láttalak! Még egy ócska, régi családi fotón sem! - szemei csak úgy vöröslöttek a szobaablakon besugárzó nap fényében. Zihált a dühtől, miközben tépőfogai megnyúltak. Hirtelen a szájához tapasztotta a kezét. Most az egyszer önmaga volt. Olyan erő sugárzott a tekintetéből, amitől farkas énem legszívesebben a szoba sarkába kuporodott volna. Még a nővérem sem volt képes ekkora tekintélyt parancsolni egyetlen pillantásával sem. Kezdtem megérteni, miért volt olyan erős a félelemérzete akkor, ott, Mollyval szemben. Mintha az Alfák Alfájával néznék farkasszemet. Hihetetlen! És még csak sejtése sincs ennek a fiatal lánynak, mire lesz képes akkor, ha végleg elfogadja, mi is ő valójában.

- Molly, kérlek, vedd be a gyógyszered. - Mindketten Adamre néztünk, aki remegő kézzel nyújtotta feléje az általa hitt orvosságot. 

- Soha! - ordította eltorzult hangon. Eljött az a pillanat, amikor már semmi sem védhette meg a vérében lappangó örökségétől. Éreztem a tekintetén. Éreztem a szagán. Hát eldőlt. Farkas énje utat tört magának. Eszeveszetten fújtatott, miközben az állítólagos unokatestvérére meredt, vérben forgó szemekkel. Félszemmel láttam, ahogy körmei helyett már a karmait mélyeszti ágyának matracába.

Ösztöneimet kiélesítve, gyors mozdulattal le akartam fogni, nehogy Adamre támadjon, de Molly gyorsabb volt. Egy szempillantás alatt guggoló állásba helyezkedett az ágya tetején. Pár másodperc múlva már a padlószőnyegen próbáltam felülkerekedni, vagy legalábbis azon lenni, hogy életben maradjak. Ennek ellenére még így sem sikerült minden karmolást megúsznom. Iszonyat erősen tartott a földön, majd miután érezte, amint testem megadóan ellazul karmai szorítása alatt, Alfa énje fölényesen az arcomba üvöltött. Farkas énem száját – mint egy kis gyáva nyúl – halk, meghunyászkodó morgás hagyta el. Molly még mindig zihált, de közben tekintete már tisztulni kezdett.
 
- Mit… mit … mit tettem az előbb? - nézett rám értetlenkedve, ugyanakkor láttam rajta, hogy igenis tudja, mi történt. - Derek?
 
- Sss – támaszkodtam alkaromra óvatosan a földön, majd lassan leemeltem kezeit a vállaimról, amiket nemrég még a padlóra szorított.
 
- Azok… azok karmolások? - Hitetlenkedve arcomhoz ért, mire felszisszentem. - Ne haragudj – suttogott maga elé.
 
- Nem haragszom  - suttogtam én is, majd egy kósza hajtincset a füle mögé tűrtem.
 
- Te tudod, mi történik velem? - könnyei újra patakként záporoztak.
 
- Igen – sóhajtottam. - És ha szeretnéd, segítek. Mindenben. Kérlek – vettem kezembe az övét. - Engedd, hogy segítsek. Csak bízz bennem, kérlek.
 
- Bízom benned Derek. Már az első pillanattól fogva – nézett mélyen a szemembe. Most éreztem csak meg igazán azt az illatot, amit eddig nem tudtam beazonosítani, és amiről Adam is beszélt. Igaz, hogy Molly még nem tudja, de érzem rajta a döntés illatát, ami alapján egy farkas párt választ magának, és ami alapján egy Alfa azt akarja, hogy a falkájába tartozzak. Adamnek igaza volt, valóban ellenséges területre eveztem… Laura a családom. És az Alfám. Nem fordíthatok neki hátat.

 
 
*Molly szemszöge*

 
Éjszakai óráim többnyire zokogással teltek, és ezen még Zoe sem segített. Én a telefon egyik, ő pedig a másik oldalán áztatta a kispárnáját könnyeivel.
 
- Holnap lesz a temetés – szuszogta barátnőm a telefonba. - Utána szeretnénk virrasztást tartani Sarah emlékére, ha te is benne vagy. Szeretném, ha ott lennél.
 
- Ott leszek – suttogtam könnyes szemmel. - Nem hiszem, hogy holnap meg tudom kezdeni az iskolába járós korszakomat – váltottam témát.
 
- Megértem – jött a válasz. - Akkor maradsz magántanuló?
 
- Fogalmam sincs – hunytam le a szemem, mire egy ismerős szag csapta meg az orromat. A félig feltolt ablak felé fordultam. Ahogy a szellő meglibbentette a függönyt, a hold fényénél megpillantottam Derek arcát. Vakító kék szemeivel engem bámult. Gyönyörű látvány volt. - Most le kell tennem. Holnap, ha neked is jó, gyere át suli után. Mehetünk tőlünk is a temetésre. Most nem szeretném, ha te is egyedül lennél. Jó éjszakát Zoe! Vigyázz magadra. - Miután elköszöntem barátnőmtől, leraktam a telefonomat az éjjeliszekrényre. Tekintetem újra elveszett abban a vakító szempárban. Ösztönösen egy halk morgás hagyta el ajkaimat.

- Szeretném, ha velem jönnél – nyújtotta felém kezét az ablakpárkányon keresztül. Nem ellenkeztem. Óvatosan, nehogy megcsússzak, derekamba karolt, és a háztető cserepein egyensúlyozva, segített helyet találnom, ahová nyugodtan leülhettünk. - Nem csúszik a talpad magad alatt? - kérdezte.
 
- Nem, azt hiszem, nem fogok szörnyethalni – hagyta el egy halvány mosoly az arcomat. Sarah halála óta most először éreztem, hogy kicsit sikerült lenyugodnom. - Miért pont itt? - érdeklődtem. - És… mit… mit csináltál az ablakban? A szemeddel? Hogy lehetett annyira…. annyira kék? - haraptam az alsó ajkamba. Inkább szexualitást sugárzó. Igen, leginkább ez illett volna rá a legjobban. Már a gondolatba is belepirultam.
 
- Vigyázz, mert az illatod elárul – mosolyodott el Derek.
 
- Hogy mi? - pislogtam értetlenkedve.
 
- Látom, rengeteg kérdésed van. Biztosan készen állsz a válaszokra? - kérdezte összeszűkült szemmel.
 
Nem, nem vagyok – válaszoltam magamban. Alighanem Derek ezt észrevette, mert arcán, ha csak egy pillanatra is, apró félelem ült ki.
 
- Különleges lány vagy, ugye tudod?
 
- Ez valami csajozós szöveg a mai srácoknál, vagy mi? Miért hajtogatja mindenki folyton ezt? - kérdeztem szemforgatva.
 
- Azért, mert igaz – jelentette ki Derek. - Csak nem úgy, ahogy az átlag emberek gondolják.
 
- Átlag emberek? – néztem rá értetlenül.
 
- Ha a holdra nézel, mit érzel?
 
- Ez valami becsapós kérdés akar lenni? - hüledeztem.
 
- Jó, akkor máshogy közelítem meg a dolgot. Koncentrálj rám – fordult felém. Őszintén, ez nem volt nehéz. Amióta megláttam, csak rá tudtam gondolni. Akarva akaratlanul. - Mit érzel? Hagyatkozz a belső érzékeidre.
 
Lehunytam a szemem. Próbáltam rá koncentrálni, de nem éreztem semmit sem, az arcomat megcsapó friss, hajnali szellőn kívül. Egy ideig még így maradtam. Összpontosítottam. Rá.
És hirtelen… valami belső erő magával ragadott. Másodpercek alatt érzések, illatok, szagok lengték körbe a levegőt. Lassan kinyitottam a szememet. Derek ismét azokkal a vakító kék szemekkel nézett rám, majd kezemet megfogva maga felé fordított, így a szemközti szobaablakban én is megláthattam az enyéimet. Egy pillanatra megrémültem, majd később már azt vettem észre, hogy kíváncsian szemlélem azt a vörös szempárt, ami kétségkívül az enyém volt. Csakis az enyém.

***

A hajnali órákban ismét visszatért a már túl régóta kísértő rémálmom, de valahogy most más volt. Az elején még ugyanúgy menekültem a hatalmas bestia elől, majd – mintha teleportáltam volna – a saját szobám falán függő tükörre meredtem, saját arcomat bámulva. Vöröslő szemeim hívogatóan izzottak az éj sötétjében. Elmélázva, szinte hipnózisban néztem farkasszemet a tükörképemmel, amíg egy halk hang a fülembe nem suttogott. - Ne hagyd, hogy elvegyék tőled. Már szabad vagy. - Alighanem férfi volt az illető, de hangja nem volt ismerős a számomra. - Mit ne vegyenek el tőlem? - kérdeztem suttogva, mire a mögöttem elterülő sötétségből egy vöröslő szempár bukkant elő, lassan felém közelítve. - Te a lányom vagy. Egy vérbeli Alfa – tört fel torkából morogva.

Levegő után kapkodva tértem magamhoz álmomból, ami olyannyira valóságosnak tűnt, hogy hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Mindenesetre már nem éjszaka volt. Ragyogó napsütés melegítette arcomat ablakom üvegén keresztül.

Valahogy túl kell élnem ezt a napot – gondoltam magamban, majd egy elégedetlen nyögés hagyta el a számat. Jobb oldalamra fordultam pihe-puha ágyamban. Sóhajtottam, miközben újra kinyitottam a szemem. - Te jó isten... - kaptam majdhogynem szívbajt, de azért édes látvány fogadott. Derek – mellkasán keresztbe font karral – az ágyam melletti fotelben, lehunyt szemmel pihent. Biztos voltam benne, hogy nem alszik. Lehetetlennek tartottam. Vagy mégis?

Annyira megrémisztett a hajnali álomkép, hogy ruhám csupa víz lett nyirkos bőrömtől. - Fujj, ez undi. Muszáj lesz letusolnom. De vele mit kezdjek? - morfondíroztam. - Na, mindegy – vontam vállat. - Biztos nem lesz ellenére a dolog.

Óvatosan letoltam magamról a takarót, majd csiga üzemmódba kapcsolva, lassan kiültem az ágyam végébe, és elindultam az áhított fürdő bejárata felé. Furcsa, bizsergető érzés lett úrrá rajtam, így hát megfordultam. Derek fél szemmel engem figyelt, míg a másikat csukva tartotta. Most tűnt csak fel, hogy bőrdzsekije a földön hevert, ő pedig ugyanabban a fekete pólóban volt, mint azon az éjszakán, amikor… Amikor "csókolóztunk".

*Derek szemszöge*

Látom rajta, hogy megint zavarban van. Csak úgy lángol az arca. És megint az az illat. Mélyen magamba szívtam, majd kinyújtóztattam a végtagjaimat. Molly ismét sóhajtott egyet.

- Készülsz valahová? - törtem meg a kínos csendet.

- Ööö, nem… vagyis igen – mutatott a háta mögött lévő fürdőszoba ajtajára.- Úgy érzem, egy tusolás most jól esne.

- Az nekem is – bámultam magam elé, majd Mollyra pillantottam, akinek szíve nemhogy egyet, de több ütemet is kihagyott. Te jó ég! Most hülyeséget mondtam ugye? Túl félreérthető voltam. A fenébe! - Mármint nem itt – próbáltam javítani a helyzeten. - Nem veled… Ne haragudj. Össze-vissza beszélek – ráztam meg a fejem.

- Semmi baj – legyintett. - Egyébként ma lesz Sarah temetése. Eljössz?

- Nem tudom. Annyi mindent el kell ma még rendeznem estig – temettem arcomat a tenyerembe.

- Értem… - suttogta maga elé. - De azért a virrasztásra elkísérhetnél. A bisztróban tartják. Ma este. Mindenki ott lesz, aki ismerte őt.

Ma este?! - zúdult rám a felismerés. Ma telihold lesz. Ott van a nyakunkon Tyler, Ryan, mint újszülött vérfarkasok, akik még nem tudják uralni alakváltó énjüket, és nagy valószínűséggel gyilkolni akarnak majd. Nem! Ma este nem lehet! Biztonságban tudnom kell őt. És másokat is.

- Felejtsd el – ugrottam fel a fotelből, majd magamra öltöttem a dzsekimet.

- Mi… miért? És... - dadogta Molly.

- Ma este telihold lesz – vágtam a szavába. - El tudod te képzelni, vajon mit fog kihozni ez Ryanből? És belőled? - folytattam nyugodtabb hangnemben. Síri csend ereszkedett le közénk, majd Molly remegő kezeire tévedt a tekintetem. - Megígértem, hogy segítek neked – léptem közelebb hozzá. - Mindenben – majd hogy megnyugtassam, kezeimet az övéire helyeztem. - Ma este velem töltöd az éjszakát.

Nem is tudom, hol kezdjem....

 Kedves Olvasóim!

Nem is tudom, hogy kezdjem....

Nem tudom, van e még, aki néha napján csak úgy véletlenül idetéved a blogomra.

Hosszú volt ez a - lassan 10 év - szünet. Atyaég, még leírni is sok...

Annyi mindent történt ezalatt az idő alatt... Gondolom ezzel más is így van.

Emlékszem kb. még csak tini voltam, amikor nekiálltam ennek a történetnek, amelyet - mondanom sem kell- egy szuper, cselekménydús sorozat ihletett meg. Imádtam minden percét az írásának, és a szereplők... jajj, nagyon a szívemhez nőttek. ❤

Kedves Olvasóim, az igazság az, hogy én is felnőttem... igen, kicsit eljárt felettem is az idő... *gúnyos mosoly*

Bár nem tudom, milyen indíttatásból, de az elmúlt héten valamiért rákerestem a blogomra, vajon az internet csodás világában nem törölte e a "Nagy Főnök". És láss csodát, még megvan az én drágalátos "csoda világom", ahova olyan boldog szívvel tértem mindig vissza, izgatottan várva vajon mi a drága olvasóim véleménye a történet alakulásáról.

Ezért is szeretném Nektek megköszönni, Nektek, akik támogattatok, bíztattatok, hogy semmiképp se hagyjak fel az írással. Hálás vagyok mindenért!

Úgy érzem lassan így 10 év távlatából újra megihletett Derek és Molly kapcsolata, ha lehet így mondani.  Szeretném folytatni ott, ahol abbamaradt... 

Ha bárki olvassa e sorokat, és ismeri a két fiatal történetét, nagyon örülnék egy kis visszajelzésnek.

Puszi:

Hope

10. fejezet

*Molly szemszöge*

Csipp-csepp! Csipp-csepp!

Kábultan tértem magamhoz. Úgy lüktetett a fejem, mintha az egész éjszakát végigvirrasztottam volna, egy üveg alkoholos ital társaságában. Ráadásul olyan álomképek lebegtek a szemeim előtt, amik túlságosan is valósághűnek tűntek. A köddel borított, éjszakai erdő, az éjsötét bundájú farkas, hátán egy eszméletlen személlyel és Derek. Tényleg úgy álmodtam volna az egészet?

„Just a  little bit, just a little bit, just a little bit… It’s what you need.” – Csendült fel egy ismerős dallam, egyenesen a fürdőszobámból. Most már tisztában voltam, mi is ébresztett fel mély álmomból.

Csipp-csepp! Csipp-csepp! Újabb vízcseppek értek kopogva földet, ahogy a tusoló tárcájával érintkeztek, miután valaki nyikorogva elzárta a csapot.

„Ohh, baby!” – Hát, ha a magas C nem is sikerült, azért azt könnyen elérte az a bizonyos személy, hogy újra a hangjára figyeljek. Majd újabb dallamfoszlányok következtek, amik hallgatása közben kikászálódtam a meleg takaróm alól. Ahogy felálltam, ébredés utáni megszokásból egyenesen a fürdőszobám felé vettem az irányt.

Az is megfordult a fejemben, hogy valószínűleg Peter tulajdonította ki magának a fürdőt, mert az övét biztosan Kate használja. A nők imádnak a tükör előtt készülődni, kifejezetten a fürdőszobában, csakhogy az ellenkező nemet idegesítsék. 

De egy pillanatra azért elgondolkodtam. Mi van akkor, ha mégsem a nagybátyám az? Ez butaság! – gondoltam magamban. – Mégis ki más lenne nálunk? Főleg reggel? Tudtommal, nem vártunk vendéget.

Ezzel az elhatározással, magabiztosan kinyitottam a fürdő ajtaját. Az egész helyiségben szinte csak úgy vágni lehetett a meleg víz által keletkezett párát. Alig láttam még a tusolófülkét is, így hát beljebb léptem, ami rossz ötlet volt. Nagyon rossz. Egyetlenegy lépést tettem a tükör felé, az is balul sült el. Olyannyira nedves volt a padló felülete, hogy megcsúsztam rajta és a földön landoltam. Vagyishogy majdnem. Valaki elkapott. És az nem Peter volt. Egy ismeretlen fiú nyúlt a felkarom után.

Mielőtt reflexszerűen megköszöntem volna, a pára kezdett feloszlatni a félig nyitott fürdőajtón keresztül és olyan látvány tárult elém, ami sikításra késztetett, majd ijedtemben kiabálni kezdtem.

– Peter! Kate!

– Sss! Meg tudom magyarázni – nyúlt gyorsan a mellette lévő fehér törölköző után és a csípője köré tekerte.

– Egy pucér pasi van a fürdőmben! – majd egy újabb sikítás hagyta el a számat. – Ha nem tűnsz el… akkor… – kirohantam, magamra kaptam a köntösöm és meg sem álltam, egészen a konyháig.

Leültem az egyik székre és vártam, hogy valaki választ adjon a kiáltásomra. Percekig ültem néma csendben, de sem Kate, sem pedig Peter nem jelentkezett. Hirtelen, épp csak egy szempillantásra felrémlett bennem a fürdőszobában látottak képe, amitől majdhogynem kigyulladt az arcom. De hogy kerül egy ismeretlen, pucér srác az én fürdőszobámba!? Biztos csak álmodom! Sok furcsa dolog történt velem, de eddig ez a legkínosabb. 

– Peter, hol vagy már? – idegeskedtem magamban. Fél percbe sem telt bele, kopogtattak a bejárati ajtón. Összezavart tekintettel meredtem a kilincsre, ami alatt egy kulcs díszelgett. Be van zárva az ajtó? Ezek szerint akkor Peterék még nem keltek fel, pedig már késő délelőtt van.

Halk léptekkel a bejárat felé lopakodtam. Megpróbáltam átlátni a tejszín üvegen, de csak egy elmosódott, sötét alakot láttam, mozdulatlanul. Elfordítottam a kulcsot egészen addig, amíg nem kattan a zárban, majd a kilincsre fektettem a kezem és ajtót nyitottam reggeli kopogtatómnak. Mintha még nem lepődtem volna meg eléggé, úgy látszik, a meglepetések korántsem értek véget. 

– Jó reggelt! – köszönt egy halvány mosollyal az arcán Derek, akiről teljes őszinteséggel állíthatom, hogy ő az első olyan fiú, kinek láttán szívem sokszor önkéntelenül kihagy egy ütemet. És ha még a szimpla jelenléte nem lett volna elég, egy gyönyörű vörös rózsát varázsolt elő a háta mögül. – Boldog születésnapot!

– Öhm... hát… jó reggelt… neked is – dadogtam zavaromban, de közben a sírás fojtogatott. Be kell, hogy valljam, teljesen megfeledkeztem a születésnapomról, pedig minden évben, az előestéjén felpörögve tervezgettem, kiket fogok meghívni, mit csinálunk majd a csajokkal. De mindez valahogy most elfelejtődött. Vagy lehet, hogy tegnap már volt egy kis kiruccanásom, csak nem emlékszem rá?

Észre sem vettem, hogy már több mint egy perce bámulok ki a fejemből, miközben Derek az arcomat figyeli rezzenéstelenül. Arra eszméltem fel, hogy a kezem után nyúl és óvatosan, nehogy a tüske sebet ejtsen a bőrömön, a kezembe helyezi a rózsát, amin utólag vettem észre, hogy egy bíborszínű szalaggal van átkötve.

Fel sem ötlött bennem az a kérdés, hogy vajon honnan tudja a születésnapomat? De valahogy most ez nem is érdekelt. Ő volt az első, aki felköszöntött ezen a napon. Ő, akire még a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna. Még az emeleten lévő pasasról is megfeledkeztem, ahogy rejtelmekkel teli, mélybarna szemeibe néztem. Egy pillantást vetettem a vörös rózsaszálra, amit Derek még mindig nem adott át véglegesen nekem. Ketten fogtuk a tüskékkel borított virágot, ami sokak szerint a szerelem egyik legősibb szimbóluma. Még ha a lovagkorban lennénk, biztosan sokkal többet képzelnék a dologba, de a 21. században ez már olyannyira felemésztődött, hogy bárki kaphat és adhat vörös rózsát.

Ahogy pillantásom elsiklott a rózsa felett, éreztem Derek mély tekintetét az arcomon, így hát a szemébe néztem. Elég volt egy másodpercre elmerülnöm a titkokat rejtő, mélybarna szemeiben, térdem akarva-akaratlanul megremegett. Szerencsére nem ájultam el, mint a romantikus filmekben ilyenkor szokás, csak kissé szokatlannak éreztem a testem effajta, ösztönös megnyilvánulását. Majd hirtelen egy lágy érintés térített magamhoz. Derek ujjai lassan az enyémek köré fonódtak és a rózsa sorsa már végleg az én kezemben volt. Miután Derek ujjai elengedték az enyémet, az ösztöneim lélegzet visszafojtva vágyakoztak egy újabb érintés után. – Térj már magadhoz Molly! Attól még, hogy születésnapod van, nem kérheted tőle, hogy öleljen meg. Ha összeszedem magam és megteszem az első lépést, vajon visszautasítana? – cikáztak a gondolatok a fejemben. – Vajon visszautasítana? – visszhangzott a legfontosabb kérdés.

– Köszönöm – mosolyodtam el zavaromban, majd egy lépéssel közelebb léptem hozzá, ami elsőre igencsak furcsa arckifejezést váltott ki Derekből. Ez most nagyon kínos lesz, érzem, de szükségem van a közelségére. Legalább a mai napon legyek egy kicsit merészebb. És valahogy viszonoznom kell a kedvességét. – Megölelhetlek? – suttogtam, miközben kerültem a pillantását.

– Ez amolyan születésnapi kívánság? – kérdezte teljesen komolyan Derek, de éreztem, hogy a hangjában ott bujkál egy kis szórakozottság is. Csoda, hogy nem mosolyodott el a buta kérdésem hallatán.

– Hát… igazából… – Miért kell nekem állandóan dadognom? Egyszerűen szörnyű.

– Akkor boldog születésnapot. Újra – majd karjai lassan körülfonták a derekam. Még a vékony anyagú köntösömön keresztül is éreztem ujjai kíváncsi érintését a hátamon, mintha minden egyes porcikámat fel szeretné térképezni, csak valami belső kontroll az útját állja. Pedig nem bántam volna. Most az egyszer biztosan nem. Egy pillanatra azonban megrémültem, amikor túl szorosan szorítottam magamhoz. Mintha átléptem volna egyfajta határt, amitől kellemes, ugyanakkor vágyakozó bizsergés lett úrrá rajtam. Borostás arca súrolta az enyémet, ami még jobban arra késztetett, hogy valamit a fülébe suttogjak. Legyen az bármi…

– Köszönöm ezt a gyönyörű rózsát. – Ajkaim minden egyes halk szó után gyengéden Derek füléhez értek, aminek hatására ujjai még erősebben fonódtak a csípőm köré és légzése is felgyorsult. Kezdtem egyre jobban érezni, hogy valami láthatatlan kapocs összeköt minket. Valami, ami most még megfejthetetlen és idővel talán a felszínre fog törni, de nem most. – Nem vagy éhes? – toltam el magamtól Dereket kipirult arccal. – Gyere, csinálok reggelit – ragadtam meg a karját és behúztam a küszöbön belülre. Szegénynek még válaszolni sem maradt ideje, olyan váratlanul érte a viselkedésem. – Foglalj helyet nyugodtan – mutattam az asztal melletti fehér székekre. – Kávét vagy esetleg teát kérsz?

– Nem kérek semmit sem, köszönöm – válaszolta egy halvány mosoly kíséretében.

– Biztosan?

*Derek szemszöge*

Egészen idáig azon törtem magam, hogy vajon hogyan tudnám elmondani neki. Közölni vele, hogy a legjobb barátnője halott. És pont a születésnapján. Szörnyen éreztem magam.

– Hé, Derek, minden rendben? – zökkentett ki Molly halk hangja a gondolatmenetemből.

– Igen, persze. Ha már ennyire kedves vagy velem, akkor egy kávét szeretnék.

– Mint az első találkozásunkkor – jelent meg egy megfejthetetlen mosoly kipirult arcán.

– Igen – mosolyogtam vissza én is, habár nem tudom, hogy miért, de emellett a lány mellett minden olyan más volt. Lehetetlen, hogy ennyi idő alatt megkedveljem, ugye?

– Jó reggelt, Vietnám! Mi a reggeli? – rontott be váratlanul Adam a konyhába egy hatalmas vigyorral az arcán. Ha nem lett volna Molly rokona, még a ház közelébe sem engedtem volna.

– A pucér pasas! – kiáltotta el magát Molly idegesen, tágra nyílt szemekkel. Már attól féltem, hogy a kezében lévő csészét is hozzávágja.  – Ha nem tűnsz el, azonnal hívom a…

– Hé, hé, hé! Semmi ok az aggodalomra. Legalább hadd mutatkozzam be, jó? – közelítette meg óvatosan a lányt Adam. – Először is, boldog születésnapot! Másodszor pedig, így köszöntesz egy rokont? A nevem Adam. Az unokatestvéred vagyok.

Molly arcára teljes döbbenet ült ki. Adam azonban egy percig sem zavartatta magát. Lassan a konyhabárhoz sétált és kényelmesen elhelyezkedve felült a szélére. Kivett egy piros almát a mellette lévő fémtálkából, végül jóízűen beleharapott. Molly pedig csak bámult maga elé. Látszott rajta, hogy fogalma sincs az egészről. Ezek szerint akkor még nem is hallott Adamről. Bevallom, én sem törődtem volna vele, de az, amit tegnap éjszaka megosztott velem és Laurával, mindennél fontosabbnak bizonyult. Egy eddig ismeretlen unokatestvér váratlan megjelenése felmérhetetlenné tette a dolog fontosságát. Ezek szerint akkor Molly tényleg veszélyben van. Méghozzá nem mástól, hanem saját magától kell megvédenünk, nehogy olyan szörnyeteggé váljon, mint az apja, és emiatt egész hátralévő életében csak szenvedjen. Ő sokkal többet érdemel ennél.

– Az unokatestvérem? – kérdezte döbbenten Molly.

– Ühüm – hümmögött, miközben a kezében lévő almát majszolgatta. – Méghozzá nem is olyan távoli.

– És ha megtudhatnám, miért nem tudtam az érkezésedről?

– Meglepetés akart lenni, hugi – vigyorgott.

– Aha, azért hoztad rám a szívbajt a saját fürdőszobámban. – Szegény Mollynak fogalma sem volt, hogy Adam miért is jött valójában ide. Mindenesetre, jól elhitette, hogy a születésnapja miatt. Legalább ez az ürügy épp aktuális is volt.

– Na, és Peter? Ő is tud az érkezésedről?

– Természetesen – villantotta meg fehér fogait. – Épp ő ajánlotta fel, hogy bármelyik fürdőszobát használhatom. Nyugodtan érezzem otthon magam.

– Érdekes. Sebaj – emelte fel a hangját mosolyogva. – Ha tényleg az unokatestvérem vagy, nem zavar, ha itt leszel egy-két napig a házunkban.

– Az az igazság, hogy tovább fogok maradni egy-két napnál – mosolyodott el.

– Hogy micsoda?

– Itt fogok lakni. Pár hónapig biztosan.

– Aha, szóval akkor amolyan élősködő leszel – tette csípőre a kezét Molly.

– Ilyen haszontalannak nézek ki? – vigyorodott el.

– Hát, nem is tudom… – mormogta maga elé. – Talán dolgozni fogsz? Nem iskolába kellene járnod?

– Ó, én azon már túl vagyok – nevetett fel. – Viszont nem leszek messze tőled.

– Ezt hogy érted? – kérdezte összeszűkült szemmel.

– Az iskolában fogok dolgozni, mint karbantartó – majd magamutogatásképpen felemelte a karját és megfeszítette a bicepszét.

– Ez nekem már túl sok – jelentette ki szemforgatva Molly. – A többit beszéld meg Peterrel – majd kiöntötte a frissen lefőtt kávét a porceláncsészébe és elém rakta.

– Köszönöm – suttogtam.

– Amúgy meg – fordult Adam felé. –, ha nem tudnád, én magántanuló vagyok.

– Hmm, ez érdekes, mivel én épp az ellenkezőjét hallottam. Pontosabban, csak voltál.

– Már az igazgatóval is lehaverkodtál?

– Nem. Peter mesélte.

– Remek – fújta ki dühösen a levegőt.

– Ha éhes vagy, készíts magadnak egy szendvicset. A hűtőben mindent megtalálsz. Én addig elmegyek és felöltözöm. – Észre sem vettem, hogy még mindig pizsamában volt. Ugyanabban a lenge, selyemhálóingben, amiben tegnap éjszaka találtam rá az erdőben. Miután Molly felsétált az emeletre, Adam leült mellém és halkan suttogni kezdett.

– Említettél neki bármit is?

– Ezt hogy érted?

– Rólam.

– Miért tettem volna?

– Hmm, nem tudom. Csak szimpla észrevétel – vont vállat. – Meg mertem volna rá esküdni, hogy közel álltok egymáshoz és mindent megosztatok egymással.

– Nem látom fontosságát – vontam vállat én is.

– Pedig eddig a kifinomult szaglásom még sosem hagyott cserben – kacsintott.

– Úgy tűnik, ezúttal mégiscsak.

– Te csak azt hiszed. A szervezetedben lévő magas tesztoszteron szint arra utalhat, hogy igencsak vonzónak találod az unokahúgomat – majd könyökével poénosan oldalba bökött. – De ne aggódj, egy szót sem szólok neki. Egyébként, ha tudni akarod, neki sem lenne ellenére a szituáció. Tudod, ez amolyan ’farkasos dolog’ – mosolyodott el Adam csibészesen. – Csak attól tartok, ellenséges területre eveztél. Rossz szigeten kötöttél ki a hajóddal, drága barátom.

– Szerintem te valamit nagyon félreértettél. Nincs semmi közöm Mollyhoz. Mindössze csak segíteni szeretnék rajta. A családi átok miatt…

– Az agyad ezt diktálja, de a szívednek egy idő után már nem tudsz parancsolni – csóválta meg a fejét szomorúan. – Hagyjuk is ezt a témát. Egy szendvicset? – nyújtott felém egy üres zsemlét. Felsóhajtottam. Vajon miről beszélt most az előbb Adam? Eddig mindent ki tudtam bogozni. Mindig tisztán láttam a dolgokat, de most mintha az eszem helyett a szívem akarna vezetni. Azt sem tudom, hogy miért vettem neki rózsát? Hiszen elég lett volna egy „Boldog szülinapot!” is vagy egy tábla csoki. Nem lehetek ennyire nyálas, érzelgős alak. Nem hagyhatom, hogy egy lány megváltoztasson. Újra.

Ízelítő a 10. fejezetből

(...)

Halk léptekkel a bejárat felé lopakodtam. Megpróbáltam átlátni a tejszín üvegen, de csak egy elmosódott, sötét alakot láttam, mozdulatlanul. Elfordítottam a kulcsot egészen addig, amíg nem kattan a zárban, majd a kilincsre fektettem a kezem, és ajtót nyitottam reggeli kopogtatómnak. Ha még nem lepődtem volna meg eléggé, úgy látszik, a meglepetések korántsem értek véget.

– Jó reggelt! – köszönt egy halvány mosollyal az arcán Derek, akiről teljes őszinteséggel állíthatom, hogy ő az első olyan fiú, kinek láttán szívem sokszor önkéntelenül kihagy egy ütemet. És ha még a szimpla jelenléte nem lett volna elég, egy gyönyörű vörös rózsát varázsolt elő a háta mögül. – Boldog születésnapot!

– Öhm.. hát… jó reggelt… neked is – dadogtam zavaromban, de közben a sírás fojtogatott. Be kell, hogy valljam, teljesen megfeledkeztem a születésnapomról, pedig minden évben, az előestéjén felpörögve tervezgettem, kiket fogok meghívni, mit csinálunk majd a csajokkal. De mindez valahogy most elfelejtődött. Vagy lehet, hogy tegnap már volt egy kis kiruccanásom, csak nem emlékszem rá?

(...)