11. fejezet

Kedves Olvasóim!

Hosszadalmas szünet után úgy döntöttem, folytatom Derek és Molly történetét.
Remélem, így lassan 10 év távlatából, lesz még, aki erre jár, és nosztalgiázik egyet majd  a sorokat olvasva.
Puszi Mindenkinek: Hope

*Molly szemszöge*
 
A lépcsőn lefelé menet már hallottam a konyhai kis tévéből a helyi hírcsatorna bemondójának a hangját. Az első szó, ami megütötte a fülemet, az az állattámadás volt. Pár lépcsőfokkal lejjebb újabb információfoszlányok jutottak el hozzám. (…) Személyes okmányok hiányában csak az áldozat öltözéke, valamint a bisztróban dolgozók személyleírása adott kiindulási pontot a rendőrségnek. (…) Még nem erősítették meg, de az áldozat valószínűleg a 30 éves Sarah Williams… (…)

Sarah? Nem, az nem lehet! - A felismerés fájdalma a csontomig hatolt. Őrült kín kerített hatalmába, a szívem dörömbölt a mellkasomban, levegő után kapkodva szédülni kezdtem, végül minden elsötétült körülöttem. Ahogy lassan kezdtem magamhoz térni, egy erős kéz szorítását éreztem a térdeim alatt, majd arra lettem figyelmes, hogy az a valaki az ölébe vesz, és elindul velem fel a lépcsőn, egyenesen a szobámba.
Pislogva néha fel-fel tekintettem pártfogóm arcára, de egyszerűen nem láttam tisztán, mintha minden összeomlott volna körülöttem. Nem emlékszem a tegnap estére sem, sem arra, hogyan értem haza. És mit kerestem egyáltalán abban a sötét erdőben? A fekete bestia! - ugrott be egy homályos kép. - Biztos ő ölte meg Sarah-t! Csakis ő lehetett!
 
 
*Derek szemszöge*
 
- Lélegezz Molly – simítottam végig a lány arcán, miközben óvatosan az ágyára fektettem.
 
- Nem megy, egyszerűen nem – tört elő belőle a sírás. Hatalmas könnycseppek áradata áztatta percek múlva fájdalomtól eltorzult arcát.
Teljességgel megértem, mit érezhet most. Sarah halála hiábavaló volt. Nem kellett volna így történnie. Laura kegyetlen lépést tett. Az a nő ártatlan volt. Senkinek sem árulta volna el a titkunkat. Nem tudom, mihez kezdjek most? Nem rejthetjük el már Molly elől az igazságot. Gondolatmenetemből Adam hangja billentett ki.
 
- Hogy van? - kérdezte aggódó tekintettel.
 
- Szerinted, hogy lenne? - vágtam vissza dühösen. - El kell mondanunk neki – vettem mély levegőt, majd kifújtam. - Különben is, hol a fenében van Peter?
 
- Elment – jött a rövid válasz.
 
- Hogy érted azt, hogy elment? - néztem rá értetlenkedve. - Az ő dolga lenne, hogy beavassa őt. Tudnia kell – fordultam Molly felé. Ő csak pislogott, olyannyira elhomályosította a sírás a tekintetét.
 
- Én… én nem… nem tudom. Nem ez lett volna a terv – dadogott Adam.
 
- Valaki elárulná, mi a fene folyik itt?! - tört ki Mollyból hirtelen dühösen. - Nem tudom mi történik itt, de az elmúlt napokban szinte minden kiesett. Olyan helyekre tévedek önkívületi állapotban, ahonnét fogalmam sincs, hogy térek vissza ide, a szobámba. És valakit megöltem! Hiába mondja mindenki azt, hogy az orvos félre diagnosztizálta Ryant. Egy halottat hogy a fenébe lehet nem halottnak látni?
 
- Molly, csak nyugi, jó? - csitítgatta Adam halkan.
 
- Te csak ne nyugtatgass! Azt sem tudom ki a fene vagy! Életemben nem láttalak! Még egy ócska, régi családi fotón sem! - szemei csak úgy vöröslöttek a szobaablakon besugárzó nap fényében. Zihált a dühtől, miközben tépőfogai megnyúltak. Hirtelen a szájához tapasztotta a kezét. Most az egyszer önmaga volt. Olyan erő sugárzott a tekintetéből, amitől farkas énem legszívesebben a szoba sarkába kuporodott volna. Még a nővérem sem volt képes ekkora tekintélyt parancsolni egyetlen pillantásával sem. Kezdtem megérteni, miért volt olyan erős a félelemérzete akkor, ott, Mollyval szemben. Mintha az Alfák Alfájával néznék farkasszemet. Hihetetlen! És még csak sejtése sincs ennek a fiatal lánynak, mire lesz képes akkor, ha végleg elfogadja, mi is ő valójában.

- Molly, kérlek, vedd be a gyógyszered. - Mindketten Adamre néztünk, aki remegő kézzel nyújtotta feléje az általa hitt orvosságot. 

- Soha! - ordította eltorzult hangon. Eljött az a pillanat, amikor már semmi sem védhette meg a vérében lappangó örökségétől. Éreztem a tekintetén. Éreztem a szagán. Hát eldőlt. Farkas énje utat tört magának. Eszeveszetten fújtatott, miközben az állítólagos unokatestvérére meredt, vérben forgó szemekkel. Félszemmel láttam, ahogy körmei helyett már a karmait mélyeszti ágyának matracába.

Ösztöneimet kiélesítve, gyors mozdulattal le akartam fogni, nehogy Adamre támadjon, de Molly gyorsabb volt. Egy szempillantás alatt guggoló állásba helyezkedett az ágya tetején. Pár másodperc múlva már a padlószőnyegen próbáltam felülkerekedni, vagy legalábbis azon lenni, hogy életben maradjak. Ennek ellenére még így sem sikerült minden karmolást megúsznom. Iszonyat erősen tartott a földön, majd miután érezte, amint testem megadóan ellazul karmai szorítása alatt, Alfa énje fölényesen az arcomba üvöltött. Farkas énem száját – mint egy kis gyáva nyúl – halk, meghunyászkodó morgás hagyta el. Molly még mindig zihált, de közben tekintete már tisztulni kezdett.
 
- Mit… mit … mit tettem az előbb? - nézett rám értetlenkedve, ugyanakkor láttam rajta, hogy igenis tudja, mi történt. - Derek?
 
- Sss – támaszkodtam alkaromra óvatosan a földön, majd lassan leemeltem kezeit a vállaimról, amiket nemrég még a padlóra szorított.
 
- Azok… azok karmolások? - Hitetlenkedve arcomhoz ért, mire felszisszentem. - Ne haragudj – suttogott maga elé.
 
- Nem haragszom  - suttogtam én is, majd egy kósza hajtincset a füle mögé tűrtem.
 
- Te tudod, mi történik velem? - könnyei újra patakként záporoztak.
 
- Igen – sóhajtottam. - És ha szeretnéd, segítek. Mindenben. Kérlek – vettem kezembe az övét. - Engedd, hogy segítsek. Csak bízz bennem, kérlek.
 
- Bízom benned Derek. Már az első pillanattól fogva – nézett mélyen a szemembe. Most éreztem csak meg igazán azt az illatot, amit eddig nem tudtam beazonosítani, és amiről Adam is beszélt. Igaz, hogy Molly még nem tudja, de érzem rajta a döntés illatát, ami alapján egy farkas párt választ magának, és ami alapján egy Alfa azt akarja, hogy a falkájába tartozzak. Adamnek igaza volt, valóban ellenséges területre eveztem… Laura a családom. És az Alfám. Nem fordíthatok neki hátat.

 
 
*Molly szemszöge*

 
Éjszakai óráim többnyire zokogással teltek, és ezen még Zoe sem segített. Én a telefon egyik, ő pedig a másik oldalán áztatta a kispárnáját könnyeivel.
 
- Holnap lesz a temetés – szuszogta barátnőm a telefonba. - Utána szeretnénk virrasztást tartani Sarah emlékére, ha te is benne vagy. Szeretném, ha ott lennél.
 
- Ott leszek – suttogtam könnyes szemmel. - Nem hiszem, hogy holnap meg tudom kezdeni az iskolába járós korszakomat – váltottam témát.
 
- Megértem – jött a válasz. - Akkor maradsz magántanuló?
 
- Fogalmam sincs – hunytam le a szemem, mire egy ismerős szag csapta meg az orromat. A félig feltolt ablak felé fordultam. Ahogy a szellő meglibbentette a függönyt, a hold fényénél megpillantottam Derek arcát. Vakító kék szemeivel engem bámult. Gyönyörű látvány volt. - Most le kell tennem. Holnap, ha neked is jó, gyere át suli után. Mehetünk tőlünk is a temetésre. Most nem szeretném, ha te is egyedül lennél. Jó éjszakát Zoe! Vigyázz magadra. - Miután elköszöntem barátnőmtől, leraktam a telefonomat az éjjeliszekrényre. Tekintetem újra elveszett abban a vakító szempárban. Ösztönösen egy halk morgás hagyta el ajkaimat.

- Szeretném, ha velem jönnél – nyújtotta felém kezét az ablakpárkányon keresztül. Nem ellenkeztem. Óvatosan, nehogy megcsússzak, derekamba karolt, és a háztető cserepein egyensúlyozva, segített helyet találnom, ahová nyugodtan leülhettünk. - Nem csúszik a talpad magad alatt? - kérdezte.
 
- Nem, azt hiszem, nem fogok szörnyethalni – hagyta el egy halvány mosoly az arcomat. Sarah halála óta most először éreztem, hogy kicsit sikerült lenyugodnom. - Miért pont itt? - érdeklődtem. - És… mit… mit csináltál az ablakban? A szemeddel? Hogy lehetett annyira…. annyira kék? - haraptam az alsó ajkamba. Inkább szexualitást sugárzó. Igen, leginkább ez illett volna rá a legjobban. Már a gondolatba is belepirultam.
 
- Vigyázz, mert az illatod elárul – mosolyodott el Derek.
 
- Hogy mi? - pislogtam értetlenkedve.
 
- Látom, rengeteg kérdésed van. Biztosan készen állsz a válaszokra? - kérdezte összeszűkült szemmel.
 
Nem, nem vagyok – válaszoltam magamban. Alighanem Derek ezt észrevette, mert arcán, ha csak egy pillanatra is, apró félelem ült ki.
 
- Különleges lány vagy, ugye tudod?
 
- Ez valami csajozós szöveg a mai srácoknál, vagy mi? Miért hajtogatja mindenki folyton ezt? - kérdeztem szemforgatva.
 
- Azért, mert igaz – jelentette ki Derek. - Csak nem úgy, ahogy az átlag emberek gondolják.
 
- Átlag emberek? – néztem rá értetlenül.
 
- Ha a holdra nézel, mit érzel?
 
- Ez valami becsapós kérdés akar lenni? - hüledeztem.
 
- Jó, akkor máshogy közelítem meg a dolgot. Koncentrálj rám – fordult felém. Őszintén, ez nem volt nehéz. Amióta megláttam, csak rá tudtam gondolni. Akarva akaratlanul. - Mit érzel? Hagyatkozz a belső érzékeidre.
 
Lehunytam a szemem. Próbáltam rá koncentrálni, de nem éreztem semmit sem, az arcomat megcsapó friss, hajnali szellőn kívül. Egy ideig még így maradtam. Összpontosítottam. Rá.
És hirtelen… valami belső erő magával ragadott. Másodpercek alatt érzések, illatok, szagok lengték körbe a levegőt. Lassan kinyitottam a szememet. Derek ismét azokkal a vakító kék szemekkel nézett rám, majd kezemet megfogva maga felé fordított, így a szemközti szobaablakban én is megláthattam az enyéimet. Egy pillanatra megrémültem, majd később már azt vettem észre, hogy kíváncsian szemlélem azt a vörös szempárt, ami kétségkívül az enyém volt. Csakis az enyém.

***

A hajnali órákban ismét visszatért a már túl régóta kísértő rémálmom, de valahogy most más volt. Az elején még ugyanúgy menekültem a hatalmas bestia elől, majd – mintha teleportáltam volna – a saját szobám falán függő tükörre meredtem, saját arcomat bámulva. Vöröslő szemeim hívogatóan izzottak az éj sötétjében. Elmélázva, szinte hipnózisban néztem farkasszemet a tükörképemmel, amíg egy halk hang a fülembe nem suttogott. - Ne hagyd, hogy elvegyék tőled. Már szabad vagy. - Alighanem férfi volt az illető, de hangja nem volt ismerős a számomra. - Mit ne vegyenek el tőlem? - kérdeztem suttogva, mire a mögöttem elterülő sötétségből egy vöröslő szempár bukkant elő, lassan felém közelítve. - Te a lányom vagy. Egy vérbeli Alfa – tört fel torkából morogva.

Levegő után kapkodva tértem magamhoz álmomból, ami olyannyira valóságosnak tűnt, hogy hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Mindenesetre már nem éjszaka volt. Ragyogó napsütés melegítette arcomat ablakom üvegén keresztül.

Valahogy túl kell élnem ezt a napot – gondoltam magamban, majd egy elégedetlen nyögés hagyta el a számat. Jobb oldalamra fordultam pihe-puha ágyamban. Sóhajtottam, miközben újra kinyitottam a szemem. - Te jó isten... - kaptam majdhogynem szívbajt, de azért édes látvány fogadott. Derek – mellkasán keresztbe font karral – az ágyam melletti fotelben, lehunyt szemmel pihent. Biztos voltam benne, hogy nem alszik. Lehetetlennek tartottam. Vagy mégis?

Annyira megrémisztett a hajnali álomkép, hogy ruhám csupa víz lett nyirkos bőrömtől. - Fujj, ez undi. Muszáj lesz letusolnom. De vele mit kezdjek? - morfondíroztam. - Na, mindegy – vontam vállat. - Biztos nem lesz ellenére a dolog.

Óvatosan letoltam magamról a takarót, majd csiga üzemmódba kapcsolva, lassan kiültem az ágyam végébe, és elindultam az áhított fürdő bejárata felé. Furcsa, bizsergető érzés lett úrrá rajtam, így hát megfordultam. Derek fél szemmel engem figyelt, míg a másikat csukva tartotta. Most tűnt csak fel, hogy bőrdzsekije a földön hevert, ő pedig ugyanabban a fekete pólóban volt, mint azon az éjszakán, amikor… Amikor "csókolóztunk".

*Derek szemszöge*

Látom rajta, hogy megint zavarban van. Csak úgy lángol az arca. És megint az az illat. Mélyen magamba szívtam, majd kinyújtóztattam a végtagjaimat. Molly ismét sóhajtott egyet.

- Készülsz valahová? - törtem meg a kínos csendet.

- Ööö, nem… vagyis igen – mutatott a háta mögött lévő fürdőszoba ajtajára.- Úgy érzem, egy tusolás most jól esne.

- Az nekem is – bámultam magam elé, majd Mollyra pillantottam, akinek szíve nemhogy egyet, de több ütemet is kihagyott. Te jó ég! Most hülyeséget mondtam ugye? Túl félreérthető voltam. A fenébe! - Mármint nem itt – próbáltam javítani a helyzeten. - Nem veled… Ne haragudj. Össze-vissza beszélek – ráztam meg a fejem.

- Semmi baj – legyintett. - Egyébként ma lesz Sarah temetése. Eljössz?

- Nem tudom. Annyi mindent el kell ma még rendeznem estig – temettem arcomat a tenyerembe.

- Értem… - suttogta maga elé. - De azért a virrasztásra elkísérhetnél. A bisztróban tartják. Ma este. Mindenki ott lesz, aki ismerte őt.

Ma este?! - zúdult rám a felismerés. Ma telihold lesz. Ott van a nyakunkon Tyler, Ryan, mint újszülött vérfarkasok, akik még nem tudják uralni alakváltó énjüket, és nagy valószínűséggel gyilkolni akarnak majd. Nem! Ma este nem lehet! Biztonságban tudnom kell őt. És másokat is.

- Felejtsd el – ugrottam fel a fotelből, majd magamra öltöttem a dzsekimet.

- Mi… miért? És... - dadogta Molly.

- Ma este telihold lesz – vágtam a szavába. - El tudod te képzelni, vajon mit fog kihozni ez Ryanből? És belőled? - folytattam nyugodtabb hangnemben. Síri csend ereszkedett le közénk, majd Molly remegő kezeire tévedt a tekintetem. - Megígértem, hogy segítek neked – léptem közelebb hozzá. - Mindenben – majd hogy megnyugtassam, kezeimet az övéire helyeztem. - Ma este velem töltöd az éjszakát.

Nem is tudom, hol kezdjem....

 Kedves Olvasóim!

Nem is tudom, hogy kezdjem....

Nem tudom, van e még, aki néha napján csak úgy véletlenül idetéved a blogomra.

Hosszú volt ez a - lassan 10 év - szünet. Atyaég, még leírni is sok...

Annyi mindent történt ezalatt az idő alatt... Gondolom ezzel más is így van.

Emlékszem kb. még csak tini voltam, amikor nekiálltam ennek a történetnek, amelyet - mondanom sem kell- egy szuper, cselekménydús sorozat ihletett meg. Imádtam minden percét az írásának, és a szereplők... jajj, nagyon a szívemhez nőttek. ❤

Kedves Olvasóim, az igazság az, hogy én is felnőttem... igen, kicsit eljárt felettem is az idő... *gúnyos mosoly*

Bár nem tudom, milyen indíttatásból, de az elmúlt héten valamiért rákerestem a blogomra, vajon az internet csodás világában nem törölte e a "Nagy Főnök". És láss csodát, még megvan az én drágalátos "csoda világom", ahova olyan boldog szívvel tértem mindig vissza, izgatottan várva vajon mi a drága olvasóim véleménye a történet alakulásáról.

Ezért is szeretném Nektek megköszönni, Nektek, akik támogattatok, bíztattatok, hogy semmiképp se hagyjak fel az írással. Hálás vagyok mindenért!

Úgy érzem lassan így 10 év távlatából újra megihletett Derek és Molly kapcsolata, ha lehet így mondani.  Szeretném folytatni ott, ahol abbamaradt... 

Ha bárki olvassa e sorokat, és ismeri a két fiatal történetét, nagyon örülnék egy kis visszajelzésnek.

Puszi:

Hope

10. fejezet

*Molly szemszöge*

Csipp-csepp! Csipp-csepp!

Kábultan tértem magamhoz. Úgy lüktetett a fejem, mintha az egész éjszakát végigvirrasztottam volna, egy üveg alkoholos ital társaságában. Ráadásul olyan álomképek lebegtek a szemeim előtt, amik túlságosan is valósághűnek tűntek. A köddel borított, éjszakai erdő, az éjsötét bundájú farkas, hátán egy eszméletlen személlyel és Derek. Tényleg úgy álmodtam volna az egészet?

„Just a  little bit, just a little bit, just a little bit… It’s what you need.” – Csendült fel egy ismerős dallam, egyenesen a fürdőszobámból. Most már tisztában voltam, mi is ébresztett fel mély álmomból.

Csipp-csepp! Csipp-csepp! Újabb vízcseppek értek kopogva földet, ahogy a tusoló tárcájával érintkeztek, miután valaki nyikorogva elzárta a csapot.

„Ohh, baby!” – Hát, ha a magas C nem is sikerült, azért azt könnyen elérte az a bizonyos személy, hogy újra a hangjára figyeljek. Majd újabb dallamfoszlányok következtek, amik hallgatása közben kikászálódtam a meleg takaróm alól. Ahogy felálltam, ébredés utáni megszokásból egyenesen a fürdőszobám felé vettem az irányt.

Az is megfordult a fejemben, hogy valószínűleg Peter tulajdonította ki magának a fürdőt, mert az övét biztosan Kate használja. A nők imádnak a tükör előtt készülődni, kifejezetten a fürdőszobában, csakhogy az ellenkező nemet idegesítsék. 

De egy pillanatra azért elgondolkodtam. Mi van akkor, ha mégsem a nagybátyám az? Ez butaság! – gondoltam magamban. – Mégis ki más lenne nálunk? Főleg reggel? Tudtommal, nem vártunk vendéget.

Ezzel az elhatározással, magabiztosan kinyitottam a fürdő ajtaját. Az egész helyiségben szinte csak úgy vágni lehetett a meleg víz által keletkezett párát. Alig láttam még a tusolófülkét is, így hát beljebb léptem, ami rossz ötlet volt. Nagyon rossz. Egyetlenegy lépést tettem a tükör felé, az is balul sült el. Olyannyira nedves volt a padló felülete, hogy megcsúsztam rajta és a földön landoltam. Vagyishogy majdnem. Valaki elkapott. És az nem Peter volt. Egy ismeretlen fiú nyúlt a felkarom után.

Mielőtt reflexszerűen megköszöntem volna, a pára kezdett feloszlatni a félig nyitott fürdőajtón keresztül és olyan látvány tárult elém, ami sikításra késztetett, majd ijedtemben kiabálni kezdtem.

– Peter! Kate!

– Sss! Meg tudom magyarázni – nyúlt gyorsan a mellette lévő fehér törölköző után és a csípője köré tekerte.

– Egy pucér pasi van a fürdőmben! – majd egy újabb sikítás hagyta el a számat. – Ha nem tűnsz el… akkor… – kirohantam, magamra kaptam a köntösöm és meg sem álltam, egészen a konyháig.

Leültem az egyik székre és vártam, hogy valaki választ adjon a kiáltásomra. Percekig ültem néma csendben, de sem Kate, sem pedig Peter nem jelentkezett. Hirtelen, épp csak egy szempillantásra felrémlett bennem a fürdőszobában látottak képe, amitől majdhogynem kigyulladt az arcom. De hogy kerül egy ismeretlen, pucér srác az én fürdőszobámba!? Biztos csak álmodom! Sok furcsa dolog történt velem, de eddig ez a legkínosabb. 

– Peter, hol vagy már? – idegeskedtem magamban. Fél percbe sem telt bele, kopogtattak a bejárati ajtón. Összezavart tekintettel meredtem a kilincsre, ami alatt egy kulcs díszelgett. Be van zárva az ajtó? Ezek szerint akkor Peterék még nem keltek fel, pedig már késő délelőtt van.

Halk léptekkel a bejárat felé lopakodtam. Megpróbáltam átlátni a tejszín üvegen, de csak egy elmosódott, sötét alakot láttam, mozdulatlanul. Elfordítottam a kulcsot egészen addig, amíg nem kattan a zárban, majd a kilincsre fektettem a kezem és ajtót nyitottam reggeli kopogtatómnak. Mintha még nem lepődtem volna meg eléggé, úgy látszik, a meglepetések korántsem értek véget. 

– Jó reggelt! – köszönt egy halvány mosollyal az arcán Derek, akiről teljes őszinteséggel állíthatom, hogy ő az első olyan fiú, kinek láttán szívem sokszor önkéntelenül kihagy egy ütemet. És ha még a szimpla jelenléte nem lett volna elég, egy gyönyörű vörös rózsát varázsolt elő a háta mögül. – Boldog születésnapot!

– Öhm... hát… jó reggelt… neked is – dadogtam zavaromban, de közben a sírás fojtogatott. Be kell, hogy valljam, teljesen megfeledkeztem a születésnapomról, pedig minden évben, az előestéjén felpörögve tervezgettem, kiket fogok meghívni, mit csinálunk majd a csajokkal. De mindez valahogy most elfelejtődött. Vagy lehet, hogy tegnap már volt egy kis kiruccanásom, csak nem emlékszem rá?

Észre sem vettem, hogy már több mint egy perce bámulok ki a fejemből, miközben Derek az arcomat figyeli rezzenéstelenül. Arra eszméltem fel, hogy a kezem után nyúl és óvatosan, nehogy a tüske sebet ejtsen a bőrömön, a kezembe helyezi a rózsát, amin utólag vettem észre, hogy egy bíborszínű szalaggal van átkötve.

Fel sem ötlött bennem az a kérdés, hogy vajon honnan tudja a születésnapomat? De valahogy most ez nem is érdekelt. Ő volt az első, aki felköszöntött ezen a napon. Ő, akire még a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna. Még az emeleten lévő pasasról is megfeledkeztem, ahogy rejtelmekkel teli, mélybarna szemeibe néztem. Egy pillantást vetettem a vörös rózsaszálra, amit Derek még mindig nem adott át véglegesen nekem. Ketten fogtuk a tüskékkel borított virágot, ami sokak szerint a szerelem egyik legősibb szimbóluma. Még ha a lovagkorban lennénk, biztosan sokkal többet képzelnék a dologba, de a 21. században ez már olyannyira felemésztődött, hogy bárki kaphat és adhat vörös rózsát.

Ahogy pillantásom elsiklott a rózsa felett, éreztem Derek mély tekintetét az arcomon, így hát a szemébe néztem. Elég volt egy másodpercre elmerülnöm a titkokat rejtő, mélybarna szemeiben, térdem akarva-akaratlanul megremegett. Szerencsére nem ájultam el, mint a romantikus filmekben ilyenkor szokás, csak kissé szokatlannak éreztem a testem effajta, ösztönös megnyilvánulását. Majd hirtelen egy lágy érintés térített magamhoz. Derek ujjai lassan az enyémek köré fonódtak és a rózsa sorsa már végleg az én kezemben volt. Miután Derek ujjai elengedték az enyémet, az ösztöneim lélegzet visszafojtva vágyakoztak egy újabb érintés után. – Térj már magadhoz Molly! Attól még, hogy születésnapod van, nem kérheted tőle, hogy öleljen meg. Ha összeszedem magam és megteszem az első lépést, vajon visszautasítana? – cikáztak a gondolatok a fejemben. – Vajon visszautasítana? – visszhangzott a legfontosabb kérdés.

– Köszönöm – mosolyodtam el zavaromban, majd egy lépéssel közelebb léptem hozzá, ami elsőre igencsak furcsa arckifejezést váltott ki Derekből. Ez most nagyon kínos lesz, érzem, de szükségem van a közelségére. Legalább a mai napon legyek egy kicsit merészebb. És valahogy viszonoznom kell a kedvességét. – Megölelhetlek? – suttogtam, miközben kerültem a pillantását.

– Ez amolyan születésnapi kívánság? – kérdezte teljesen komolyan Derek, de éreztem, hogy a hangjában ott bujkál egy kis szórakozottság is. Csoda, hogy nem mosolyodott el a buta kérdésem hallatán.

– Hát… igazából… – Miért kell nekem állandóan dadognom? Egyszerűen szörnyű.

– Akkor boldog születésnapot. Újra – majd karjai lassan körülfonták a derekam. Még a vékony anyagú köntösömön keresztül is éreztem ujjai kíváncsi érintését a hátamon, mintha minden egyes porcikámat fel szeretné térképezni, csak valami belső kontroll az útját állja. Pedig nem bántam volna. Most az egyszer biztosan nem. Egy pillanatra azonban megrémültem, amikor túl szorosan szorítottam magamhoz. Mintha átléptem volna egyfajta határt, amitől kellemes, ugyanakkor vágyakozó bizsergés lett úrrá rajtam. Borostás arca súrolta az enyémet, ami még jobban arra késztetett, hogy valamit a fülébe suttogjak. Legyen az bármi…

– Köszönöm ezt a gyönyörű rózsát. – Ajkaim minden egyes halk szó után gyengéden Derek füléhez értek, aminek hatására ujjai még erősebben fonódtak a csípőm köré és légzése is felgyorsult. Kezdtem egyre jobban érezni, hogy valami láthatatlan kapocs összeköt minket. Valami, ami most még megfejthetetlen és idővel talán a felszínre fog törni, de nem most. – Nem vagy éhes? – toltam el magamtól Dereket kipirult arccal. – Gyere, csinálok reggelit – ragadtam meg a karját és behúztam a küszöbön belülre. Szegénynek még válaszolni sem maradt ideje, olyan váratlanul érte a viselkedésem. – Foglalj helyet nyugodtan – mutattam az asztal melletti fehér székekre. – Kávét vagy esetleg teát kérsz?

– Nem kérek semmit sem, köszönöm – válaszolta egy halvány mosoly kíséretében.

– Biztosan?

*Derek szemszöge*

Egészen idáig azon törtem magam, hogy vajon hogyan tudnám elmondani neki. Közölni vele, hogy a legjobb barátnője halott. És pont a születésnapján. Szörnyen éreztem magam.

– Hé, Derek, minden rendben? – zökkentett ki Molly halk hangja a gondolatmenetemből.

– Igen, persze. Ha már ennyire kedves vagy velem, akkor egy kávét szeretnék.

– Mint az első találkozásunkkor – jelent meg egy megfejthetetlen mosoly kipirult arcán.

– Igen – mosolyogtam vissza én is, habár nem tudom, hogy miért, de emellett a lány mellett minden olyan más volt. Lehetetlen, hogy ennyi idő alatt megkedveljem, ugye?

– Jó reggelt, Vietnám! Mi a reggeli? – rontott be váratlanul Adam a konyhába egy hatalmas vigyorral az arcán. Ha nem lett volna Molly rokona, még a ház közelébe sem engedtem volna.

– A pucér pasas! – kiáltotta el magát Molly idegesen, tágra nyílt szemekkel. Már attól féltem, hogy a kezében lévő csészét is hozzávágja.  – Ha nem tűnsz el, azonnal hívom a…

– Hé, hé, hé! Semmi ok az aggodalomra. Legalább hadd mutatkozzam be, jó? – közelítette meg óvatosan a lányt Adam. – Először is, boldog születésnapot! Másodszor pedig, így köszöntesz egy rokont? A nevem Adam. Az unokatestvéred vagyok.

Molly arcára teljes döbbenet ült ki. Adam azonban egy percig sem zavartatta magát. Lassan a konyhabárhoz sétált és kényelmesen elhelyezkedve felült a szélére. Kivett egy piros almát a mellette lévő fémtálkából, végül jóízűen beleharapott. Molly pedig csak bámult maga elé. Látszott rajta, hogy fogalma sincs az egészről. Ezek szerint akkor még nem is hallott Adamről. Bevallom, én sem törődtem volna vele, de az, amit tegnap éjszaka megosztott velem és Laurával, mindennél fontosabbnak bizonyult. Egy eddig ismeretlen unokatestvér váratlan megjelenése felmérhetetlenné tette a dolog fontosságát. Ezek szerint akkor Molly tényleg veszélyben van. Méghozzá nem mástól, hanem saját magától kell megvédenünk, nehogy olyan szörnyeteggé váljon, mint az apja, és emiatt egész hátralévő életében csak szenvedjen. Ő sokkal többet érdemel ennél.

– Az unokatestvérem? – kérdezte döbbenten Molly.

– Ühüm – hümmögött, miközben a kezében lévő almát majszolgatta. – Méghozzá nem is olyan távoli.

– És ha megtudhatnám, miért nem tudtam az érkezésedről?

– Meglepetés akart lenni, hugi – vigyorgott.

– Aha, azért hoztad rám a szívbajt a saját fürdőszobámban. – Szegény Mollynak fogalma sem volt, hogy Adam miért is jött valójában ide. Mindenesetre, jól elhitette, hogy a születésnapja miatt. Legalább ez az ürügy épp aktuális is volt.

– Na, és Peter? Ő is tud az érkezésedről?

– Természetesen – villantotta meg fehér fogait. – Épp ő ajánlotta fel, hogy bármelyik fürdőszobát használhatom. Nyugodtan érezzem otthon magam.

– Érdekes. Sebaj – emelte fel a hangját mosolyogva. – Ha tényleg az unokatestvérem vagy, nem zavar, ha itt leszel egy-két napig a házunkban.

– Az az igazság, hogy tovább fogok maradni egy-két napnál – mosolyodott el.

– Hogy micsoda?

– Itt fogok lakni. Pár hónapig biztosan.

– Aha, szóval akkor amolyan élősködő leszel – tette csípőre a kezét Molly.

– Ilyen haszontalannak nézek ki? – vigyorodott el.

– Hát, nem is tudom… – mormogta maga elé. – Talán dolgozni fogsz? Nem iskolába kellene járnod?

– Ó, én azon már túl vagyok – nevetett fel. – Viszont nem leszek messze tőled.

– Ezt hogy érted? – kérdezte összeszűkült szemmel.

– Az iskolában fogok dolgozni, mint karbantartó – majd magamutogatásképpen felemelte a karját és megfeszítette a bicepszét.

– Ez nekem már túl sok – jelentette ki szemforgatva Molly. – A többit beszéld meg Peterrel – majd kiöntötte a frissen lefőtt kávét a porceláncsészébe és elém rakta.

– Köszönöm – suttogtam.

– Amúgy meg – fordult Adam felé. –, ha nem tudnád, én magántanuló vagyok.

– Hmm, ez érdekes, mivel én épp az ellenkezőjét hallottam. Pontosabban, csak voltál.

– Már az igazgatóval is lehaverkodtál?

– Nem. Peter mesélte.

– Remek – fújta ki dühösen a levegőt.

– Ha éhes vagy, készíts magadnak egy szendvicset. A hűtőben mindent megtalálsz. Én addig elmegyek és felöltözöm. – Észre sem vettem, hogy még mindig pizsamában volt. Ugyanabban a lenge, selyemhálóingben, amiben tegnap éjszaka találtam rá az erdőben. Miután Molly felsétált az emeletre, Adam leült mellém és halkan suttogni kezdett.

– Említettél neki bármit is?

– Ezt hogy érted?

– Rólam.

– Miért tettem volna?

– Hmm, nem tudom. Csak szimpla észrevétel – vont vállat. – Meg mertem volna rá esküdni, hogy közel álltok egymáshoz és mindent megosztatok egymással.

– Nem látom fontosságát – vontam vállat én is.

– Pedig eddig a kifinomult szaglásom még sosem hagyott cserben – kacsintott.

– Úgy tűnik, ezúttal mégiscsak.

– Te csak azt hiszed. A szervezetedben lévő magas tesztoszteron szint arra utalhat, hogy igencsak vonzónak találod az unokahúgomat – majd könyökével poénosan oldalba bökött. – De ne aggódj, egy szót sem szólok neki. Egyébként, ha tudni akarod, neki sem lenne ellenére a szituáció. Tudod, ez amolyan ’farkasos dolog’ – mosolyodott el Adam csibészesen. – Csak attól tartok, ellenséges területre eveztél. Rossz szigeten kötöttél ki a hajóddal, drága barátom.

– Szerintem te valamit nagyon félreértettél. Nincs semmi közöm Mollyhoz. Mindössze csak segíteni szeretnék rajta. A családi átok miatt…

– Az agyad ezt diktálja, de a szívednek egy idő után már nem tudsz parancsolni – csóválta meg a fejét szomorúan. – Hagyjuk is ezt a témát. Egy szendvicset? – nyújtott felém egy üres zsemlét. Felsóhajtottam. Vajon miről beszélt most az előbb Adam? Eddig mindent ki tudtam bogozni. Mindig tisztán láttam a dolgokat, de most mintha az eszem helyett a szívem akarna vezetni. Azt sem tudom, hogy miért vettem neki rózsát? Hiszen elég lett volna egy „Boldog szülinapot!” is vagy egy tábla csoki. Nem lehetek ennyire nyálas, érzelgős alak. Nem hagyhatom, hogy egy lány megváltoztasson. Újra.

Ízelítő a 10. fejezetből

(...)

Halk léptekkel a bejárat felé lopakodtam. Megpróbáltam átlátni a tejszín üvegen, de csak egy elmosódott, sötét alakot láttam, mozdulatlanul. Elfordítottam a kulcsot egészen addig, amíg nem kattan a zárban, majd a kilincsre fektettem a kezem, és ajtót nyitottam reggeli kopogtatómnak. Ha még nem lepődtem volna meg eléggé, úgy látszik, a meglepetések korántsem értek véget.

– Jó reggelt! – köszönt egy halvány mosollyal az arcán Derek, akiről teljes őszinteséggel állíthatom, hogy ő az első olyan fiú, kinek láttán szívem sokszor önkéntelenül kihagy egy ütemet. És ha még a szimpla jelenléte nem lett volna elég, egy gyönyörű vörös rózsát varázsolt elő a háta mögül. – Boldog születésnapot!

– Öhm.. hát… jó reggelt… neked is – dadogtam zavaromban, de közben a sírás fojtogatott. Be kell, hogy valljam, teljesen megfeledkeztem a születésnapomról, pedig minden évben, az előestéjén felpörögve tervezgettem, kiket fogok meghívni, mit csinálunk majd a csajokkal. De mindez valahogy most elfelejtődött. Vagy lehet, hogy tegnap már volt egy kis kiruccanásom, csak nem emlékszem rá?

(...)

9. fejezet

*Molly szemszöge*

Az este ismét rémálmok gyötörtek. Újra és újra megjelent előttem a vörös szemű démon alakja, aki a hold vakító fényénél vicsorogva üldözőbe vesz. Én pedig csak rohanok… rohanok és…

Hirtelen felébredtem. Ránéztem az éjjeliszekrényem órájára. Alig múlt hajnali egy óra. Ittam egy korty vizet a mellettem lévő pohárból, majd mély levegőt vettem. Megpróbáltam visszafeküdni, de éreztem, hogy a bal kezem görcsösen szorítja az ágyam matracát. Amikor lassan feleszméltem a rémálmomból, elengedtem a lepedővel borított matracot, és a bal felemre fordultam, szemben az ablakkal. Még a sötétlő függönyön is átvilágított a hold erős fénye: majdnem telihold volt. Már nem kellett sok ahhoz, hogy a hold felvegye teljes, végleges formáját. Nem tudom, miért gondolkodtam el ezen a természeti jelenségen. Lehet, hogy a rémálmom miatt?

Erősen magamhoz szorítottam a takarómat, és megpróbáltam elűzni a vöröslő, démoni szempárt lelki szemeim elől. Nem sok sikerrel. Ismét kinyitottam a szemem, és azon kaptam magam, hogy a paplan helyett körmeim újra a matracba mélyednek. Felültem az ágyon, és ugyanezzel a lendülettel felemeltem a kezemet is. Az a látvány, ami ezután fogadott, teljesen letaglózott. A matracon lévő lepedő a baloldalon teljesen fel volt szabva, épp az ujjaimnak megfelelő helyen. Ezután a jobb oldalamra néztem, ahol szintúgy körömmel felszabott csíkok éktelenkedtek. Éreztem, hogy a szívverésem felgyorsul, és levegőért kapkodom. Gyorsan felkeltem az ágyamból és az ablakhoz siettem.

Egyetlen mozdulattal áthajoltam a párkány fölött, és mélyet szippantottam a kicsit még csípős levegőből. A kis városban most kivételesen csend honolt, még a tücskök éjszakai zenéjét is meg lehetett hallani. Azonban ez a nyugodtnak tűnő pillanat nem tartott sokáig: a szobám feletti tetőtéren halk neszezésre lettem figyelmes. Valaki mászkál a házunk tetején!

Tisztán hallottam, amint annak a valakinek vagy valaminek a talpa óvatos léptekkel kikerül egy-egy tetőcserepet. A szokásosnál jobban kihajoltam az ablakon, hátha meglátok valamit, majd felültem a párkányra, és egy pillanatra megtorpantam. Csak nehogy valaki észrevegyen, mert akkor biztosan azt fogja hinni, hogy ki akarok ugrani, hogy öngyilkos legyek. De szerencsére egy lélek sem járt az utcákon, így felálltam a párkányra, és magam sem tudom hogyan, de felhúztam magam a tetőre. Kellett hozzá egy perc, amíg ráeszméltem, hogy tényleg fent vagyok a házunk tetején. Egy szál hálóingben. Lassan kezdtem már úgy érezni magam, mint egy alvajáró vagy holdkóros.

A hold még mindig vakító fénnyel ragyogott felettem. Körbenéztem. A tetőn aligha volt valaki rajtam kívül. Remek! Akkor ezek szerint megint hallucináltam, pedig ma igenis bevettem a gyógyszerem.

Aztán hirtelen egy halk reccsenés ütötte meg a fülem, ami a másik oldalról jött. A zaj irányába fordultam. A cserepeken óvatosan lépkedve – jobban mondva inkább csúszkálva, mivel mezítláb voltam – átsasszéztam a házunk udvarhoz közeli felére. Egy-két hatalmas pislogás közepette jöttem csak rá, hogy mégsem képzelődtem. Egy kevésbé sem cingár alak rohant a közelben lévő kis park felé, hogy aztán eltűnjön az azt követő erdő sötétjében.

Pár másodpercig még hezitáltam, hogy utána siessek-e? Az eszem száz százalékosan amellett érvelt, hogy túl veszélyes lenne. Mi van akkor, ha egy betörő az? El is rabolhatna. Viszont az ösztöneim – amikre legtöbbször hallgatni is szoktam – mindennél jobban vágytak egy kis kalandra. Ebben a pillanatban még az sem érdekelt, hogy hálóruhában és mezítláb voltam. Óvatosan lemásztam az ereszcsatorna segítségével, és éjszakai látogatóm nyomába eredtem. Még hátra sem néztem. Futottam egészen az erdő széléig, ám mielőtt beléptem volna a sötétbe borult rengetegbe, egy pillanatra megtorpantam. Ez épp elég volt arra, hogy összeszedjek egy kis bátorságot ahhoz, hogy belevessem magam egy éjszakai kirándulásba.

 Az első fa mellett elhaladva egyből megéreztem a lassan leszálló köd által benedvesített levéltakarót a lábam alatt. Hihetetlenül felszabadultnak éreztem magam. Mintha egy lennék a természettel. Kislány koromban mindig imádtam a szabadban bolyongani; forró nyári éjszakákon elterülni a puha pázsiton, és a csillagos eget kémlelni, ami szinte energiával töltött fel. És most – mondhatni – újra itt vagyok! A lelkem mélyén ártalmatlannak éreztem magam. Ugyanazzá a kislánnyá váltam, mint aki évekkel ezelőtt voltam, de valami most mégis megváltozott… Erős, maró szagot éreztem a levegőben. Csak egyetlen egy dologhoz tudtam hasonlítani. A vérhez.

A szörnyű felismerés hatására, az eszem minden áron el akart menekülni ebből az erdőből. A testem azonban teljesen megmerevedett, a lábam a földbe gyökerezett, és akkor megpillantottam… Egy termetes, fekete farkas lépett ki a köddel borított fák közül, hátán egy eszméletlen emberi testtel. A sűrű köd miatt nem tudtam kivenni, hogy az a valaki férfi vagy nő volt-e. Az eszméletlensége azonban kevésbé sem félemlített meg olyannyira, mint azok a vérvörös szemek, amikkel másodpercek alatt farkasszemet kellett néznem. Jézusom, észrevett! A fenevad észrevett!

Az álmom! Ez az egy gondolat fordult meg a fejemben, mire hátranyújtott kezeimmel körülöleltem a mögöttem lévő, nyirkos fa törzsét, és óvatosan hátrálva, tapogatózva – szemmel tartva a farkast – meghúzódtam a tövében.

A fenevad azonban nem volt egyedül. Három férfi vagy fiú kísérte őt. Kettő a jobb, egy pedig a bal oldalán. A fa tövében kuporogva azon imádkoztam, hogy az ébenfekete farkas nehogy mellettem teremjen. Jól tudtam, hogy a valóságban vagyok, mégis úgy éreztem, mintha egy horrorfilmben lennék. Az a három pasas ennyi erővel simán lehetne vámpír is. Jesszus, Molly! Nem Stephenie Meyer regénye elevenedik meg előtted!

A szívem a torkomban dobogott, a fejemben lüktetett a vér. Éjszakai kalandra vágytam? Hát tessék, most megkaptam. Ha így folytatom tovább, a végén még adrenalin túladagolásban fogok meghalni. Hogy őszinte legyek, nem hittem volna, hogy ennyire ijedős vagyok. Alig mertem jobbra vagy balra nézni. A fejemet leszegve az éjsötét avarra meredtem, majd magamhoz húztam a térdem, és kezeimmel átkaroltam. A fenébe, de hideg van! Jobb lenne hazamenni – fordult meg a fejemben, de annyira féltem, hogy a remegésemet már nem is a hideg, hanem a fokozódó rettegés váltotta ki.

Nyugalom, Molly! Most szépen felállsz és hazasétálsz. A farkas észrevett, de mégsem jött el érted, hogy ízekre szedjen szét. Ergo, már nem is fog bántani – nyugtatgattam magam gondolatban, majd összeszedtem magam, és fél szemel kikukkantottam a fa törzse mögül. Örömömben szinte táncolni tudtam volna.  A farkas már jó pár méterre volt tőlem. A hátsó lábai épphogy csak látszódtak a ködben. Letakarítottam a nyirkos falevelek borította csipkés hálóingemet, és a félhomályban feltápászkodtam a földről. Már épp indulni akartam, amikor egy utolsó pillantást vetettem az éjszakai ragadozóra és kísérőire. Farkas: pipa! Eszméletlen személy: pipa! Kísérő: egy, kettő, há… A szívem kihagyott egy ütemet. Hol a harmadik!?

Ha egy horrorfilm rendezője lennék, tutira… Naná! Miért is ne? Nem, de akkor sem. Nem merek megfordulni. A lábaimból hirtelen eltűnt minden erő, amikor megéreztem egy másik ember kellemesen meleg leheletét a meztelen vállamon. Édes Istenem! Nem lehetne inkább álom ez az egész? Ó, hogy miért nem vagyok az az ájulós fajta? Most akkor legalább nem lennék magamnál, és bármit is kezdene velem, nem tudnám, és nem érezném. Csak érjen már véget ez a rémálom!

Lehunytam a szemem. A kezem önkéntelen remegésbe kezdett. Utálom ezt az érzést. Az érzést, amikor valaki mögöttem áll, és csak a megfelelő alkalmat várja arra, hogy tehessen valamit. Valami rosszat…

– Nincs nálam semmi értékes dolog – suttogtam félelemtől összeszorított fogakkal. – Kérem, ne bántson – könyörögtem csukott szemekkel.

– Sss! – érezte meg újra az idegen leheletét, de ezúttal egyre közelebb: a nyakamon. Végül két erős kéz ragadott meg a felkaromnál fogva, ami miatt kapálózhattam is volna, de a félelem minden erőmet felemésztette. Nem beszélve arról, hogy még ki sem aludtam magam rendesen.

A szemem még mindig csukva volt, amikor az a valaki maga felé fordított, és lassan elengedte a felkaromat. Pár másodperc múlva kellemesen meleg és kényelmes ruhadarabot éreztem meg a libabőrös vállaimon. Vajon ez egy barátságos gesztus lehetett, vagy most jön majd az a rész, amikor az arcomhoz nyomnak egy kloroformmal átitatott rongyot, és beletuszkolnak egy rozzant furgonba. Őrült gondolatmenet, tudom, ami akár meg is történhetett volna, de szerencsére nem ez lett a történte folytatása. Az a valaki teljesen biztosra akart menni, hogy tényleg nem fázom-e. Éreztem, ahogy közelebb húz magához. Vagyis inkább ez már több volt annál. Magához ölelt és nyugtatásképpen a hátamat kezdte el simogatni.

– Mit keresel ilyen későn az erdőben? Ráadásul mezítláb, egy szál hálóingben? – Ezt a hangot már hallottam valahol, de most más volt. Aggódó és rejtelmekkel teli. Nem bírtam magam tovább türtőztetni. Talán mégsem egy rablótolvaj kezeibe üldözött az a farkas.

Lehet, hogy a túlzott fáradság volt az oka, hogy válaszként erős vállára hajtottam a fejem, és közelebb bújtam hozzá. Nagyon fáztam. Az ő felsőtestéből pedig csak úgy áradt a meleg. Olyan volt, mint egy hősugárzó. A hasonlatra halványan elmosolyodtam, végül kinyitottam a szemem. Nem láttam semmi mást, csak a pirkadat eljövetelét jelző, rózsaszínes ég alját. De ettől eltérően még ugyanolyan sötét volt, mint amikor betettem a lában ebbe az erdőbe. – Szóval? – törte meg a csendet a férfi, mert minden kétséget kizáróan az volt. Egy fiatal és életerős férfi. Kidolgozott felsőtestét még a vékony selyemből készült hálóingemen keresztül is éreztem. El akartam távolodni tőle, hogy megnézzem az arcát, de annyira fáztam, hogy inkább a hő forrásánál maradtam. – Meg fogsz fázni – jelentette ki mély, férfias hangján. Orgánuma hallatán megborzongtam. – Ma délután vártalak a bisztróban, de mire odaértél…

– Hogy mi? – Ki a fenét ölelgetek én? Egy szempillantás alatt felébredtem, és már a hideget sem éreztem olyan elviselhetetlennek.

Nagy nehezen kiverekedtem magam a szorításából, vagyis azért annyira mégsem kellett megerőltetnem magam, mert az illető önmagától elengedett. Először egyenesen a szemeibe néztem, amik egy villanásra vakító kékben szikráztak. Végül az arcát vettem szemügyre, ami a félhomályban alig volt rendesen kivehető, mégis tudtam, ki áll előttem.

– Ez csak egy rossz álom – hátráltam egy lépést. – Csak álmodom… csak álmodom… – hajtogattam lecsukott szemmel, remélve, hogy mihamarabb felébredek, és a puha, meleg ágyikómban találom újra magam.

– Molly – szólított nevemen a fiatal férfi.

– Én csak egy alakot követtem… aztán bejött az erdőbe… és… és ott volt az a hatalmas farkas is…

*Derek szemszöge*

Nem tudtam eldönteni, hogy Molly csak ijedtében dadog össze-vissza, vagy a közelgő telihold miatt volt ilyen zavarodott. Mindenesetre még vérfarkas szemmel is kellemetlen volt látni, ahogy ilyen hidegben, majdhogynem egy száll semmiben áll előttem. Még szerencse, hogy a kabátomat a hátára terítettem. Legalább ezzel sikerült egy kicsit megvédenem, nehogy összeszedjen valami megfázással járó betegséget.

Laura farkasüvöltése azonban magamhoz térített. Egyszerű parancsként hangzott. Már régóta eltűntem mellőle, és biztos voltam benne, hogy tudja miért és ki miatt. Aztán újra felüvöltött, mire Mollyt feltűnően kirázta a hideg, aminek feltehetően nem a hűvös erdei levegő volt az oka. Rémült tekintettel a mellettünk lévő fa törzse felé bámult. Megfordultam. Laura vérvörös tekintetével találtam szembe magam. Végül ismét Mollyra néztem. Arca falfehér volt, és hátrálni kezdett. Egy pillanatra azonban elvesztette az egyensúlyát, és megbotolva földre esett. Mielőtt bármit tehettem volna, Laura a mellkasán termett.

– Elég! – kiáltottam torka szakadtamból, de nővérem rám se hederített. Vérvörös szemeit Mollyéba fúrta, aki eszeveszett sikítások közepette vergődött hatalmas mancsai alatt.

– Ne! Kérlek! Ne! – sikította sírástól elfojtott hangon Molly, mire Laura rámorrant.

Legszívesebben újra rákiáltottam volna, de nem akartam testvéremet felfedni, és ezzel együtt magamat sem. Hirtelen azt sem tudtam, mit tegyek. Teljesen tanácstalan voltam. Csak álltam ott, mint egy élettelen farönk. Még sosem fordult elő velem, hogy megtorpantam. Miért blokkoltam le ennyire?

Valahogy éreztem, hogy Laura nem fogja bántani a félelemtől reszkető Mollyt, és azt is hogy így, vagy úgy, de segítenem kell rajta. Nem szerettem volna fájdalmat okozni neki, végül is a saját testvéremről volt szó, de nem tehettem mást. Rávetettem magam, nyakát erősen megszorítva lehúztam Mollyról az ébenfekete farkast. Jól tudta, hogy ha kell, bármi áron megfogom védeni Mollyt. Habár nem igazán tudtam, hogy miért, de… most is olyan védtelennek tűnt, pedig húgom és én is sejtettük, hogy mi lapulhat ez alatt a szelíd külső alatt.

Laura addig-addig erősködött a szorításom alatt, amíg szembe nem fordult velem, és a földre nem terített. Molly száját újabb sikítás hagyta el, de ezzel együtt, félelmét elrejtve felállt, és oldalba rúgta Laurát. A termetes farkas fájdalmában felordított, majd vicsorítva Molly felé kapott. A szőke lány azonban elhajolt a mancsa elől, és mielőtt még nővérem újabb lendületet vehetett volna, Molly guggoló testhelyzetet vett fel, szemei pedig vérvörösre változtak. Egy pillanatra megrémültem. Már nem is Mollyt féltettem, hanem Laurát.

– Az álmomban elkaphatsz, de itt nem – morogta Molly, miközben szemfogait a nap első, halvány sugarai jól láthatóan megvilágították.

– Laura – próbáltam megszólítani a még mindig dühtől rázkódó nővéremet. – Bízd rám! – De Laura nem mozdult. Megbabonázva meredt Mollyra, aki támadásra készen fürkészte az ébenfekete farkas vöröslő tekintetét.

– Már nem félek tőled – jelentette ki felbátorodva Molly, majd nővérem megnyúlt állkapcsa felé kapott, de félúton mintha megmerevedett volna. Egy ismeretlen alak tűnt fel a háta mögött, egy üres injekciós tűvel a kezében. Az anyag, amit a fiatal fiú Molly testébe fecskendezett, először megbénította, majd pedig elaltatta őt.

– Nagyon szívesen – jelentette ki egy csibészes mosoly kíséretében a barna hajú srác.

Fehér trikót és világosbarna, koptatott farmert viselt. Arca kissé borostás volt, ami első ránézésre idősebbé tette, de nem lehetett több 17-18 évesnél. Amint a szer végleg álomba szenderítette a fiatal lányt, óvatosan a földre fektette és egy lépést tett felénk. Laura automatikusan hátrálni kezdett. Nemtetszését kinyilvánítva szünet nélkül vicsorgott rá. – Én a te helyedben nem tenném ezt – mosolyodott el újra. – Laura… – ejtette ki lassan húgom nevét. – …és Derek Hale. – Végül az enyémet is.

– Honnan ismersz minket? És ki vagy te? – kerültem ki nővéremet és léptem egyenesen az idegen elé.

– Ne higgyétek, hogy ennyire udvariatlan vagyok, csak hát… muszáj volt a hugit egy kicsit rendbe szednem. Egyébként Adam a becses nevem – majd grófokhoz illő gesztussal meghajolt előttünk, és miközben felegyenesedett, szomorúan elnevette magát. Molly mellé guggolt, és arcát simogatva suttogott hozzá: – Sajnálom, hogy senki sem világosított fel időben arról, hogy ki… vagy mi is vagy valójában.

– Ezek szerint Molly a húgod? – kérdeztem, és bevallom, hogy féltem a választól.

– Félig-meddig.

– Most akkor melyik?

– Féltestvérek vagyunk – állt fel Molly mellől a fiú, és nekitámaszkodva egy fának, folytatta: – 20 év különbséggel majdhogynem egy nap születtünk.

– 20 év? – kérdeztem hitetlen tekintettel. – Ugye most csak viccelsz?

– A családi átok az oka. És ha Molly betöltia 18. életévét, valószínűleg ő is erre a sorsra fog jutni, mint én – sóhajtott. – Ahogy elnézem az arcodat, sokat nem tudsz még erről a lányról.

– Talán igen, talán nem – jelentettem ki felvont szemöldökkel. –, de nyitott vagyok bármire. Szóval hallgatlak!

– Előbb haza kell vinnünk őt. Utána, ígérem, olyan dolgokra is fény derül, ami sok mindent megmagyarázhat a ti szemszögetekből.