4. fejezet

*Derek szemszöge*

Egy percig sem kételkedtem abban, amit Peter, Molly nagybátyja megosztott velem. Azt azonban mégsem értettem, hogy miért pont tőlem, egy vérfarkastól kért segítséget? Hiszen Molly édesanyjának a felmenői biztos hasonló vadászcsalád tagjai lehetnek, mint Argenték. Én, ha Peter helyében lennék, bennük biztosan jobban megbíznék, hacsak… Mrs. Jefferson szülei nem tagadták ki a saját lányukat, amiért egy vérfarkassal, és ha ez még nem lenne elég, egy Alfával szűrte össze a levet. Nem lehetetlen, hogy Molly emiatt számíthat csak a nagybátyjára a nagyszülei és a család többi tagja helyett.

Még aznap éjszaka elmondtam Laurának Peter aprócska fenyegetését és Molly apjának valódi kilétét. Nővérem egy darabig csak fel-alá sétálgatott a szobámban, végül leült mellém az ágyra és kérdőn a szemembe nézett:

– Nick? Még sosem hallottam róla. Biztos így hívták?

– Peter ezt mondta – tártam szét a karomat.

– És segítesz neki? – faggatott tovább Laura.

– Nem válaszoltam konkrét ”igen”-nel, de ha mindez igaz…

– Akkor Molly egy…

– Egy félvér – egészítettem ki nővérem gondolatát.

– Ami azt jelenti, hogy nem hagyhatjuk életben – pattant fel az ágyról Laura, majd siető léptekkel a szobaajtó felé vette az irányt.

– Most hová mész?

– Egyet tippelhetsz – válaszolta félvállról.

– Nem ölheted meg, hiszen csak félig az, ami.

– Nem tudhatod. És különben is, az ereiben egy Alfa vére csordogál – vágott vissza dühösen. Hangjában azonban egy cseppnyi félelmet véltem felfedezni.

– Ha nem ismernélek, azt hinném, hogy egy pillanatra megijedtél Mollytól.

– Áh, szóval már a nevén is szólítod?

– Te akartad, hogy a bizalmába férkőzzek.

– Igen, és ennyi már épp elég is volt. Akció lefújva! Most pedig azon leszek, hogy mihamarabb végezzek a lánnyal.

– Én pedig nem fogom engedni, hogy csak úgy megöld őt. Hisz még azt sem tudjuk, hogy…

– Derek, ez a lány egy időzített bomba, ami bármikor felrobbanhat. Csak a megfelelő alkalom kell hozzá, ami lehet, hogy közelebb van, mint gondolnánk.

– Miért félsz tőle ennyire? – kérdeztem gyanakodva, összeszűkült szemmel, majd közelebb léptem hozzá és mélyen a szemeibe néztem.

– Nem tudom – suttogta lesütött szemmel. – Az ösztöneim azt súgják, hogy ennek nem lesz jó vége. Egyáltalán hogy lehetséges az, hogy valaki félvér legyen? Hiszen a mi családunkban is volt már olyan, hogy az egyik szülő halandó, a másik pedig vérfarkas volt. És a születendő gyerekek mégsem lettek félvérek. Vagy örökölték a vérfarkas gént, vagy nem. Vagy ez, vagy az. Másfajta sors nem igazán jutott nekik.

– Most hogy így mondod – kezdtem elgondolkodva –, én sem igazán értem. De az is megeshet, hogy Molly talán nem is félvér.

– Hát akkor mi?

– Vérfarkas. Ahogyan mi is.

***

Bármennyire is próbáltam itthon maradni, egyszerűen nem tudtam nyugodtan és türelmesen a szobámban üldögélni. Már csak azért sem, mert most az egyszer nem bíztam meg a nővéremben, nem úgy, mint régen. Igaz, hogy sikerült lebeszélnem Molly meggyilkolásáról, de nem tudhattam, hogy mikor gondolja meg magát.

Másnap este, amikor Laura amolyan felderítő körútra ment, fogtam magam, és az erdőt gyorsan átszelve, percek alatt odaértem a Jefferson házhoz. Mivel Molly szobája az emeleten volt és egy percre sem fordult meg a fejemben, hogy újra találkozzak Peterrel, az ereszcsatornán óvatos felmászva, hamar a ház tetején találtam magam. Szerencsére Molly szobájának az ablaka épphogy fel volt tolva, és még közel is volt az ereszhez, így könnyen, észrevétlenül belopakodhattam rajta. Vagyis csak belopakodtam volna, ha Molly még nem lett volna ébren. Halk telefonbeszélgetést folytatott, alighanem az egyik barátnőjével.

– Muszáj elmennem. Holnap témazárót írok történelemből. (…) Legszívesebben inkább itthon maradnék. Nem akarom, hogy úgy nézzenek rám, mint egy gyilkosra – jelentette ki szívszorító hangon. – Sarah, szükségem van a tanácsodra – csuklott el a hangja, majd megköszörülte a torkát és folytatta. – Suli után beugrok a bisztróba. Ugye még ott leszel? (…) Rendben. (…) Jó éjszakát neked is. Légy jó! Szia! – majd lerakta a telefonját.

Egy ideig még hallottam halk lépteinek a zaját, ahogy a parkettát és a szőnyeget súrolják, majd amikor hosszabb csend következett be, teljesen biztosra vettem, hogy eljött az én időm. Észrevétlenül csúszkálva a tetőn, megpróbáltam megközelíteni Molly szobájának ablakát. A kezem már épp az ablakkereten volt, hogy feljebb toljam, amikor hirtelen egy selymes ruhadarab siklásának a hangjára lettem figyelmes. Így aztán fantasztikus betörő lenne belőlem, ha először még körül sem nézek abban a helyiségben, ahová be szeretnék lopakodni. Ugyanis majdhogynem a szoba közepén Molly a pizsamáját épp levetve, egy törölközővel és váltóruhával a kezében, egy szál fehérneműben lépett be a fürdőszobába, ahonnét pár perc múlva már a tusolóból engedett vízcseppek kopogása hallatszott ki.

 – Remek, Derek – gondoltam magamban szem forgatva. – Még több ok, hogy minél messzebb kerülj a lánytól – parancsoltam magamra suttogva, azonban a tekintetemet még mindig nem tudtam levenni a szőnyegen heverő selymes anyagból készült bordó rövidnadrágról és toppról. Volt egy olyan érzésem, hogy ma este valami történni fog. Azt hiszem, egy kis éjszakai felügyelet nem árthat.  Mindössze csak azért akarom itt tölteni az éjszakát – a tetőn vagy akár a szobában –, hogy nyugodtan tudjam elkönyvelni magamban azt, hogy Molly még sem az, akinek hittem. Ha pedig történne valami… valami, ami szokatlan, mármint átlagos emberekhez képest, de nem nekem, akkor meg kell találnom a pontos választ rá. Mindenképp. Segítenem kell Peternek megvédenie az unokahúgát.

Végül úgy döntöttem, hogy az éjszaka nagy részét, csak hogy jobb fényt vessek magamra, mégsem a szobában, hanem a tetőn töltöm. Ez azonban azzal a veszéllyel járt, hogy egyszer majdhogynem sikerült szépen lebukfenceznem, mivel az álmosság az éjszaka folyamán engem is utolért. Még szerencse, hogy a kéménynek támaszkodva volt miben hirtelen megkapaszkodnom. Lassan felhúztam a térdem, és amikor már biztos ”talajt” éreztem a lábam alatt, megdörzsöltem a szememet, majd a legkisebb zajt keltve Molly ablakához csúsztam. Amikor feltoltam az egyetlen ”bejáratot”, ahol jelenleg minden gond nélkül közlekedhettem, Molly váratlanul felém fordult az ágyon, a szemei azonban csukva voltak. Mégis úgy éreztem, mintha engem nézne. Majd egy újabb váratlan fordulás következett, aminek nyomában szapora lélegzetvétel és feldúltság is járt. Gyorsan bemásztam az ablakon, és megpróbáltam minél előbb kitalálni valamit, mielőtt még a rémálom okozta tüneteknek tűnő mozdulatokat egy sikítás is követné. Ebben a percben azonban semmi sem jutott az eszembe. Mollyt látszólag azonban ez a problémám egy cseppet sem zavarta: szinte majdhogynem minden másodpercben új, nyugtalanabb testhelyzetet vett fel, ami kezdett egyre jobban aggasztani. Közelebb léptem az ágyához, ami még inkább csak arra ösztökélt, hogy tennem kell valamit.

Lehet, hogy tényleg csak rosszat álmodik. De ha mégsem?

– Molly… Molly… – szólítgattam halkan. Megpróbáltam felébreszteni, majd gyengéden megszorítottam a csuklóját, amivel csak azt sikerült elérnem, hogy a hátára fordult, teste megfeszült, körmei pedig ágyának a matracába vájtak. – Molly, ébredj fel – kiáltottam rá egy kicsit visszafogottabban, de még így sem sikerült felkeltenem, és a helyzet csak egyre rosszabbodott. Molly már nem csak a kezeivel, hanem a lábaival is megpróbált minél távolabb lökni magától: mindezt tudatalatti állapotban.

Miközben az ágyban szenvedő lányt figyeltem, lassan-lassan eljutott a tudatomig, hogy már tényleg tennem kellene valamit. Nem akartam durva lenni hozzá, ugyanakkor azt sem szerettem volna, ha fájdalmat okoznék neki, de muszáj volt lenyugtatnom valahogy. Elengedtem a csuklóját, majd bal lábamat lassan átemeltem Molly felett, végül testsúlyomat a combjaira helyeztem – megmentve magam egy-két igencsak erős rúgástól –, kezeimmel pedig ismét a csuklója felé nyúltam. Épp csak pár milliméterre voltam attól, hogy ezt megtegyem, amikor Molly hirtelen a hasamba mélyesztette a karmait. Igen, a karmait! Egy hosszúnak tűnő másodperc alatt sikerült csak felfognom és éreznem azt a fájdalmat, ami a vérző hasamból végigáramlik testem minden egyes porcikáján. Összeszorított foggal megragadtam Molly kezeit, és egy határozott mozdulattal kirántottam őket ”magamból”. Mindkét tenyere csupa vér volt, amiből egy kicsi még a takarójára is jutott. Nem akartam még nagyobb gyanúba sodorni a nagybátyja előtt, ezért pólómat levéve, kezeit megtörölve igyekeztem mindent az eredeti ”állapotba” visszaállítani. Szerencsére a felsőm fekete volt, ezért a vér egyáltalán nem látszódott rajta, de a szaga… Az már egy más dolog volt. Jelen pillanatban most nem ez volt a legnagyobb problémám. Mollyra néztem, jobban mondva az ujjaira, ahol a körmei helyett még mindig ugyanazok az éles karmok éktelenkedtek, amik az előbb majdhogynem felnyársaltak. A teste azonban már nem volt olyan merev és zaklatott, mint pár perccel ezelőtt. Látszott rajta, hogy lenyugodott. Egészen addig nem szálltam le róla, amíg a karmai vissza nem húzódtak a helyére.

Ha Peter az a fajta nagybácsi lenne, aki néha-néha ránézne az egyetlen unokahúgára esténként, akkor most egy igencsak érdekes szituáció tárulna a szeme elé. Valószínűleg még magyarázkodnom sem kellene, mivel percek alatt halott lennék. Valahogy azonban mégis úgy tűnt, hogy az előbbi hasba támadós incidens után a hold állása most kivételesen nekem kedvezett. Molly légzése látványosan lelassult, mire karmai úgy eltűntek, mintha nem is léteztek volna. Jobbnak láttam, ha még most leszállok róla, mielőtt még az oldalára fordulna, hogy egy újabb, talán már nem rémálmot álmodjon magának.

Óvatosan lemásztam az ágyról, nehogy véletlenül is rátérdeljek Molly bármely végtagjára, majd tettem pár lépést a szekrény felé, és a hold fényénél a már nagyrészt begyógyult sebem kerületét gondosan megtisztítottam a már amúgy is véres pólómmal.

– Ki van ott? – hallottam meg Molly ijedt hangját.

– Nem, ez nem lehet! – nyilallt belém a gondolat, majd mozdulatlanul vártam, hogy újra elnyomja az álom. A csendet azonban a kérdés megismétlése törte meg.

– Kivan ott? Esküszöm, ha…. ha nem válaszol, én… én… hívom a rendőrséget – tette hozzá suttogva.

– Még csak az kellene – vágtam vissza gondolatban. Ezt egyszerűen nem értem. Hogyan ébredhetett fel? Hiszen alig keltettem zajt.

 – Válaszoljon! – rivallt rám temérdek félelemmel a hangjában. Ebben a pillanatban csak egy dolog járta a fejemben. Méghozzá az, hogy nem akarom felfedni magam. Talán elő kellene hívnom a vérfarkas énemet és úgy kevésbé ismerne rám. De nem, mégsem. Nem akarom megijeszteni. Így hát úgy döntöttem, hogy megfordulok. – De-Derek? – ejtette ki elgondolkodva a nevemet, csupa meglepődöttséggel a hanglejtésében. Egy néma percig csak bámult rám, végül arca hozzá nem illően felháborodottá vált. – Mégis mit keresel itt!? Az én szobámban!? Ez birtokháborítás!

– Sss, Molly, kérlek – próbáltam csitítgatni.

– Azonnal szólok Peternek – pattant ki az ágyából, majd a szobaajtóhoz sietett, én pedig utána. Mi mást tehettem volna? Nem akarom sürgetni azt a bizonyos újabb beszélgetést. Pedig egyszer muszáj lesz neki egyértelmű választ adnom. Ezt jól tudom. De nem most.

– Nem teheted – csaptam be a már résnyire kinyitott ajtót, majd Mollyt vállánál fogva erősen neki nyomtam. Reakcióm láttán szemeiben felizzott a düh. Reflexszerűen a kezeire néztem. Karmai újra előkerültek és szikrázó tekintetét az enyémbe fúrta. Ösztöneimet kiélezve, tudat alatt azért a biztonság kedvéért felkészültem egy erőfitogtatós összeütközésre. Remélem, egy fiatal vérfarkastól, aki ráadásul lány, először csak erre futja.

Meglepetésemre azonban egyáltalán nem az történt, amire számítottam. Minden annyira gyorsan játszódott le, hogy az elején még fel sem fogtam a folyamatban lévő, igencsak aktív fordulatot. Mire ténylegesen magamhoz tértem, Molly már az ölemben ült, karmait hátulról épphogy nem a nyakamba mélyesztve. De nem is ez volt a legérdekesebb, hanem az, ami ezután következett. Olyan szenvedélyesen csókolt meg, mint még soha senki más. Be kell, hogy valljam, attól eltekintve, hogy most láttuk egymást talán harmadszorra, nem volt ellenemre a dolog. Eszem ágában sem volt megtörni ezt az önkívületi állapotot.

Pár percbe sem telt, és a varázs magától megszűnt létezni. Mintha csak úgy elvágták volna a szálat és bekövetkezett az a bizonyos filmszakadás. Azonban nem nálam, hanem Mollynál. Hirtelen eltolta magát tőlem, azonban még mindig az ölemben ült.

– Mi a…? – nézett rám kérdőn, értetlen arckifejezéssel, mire reakciójára felvontam a szemöldököm és még értetlenebb arcot vágtam hozzá. – Mi a fene történt az előbb? – szállt le rólam lassan, döbbent arckifejezéssel, miközben keze véletlenül testem legérzékenyebb pontjára csúszott. Férfiösztöneimet visszafojtva mély levegőt vettem, majd lassan kifújtam, és Mollyra néztem.

– Alighanem csókolóztunk – válaszoltam, mindkét szót kihangsúlyozva.

– Hogy micsoda? Én? Veled!? Az kizárt – hangja egy oktávval feljebb ugrott.

– Pedig így történt.

– Mit adtál be nekem, amíg aludtam? – majd még meg sem várta a válaszom, egy igen erős jobbegyenes találta el az arccsontomat. – Könnyű így egy fiatal lány bizalmába férkőzni, mi? Megmented egy sráctól, aztán később kiderül, hogy a megmentő sem más, mint egy szemé… Tűnj el a szobámból, mielőtt még olyat mondok, amit később megbánnék – mutatott kemény arccal a feltolt ablak felé.

– Csak hogy tudd, nem vagyok olyan – majd felvettem a véres pólómat és elindultam a ”kijárat” felé.

*Molly szemszöge*

Egész testemben remegtem. Megint az az üresség. Megint ugyanúgy magamra hagyott, jobban mondva most én küldtem el. Megvolt a nyomós okom rá. Úgy tűnik, Sarah-n, Zoe-n és Peteren kívül senki másban nem bízhatok meg. Nem akarok emberek közé menni. Soha többé! Jobb nekem itthon. Egyedül. Csak a holnapi dogám legyen meg, és éljem túl azt az egy órát, amit a többiek körében kell eltöltenem. Tudom, ha holnap átlépem a suli kapuját, abban a percben minden szem rám fog szegeződni. Egy gyilkosnak fognak titulálni. Szemrehányó pillantásokat vetnek majd rám minden egyes percben, amit a suli környékén fogok tölteni, de az is lehet, hogy az utcán sem bújhatok el az emberek elől.

Dühös voltam Derekre. Most még jobban, mint valaha. Valaha? Hiszen alig pár napja ismertem meg. Valahogy most mégis azt kívántam, hogy bár ne ismertem volna meg. Túl sok minden történt velem ebben a pár napban. Persze a jó dolgok mind elkerültek, és még a ”betegségem” is rosszabbodott. A francba! Lefekvés előtt elfelejtettem bevenni a piruláimat. Lehet, hogy emiatt volt ez a kis emlékezetkiesés? – hasított belém a felismerés. Akkor talán Derek tényleg nem hazudott arról, hogy csókolóztunk. Atyaég!

Gyorsan az éjjeliszekrényem felé kaptam a fejem. Ahogy sejtettem, az a pár szem pirula, amiket esténként be szoktam venni, még mindig ott hevert a doboz mellett. Sosem szerettem, ha elfelejtek megtenni dolgokat.

Mielőtt visszafeküdtem volna, leszaladtam a konyhába egy pohár vízért, majd még ott lent bevettem a gyógyszerem. A szokásostól eltérően azonban most nem voltam annyira nyugtalan. Persze most is remegtem, de valami oknál fogva úgy éreztem, mintha az idegességemet már rég levezettem volna. Talán amikor elüldöztem Dereket... Nem tudom, de az lesz a legjobb, ha a hátralévő pár órát nem gondolkodásra, hanem inkább alvásra fordítom. Nem bukhatok meg. Még van egy és fél évem a suliból. Azt akarom, hogy Peter büszke legyen rám. Jelenleg ez az egyetlen olyan dolog, amivel meg tudom hálálni, hogy anyu halála után nem dobott el magától. Nem úgy, mint a nagymamám és az ő kis családi köre. Egyedül a bácsikám volt az, aki mellém állt. És most ő is kirekesztett lett. Miattam.

Hétvégén érkezik az új fejezet! :)

Ízelítő a 4. fejezetből

(...)  

- Ami azt jelenti, hogy nem hagyhatjuk életben – pattant fel az ágyról Laura, majd siető léptekkel a szobaajtó felé vette az irányt.

- Most hová mész?

- Egyet tippelhetsz – válaszolta félvállról.

- Nem ölheted meg, hiszen csak félig az, ami.

- Nem tudhatod. És különben is, az ereiben egy Alfa vére csordogál – vágott vissza dühösen. Hangjában azonban egy cseppnyi félelmet véltem felfedezni.

- Ha nem ismernélek, azt hinném, hogy egy pillanatra megijedtél Mollytól.

- Áh, szóval már a nevén is szólítod?

- Te akartad, hogy a bizalmába férkőzzek.

- Igen, és ennyi már épp elég is volt. Akció lefújva! Most pedig azon leszek, hogy mihamarabb végezzek a lánnyal.

- Én pedig nem fogom engedni, hogy csak úgy megöld őt. Hisz még azt sem tudjuk, hogy…

- Derek, ez a lány egy időzített bomba, ami bármikor felrobbanhat. Csak a megfelelő alkalom kell hozzá, ami lehet, hogy közelebb van, mint gondolnánk.

- Miért félsz tőle ennyire? – kérdeztem gyanakodva, összeszűkült szemmel, majd közelebb léptem hozzá és mélyen a szemeibe néztem.

(...)

3. fejezet

*Derek szemszöge*

Molly szótlanul, kitágult pupillákkal meredt rám. Sosem voltam valami jó emberismerő, de szerencsére az ő arcára majdhogynem minden rá volt írva. Az erdőben lévő bolyongásom közepette nem gondoltam volna, hogy még ma este megkezdhetem Laura érzéketlen tervének a megvalósítását. De ha már így összefutottunk, nem hagyhatom magára ezzel a – szintén – nyálgéppel, aki többek között Tylerre emlékeztetett. Egy rideg pillantást vetettem a fa tövében mocorgó fiúra, majd ismét Molly felé fordultam, akin láttam, hogy késztetést érez arra, hogy valamit megosszon velem.

– Tudnom kell… – Kezdte halkan, nem leplezve félénkségét irántam. – Tudnom kell a… – majd hirtelen elhallgatott. Magába fojtotta azt, ami eddig már-már megszólalásra késztette.

– Hé, csak nyugi. Rendben? – szorítottam meg lágyan mindkét vállát. – Már nem fog bántani.

– Igen, azt látom – tekintett ő is a fa tövében szenvedő felé. – De ugye nem esett nagy baja?

– Ezt most komolyan kérdezed? – fordítottam el a fejem szem forgatva, majd tekintetem hirtelen

megakadt Molly feltépett felsőjén. Farkas ösztöneim a szövetanyag repedése láttán egyből szimatot fogtak, jobban mondva ez is téves riasztás volt. Miért van az, hogy mostanában mindenkit vérfarkasnak nézek? Az érzékeim újra összekavarodtak. Szó szerint. Már egy szimpla szakadást is karmolás által ejtett tépésnek nézek? Nevetséges!

– Nem tett semmi rosszat, csak…

– Molly, a srác majdnem megerőszakolt. Ráadásul még részeg is. Tudsz erre jobb magyarázatot?

– Te… te Mollynak szólítottál? – Nem sok mindent tudtam kivenni a hangjából, de talán… csodálatot. Nem, ez képtelenség. Már megint rosszak a… Vagy mégis? Csodálat lenne? Lehet. Talán. Egy hatalmas nagy kérdőjellel a szó után. Ha eddig azt mondtam volna, hogy nevetséges, ami eddig történt velem, akkor ez már egyenlő volt az őrültséggel. Mióta csodál engem egy lány, aki ráadásul nem is jár iskolába, hanem inkább ahelyett, hogy tanulna, dolgozik!?

– Miért? Talán nem így hívnak? – kérdeztem közömbösen, de a lányt ez egy percre sem tántorította el a csodálatától, egészen addig, amíg valami más meg nem csillant a szemében.

– Ma már másodszorra találkozunk – kezdte bátortalanul, majd stílusomat átvéve, ő is közömbössé vált. – Igazán elárulhatnád a neved, de ha nem, akkor azt hiszem, nincs mit beszélnünk. – Épp indult volna vissza a hangoskodó társasághoz, amikor – nem tudom, miért, de – reflexszerűen megragadtam a felkarját, ő pedig kérdőn rám nézett. Eszembe jutott Laura kijelentése: „Férkőzz a közelébe. Engedd, hogy megbízzon benned.” Ha elárulom a nevem, egy lépéssel közelebb kerülök ahhoz, hogy a bizalmába férkőzzek? Tettem fel magamban a kérdést, melyre a válasz elvileg: igen. Gyakorlatilag? Ezt majd az idő hozza magával. A lényeg, hogy mielőbb rájöjjek a titkára, ha ezzel biztonságban tudhatom a ”családunkat”.

– Derek.

– Derek mi? – vonta fel a szemöldökét. – Talán ez lenne a neved?

– Igen – válaszoltam magabiztosan.

– Hát, jó, Derek. Örülök, hogy találkoztunk. Újra – majd rám mosolygott, és lassú léptekkel elindult a tó felé. Mielőtt végképp eltűnt volna a szemem elől, séta közben hátranézett a válla fölött, és egy megfejthetetlen félmosolyt küldött felém.

– Ez már egy jó pont – szólalt meg Laura mögöttem. Reflexszerűen torkon ragadtam, és a fa törzsének nyomtam. – Hé, hé – szabadította ki magát ujjaim szorításából.

– Sajnálom – suttogtam, majd hirtelen halk nyöszörgésre lettünk mindketten figyelmesek. El is felejtettem, hogy az a fiú, akit nemrég szó szerint hatástalanítottam, még mindig ott szerencsétlenkedik a földön. Nem éppen szép állapotban.

– Ez meg kicsoda? – kérdezte csupa szánalommal a hangjában Laura, miközben a fiú felé bólintott.

– Egy perc és elintézem – válaszoltam nem épp a feltett kérdésre. Végül a sráchoz sétáltam, leguggoltam elé, és a hajánál fogva arcát felemeltem a földről. – Most szépen hazamész, és megígéred, hogy még a lábnyomát is elkerülöd annak a lánynak. Megértetted?

– Mi a fenéről hadoválsz te itt nekem? Ha nem tudnád, én Ryan vagyok … a ’Wolves’ nevű banda… frontembere – motyogta a fülembe, egy-két csuklás közepette.

– Na, idefigyelj, akkor én is mondok neked valamit. A zenétek még arra sem érdemes, hogy a rádióban játsszák, másrészről viszont, ki az az idióta, aki egy állatról nevezi el az együttesét? – Tettem fel neki a költői kérdést, amire újabb, de most már érhetetlen motyogás lett a válasz.

– Ugyan, öcskös! A ’Farkasok’ király! A névről nem is beszélve – szólalt meg kéjes hangon Laura. Ha nem tudnám, hogy a nővérem, azt hinném, hogy… Jobb, ha ki sem mondom.

– Köszi, szivi – villantotta meg nagyképű mosolyát a még mindig a földön heverő Ryan.

– Te csak meg se szólalj! Inkább tápászkodj fel, és próbálj meg nem halálos balesetet okozva hazaérni.

– Ki vagy te, hogy csak így parancsolgatsz nekem? Hm? – vágott vissza, még több pökhendiséggel a hangjában.

– Hogy ki vagyok? Tényleg tudni akarod!? – És újra éreztem. Éreztem, hogy a vérszomj villámgyorsan szétcikázik az ereimben. Legszívesebben itt, helyben széttéptem volna a srácot, de szerencsére Laura erős szorítása megfékezett benne. De Ryan mégis rémülten bámult rám, mintha kísértetet látott volna. Nővéremre néztem, aki még erősebben szorította meg a vállamat, tudatva velem, hogy – ha a szemfogaim nem is, de – a szemem mindent kizáróan farkas énemhez híven átalakult.

– Jé-Jézusom – dadogta Ryan, majd minden segítség nélkül felállt, és rohanó léptekkel a tó partja felé vette az irányt.

– Remek! Hatalmas gratuláció, Derek – fújt egyet idegesen Laura. – Most mindenkinek el fogja mondani.

– Ugyan, ki hinne neki? Egy részeg diáknak?

– Még szerencséd, hogy tényleg az volt. Máskülönben megint költözhettünk volna. De legalább a lánnyal jól haladsz – váltott nyugodtabb hangnemre.

– Honnan veszed?

– Visszanézett rád. Ez mindent elárul. Ti, pasik persze sosem veszitek a célzást – jelentette ki szem forgatva.

– Célzást? – kérdeztem vissza értetlenkedve.

– Igen, Derek, célzást. Nem lennék meglepődve, ha még mindig ott lenne. Talán arra vár, hogy hazakísérd.

– Biztosan nem – nevettem fel hangosan.

– Jellemző – bökte ki keresztbefont karral. – Egyáltalán mondd neked valamit az a szó, hogy elcsavarni valakinek a fejét? Szerintem még meg sem kellene erőltetned magad.

– Laura, ha eddig nem tűnt volna fel, én egy vérfarkas vagyok.

– És? Biztos vagyok benne, hogy nem fogod megölni. Szóval légy ügyes, és kapd el a csajt. – Megadóan sóhajtottam, majd halkan hozzátettem:

– Ha hazakísérem, ígéred, hogy békén hagysz végre ezzel a dologgal?

– Sőt, még tűzijátékot is csinálok a tiszteletedre – somolygott sejtelmesen, majd arca komolyra váltott. – Meg kell tudnunk, mi is ő valójában.

– Molly! – Beszélgetésünket egy fiatal lány kétségbeesett kiáltása szakította félbe. Laura baljósan, ugyanakkor kérdőn a szemembe nézett, mire bólintottam, és rohanó léptekkel elindultam a zajos összejövetel felé. Ahogy kiértem az erdő sűrűjéből, a sátorozó hely közepén hatalmas tömeg állt. Olyan volt, mintha valakit vagy valamit körbevettek volna. A földön heverő ágak recsegésükkel csak még jobban felerősítették közeledő lépteim zaját.

– Valaki hívja a mentőket! – Az újabb kétségbeesett kiáltás után közelebb mentem a diáktömeghez, és mivel még így sem láttam semmit sem, muszáj volt a farkas ösztöneimre hagyatkoznom.

Mély levegővétel után megpróbáltam a diákoktól nem látható eseményre koncentrálni. Lassú, megerőltető másodpercek múlva végre sikerült meghallanom két, teljesen elkülöníthető szív dobbanását. Az egyik szinte már alig vert tulajdonosának a mellkasában, míg a másik egy jókora adrenalin lökettől fűtve dörömbölt, mintha ki akarna törni. Aztán egy lány szuszogása törte meg a ”csendet”, ami alighanem Mollyé lehetett. Végül egy ismerős, erős szag csapta meg az orromat: annak a valakinek a kifolyt vére, amit megéreztem, nagyrészt már nem az ereiben csordogált.

– Álljatok félre! – utasítottam a diákcsoportot magabiztos hangon.

– Maga orvos? – kérdezte szipogva az egyik lány, kinek szemei könnybe lábadtan meredtek rám. ”Maga”? Visszhangzott a fejemben a megszólítás. Talán ennyire idősnek nézek ki!?

– Nem – feleltem könnyedén –, de ahogy elnézem az arcotokat, bárminemű segítség jól jönne. – A lány bólintott, mire a diáktömeg lassan el kezdett feloszladozni.

A látvány, ami fogadott, teljesen letaglózott. A földön az a Ryan feküdt, akit alig fél órája riasztottam el a ”szimpla” tekintetemmel. Mellénye a bal oldalán csupa vér volt. Bármi is történt, elég mély sebet ejthetett rajta. A vér szaga már olyannyira átható volt, hogy ha a közelben rajtunk kívül lennének más vérfarkasok is, biztosan ugyanúgy megérezték volna. Ebben az esetben azonban mégsem Ryan aggasztott a leginkább, hanem Molly, aki a fiú teste felett térdre ereszkedve ringatózott, véres kezeit pedig könnyekkel áztatott arca elé emelte.

– Hol késik már az a mentő? – idegeskedett hangosan Ryan teste mellett egy szőke hajú fiú. Barátjához hasonlóan szinte majdhogynem ugyanolyan ruhát viselt. Biztosan ő is a banda egyik tagja lehetett.

– Azt hiszem, jobb lenne, ha inkább hullaszállítót hívnátok – tettem egy komoly megállapítást a fiú mozdulatlan teste láttán, mire a szőke hajú srác dühösen felém fordult, és teljes erejéből mellkasomnál fogva ellökött.

– Menj a francba! – ordította torka szakadtából. – Ez egyáltalán nem vicces!

– Nem is annak szántam – vágtam vissza félvállról.

– Haza akarok menni – suttogta maga elé Molly.

– És ha tényleg meghalt? – dadogta egy fiatal lány, majd felém fordult.

– Biztos, hogy meghalt – javítottam ki.

– Honnan veszed? Hiszen nem is vagy orvos! – rivallt rám a szőke fiú.

– Látom, hogy nem lélegzik.

– Haza akarok menni – szólalt meg újra Molly, de egy kicsit már hangosabban.

– Nem mész sehová – ragadta meg ruhájánál fogva egy másik bandatag Mollyt. – Ha Ryan meghalt, a te lelkeden fog száradni.

– Nem, nem, nem! – sikítozta a lány. – Nem öltem meg! Nem én voltam! Nem! Hiszen… nem is emlékszem, mi történt valójában – tette hozzá suttogva, ami már olyan halk volt, hogy csak én hallottam meg.

– Most szépen hazaviszem Mollyt, és… – kezdtem, mire az egyik idősebbik lány, akit ma szintén láttam a bisztróban dolgozni, szavamba nem vágott.

– És hogyan tovább? Nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna.

– Elmondunk mindent. A rendőrségnek is – jelentette ki a szőke srác, és szúrós tekintettel Mollyra nézett.

– Ezek szerint akkor börtönbe fogok kerülni? – kérdezte zokogva.

– Ugyan már, ne beszélj butaságokat – húzta magához barátnője Mollyt, és haját kisimítva az arcából, folytatta. – A nagybátyád majd min…

– Nem! Nem fog megoldani mindent – vett egy mély lélegzetet, amivel sikerült rövidebb időre visszafojtania a kiszökni kívánkozó könnycseppjeit. – Nem akarom, hogy minden az ő nyakába szakadjon. Vállalni akarom a következményeket – jelentette ki már felállva, majd szinte végszóra a várva várt mentő is megérkezett, hangos szirénázással.

Ahogy az autó lefékezett, már nyílt is a hátsó ajtó, és két, fehérbe öltözött férfi szállt ki, egy hordággyal a kezükben. Miután Ryanhez értek, mindent megtettek annak érdekében, hogy újraélesszék a fiút, de pár perc elteltével már ők is belátták, hogy nincs értelme tovább küzdeni a fiatal diák életéért.

– Nagyon sajnáljuk – szólalt meg teljes együttérzéssel a hangjában az egyik férfi, miközben Molly véres kezeit kémlelte értetlen, ugyanakkor egy kicsit rémült tekintettel. – Értesítettétek már a szüleit? – fordult a diákok felé.

– Beszél velük? – nyújtotta át megtört arccal a szőke hajú fiú a telefonját a mentősnek. A férfi bólintott, majd felállt, pár lépést tett a mentős kocsi felé, és már hívta is Ryan szüleit.

***

Az éjszakai tragikus történés után az események végül mégiscsak úgy hozták, hogy én kísértem haza Mollyt. A hazautat, autó hiányában, gyalog tettük meg. Láttam Mollyn, hogy nem akar és nem is szeretne beszélni a történtekről. De azt még mindig nem értem, hogy miért nem emlékszik arra, hogy – akármennyire is szomorúan hangzik, de – ő ölte meg Ryant. A keze véres volt. Kell ennél több bizonyíték? Csak kettejüket borította vér a diákok közül. Laura nemhiába akarja annyira, hogy rájöjjek, ki is ő valójában. Az a furcsa illat még mindig ott motoszkált az agyamban és az orromban is. A bisztróban éreztem, amit éreztem, de nem lehet vérfarkas, vagyis olyan biztos nem, mint mi. Talán hasonló alakváltó bujkál benne, ami csak akkor tör elő belőle, ha bosszút akar állni? Mert azért valljuk csak be, melyik lány hunyna szemet egy ilyen zaklatás felett?

A bejárati ajtó előtti kőlépcső tetején egy középkorú férfi várt minket. Kék szemeiben aggodalom tükröződött, testtartása azonban mégsem ezt sugallta. Keresztbefont kézzel leginkább egy szigorú szülőre emlékeztetett. Molly barátnőjének a szavaiból következtetve ő nem lehetett más, mint Molly nagybátyja.

– Sarah hívott, hogy valami történt, ami… – sietett elénk a járdára, majd miután megpillantotta Molly véres kezeit, kikerekedett szemekkel karon ragadta, és addig nem szólt hozzá egy szót sem, amíg egészen a házuk elé nem húzta. – Érdemes megmagyaráznod ezt? – szorította meg a lány kezeit, amitől az ő tenyere is véres lett. A kiejtéséből következtetve brit származású lehetett, és teljesen úgy beszélt Mollyval, mintha mindent tudna arról, ami az este történt. Teljes higgadtsággal érdeklődött a lány kezét borító vér felől. Olyannyira nyugodtan, hogy még engem is meglepett.

– Nem szeretném – rázta meg a fejét, majd felsétált a lépcsőn, és megfeledkezve rólam, berakta maga mögött az ajtót.

– Peter Jefferson – nyújtotta felém kézfogásra a tenyerét.

– Derek… Hale – tettem hozzá egy kicsit félve, majd kezet fogtam vele, és egy mosolyt erőltettem az arcomra.

– Bocsánat, ha ennyire udvariatlan voltam, de aggódom Molly miatt. Amióta az édesanyja meghalt… Egyszóval nem igazán tudom megérteni, hogy mi is zajlik le nála ott, legbelül…

– Teljesen megértem – bólintottam.

– Köszönöm, hogy hazahoztad őt. Rendes srácnak tűnsz – mosolygott rám. – Nem vagy szomjas? Vagy esetleg éhes?

– Igazán kedves, de nem, köszönöm.

– Akkor megpróbálok érthetőbben fogalmazni – majd egy nyájas mosollyal az arcán közelebb lépett hozzám, és egy pisztoly csövét szegezte egyenesen a szívemhez. – Ha azt hinnéd, hogy blöffölök… Nos, ne akard kipróbálni. A pisztoly minden egyes tölténye farkas ölővel van átitatva.

– Honnan…?

– Hogy honnan tudok rólad? Hmm, azt hiszem, jobban tetted volna, ha nem árulod el a neved, Hale. Hallottam a tűzvészről.

– Ezek szerint akkor maga is…? – sziszegtem.

– Vadász? Nem. Viszont tudok egyes mást a fajtátokról. A húgomnak köszönhetően.

– Vagyis Molly édesanyjának. – Kijelentésemre a férfi magabiztosan bólintott egyet.

– Szóval? Tudsz segíteni vagy sem?

– Attól függ, miben.

– Megmenteni Mollyt. Nem akarom, hogy azzá legyen, mint… te.

– Már miért lenne vérfarkas? Azt eddig megéreztem volna. Viszont… – folytattam elgondolkozva, majd hirtelen elhallgattam.

– Mi az?

– Ezt én is kérdezhetném. Van valami, amit titkol Molly szüleivel kapcsolatban? – tettem fel a kérdést, mire Peter eltávolodott tőlem, eltette a pisztolyát, és fájdalmas mosollyal egyenesen az arcomba nevetett.

– Ha ti léteztek, akkor miért ne lenne lehetséges az ő létezésük is, nemde bár?

– Elmondaná végre, hogy miről beszél? Így nem tudok segíteni, ha…

– Nickről. Molly apjáról.

– Vagyis?

– A legveszélyesebb Alfáról, aki évekkel ezelőtt a vadászoknak igencsak nagy gondot okozott.

– Egy Alfa? – Sosem voltam az a meglephető fajta, de ez a hír több volt, mint horror a számomra. – Molly apja egy Alfa volt? – Peter nem válaszolt. Helyette inkább a bejárat feletti ablakot kezdte el fürkészni, ahol egy aprócska szellő lebegtette meg a szoba függönyét. Percekkel később pedig Molly jelent meg az ablakban, már pizsamában, hogy elhúzza a függöny elé felrakott sötétítőt, felkészülve a lefekvésre.

A történetet megtalálhatjátok már a Merengő oldalán is, a 'Teen Wolf - Farkasbőrben' kategórián belül. :)

Ami a drágalátos bétám, Cofotka nélkül nem is sikerülhetett volna... :)

http://fanfic.hu/merengo/viewstory.php?sid=106347

Kedves Olvasóim!

Hétvégén érkezik az új fejezet! :) Addig is, hoztam nektek egy újabb ízelítőt, kép formájában. :)