10. fejezet

*Molly szemszöge*

Csipp-csepp! Csipp-csepp!

Kábultan tértem magamhoz. Úgy lüktetett a fejem, mintha az egész éjszakát végigvirrasztottam volna, egy üveg alkoholos ital társaságában. Ráadásul olyan álomképek lebegtek a szemeim előtt, amik túlságosan is valósághűnek tűntek. A köddel borított, éjszakai erdő, az éjsötét bundájú farkas, hátán egy eszméletlen személlyel és Derek. Tényleg úgy álmodtam volna az egészet?

„Just a  little bit, just a little bit, just a little bit… It’s what you need.” – Csendült fel egy ismerős dallam, egyenesen a fürdőszobámból. Most már tisztában voltam, mi is ébresztett fel mély álmomból.

Csipp-csepp! Csipp-csepp! Újabb vízcseppek értek kopogva földet, ahogy a tusoló tárcájával érintkeztek, miután valaki nyikorogva elzárta a csapot.

„Ohh, baby!” – Hát, ha a magas C nem is sikerült, azért azt könnyen elérte az a bizonyos személy, hogy újra a hangjára figyeljek. Majd újabb dallamfoszlányok következtek, amik hallgatása közben kikászálódtam a meleg takaróm alól. Ahogy felálltam, ébredés utáni megszokásból egyenesen a fürdőszobám felé vettem az irányt.

Az is megfordult a fejemben, hogy valószínűleg Peter tulajdonította ki magának a fürdőt, mert az övét biztosan Kate használja. A nők imádnak a tükör előtt készülődni, kifejezetten a fürdőszobában, csakhogy az ellenkező nemet idegesítsék. 

De egy pillanatra azért elgondolkodtam. Mi van akkor, ha mégsem a nagybátyám az? Ez butaság! – gondoltam magamban. – Mégis ki más lenne nálunk? Főleg reggel? Tudtommal, nem vártunk vendéget.

Ezzel az elhatározással, magabiztosan kinyitottam a fürdő ajtaját. Az egész helyiségben szinte csak úgy vágni lehetett a meleg víz által keletkezett párát. Alig láttam még a tusolófülkét is, így hát beljebb léptem, ami rossz ötlet volt. Nagyon rossz. Egyetlenegy lépést tettem a tükör felé, az is balul sült el. Olyannyira nedves volt a padló felülete, hogy megcsúsztam rajta és a földön landoltam. Vagyishogy majdnem. Valaki elkapott. És az nem Peter volt. Egy ismeretlen fiú nyúlt a felkarom után.

Mielőtt reflexszerűen megköszöntem volna, a pára kezdett feloszlatni a félig nyitott fürdőajtón keresztül és olyan látvány tárult elém, ami sikításra késztetett, majd ijedtemben kiabálni kezdtem.

– Peter! Kate!

– Sss! Meg tudom magyarázni – nyúlt gyorsan a mellette lévő fehér törölköző után és a csípője köré tekerte.

– Egy pucér pasi van a fürdőmben! – majd egy újabb sikítás hagyta el a számat. – Ha nem tűnsz el… akkor… – kirohantam, magamra kaptam a köntösöm és meg sem álltam, egészen a konyháig.

Leültem az egyik székre és vártam, hogy valaki választ adjon a kiáltásomra. Percekig ültem néma csendben, de sem Kate, sem pedig Peter nem jelentkezett. Hirtelen, épp csak egy szempillantásra felrémlett bennem a fürdőszobában látottak képe, amitől majdhogynem kigyulladt az arcom. De hogy kerül egy ismeretlen, pucér srác az én fürdőszobámba!? Biztos csak álmodom! Sok furcsa dolog történt velem, de eddig ez a legkínosabb. 

– Peter, hol vagy már? – idegeskedtem magamban. Fél percbe sem telt bele, kopogtattak a bejárati ajtón. Összezavart tekintettel meredtem a kilincsre, ami alatt egy kulcs díszelgett. Be van zárva az ajtó? Ezek szerint akkor Peterék még nem keltek fel, pedig már késő délelőtt van.

Halk léptekkel a bejárat felé lopakodtam. Megpróbáltam átlátni a tejszín üvegen, de csak egy elmosódott, sötét alakot láttam, mozdulatlanul. Elfordítottam a kulcsot egészen addig, amíg nem kattan a zárban, majd a kilincsre fektettem a kezem és ajtót nyitottam reggeli kopogtatómnak. Mintha még nem lepődtem volna meg eléggé, úgy látszik, a meglepetések korántsem értek véget. 

– Jó reggelt! – köszönt egy halvány mosollyal az arcán Derek, akiről teljes őszinteséggel állíthatom, hogy ő az első olyan fiú, kinek láttán szívem sokszor önkéntelenül kihagy egy ütemet. És ha még a szimpla jelenléte nem lett volna elég, egy gyönyörű vörös rózsát varázsolt elő a háta mögül. – Boldog születésnapot!

– Öhm... hát… jó reggelt… neked is – dadogtam zavaromban, de közben a sírás fojtogatott. Be kell, hogy valljam, teljesen megfeledkeztem a születésnapomról, pedig minden évben, az előestéjén felpörögve tervezgettem, kiket fogok meghívni, mit csinálunk majd a csajokkal. De mindez valahogy most elfelejtődött. Vagy lehet, hogy tegnap már volt egy kis kiruccanásom, csak nem emlékszem rá?

Észre sem vettem, hogy már több mint egy perce bámulok ki a fejemből, miközben Derek az arcomat figyeli rezzenéstelenül. Arra eszméltem fel, hogy a kezem után nyúl és óvatosan, nehogy a tüske sebet ejtsen a bőrömön, a kezembe helyezi a rózsát, amin utólag vettem észre, hogy egy bíborszínű szalaggal van átkötve.

Fel sem ötlött bennem az a kérdés, hogy vajon honnan tudja a születésnapomat? De valahogy most ez nem is érdekelt. Ő volt az első, aki felköszöntött ezen a napon. Ő, akire még a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna. Még az emeleten lévő pasasról is megfeledkeztem, ahogy rejtelmekkel teli, mélybarna szemeibe néztem. Egy pillantást vetettem a vörös rózsaszálra, amit Derek még mindig nem adott át véglegesen nekem. Ketten fogtuk a tüskékkel borított virágot, ami sokak szerint a szerelem egyik legősibb szimbóluma. Még ha a lovagkorban lennénk, biztosan sokkal többet képzelnék a dologba, de a 21. században ez már olyannyira felemésztődött, hogy bárki kaphat és adhat vörös rózsát.

Ahogy pillantásom elsiklott a rózsa felett, éreztem Derek mély tekintetét az arcomon, így hát a szemébe néztem. Elég volt egy másodpercre elmerülnöm a titkokat rejtő, mélybarna szemeiben, térdem akarva-akaratlanul megremegett. Szerencsére nem ájultam el, mint a romantikus filmekben ilyenkor szokás, csak kissé szokatlannak éreztem a testem effajta, ösztönös megnyilvánulását. Majd hirtelen egy lágy érintés térített magamhoz. Derek ujjai lassan az enyémek köré fonódtak és a rózsa sorsa már végleg az én kezemben volt. Miután Derek ujjai elengedték az enyémet, az ösztöneim lélegzet visszafojtva vágyakoztak egy újabb érintés után. – Térj már magadhoz Molly! Attól még, hogy születésnapod van, nem kérheted tőle, hogy öleljen meg. Ha összeszedem magam és megteszem az első lépést, vajon visszautasítana? – cikáztak a gondolatok a fejemben. – Vajon visszautasítana? – visszhangzott a legfontosabb kérdés.

– Köszönöm – mosolyodtam el zavaromban, majd egy lépéssel közelebb léptem hozzá, ami elsőre igencsak furcsa arckifejezést váltott ki Derekből. Ez most nagyon kínos lesz, érzem, de szükségem van a közelségére. Legalább a mai napon legyek egy kicsit merészebb. És valahogy viszonoznom kell a kedvességét. – Megölelhetlek? – suttogtam, miközben kerültem a pillantását.

– Ez amolyan születésnapi kívánság? – kérdezte teljesen komolyan Derek, de éreztem, hogy a hangjában ott bujkál egy kis szórakozottság is. Csoda, hogy nem mosolyodott el a buta kérdésem hallatán.

– Hát… igazából… – Miért kell nekem állandóan dadognom? Egyszerűen szörnyű.

– Akkor boldog születésnapot. Újra – majd karjai lassan körülfonták a derekam. Még a vékony anyagú köntösömön keresztül is éreztem ujjai kíváncsi érintését a hátamon, mintha minden egyes porcikámat fel szeretné térképezni, csak valami belső kontroll az útját állja. Pedig nem bántam volna. Most az egyszer biztosan nem. Egy pillanatra azonban megrémültem, amikor túl szorosan szorítottam magamhoz. Mintha átléptem volna egyfajta határt, amitől kellemes, ugyanakkor vágyakozó bizsergés lett úrrá rajtam. Borostás arca súrolta az enyémet, ami még jobban arra késztetett, hogy valamit a fülébe suttogjak. Legyen az bármi…

– Köszönöm ezt a gyönyörű rózsát. – Ajkaim minden egyes halk szó után gyengéden Derek füléhez értek, aminek hatására ujjai még erősebben fonódtak a csípőm köré és légzése is felgyorsult. Kezdtem egyre jobban érezni, hogy valami láthatatlan kapocs összeköt minket. Valami, ami most még megfejthetetlen és idővel talán a felszínre fog törni, de nem most. – Nem vagy éhes? – toltam el magamtól Dereket kipirult arccal. – Gyere, csinálok reggelit – ragadtam meg a karját és behúztam a küszöbön belülre. Szegénynek még válaszolni sem maradt ideje, olyan váratlanul érte a viselkedésem. – Foglalj helyet nyugodtan – mutattam az asztal melletti fehér székekre. – Kávét vagy esetleg teát kérsz?

– Nem kérek semmit sem, köszönöm – válaszolta egy halvány mosoly kíséretében.

– Biztosan?

*Derek szemszöge*

Egészen idáig azon törtem magam, hogy vajon hogyan tudnám elmondani neki. Közölni vele, hogy a legjobb barátnője halott. És pont a születésnapján. Szörnyen éreztem magam.

– Hé, Derek, minden rendben? – zökkentett ki Molly halk hangja a gondolatmenetemből.

– Igen, persze. Ha már ennyire kedves vagy velem, akkor egy kávét szeretnék.

– Mint az első találkozásunkkor – jelent meg egy megfejthetetlen mosoly kipirult arcán.

– Igen – mosolyogtam vissza én is, habár nem tudom, hogy miért, de emellett a lány mellett minden olyan más volt. Lehetetlen, hogy ennyi idő alatt megkedveljem, ugye?

– Jó reggelt, Vietnám! Mi a reggeli? – rontott be váratlanul Adam a konyhába egy hatalmas vigyorral az arcán. Ha nem lett volna Molly rokona, még a ház közelébe sem engedtem volna.

– A pucér pasas! – kiáltotta el magát Molly idegesen, tágra nyílt szemekkel. Már attól féltem, hogy a kezében lévő csészét is hozzávágja.  – Ha nem tűnsz el, azonnal hívom a…

– Hé, hé, hé! Semmi ok az aggodalomra. Legalább hadd mutatkozzam be, jó? – közelítette meg óvatosan a lányt Adam. – Először is, boldog születésnapot! Másodszor pedig, így köszöntesz egy rokont? A nevem Adam. Az unokatestvéred vagyok.

Molly arcára teljes döbbenet ült ki. Adam azonban egy percig sem zavartatta magát. Lassan a konyhabárhoz sétált és kényelmesen elhelyezkedve felült a szélére. Kivett egy piros almát a mellette lévő fémtálkából, végül jóízűen beleharapott. Molly pedig csak bámult maga elé. Látszott rajta, hogy fogalma sincs az egészről. Ezek szerint akkor még nem is hallott Adamről. Bevallom, én sem törődtem volna vele, de az, amit tegnap éjszaka megosztott velem és Laurával, mindennél fontosabbnak bizonyult. Egy eddig ismeretlen unokatestvér váratlan megjelenése felmérhetetlenné tette a dolog fontosságát. Ezek szerint akkor Molly tényleg veszélyben van. Méghozzá nem mástól, hanem saját magától kell megvédenünk, nehogy olyan szörnyeteggé váljon, mint az apja, és emiatt egész hátralévő életében csak szenvedjen. Ő sokkal többet érdemel ennél.

– Az unokatestvérem? – kérdezte döbbenten Molly.

– Ühüm – hümmögött, miközben a kezében lévő almát majszolgatta. – Méghozzá nem is olyan távoli.

– És ha megtudhatnám, miért nem tudtam az érkezésedről?

– Meglepetés akart lenni, hugi – vigyorgott.

– Aha, azért hoztad rám a szívbajt a saját fürdőszobámban. – Szegény Mollynak fogalma sem volt, hogy Adam miért is jött valójában ide. Mindenesetre, jól elhitette, hogy a születésnapja miatt. Legalább ez az ürügy épp aktuális is volt.

– Na, és Peter? Ő is tud az érkezésedről?

– Természetesen – villantotta meg fehér fogait. – Épp ő ajánlotta fel, hogy bármelyik fürdőszobát használhatom. Nyugodtan érezzem otthon magam.

– Érdekes. Sebaj – emelte fel a hangját mosolyogva. – Ha tényleg az unokatestvérem vagy, nem zavar, ha itt leszel egy-két napig a házunkban.

– Az az igazság, hogy tovább fogok maradni egy-két napnál – mosolyodott el.

– Hogy micsoda?

– Itt fogok lakni. Pár hónapig biztosan.

– Aha, szóval akkor amolyan élősködő leszel – tette csípőre a kezét Molly.

– Ilyen haszontalannak nézek ki? – vigyorodott el.

– Hát, nem is tudom… – mormogta maga elé. – Talán dolgozni fogsz? Nem iskolába kellene járnod?

– Ó, én azon már túl vagyok – nevetett fel. – Viszont nem leszek messze tőled.

– Ezt hogy érted? – kérdezte összeszűkült szemmel.

– Az iskolában fogok dolgozni, mint karbantartó – majd magamutogatásképpen felemelte a karját és megfeszítette a bicepszét.

– Ez nekem már túl sok – jelentette ki szemforgatva Molly. – A többit beszéld meg Peterrel – majd kiöntötte a frissen lefőtt kávét a porceláncsészébe és elém rakta.

– Köszönöm – suttogtam.

– Amúgy meg – fordult Adam felé. –, ha nem tudnád, én magántanuló vagyok.

– Hmm, ez érdekes, mivel én épp az ellenkezőjét hallottam. Pontosabban, csak voltál.

– Már az igazgatóval is lehaverkodtál?

– Nem. Peter mesélte.

– Remek – fújta ki dühösen a levegőt.

– Ha éhes vagy, készíts magadnak egy szendvicset. A hűtőben mindent megtalálsz. Én addig elmegyek és felöltözöm. – Észre sem vettem, hogy még mindig pizsamában volt. Ugyanabban a lenge, selyemhálóingben, amiben tegnap éjszaka találtam rá az erdőben. Miután Molly felsétált az emeletre, Adam leült mellém és halkan suttogni kezdett.

– Említettél neki bármit is?

– Ezt hogy érted?

– Rólam.

– Miért tettem volna?

– Hmm, nem tudom. Csak szimpla észrevétel – vont vállat. – Meg mertem volna rá esküdni, hogy közel álltok egymáshoz és mindent megosztatok egymással.

– Nem látom fontosságát – vontam vállat én is.

– Pedig eddig a kifinomult szaglásom még sosem hagyott cserben – kacsintott.

– Úgy tűnik, ezúttal mégiscsak.

– Te csak azt hiszed. A szervezetedben lévő magas tesztoszteron szint arra utalhat, hogy igencsak vonzónak találod az unokahúgomat – majd könyökével poénosan oldalba bökött. – De ne aggódj, egy szót sem szólok neki. Egyébként, ha tudni akarod, neki sem lenne ellenére a szituáció. Tudod, ez amolyan ’farkasos dolog’ – mosolyodott el Adam csibészesen. – Csak attól tartok, ellenséges területre eveztél. Rossz szigeten kötöttél ki a hajóddal, drága barátom.

– Szerintem te valamit nagyon félreértettél. Nincs semmi közöm Mollyhoz. Mindössze csak segíteni szeretnék rajta. A családi átok miatt…

– Az agyad ezt diktálja, de a szívednek egy idő után már nem tudsz parancsolni – csóválta meg a fejét szomorúan. – Hagyjuk is ezt a témát. Egy szendvicset? – nyújtott felém egy üres zsemlét. Felsóhajtottam. Vajon miről beszélt most az előbb Adam? Eddig mindent ki tudtam bogozni. Mindig tisztán láttam a dolgokat, de most mintha az eszem helyett a szívem akarna vezetni. Azt sem tudom, hogy miért vettem neki rózsát? Hiszen elég lett volna egy „Boldog szülinapot!” is vagy egy tábla csoki. Nem lehetek ennyire nyálas, érzelgős alak. Nem hagyhatom, hogy egy lány megváltoztasson. Újra.

Ízelítő a 10. fejezetből

(...)

Halk léptekkel a bejárat felé lopakodtam. Megpróbáltam átlátni a tejszín üvegen, de csak egy elmosódott, sötét alakot láttam, mozdulatlanul. Elfordítottam a kulcsot egészen addig, amíg nem kattan a zárban, majd a kilincsre fektettem a kezem, és ajtót nyitottam reggeli kopogtatómnak. Ha még nem lepődtem volna meg eléggé, úgy látszik, a meglepetések korántsem értek véget.

– Jó reggelt! – köszönt egy halvány mosollyal az arcán Derek, akiről teljes őszinteséggel állíthatom, hogy ő az első olyan fiú, kinek láttán szívem sokszor önkéntelenül kihagy egy ütemet. És ha még a szimpla jelenléte nem lett volna elég, egy gyönyörű vörös rózsát varázsolt elő a háta mögül. – Boldog születésnapot!

– Öhm.. hát… jó reggelt… neked is – dadogtam zavaromban, de közben a sírás fojtogatott. Be kell, hogy valljam, teljesen megfeledkeztem a születésnapomról, pedig minden évben, az előestéjén felpörögve tervezgettem, kiket fogok meghívni, mit csinálunk majd a csajokkal. De mindez valahogy most elfelejtődött. Vagy lehet, hogy tegnap már volt egy kis kiruccanásom, csak nem emlékszem rá?

(...)

9. fejezet

*Molly szemszöge*

Az este ismét rémálmok gyötörtek. Újra és újra megjelent előttem a vörös szemű démon alakja, aki a hold vakító fényénél vicsorogva üldözőbe vesz. Én pedig csak rohanok… rohanok és…

Hirtelen felébredtem. Ránéztem az éjjeliszekrényem órájára. Alig múlt hajnali egy óra. Ittam egy korty vizet a mellettem lévő pohárból, majd mély levegőt vettem. Megpróbáltam visszafeküdni, de éreztem, hogy a bal kezem görcsösen szorítja az ágyam matracát. Amikor lassan feleszméltem a rémálmomból, elengedtem a lepedővel borított matracot, és a bal felemre fordultam, szemben az ablakkal. Még a sötétlő függönyön is átvilágított a hold erős fénye: majdnem telihold volt. Már nem kellett sok ahhoz, hogy a hold felvegye teljes, végleges formáját. Nem tudom, miért gondolkodtam el ezen a természeti jelenségen. Lehet, hogy a rémálmom miatt?

Erősen magamhoz szorítottam a takarómat, és megpróbáltam elűzni a vöröslő, démoni szempárt lelki szemeim elől. Nem sok sikerrel. Ismét kinyitottam a szemem, és azon kaptam magam, hogy a paplan helyett körmeim újra a matracba mélyednek. Felültem az ágyon, és ugyanezzel a lendülettel felemeltem a kezemet is. Az a látvány, ami ezután fogadott, teljesen letaglózott. A matracon lévő lepedő a baloldalon teljesen fel volt szabva, épp az ujjaimnak megfelelő helyen. Ezután a jobb oldalamra néztem, ahol szintúgy körömmel felszabott csíkok éktelenkedtek. Éreztem, hogy a szívverésem felgyorsul, és levegőért kapkodom. Gyorsan felkeltem az ágyamból és az ablakhoz siettem.

Egyetlen mozdulattal áthajoltam a párkány fölött, és mélyet szippantottam a kicsit még csípős levegőből. A kis városban most kivételesen csend honolt, még a tücskök éjszakai zenéjét is meg lehetett hallani. Azonban ez a nyugodtnak tűnő pillanat nem tartott sokáig: a szobám feletti tetőtéren halk neszezésre lettem figyelmes. Valaki mászkál a házunk tetején!

Tisztán hallottam, amint annak a valakinek vagy valaminek a talpa óvatos léptekkel kikerül egy-egy tetőcserepet. A szokásosnál jobban kihajoltam az ablakon, hátha meglátok valamit, majd felültem a párkányra, és egy pillanatra megtorpantam. Csak nehogy valaki észrevegyen, mert akkor biztosan azt fogja hinni, hogy ki akarok ugrani, hogy öngyilkos legyek. De szerencsére egy lélek sem járt az utcákon, így felálltam a párkányra, és magam sem tudom hogyan, de felhúztam magam a tetőre. Kellett hozzá egy perc, amíg ráeszméltem, hogy tényleg fent vagyok a házunk tetején. Egy szál hálóingben. Lassan kezdtem már úgy érezni magam, mint egy alvajáró vagy holdkóros.

A hold még mindig vakító fénnyel ragyogott felettem. Körbenéztem. A tetőn aligha volt valaki rajtam kívül. Remek! Akkor ezek szerint megint hallucináltam, pedig ma igenis bevettem a gyógyszerem.

Aztán hirtelen egy halk reccsenés ütötte meg a fülem, ami a másik oldalról jött. A zaj irányába fordultam. A cserepeken óvatosan lépkedve – jobban mondva inkább csúszkálva, mivel mezítláb voltam – átsasszéztam a házunk udvarhoz közeli felére. Egy-két hatalmas pislogás közepette jöttem csak rá, hogy mégsem képzelődtem. Egy kevésbé sem cingár alak rohant a közelben lévő kis park felé, hogy aztán eltűnjön az azt követő erdő sötétjében.

Pár másodpercig még hezitáltam, hogy utána siessek-e? Az eszem száz százalékosan amellett érvelt, hogy túl veszélyes lenne. Mi van akkor, ha egy betörő az? El is rabolhatna. Viszont az ösztöneim – amikre legtöbbször hallgatni is szoktam – mindennél jobban vágytak egy kis kalandra. Ebben a pillanatban még az sem érdekelt, hogy hálóruhában és mezítláb voltam. Óvatosan lemásztam az ereszcsatorna segítségével, és éjszakai látogatóm nyomába eredtem. Még hátra sem néztem. Futottam egészen az erdő széléig, ám mielőtt beléptem volna a sötétbe borult rengetegbe, egy pillanatra megtorpantam. Ez épp elég volt arra, hogy összeszedjek egy kis bátorságot ahhoz, hogy belevessem magam egy éjszakai kirándulásba.

 Az első fa mellett elhaladva egyből megéreztem a lassan leszálló köd által benedvesített levéltakarót a lábam alatt. Hihetetlenül felszabadultnak éreztem magam. Mintha egy lennék a természettel. Kislány koromban mindig imádtam a szabadban bolyongani; forró nyári éjszakákon elterülni a puha pázsiton, és a csillagos eget kémlelni, ami szinte energiával töltött fel. És most – mondhatni – újra itt vagyok! A lelkem mélyén ártalmatlannak éreztem magam. Ugyanazzá a kislánnyá váltam, mint aki évekkel ezelőtt voltam, de valami most mégis megváltozott… Erős, maró szagot éreztem a levegőben. Csak egyetlen egy dologhoz tudtam hasonlítani. A vérhez.

A szörnyű felismerés hatására, az eszem minden áron el akart menekülni ebből az erdőből. A testem azonban teljesen megmerevedett, a lábam a földbe gyökerezett, és akkor megpillantottam… Egy termetes, fekete farkas lépett ki a köddel borított fák közül, hátán egy eszméletlen emberi testtel. A sűrű köd miatt nem tudtam kivenni, hogy az a valaki férfi vagy nő volt-e. Az eszméletlensége azonban kevésbé sem félemlített meg olyannyira, mint azok a vérvörös szemek, amikkel másodpercek alatt farkasszemet kellett néznem. Jézusom, észrevett! A fenevad észrevett!

Az álmom! Ez az egy gondolat fordult meg a fejemben, mire hátranyújtott kezeimmel körülöleltem a mögöttem lévő, nyirkos fa törzsét, és óvatosan hátrálva, tapogatózva – szemmel tartva a farkast – meghúzódtam a tövében.

A fenevad azonban nem volt egyedül. Három férfi vagy fiú kísérte őt. Kettő a jobb, egy pedig a bal oldalán. A fa tövében kuporogva azon imádkoztam, hogy az ébenfekete farkas nehogy mellettem teremjen. Jól tudtam, hogy a valóságban vagyok, mégis úgy éreztem, mintha egy horrorfilmben lennék. Az a három pasas ennyi erővel simán lehetne vámpír is. Jesszus, Molly! Nem Stephenie Meyer regénye elevenedik meg előtted!

A szívem a torkomban dobogott, a fejemben lüktetett a vér. Éjszakai kalandra vágytam? Hát tessék, most megkaptam. Ha így folytatom tovább, a végén még adrenalin túladagolásban fogok meghalni. Hogy őszinte legyek, nem hittem volna, hogy ennyire ijedős vagyok. Alig mertem jobbra vagy balra nézni. A fejemet leszegve az éjsötét avarra meredtem, majd magamhoz húztam a térdem, és kezeimmel átkaroltam. A fenébe, de hideg van! Jobb lenne hazamenni – fordult meg a fejemben, de annyira féltem, hogy a remegésemet már nem is a hideg, hanem a fokozódó rettegés váltotta ki.

Nyugalom, Molly! Most szépen felállsz és hazasétálsz. A farkas észrevett, de mégsem jött el érted, hogy ízekre szedjen szét. Ergo, már nem is fog bántani – nyugtatgattam magam gondolatban, majd összeszedtem magam, és fél szemel kikukkantottam a fa törzse mögül. Örömömben szinte táncolni tudtam volna.  A farkas már jó pár méterre volt tőlem. A hátsó lábai épphogy csak látszódtak a ködben. Letakarítottam a nyirkos falevelek borította csipkés hálóingemet, és a félhomályban feltápászkodtam a földről. Már épp indulni akartam, amikor egy utolsó pillantást vetettem az éjszakai ragadozóra és kísérőire. Farkas: pipa! Eszméletlen személy: pipa! Kísérő: egy, kettő, há… A szívem kihagyott egy ütemet. Hol a harmadik!?

Ha egy horrorfilm rendezője lennék, tutira… Naná! Miért is ne? Nem, de akkor sem. Nem merek megfordulni. A lábaimból hirtelen eltűnt minden erő, amikor megéreztem egy másik ember kellemesen meleg leheletét a meztelen vállamon. Édes Istenem! Nem lehetne inkább álom ez az egész? Ó, hogy miért nem vagyok az az ájulós fajta? Most akkor legalább nem lennék magamnál, és bármit is kezdene velem, nem tudnám, és nem érezném. Csak érjen már véget ez a rémálom!

Lehunytam a szemem. A kezem önkéntelen remegésbe kezdett. Utálom ezt az érzést. Az érzést, amikor valaki mögöttem áll, és csak a megfelelő alkalmat várja arra, hogy tehessen valamit. Valami rosszat…

– Nincs nálam semmi értékes dolog – suttogtam félelemtől összeszorított fogakkal. – Kérem, ne bántson – könyörögtem csukott szemekkel.

– Sss! – érezte meg újra az idegen leheletét, de ezúttal egyre közelebb: a nyakamon. Végül két erős kéz ragadott meg a felkaromnál fogva, ami miatt kapálózhattam is volna, de a félelem minden erőmet felemésztette. Nem beszélve arról, hogy még ki sem aludtam magam rendesen.

A szemem még mindig csukva volt, amikor az a valaki maga felé fordított, és lassan elengedte a felkaromat. Pár másodperc múlva kellemesen meleg és kényelmes ruhadarabot éreztem meg a libabőrös vállaimon. Vajon ez egy barátságos gesztus lehetett, vagy most jön majd az a rész, amikor az arcomhoz nyomnak egy kloroformmal átitatott rongyot, és beletuszkolnak egy rozzant furgonba. Őrült gondolatmenet, tudom, ami akár meg is történhetett volna, de szerencsére nem ez lett a történte folytatása. Az a valaki teljesen biztosra akart menni, hogy tényleg nem fázom-e. Éreztem, ahogy közelebb húz magához. Vagyis inkább ez már több volt annál. Magához ölelt és nyugtatásképpen a hátamat kezdte el simogatni.

– Mit keresel ilyen későn az erdőben? Ráadásul mezítláb, egy szál hálóingben? – Ezt a hangot már hallottam valahol, de most más volt. Aggódó és rejtelmekkel teli. Nem bírtam magam tovább türtőztetni. Talán mégsem egy rablótolvaj kezeibe üldözött az a farkas.

Lehet, hogy a túlzott fáradság volt az oka, hogy válaszként erős vállára hajtottam a fejem, és közelebb bújtam hozzá. Nagyon fáztam. Az ő felsőtestéből pedig csak úgy áradt a meleg. Olyan volt, mint egy hősugárzó. A hasonlatra halványan elmosolyodtam, végül kinyitottam a szemem. Nem láttam semmi mást, csak a pirkadat eljövetelét jelző, rózsaszínes ég alját. De ettől eltérően még ugyanolyan sötét volt, mint amikor betettem a lában ebbe az erdőbe. – Szóval? – törte meg a csendet a férfi, mert minden kétséget kizáróan az volt. Egy fiatal és életerős férfi. Kidolgozott felsőtestét még a vékony selyemből készült hálóingemen keresztül is éreztem. El akartam távolodni tőle, hogy megnézzem az arcát, de annyira fáztam, hogy inkább a hő forrásánál maradtam. – Meg fogsz fázni – jelentette ki mély, férfias hangján. Orgánuma hallatán megborzongtam. – Ma délután vártalak a bisztróban, de mire odaértél…

– Hogy mi? – Ki a fenét ölelgetek én? Egy szempillantás alatt felébredtem, és már a hideget sem éreztem olyan elviselhetetlennek.

Nagy nehezen kiverekedtem magam a szorításából, vagyis azért annyira mégsem kellett megerőltetnem magam, mert az illető önmagától elengedett. Először egyenesen a szemeibe néztem, amik egy villanásra vakító kékben szikráztak. Végül az arcát vettem szemügyre, ami a félhomályban alig volt rendesen kivehető, mégis tudtam, ki áll előttem.

– Ez csak egy rossz álom – hátráltam egy lépést. – Csak álmodom… csak álmodom… – hajtogattam lecsukott szemmel, remélve, hogy mihamarabb felébredek, és a puha, meleg ágyikómban találom újra magam.

– Molly – szólított nevemen a fiatal férfi.

– Én csak egy alakot követtem… aztán bejött az erdőbe… és… és ott volt az a hatalmas farkas is…

*Derek szemszöge*

Nem tudtam eldönteni, hogy Molly csak ijedtében dadog össze-vissza, vagy a közelgő telihold miatt volt ilyen zavarodott. Mindenesetre még vérfarkas szemmel is kellemetlen volt látni, ahogy ilyen hidegben, majdhogynem egy száll semmiben áll előttem. Még szerencse, hogy a kabátomat a hátára terítettem. Legalább ezzel sikerült egy kicsit megvédenem, nehogy összeszedjen valami megfázással járó betegséget.

Laura farkasüvöltése azonban magamhoz térített. Egyszerű parancsként hangzott. Már régóta eltűntem mellőle, és biztos voltam benne, hogy tudja miért és ki miatt. Aztán újra felüvöltött, mire Mollyt feltűnően kirázta a hideg, aminek feltehetően nem a hűvös erdei levegő volt az oka. Rémült tekintettel a mellettünk lévő fa törzse felé bámult. Megfordultam. Laura vérvörös tekintetével találtam szembe magam. Végül ismét Mollyra néztem. Arca falfehér volt, és hátrálni kezdett. Egy pillanatra azonban elvesztette az egyensúlyát, és megbotolva földre esett. Mielőtt bármit tehettem volna, Laura a mellkasán termett.

– Elég! – kiáltottam torka szakadtamból, de nővérem rám se hederített. Vérvörös szemeit Mollyéba fúrta, aki eszeveszett sikítások közepette vergődött hatalmas mancsai alatt.

– Ne! Kérlek! Ne! – sikította sírástól elfojtott hangon Molly, mire Laura rámorrant.

Legszívesebben újra rákiáltottam volna, de nem akartam testvéremet felfedni, és ezzel együtt magamat sem. Hirtelen azt sem tudtam, mit tegyek. Teljesen tanácstalan voltam. Csak álltam ott, mint egy élettelen farönk. Még sosem fordult elő velem, hogy megtorpantam. Miért blokkoltam le ennyire?

Valahogy éreztem, hogy Laura nem fogja bántani a félelemtől reszkető Mollyt, és azt is hogy így, vagy úgy, de segítenem kell rajta. Nem szerettem volna fájdalmat okozni neki, végül is a saját testvéremről volt szó, de nem tehettem mást. Rávetettem magam, nyakát erősen megszorítva lehúztam Mollyról az ébenfekete farkast. Jól tudta, hogy ha kell, bármi áron megfogom védeni Mollyt. Habár nem igazán tudtam, hogy miért, de… most is olyan védtelennek tűnt, pedig húgom és én is sejtettük, hogy mi lapulhat ez alatt a szelíd külső alatt.

Laura addig-addig erősködött a szorításom alatt, amíg szembe nem fordult velem, és a földre nem terített. Molly száját újabb sikítás hagyta el, de ezzel együtt, félelmét elrejtve felállt, és oldalba rúgta Laurát. A termetes farkas fájdalmában felordított, majd vicsorítva Molly felé kapott. A szőke lány azonban elhajolt a mancsa elől, és mielőtt még nővérem újabb lendületet vehetett volna, Molly guggoló testhelyzetet vett fel, szemei pedig vérvörösre változtak. Egy pillanatra megrémültem. Már nem is Mollyt féltettem, hanem Laurát.

– Az álmomban elkaphatsz, de itt nem – morogta Molly, miközben szemfogait a nap első, halvány sugarai jól láthatóan megvilágították.

– Laura – próbáltam megszólítani a még mindig dühtől rázkódó nővéremet. – Bízd rám! – De Laura nem mozdult. Megbabonázva meredt Mollyra, aki támadásra készen fürkészte az ébenfekete farkas vöröslő tekintetét.

– Már nem félek tőled – jelentette ki felbátorodva Molly, majd nővérem megnyúlt állkapcsa felé kapott, de félúton mintha megmerevedett volna. Egy ismeretlen alak tűnt fel a háta mögött, egy üres injekciós tűvel a kezében. Az anyag, amit a fiatal fiú Molly testébe fecskendezett, először megbénította, majd pedig elaltatta őt.

– Nagyon szívesen – jelentette ki egy csibészes mosoly kíséretében a barna hajú srác.

Fehér trikót és világosbarna, koptatott farmert viselt. Arca kissé borostás volt, ami első ránézésre idősebbé tette, de nem lehetett több 17-18 évesnél. Amint a szer végleg álomba szenderítette a fiatal lányt, óvatosan a földre fektette és egy lépést tett felénk. Laura automatikusan hátrálni kezdett. Nemtetszését kinyilvánítva szünet nélkül vicsorgott rá. – Én a te helyedben nem tenném ezt – mosolyodott el újra. – Laura… – ejtette ki lassan húgom nevét. – …és Derek Hale. – Végül az enyémet is.

– Honnan ismersz minket? És ki vagy te? – kerültem ki nővéremet és léptem egyenesen az idegen elé.

– Ne higgyétek, hogy ennyire udvariatlan vagyok, csak hát… muszáj volt a hugit egy kicsit rendbe szednem. Egyébként Adam a becses nevem – majd grófokhoz illő gesztussal meghajolt előttünk, és miközben felegyenesedett, szomorúan elnevette magát. Molly mellé guggolt, és arcát simogatva suttogott hozzá: – Sajnálom, hogy senki sem világosított fel időben arról, hogy ki… vagy mi is vagy valójában.

– Ezek szerint Molly a húgod? – kérdeztem, és bevallom, hogy féltem a választól.

– Félig-meddig.

– Most akkor melyik?

– Féltestvérek vagyunk – állt fel Molly mellől a fiú, és nekitámaszkodva egy fának, folytatta: – 20 év különbséggel majdhogynem egy nap születtünk.

– 20 év? – kérdeztem hitetlen tekintettel. – Ugye most csak viccelsz?

– A családi átok az oka. És ha Molly betöltia 18. életévét, valószínűleg ő is erre a sorsra fog jutni, mint én – sóhajtott. – Ahogy elnézem az arcodat, sokat nem tudsz még erről a lányról.

– Talán igen, talán nem – jelentettem ki felvont szemöldökkel. –, de nyitott vagyok bármire. Szóval hallgatlak!

– Előbb haza kell vinnünk őt. Utána, ígérem, olyan dolgokra is fény derül, ami sok mindent megmagyarázhat a ti szemszögetekből.

Ízelítő a 9. fejezetből

(...)

Egyetlen mozdulattal áthajoltam a párkány fölött, és mélyet szippantottam a kicsit még csípős levegőből. A kis városban most kivételesen csend honolt, még a tücskök éjszakai zenéjét is meg lehetett hallani. Azonban ez a nyugodtnak tűnő pillanat nem tartott sokáig: a szobám feletti tetőtéren halk neszezésre lettem figyelmes. Valaki mászkál a házunk tetején!

Tisztán hallottam, amint annak a valakinek vagy valaminek a talpa óvatos léptekkel kikerül egy-egy tetőcserepet. A szokásosnál jobban kihajoltam az ablakon, hátha meglátok valamit, majd felültem a párkányra, és egy pillanatra megtorpantam. Csak nehogy valaki észrevegyen, mert akkor biztosan azt fogja hinni, hogy ki akarok ugrani, és öngyilkos akarok lenni. De szerencsére egy lélek sem járt az utcákon, így felálltam a párkányra, és magam sem tudom hogyan, de felhúztam magam a tetőre.

(...)

8. fejezet

*Derek szemszöge*

”Tartsd szem előtt Mollyt és Ryant!” – visszhangzott a fejemben Laura parancsa, miközben az erdőt róttam lassú léptekkel. Nem igazán tetszett neki, amikor felhoztam az ”új falka” témát, de ezzel is számolnunk kell. Nem tehetünk úgy, mintha nem is létezne. És az idő sürget! Két nap múlva telihold.

Az avarban meglapuló éjszakai rágcsálók és rovarok halk neszezéssel távolodtak el lépteim elől, ahogy megérezték közeledésemet.

– Gyerünk, üss meg! – hallottam meg hirtelen Tyler utasító hangját az erdő mélyéről.

– Mi a…? – gondoltam magamban zavaros tekintettel, majd gyors léptekkel a hang irányába siettem

– De miért, haver? Ennek nincs semmi értelme. Nem akarlak megütni – hallatszódott a másik fiatal tiltakozó válasza is.

– Nem kértem nemleges választ – majd egy hangos földre huppanás és nyöszörgés hagyta el a szenvedő alany száját. – Addig ütlek, ameddig nem… – Rohantam, ahogy csak bírtam. Tyler szavait a füleim mellett elsüvítő szél szinte semmivé foszlatta.

– Tyler! Mi a fenét csinálsz vele!? – fogtam le hátulról Laura barátját. – Meg akarod ölni?

– Te is tudod, hogy ahhoz sokkal több kellene, minthogy véresre verem az arcát – szabadult ki erős szorításomból. – Laura említette, hogy már ő is közülünk való, és mivel a barátom, kötelességemnek tartom…

 

– És az nem is számít, hogyan reagálna rá, ha megtudná? – vágtam a szavába dühösen. Tyler valóban idióta. Ehhez kétség sem fér.

– Mire hogy reagálnék? – kérdezte meg félve Ryan.

– Tudom, hogy benned van! Gyerünk, haver! – majd ismét a barátjának rontott, őrült, vérszomjas csillogással a szemében. Közeleg a telihold. Eddig Tyler volt az egyetlen olyan Béta, akiből, tapasztalataim szerint, már napokkal ezelőtt a legrosszabbat hozta kis a kerekedő hold hatása.

Tyler meggondolatlanul támadta le Ryant, aki rémülten próbált meg védekezni őrült barátja ellen. Magamban nővéremre gondoltam: még hogy én vigyázzak Ryanre és Mollyra? Inkább ő tartsa pórázon a pasiját, mielőtt még teljesen megőrül. Hiába próbáltam meg segíteni Ryanen, Tyler annyiszor a lábamba és az arcomba karmolt, hogy én is hamar a földre kerültem. Szemei sárgán izzottak. Ahogyan elnéztem az arcát és a testtartását, fogadni mernék, hogy ebből még telihold előtt teljes átváltozás lesz. A düh, vagy nem is tudom mi, olyannyira fűtötte belülről, hogy még a legjobb barátjának is nekiesett.

– Laura! – kiáltottam torka szakadtamból, remélve, hogy meghallja majd. – Laura! Segítened kell! – A percek vészesen fogytak, és Ryan arcán már alig volt sértetlen felület. Csupa vér borította.

– Te… teljesen… megőrültél…! – ordította el magát a földön fekvő Ryan, majd lábaival lerúgta magáról Tylert, úgy, hogy az a szemközti fa törzsének csapódott, öt-hat méterre bandatársától. Erre a pillanatra már én is felkaptam a fejem. Úgy tűnt, Ryan most már nem azaz esetlen tini, mint aki percekkel ezelőtt volt. Szemeiben felizzott a düh, és meg mernék rá esküdni, hogy egy pillanatra, az éjszakai homályban mintha sárgán világítottak volna. Tyler nem sokáig tétlenkedett a földön. Sikerült elérnie, hogy barátján egy pillanat elejéig felülkerekedjen vérfarkas énje, de ez már nem volt neki elég.  Kajánul elmosolyodott, mire a gyilkolási vágy olyannyira eluralkodott rajta, hogy szinte már végezni akart Ryannel.

Ennek a tétje már több volt, mint holmi erőfitogtatás. Ha nem lépek közbe, percekbe sem telhet, és Ryan halott lesz. Nem tehettem mást: át kellett változnom. A két újonc tini vérfarkas közé álltam, és tenyeremmel megpróbáltam minél távolabb tolni őket egymástól. Pár perc múlva azonban már éreztem, hogy egymagam túl kevés vagyok ehhez. És Laura még mindig nem volt itt! Vagy úton van, és ezért nem ért még ide, vagy nem hallotta meg a hangomat. Csak egy lehetőségem maradt. Halk morgás tört fel belőlem, majd mély levegőt vettem, és amilyen hangosan csak tudtam, farkasokhoz híven felvonyítottam. A farkasok, így a vérfarkasok is, így jelzik a falka többi tagjának, hol tartózkodnak pontosan. Ha egy másik falkatag a közelben van, jobb esetben visszajelzést is kaphat a többiektől. Ebben reménykedtem én is. Az én esetemben azonban egy Béta hívta az Alfáját, akinek kötelessége az ”alárendeltjének” a segítségére sietnie.

Alig telt el két másodperc, máris meghallottam Laura vonyítását. Ez épp elég volt nekem ahhoz, hogy megtudjam, a közelben van, és épp úton van felénk.

***

Laura ösztönösen, igazi Alfához méltóan viselkedett, viszont láttam rajta, hogy valami nagyon felizgatta őt. És még Tyler is gondot okozott neki. Nem is kicsit! Nővérem méltóságteljesen Tylerhez sétált, aki teli vigyorral az arcán földre nyomta Ryant, majd felállt és megcsókolta Laurát. Egy Alfának azonban – érzelmileg bármennyire is kötődik falkájának az egyik tagjához – az ilyen helyzetekben racionális döntést kell hoznia, ami a fiú halálával is végződhetne, de Laura sosem volt az a vérengzős fajta.

– Igazad volt, tényleg közülünk való – jelentette ki felbuzdultan Tyler.

– Tudom – mosolyodott el nyugodtan Laura, majd arca hirtelen komollyá vált, és karmaival egy mély sebet ejtett Nyálgép Tyler mellkasán úgy, hogy az megbotlott és a földre esett.

– Basszus! – szisszent fel Ryan rémülten, miután barátja egyenesen melléje huppant.

– Bébi? Mi a baj? – szorította a tenyerét a vérző sebére Tyler.

– Hogy mi a baj? Az, hogy nem kellene beleavatkoznod más dolgába, és le is buktathattál volna minket! – ordította dühösen Laura. – Ő nem a mi gondunk – mutatott Ryanre.

– De hisz…

– Nem mi vagyunk az egyetlen falka a környéken. Már nem.

– Ezek szerint akkor van még egy Alfa rajtad kívül? – kérdezte döbbenten Tyler. Laura bólintott. – És ki az?

– Az, aki Ryant a hullaházba juttatta.

– Molly!? – nevetett fel a fiatal vérfarkas szarkasztikusan, majd ismét a sebéhez nyúlt, és felszisszent. ­– Miért nem gyógyulok?

– Kezdetnek ez is megteszi büntetésnek. Legközelebb a fejedet tépem le – térdelt le Tyler mellé Laura.

– Mióta lettél ilyen szörnyeteg velem? – szögezte nővéremhez a kérdést.

– Szörnyeteg? Cöh… – ragadta meg Tylert nyakánál fogva, majd a felsőtestére ült, és karmai mellé megvillantotta vérvörös szemeit és az agyarait is. – Te is az vagy – suttogta a fiú fülébe, végül a vállába harapott.

– Ááá – ordított fel Tyler fájdalmasan, mire Ryan összerezzent.

– Na, jó, én ezt már nem bírom tovább – suttogta halkan, majd felállt, és az erdő belseje felé rohant.

– Derek, állítsd meg! – utasított Laura, én pedig tettem, amit tennem kellett.

Ryan zihálva menekült előlem, néhol megbotolva egy-egy kiálló faágban.

– Hagyj békén! – kiáltotta maga után kétségbeesetten, majd megtorpant egy fa tövében, és nagy levegővételek közepette a törzsének támaszkodott. – Tudom, hogy itt vagy! Ha békén hagysz, esküszöm… esküszöm, senkinek se mondok semmit se.

Pont olyan szemszögből láttam Ryant, ahonnét ő már nem vehetett észre engem, így minden lépését figyelemmel tudtam követni.

– A hallgatás beleegyezést jelent? – nézett körül óvatosan a fák között. – Most akkor lassan elindulok, és… – lépett ki a fa mögül, majd egy szőke lányba botlott bele, aki félelmében elsikította magát. – Sss! – tapasztotta egyik tenyerét a lány ajkaira. – Ígéred, hogy nem sikítasz még egyszer. – A szőke hajú lány bólintott, mire Ryan lassan elengedte őt. – Egy őrült van a nyomomban – zihálta, majd ismét körbenézett. –, és nem akarom, hogy rám bukkanjon.

– Tudom.

– Honnan?

– Én láttam… mindent, de tudom tartani a szám.

– Hidd el, én is azt szeretném, de azt sem tudom, hogy mi történik körülöttem, de ezek az emberek őrültek. Még Tyler is – temette tenyerébe az arcát. – Pedig ő volt a legjobb barátom, és most… Hogy kerülsz te ide?

– Követtelek. Téged és Tylert. Azt hittem, hogy egy újabb összejövetel lesz.

– Bár az lett volna – sóhajtott fel a fiú. – Mondd csak, te hiszel a vérfarkasokban? – És ekkor éreztem úgy, hogy közbe kell lépem. Ryan, amint észrevett, ismét eluralkodott rajta a pánik. – Ő az egyik! – mutatott felém.

– De hiszen ő… Én ismerem őt – suttogta a lány. – Derek – ejtette ki lassan a nevem.

– Az a lány, aki vele volt, ő még veszedelmesebb. Ha összefogunk, a srácot simán lenyomhatjuk.

– Velem kell jönnötök – morogtam, és közelebb léptem hozzájuk.

– Még sosem láttam ilyen vakítóan kék szemeket – suttogta a szőke hajú lány, aki nem volt más, mint Sarah, Molly barátnője.

– Ő is ugyanazt látta, amit én. Bármikor hívhatnám a rendőrséget – fenyegetőzött Ryan.

– De nem fogod. – Hangom lassan kezdett hasonlítani a horrorfilmek gonosz főszereplőiéhez. Nem beszélve a szituációról: két eltévedt fiatal, szemben egy vérfarkassal, egy sötét erdő közepén.

– Nem fogja – suttogta Sarah, aki megbabonázva meredt rám. Tudtommal nem tudok hipnotizálni, de amikor újra ránéztem, óvatos léptekkel átszelte a köztünk lévő távolságot.

– Hé – nyúlt utána Ryan riadtan, de már nem sikerült elérnie. Amikor a lány megállt közvetlenül előttem, arcáról eltűnt a ’hipnotizálás’ álarca, és komoly tekintettel kezdte el fürkészni az arcomat, míg pillantása meg nem akadt a félig-meddig előbukkanó szemfogaimon. Felsóhajtott, majd mélyen a szemembe nézett.

– Molly tud róla? – kérdezte teljes nyugalommal a hangjában, mintha már régóta tudná a titkomat.

– Valaki igazán elmagyarázhatná már végre, hogy mi köze van mind ennek Mollyhoz! Ha ráhajtottál a csajomra…

– Jaj, ne kezd már te is, Ryan! – fordult a fiú felé szem forgatva Sarah.

– Egy: ő nem a te csajod; kettő: ha nem akarod őt bajba keverni, jobb lesz, ha tartod a szád!

– És mégis miért? – kérdezte egy kicsit felbátorodva. – Haver, én és Sarah ma olyan dolognak voltunk a szemtanúja, amit csak őrült pszichopaták csinálnak. Laura, mert arcra felismertem, persze amikor nem vicsorgott szembe velem, szabályosan a barátom vállába harapott. Ja, és mielőtt még elfelejteném, előtte majdnem halálra karmolta. Én nem tudom, mi ez, de szeretnék minél hamarabb kikeveredni belőle, szóval, hívom a zsarukat – és már vette is elő a telefonját. Megpróbáltam higgadt maradni, és meggyőzni Ryant, hogy bármennyire is próbál, ez elő már nem tud menekülni.– Mondod te! – vágta a képembe. Bevallom, azért egy kissé értelmesebb választ vártam egy művész lélektől.

– Nem mondom el még egyszer. Kérlek – tettem egy lépést felé –, tedd le – még egy lépés –, azt a telefont! – Makacsul megrázta a fejét. Alig három méter választott el bennünket egymástól. Még szerencse, hogy nem én vagyok az Alfája. Ilyen önfejű tinikkel nem bírnám sokáig. Mint ahogy ebben az esetben sem.

Ha rám nem, a vérfarkas énemre csak hallgatni fog. Magabiztos léptekkel elindultam Ryan felé, közben pedig arcom teljesen átalakult; vérfarkas ösztöneim kiélesedtek. Nem láttam Sarah arcát, de éreztem tekintetét a hátamon.

– Te… tényleg… vé-vé-vérfarkas vagy! Azt… azt hittem, csak egy maszk volt, ami felvettetek, hogy szórakozzatok velünk… Kérlek, ne bánts! – majd ezzel le is rakta a telefonját a földre. – Látod? Már nincs is a kezemben – mutatta meg mindkét tenyerét, kinyújtva. Úgy látszik, a félelem nagyúr, és bevált a tervem, de ebben a pillanatban azt akartam, hogy ne csak féljen, hanem rettegjen is. Megragadtam a dzsekijének a gallérját, erőből a fa törzsének nyomtam, és a képébe ordítottam, vicsorgó fogakkal. – Ne! – kapálózott a kezeim között.

– Derek! – szorította meg a vállamat Sarah. Hátranéztem, egyenesen a szemébe, de Ryant még nem engedtem el. – Szentséges… – kapta szája elé a kezét, majd hátraaraszolt pár lépést. A kezdeti komolysága, úgy tűnik a vérfarkas-dologgal kapcsolatban kezdett alábbhagyni. – Molly – suttogta maga elé, majd egy utolsó pillantást vetett ránk, és az erdő mellett elhaladó főút irányába kezdett rohanni.

– A fenébe! – Egy másodpercig hezitáltam, végül Ryan arcát a fának szorítottam, és ráparancsoltam. – Ha jót akarsz magadnak, itt maradsz! – A göndör hajú srác nem tehetett mást, bólintott, én pedig Sarah nyomába szegődtem.

Még mielőtt megállíthattam volna, valaki megelőzött. Laura volt az, az éjszakában ébenfeketének tűnő farkas alakjában. Hatalmas mancsait Sarah hátára vetette, egy mozdulattal földre terítve őt, majd egy mély harapással összeroppantotta a nyakcsigolyáit. Egy puszta harapással eltörte a lány nyakát! – Laura! – rohantam nővéremhez, kinek lábainál már a halott Sarah pihent. – Miért kellett? – A farkas vöröslő szemeit rám villantotta, mintha dühös lenne azért, amiért ilyen ostoba kérdéseket teszek fel feleslegesen. Halk morgás tört fel belőle, majd pillantása megakadt Ryanen, akit már a sírás kerülgetett a rémülettől. Laura egy lépést tett a fiú felé, de eléje álltam, és letérdeltem, hogy a szemébe tudjak nézni. – Miért akarsz mindenáron végezni mindenkivel?

– Biztonságban akarja tudni a saját családját – lépett elő a fák közül Tyler, véres oldalát szorongatva.

– Ezért akarja megölni Ryant is? – fordultam Tyler felé.

– Az erősebb túlél, a gyengébb meghal. És egy olyan Alfa falkája, mint Mollyé, aki még saját magáról sem tudja, hogy mi is valójában, nem érett az életben maradáshoz – válaszolta unottan a tini vérfarkas.

– Ezt Laura mondta neked? – kérdeztem összeszűkült szemmel.

– Ő az én Alfám, és Ryan bármennyire is a legjobb barátom volt…

– Volt!? – vágott közbe Ryan riadt tekintettel. – Te most komolyan el akarsz tenni láb alól?

– Azt teszem, amit Ő mond – sétált a termetes farkas mellé, és hátán lassan végigsimított, mire Laura felmordult, majd Tyler keze után kapott.

– Laura? – suttogta Ryan zavarodottan. Minden szem rá szegeződött. – Tényleg ő az? – dadogta. A szemében még láttam a rettegés jeleit, de mellette valami másét is. Talán percek kérdése és ráeszmél, hogy valóban nincs mit tennie a sorsa ellen? – És én… tényleg olyan vagyok, mint ti? És Molly?

– Rengeteg kérdésed van, tudom – kezdtem barátságos hangnemben, és nehogy újra megijesszem, visszaváltoztam. – Látod, ilyen egyszerű. Mi segíthetünk neked, hogy te is ilyen könnyen tudd kezelni.

– Ezt könnyen kezelni? – nevetett fel fájdalmasan. – Egy szörnyeteg lett belőlem! – kiáltotta.

– Ryan – sétált barátjához Tyler. – Először én sem akartam, hidd el. Véletlenül történt. Ezért is voltam olyan dühös az előbb. Én sem akartam ezt! – Laura ismét felmordult, majd megfordult, és eltűnt a fák között. Alig telt el egy perc, már emberi alakban tisztelt meg minket a jelenlétével.

– Molly apja egy Alfa volt – lépett az általunk bezárt félkör közepébe Laura, és ide-oda fordulva megpróbált mindannyiunk szemébe nézni. –, és alighanem örökölte tőle a vérfarkas gént.

– De nekem nem… – kezdett a magyarázkodásba Ryan, mire nővérem leintette.

– Téged megharaptak, és így a falkájának a tagjává váltál.

– Amikor a tó partján voltatok, és Molly neked rontott… – folytattam.

– Az igazat megvallva, nem rontott nekem. – Mindannyian értetlenül néztünk a fiúra, majd látva arckifejezésünket, folytatta. – Odajött hozzám, átölelt, és azt suttogta, hogy sajnálja. Aztán úgy éreztem, mintha valami szét akarna tépni. Amikor lenéztem, Molly… többre nem emlékszem, de tudom, hogy ő volt mellettem, mielőtt elvesztettem volna az emlékezetemet.

– És a kórház hullaházában magadhoz tértél – egészítettem ki a gondolatmenetét.

– De mi történt? – rázta meg a fejét Ryan.

– A szervezeted feladta a küzdelmet a harapás, vagy a te esetedben a karmolás ellen, így könnyen átváltoztál – válaszolta Laura.

– Átváltoztam? Úgy érted, belém ivódott ez a vérfarkas izé?

– Pontosan – bólintott a nővérem.

– De én nem érzek semmit sem.

– És amikor nekem rontottál? – kérdezte felvont szemöldökkel Tyler.

– Arra… arra nem emlékszem.

– Éppen a vérfarkas éned miatt. Időbe telik, amíg kezelni tudod majd. Mindenesetre, ha már nem öltelek meg – mosolyodott el Laura. –, velünk kell maradnod, vagy legalábbis a közelünkben, amíg át nem esel az első holtpontodon.

– Holtpontomon?

– Két nap múlva telihold, és ha akarod, ha nem: át fogsz változni.