Ízelítő a 7. fejezetből

(...)

Jézusom! – gondoltam magamban, végül megráztam a fejem, majd az ablakpárkányra támaszkova, kihajoltam egy kicsit az ablakon, és mélyet szippantottam a friss, reggeli levegőből. – Mióta érdekelnek engem Derek érzései? Ha meglátott minket, akkor meglátott. És? Dereknek semmi köze sincs hozzám! De azért mégiscsak ő mentette meg az életemet, vagyis inkább az ártatlanságomat. Jesszus, látszik, hogy még reggel van! Összebeszélek mindent – majd ismét megráztam a fejem, és kezemet lassan végigsimítottam a fából készült ablakkereten, egészen addig, amíg ujjaim meg nem akadtak egy-két apró mélyedésen. Közelebb hajoltam a fehérre festett ablakpárkányhoz, és közelebbről megszemléltem az ott éktelenkedő karcolásokat, merthogy azok voltak. Vagyis, jobban mondva… Nem tudom miért, de a kezemre néztem, a három középső ujjamat ráhelyeztem a karcolásokra, és lassan végighúztam rajtuk. Alig tartott pár másodpercig, de ennek hatására az egyik rémálmom elevenedett meg előttem, ami már napok óta kínoz, olyannyira, hogy éjjelente könnyes szemekkel riadok fel belőle.

És az a valami, ami üldözni szokott, nem e világra való volt. Ilyen csak a filmekben és a mesékben létezik. Már hogy ölthetne egy ember állati külsőt magára? Őrültség! Tudtam, hogy nem pihentem ki magam eléggé. Igaza volt Peternek. Nem szabad abbahagynom a gyógyszerek szedését, ha ilyen képzelgéseim támadhatnak a hiánya miatt.

(...)

6. fejezet

*Molly szemszöge*

El sem hiszem, hogy Zoe-nak sikerült rávennie arra, hogy igent mondjak Ryannek. Arról nem is beszélve, mennyire meghökkent, amikor megpillantotta a halottnak hitt iskolatársát teljes életnagyságban. Ennek ellenére sem zavartatta magát. Hamar elhitte Ryannek azt az állítását, miszerint az orvos, aki a mentők után 100%-ig halottnak nyilvánította, nem igazán volt a munkája tetőfokán, és félrediagnosztizálta a helyzetet. Így hát pár hónapra fel is függesztették szegényt. Habár nem sok ilyen esettel találkoztam eddig, de ez sem lehetetlen. És hogy miért pont Ryannel történt meg mindez? Azt nem tudom, ahogy azt sem, miért ülök a szobám közepén, a szőnyegen ruhaválogatás közben, hogy nehogy csalódást okozzak Zoe-nak, aki perceken belül itt lehet. Ő biztosan ki fogja csinosítani magát.

 – Feladom – fújtam ki türelmetlenül a levegőt, majd megpróbáltam feltápászkodni a földről úgy, hogy a szétdobált ruháimra nehogy rálépjek. Ahogy felálltam, magabiztos kopogtatás ütötte meg a fülem.

– Molly? Bejöhetnék egy pillanatra? – Peter volt az, a nagybátyám.

– Nyugodtan – indultam a szobaajtóm felé, hogy kinyissam, de valaki megelőzött. És az nem Peter volt. Egy húszas évei elején járó fiatal nő kedves mosolyával találtam szembe magam. Hirtelen azt sem tudtam, mit reagáljak, amikor megpillantottam a bácsikámat a nő háta mögött. Láttam rajta, hogy zavarban van, és nem tudja, hogy momentán hogyan is kezdjen bele a mondandójába. Akárcsak én.

–Szia! A nevem Kate Argent. A nagybátyád már sokat mesélt rólad – törte meg a kínos csendet a nő, majd kezet nyújtva beljebb lépett a szobámba. – Hűha! Neked aztán igazi csajos szobád van. És ezek a lampionok – mutatott az egyik faltól a másikig húzódó, színesen világító papírdíszek felé –, nagyon ötletesek!

– Köszönöm – suttogtam egy kissé elpirultan. Eddig még soha senki sem dicsérte meg a saját kezűleg készített dekorációimat.

– Látom, készülsz valahová – folytatta a párbeszédet ugyanolyan kedvesen Kate.

– Öhm... igen – válaszoltam halkan, ugyanis Peternek nem igazán tettem említést róla.

– Valóban? – vágott közbe bácsikám felvont szemöldökkel.

– Ryan... meghívott...

– Ryan? Az a srác, akit halottnak hittek? – kérdezte érdeklődő tekintettel Kate.

– Igen – válaszoltam lehajtott fejjel.

– És randi lesz? – csillant fel a szeme.

– Nem, csak... vagyis ő annak szánta, de igazából én csak a koncertjére megyek el az egyik barátnőmmel.

– Jó estét! – köszönt hangosan Zoe Peterék háta mögött, majd amikor mindketten hátrafordultak, zavart magyarázkodásba kezdett: – Nyitva volt az ajtó, és azt hittem, hogy...

– Nincs semmi baj, Zoe – intette le mosolyogva nagybátyám.

– Azt hiszem, mi még nem találkoztunk – majd kedvesen Zoe-nak is kezet nyújtott. – Kate Argent.

– Ó, szia, vagyis...jajj, annyira zavarban vagyok. Bocsánat! De azért tegezhetlek, ugye?

– Hát persze – nevette el magát Kate.

– És engem akkor miért magázol, ha szabadna megkérdeznem – kacsintott Peter.

– Csak... hát... nem tudom. Maga olyan nekem, mintha Molly édesapja lenne – vont vállat barátnőm. – Nem tudnám tegezni.

– Pedig már itt lenne az ideje – tette nevetve csípőre a kezét.

– De azzal együtt egy 'per tu' is jár – mosolyodott el pajkosan Zoe.

– Én benne vagyok.

– Akár ma este – társult a beszélgetéshez Kate is.

– Ma este? Mikor?

– Arra gondoltam, hogy Peter és én is bekukkanthatnánk arra a koncertre.

– Ó, hát ez... – kezdte hezitálva Zoe.

– Nyugi csajok, észre sem fogtok minket venni.

– Ígéred? – szögeztem Kate-hez az egyértelmű kérdést. – Tudod, nem vagyok az a tipikus tini, aki utálja, ha a szülei elkísérik a buliba, de azért...

– Molly, ígérem, tartom a szavam. Sőt, még nem is veletek, hanem majd csak úgy cirka egy óra múlva fogunk menni. Aztán, ha arra kerül a sor, megihatjátok azt a bizonyos 'per tu'-t is – fordult Zoe felé.

– Nekem okés – egyezett bele Zoe mosolyogva, majd rám nézett.

– Ha neked jó, nekem is – vontam vállat.

– Szuper! – csapta össze két tenyerét, majd csípőre tett kézzel viccesen rám morrant. – Te még el sem készültél!? Ezt nem hagyhatjuk annyiban.

– Azt hiszem, ez már nem ránk tartozik – kísérte ki nevetve Petert a szobából Kate.

***

A Cave igazi fiataloknak való hely volt. Igaz, hogy még sosem léptem át bejáratának a küszöbét, a név minden kétséget kizáróan illett hozzá. A helyiség végében egy közepes méretű színpad állt, ahol egy 4-5 tagból álló banda kényelmesen elférhetett, mint például ahogy a Wolves is. A bejárattól jobbra egy koktélbár volt. Két izompólót viselő fiatal srác épp akkor állt neki a második adag koktél kikeverésének, ami alighanem a Mojito nevet viselte. Vagyis a kikészített hozzávalókból ezt a következtetést vontam le. A koktélbár kivételével volt még egy italos pult is, ahol minden mást kapni lehetett: az üdítőktől elkezdve egészen a tömény italokig.

A hely hangulata alapján nem lepődtem volna meg, ha a jelen lévő fiatalok némi illegális dolgot is megpróbálnának becsempészni a szórakozóhelyre. A helyiség nem sok ülőhellyel büszkélkedhetett. Leginkább sarokülések voltak, amik mellett egy-egy sziklatömb díszelgett, azt sugallva, hogy valóban egy barlangban "vagyunk"; valamint a pultok előtt magasított bárszékek sorakoztak, amit egy-két vendég már birtokba is vett.

Itt leginkább a táncé volt a főszerep, amit a – viszonylag terebélyes – táncparkett is megerősített. A saroküléses asztalok felett tompa fényű, kék lámpák világítottak, míg a színpadot uraló szín leginkább a piros volt.

– Hát itt vagy – szorította meg valaki lágyan hátulról a felkaromat.

– Zoe rászedett – erőltettem egy mosolyt az arcomra, majd megfordultam.

– Épp időben jöttetek. Mindjárt kezdünk. Apropó, kértek valamit inni? A ház vendégei vagytok – udvariaskodott Ryan, egy kacsintással egyetemben.

– Köszi, nem – vágtam rá kissé közönségesen.

– Én egy Martinit szeretnék, olajbogyóval – pattogott mellettem Zoe.

– Zoe! – Egyáltalán nem akartam anyáskodni felette, de nem engedhettem, hogy alkoholt igyon. Majd akkor, ha itt lesznek Peterék...

– Nyugi, Molly, nem fogom túlzásba vinni – mosolyodott el merészen barátnőm.

- Zoe tudja, mi a jó! Különben is, bulizni jöttetek, vagy talán nem?

Bármit is válaszoltam volna, Ryannak igaza volt. Zoe már teljesen rápörgött a bulira, én meg... Sarah-ra kellene hallgatnom, és meg kellene próbálnom félredobni ezt a jó kislány énemet.

– Én is egy Martinit kérnék csak úgy, mint Zoe – mondtam mégis. Remélem, kezdetnek ez is megteszi!

– Helyes döntés – vigyorgott Ryan, majd mindkettőnk nyakába karolt, és az italos pulthoz kísért bennünket. – Meg fogtok lepődni a bandán – váltott témát.

– Miért? – kíváncsiskodott Zoe kipirult arccal.

– Egy kicsit elvittük a zenét egy másik irányba.

– Csak azt nem mondd, hogy jazz zenekar lett belőletek.

– Úgy nézek én ki? – nevetett fel Ryan, és megigazította fekete bőrmellényét.

– Ohh. – Láttam Zoe-n, hogy már az ájulás kerülgeti, miközben a színpadon serénykedő bandatagokat figyeli.

– Hölgyeim, itt a Martinijük – szólalt meg a pult mögött mosolyogva egy szőke, zselézett hajú fiú.

– Köszönjük – bólintottam.

– Hmm, Martini? Én is kérhetnék egyet? – ült mellénk egy korunkbeli, fiatal lány. Haját laza lokniba rakta, a feje búbján pedig egy kicsit megemelte. Biztos voltam benne, hogy nem csak italozni, hanem ő is a koncertre jött. Már csak azért is, mert az egyik bandatag oldalán érkezett.

– Tyler, haver! Már teljes a banda! – veregette meg Ryan barátja vállát. – És végre megismerhettük a te titokzatos barátnődet is. Laura Hale, igaz?

– Személyesen – bólintott mosolyogva a lány, és belekortyolt a Martinijébe.

– Igazi rocker, vadóc pipinek tűnsz – tette hozzá Ryan viccelődve.

– Laura nem olyan – legyintett Tyler.

– Sosem lehet tudni – kacsintott csibészesen Ryan. – Az ilyen csajok olyanok, mint a vadmacska Itt van például Molly – húzott maga mellé. Nem mertem Laurára nézni, de éreztem a pillantását, ahogy alaposan végigmér. – Amilyen szelíd báránykának tűnik… khm… khm…

– Egyetértek, egyetértek – bólogatott Tyler, majd kezében egy üveg sörrel koccintott a barátjával. Nem szóltam, csak hallgattam, amint a fiúk elbeszélgetnek egymás között. Részben rólam.

– Te is idevalósi vagy? – Hallottam meg Zoe hangját, amint barátságos beszélgetést próbál kezdeményezni Tyler barátnőjével. Mivel Zoe-ék és köztem Tyler és Ryan állt, jobban kellett koncentrálnom, hogy elcsípjek egy-egy mondatot. Pár perc múlva azonban már arra lettem figyelmes, hogy egyáltalán nem kell megerőltetnem magam ahhoz, hogy kihallgassam őket.

– Fogjuk rá. Igazából nemrég költöztünk ide. Az öcsémmel. – És ekkor beugrott. Tudtam, hogy valahonnét ismerős! Ez a lány volt ott a bisztróban, amikor Derek is. Vagyis jobban mondva együtt jöttek, és velük volt Tyler is. Lehetséges lenne, hogy Laura Derek nővére?

– Az öcséddel még nem találkoztam – vont vállat –, de te nagyon jó fej vagy.

– Köszi – mosolyodott el Laura, majd kiitta pohara tartalmát.

– Baby, nekem most mennem kell – ölelte át barátnőjét Tyler, majd homlokon puszilta.–- Aztán tombolj ám! Az első sorban.

– Érted bármit – kacsintott Laura.

Miközben Tyleréket néztem, éreztem Ryan pillantását az arcomon. Azt hittem, hogy ő is olyan lesz majd, mint a barátja, és a rock sztárokhoz hasonlóan, rámenően búcsúzik majd el. Nem tudom, mi történt, de mintha kicserélték volna, rámenőségét hátradobva csak ennyit mondott:

– Örülök, hogy eljöttél – majd végigsimított a hátamon, és barátjával együtt elindult a színpad felé, ahol már minden készen állt ahhoz, hogy kezdetét vegye egy igazi, eget rengető koncert.

*Derek szemszöge*

Laura már megint azzal a nyálgép Tylerrel van. Eddig se volt túl szimpatikus, de most, hogy vérfarkas lett, még jobban utálom. Bármennyire is nem akarok beleavatkozni a nővérem magánéletébe, úgy érzem, mégsem hagyhatom egyedül. Megígértem neki, hogy nem követem, de azért mégiscsak egy család lennénk, és ezen belül még egy falka is, kiegészülve egy idióta tinivel.

Lassan mély levegőt vettem és odasétáltam Tyler kocsija mellé. Legszívesebben betörtem volna a szélvédőjét, de minek fárasszam magam ilyen apróságokkal, amikor hamarosan úgyis telihold lesz. Megvárom, amíg átváltozik, utána pedig jól behúzok neki egyet. Akkor legalább az erőviszonyok is egyenlők lesznek, így Laura igazán nem szólhat bele a dolgunkba.

A zene hangos robajjal vette kezdetét a tőlem alig pár méterre lévő épületben, ami kívülről leginkább egy földbevájt pince bejáratára emlékeztetett.

– A francba! Naná, hogy elkéstem – szitkozódott nem messze mögöttem egy fiatal nő. Ahogy hátrafordultam, láttam, hogy az egyik magas sarkú cipőjének a sarkát próbálja meg visszailleszteni. Sosem voltam az a túl udvarias fajta, de tudtam, hogy a törött sarok a nők legveszedelmesebb rémálma. Főleg, ha egy fontos eseményre sietnek.

– Segítsek? – léptem közelebb hozzá, nem megijesztve őt.

– Köszi, megoldom. Ó, Jézusom! – kiáltotta el magát, amikor meglátott. Hirtelen én jobban érdekeltem, mint a cipője. És tudtam is, hogy miért: ez a fiatal nő abban a bisztróban dolgozik, ahol Molly, csak most egy kicsit jobban ki volt sminkelve a szokásosnál, ami persze egy cseppet sem vált a hátrányára. – Te voltál ott a bisztróban pár napja – mosolyodott el. – Nem csak hátulról, hanem elölről is… uhh… – tett egy halk megállapítást maga elé, amit egy átlagos ember már nem igazán hallhat meg. Ellentétben velem. Egy egyszerű emberi reakció ült ki az arcomra: halványan elmosolyodtam, majd bólintottam. – A koncertre jöttél? Mondd, hogy nem késtem el. Ha Molly és Zoe megtudja, hogy nem értem ide… – hadarta.

– Molly? Ő is itt van?

– Már igen, vagyis azt mondta, hogy eljönnek.

– Van belépő?

– Tudtommal nincs.

Attól a perctől fogva, ahogy beléptünk a Cave nevezetű szórakozóhelyre, szemem akarva-akaratlanul Mollyt kereste, de helyette Laurát találta meg. Nővérem, mondhatni, nem volt az a tipikus háttérben maradós típus, sőt, amióta Alfa lett, egyre jobban kezdi levetkőzni a gátlásait.

– Helló, emberek! – hasított a levegőbe az egyik bandatag kiáltó hangja. Egyáltalán nem érdekelt, hogy ki, vagy kik vannak fenn a színpadon. Csak egy valaki után kutattam. – Hogy tetszik eddig a buli? Jól érzitek magatokat? – A fiatalokból álló közönség szinte egyhangúan kiáltotta a választ.

– Elmegyek és iszom valamit. Te… te is jössz? – kérdezte bizonytalanul a mellettem álló szőke hajú nő. Szótlanul nemet intettem. Még egy utolsó pillantást vetettem a fiatal nőre, mielőtt végleg eltűnt volna a tomboló tömegben. Laura azonban még mindig ott volt, a színpad előtt. Néha egy-egy kihívó táncmozdulatot tett, miközben kezét a fent gitározó Tyler felé nyújtogatta.

Mélyet szippantottam a levegőbe, abban reménykedve, ha látni nem is, de szag alapján talán megtalálhatom Mollyt. Percekbe sem telt, és meg is találtam. Elindultam a szag irányába, pár lépés után azonban mégis megtorpantam. Nem voltam biztos a farkas ösztöneimben, nem úgy, mint a bisztróban. Ezt a vérfarkast csak hasonló szag terjengte körül, de nem Molly volt az.

Ismét körül néztem. Laura egy tapodtat sem mozdult a helyéről, ahogyan Tyler sem. A banda többi tagjával nem is foglalkoztam egészen addig, amíg egy magabiztos, göndör hajú srác a mikrofonhoz nem lépett. Arca láttán másodpercek alatt lepergett előttem halálának az estéje. Ez nem lehet ő, hiszen éreztem és láttam, hogy már nem élt. Hacsak…

A fenébe is! Molly a karmait – igaz, hogy önkívületi állapotában, de – ugyanúgy Ryanbe mélyesztette, mint ahogy belém is. Ezek szerint akkor… Nem! Nem lehet! Nem születhetett még egy falka a miénken kívül. Tudom, hogy véletlen volt, de Laurának tudnia kell róla. Siető léptekkel nővérem felé vettem az irányt, aki egy szőke és egy barna hajú lány társaságában bulizott tovább. Mikor csak pár méter választott el tőle, Laura, megérezve a közeledésemet, felém fordította a fejét.

– Derek! – kiáltotta el magát, hatalmas mosollyal az arcán, elrejtve a valódi érzéseit irántam, ami jelen pillanatban inkább utálat, minthogy testvéri szeretet lett volna.

5. fejezet

*Molly szemszöge*

’You got me begging you for mercy. Why don’t release me. You got me begging you for mercy. Why don’t release me. I sad you better release me’ – razziázott a mobilom az éjjeliszekrényemen, szétfoszlatva ezzel a valaha legjobb múltbéli emlékem képét. Ráadásul, még Peter is rákezdett a szokásos reggeli ébresztőjére: a konyha kis tévéjéből a reggeli hírek szóltak.

Mindössze csak öt percet kérek! Csak öt percet!

Hiába könyörögtem. A telefon, amint elhallgatott, máris kezdte előröl az ismert dallamot.

– Okés. Hát legyen. – Szokásomhoz híven lerugdostam magamról a takarót, majd félkómásan kikászálódtam az ágyból. Beleléptem a papucsomba, majd azzal a lendülettel, amivel leszaladtam a lépcsőn, megkerültem a bácsikámat és beviharoztam a konyhába, remélve, hogy már kész a reggelim. Amikor megpillantottam a bögrében gőzölgő tejeskávét, elmosolyodtam és Peterre néztem, aki ugyanolyan mosollyal köszöntött.

– Gondoltam, jól fog esni majd egy kis reggeli lendület a mai dolgozathoz. És hogy még jobban feldobjam a napodat, visszavonták a kihallgatásodat.

– Mi? Miért? – kérdeztem olyan döbbenten, amilyen döbbenten csak lehetett.

– Azt nem adták a tudtomra – vont vállat Peter –, de azt igen, hogy sikerült tisztázniuk az ügyet.

– Nem hittem volna, hogy ilyen szerencsés vagyok – mosolyodtam el, majd belekortyoltam a tejeskávémba. – A bisztróban kellene dolgoznod. Hmm, ez isteni!

– Köszönöm – kortyolt bele ő is a kávéjába mosolyogva. Szemei sarkában megjelentek a korral járó szarkalábak. A reggelim fogyasztása közben elgondolkodva figyeltem bácsikám arcát. Igaz, hogy majdnem minden reggel ugyanez a nyugodt és szelíd tekintet kíséri fáradt mozdulataimat, valamiért most mégis más volt. – És milyen kérdések várhatóak a mai dolgozatban? – tette le üres csészéjét az asztalra, kizökkentve ezzel a gondolatmenetemből.

– Minden, ami az első világháború, beleértve a frontok részletezését. Ezt a tanár semmi pénzért nem hagyná ki – válaszoltam szem forgatva.

– Tegnap sokáig fent voltál.

– Öhm, nem – vágtam rá gyorsan, meggondolatlanul. – Vagyis… igen, de csak azért, mert elfelejtettem bevenni a gyógyszerem.

– Ugye tudod, hogy egy napot sem hagyhatsz ki? – váltott komolyabb hangnemre.

– De csak akkor, ha már érzem, hogy nem bírom tovább.

– Molly – hajolt át az asztal fölött –, ugye minden nap szeded a gyógyszert? – A ”minden” szót erős nyomatékkal ejtette ki. Tekintete szigorúbbá vált. Annyira megijedtem, hogy azt sem tudtam, hirtelen mit válaszoljak, de nem akartam hazudni.

– Nem – válaszoltam könnyedén. Megpróbáltam leplezni bizonytalanságomat.

– És megtudhatnám, hogy miért nem?

– Egyszerűen csak… – majd hirtelen elhallgattam. Láttam a bácsikámon, hogy egyre idegesebb és nyugtalanabb lesz. – Mennem kell – hadartam, majd kiittam az utolsó kortyot is a bögrémből, és táskámat a vállamra véve kirohantam az ajtón.

A legkorábban érkező buszra felszállva negyed óra múlva ott is voltam az iskolánál. A vasból kovácsolt, boltíves bejárat alatt Zoe várt, könyvekkel a kezében.

– Szia – köszönt halkan, amikor odaértem hozzá.

– Szia. Kérlek, légy őszinte! Mennyire néznek rám furcsán az emberek? – Zoe, mielőtt válaszolt volna, lassan körbenézett, és alsó ajkába harapva felém fordult.

– Csak néhányan néznek őrültnek – suttogta.

– Őrültnek? – kérdeztem egy kissé idegesen, mire kezemben enyhe, szúrós fájdalmat éreztem.

– Molly, annyira sajnálom – kért bocsánatot lehajtott fejjel. – Ígérem, ha vége lesz a sulinak, elmegyek veled a rendőrségre.

– Már nem kell – legyintettem, majd elindultam a suli felé, nyomomban Zoe-val.

– Miért? – ért utol gyors léptekkel.

– Én is ugyanezt kérdeztem Petertől, de ő sem tudott meg többet, mint amit velem ma reggel megosztott.

– Vagyis? – érdeklődött tovább Zoe.

– Állítólag már lezárták az ügyet. 

 Amikor beléptünk az iskola épületébe, egy ismerős hang csapta meg a fülem.

Körbenéztem. A folyosót – a szokásoshoz híven – nevetgélő és zsibongó diákok lepték el. Nagyobb része 16 év körüli volt. Kisebb csapatokba verődve álltak neki megbeszélni az órákra kért házi feladatok helyes megoldását, vagy épp a délutáni programot.

– Úgy látszik, nem sok mindenkit érdekel a Ryannel történt dolog – szólalt meg hosszas hallgatás után Zoe, a diákokat bámulva.

– Még szerencse – jelentettem ki, majd megkönnyebbülve elmosolyodtam, és Zoe-ba karoltam, aki visszamosolygott rám. – Hát akkor essünk túl azon a történelem témazárón – vettem ki barátnőm kezéből az egyik könyvet, majd szinkronban lépkedve elindultunk a termünk felé.  Ahogy a fiúk öltözője mellett elhaladtunk, ismét meghallottam azt az ismerős hangot, de most már a szavait is sikerült kivennem, ahogyan a többieknek elszántan mesélt.

  

– Azt sem tudtam, hogy létezik ilyen… mármint a valóságban.

– Haver, neked aztán mázlid volt. De amúgy minden okés?

– Attól eltekintve, hogy tetszhalott voltam, és egy hullaházban tértem magamhoz? Ja. Megvagyok. Igazán köszi.

– Zoe – rántottam vissza a mellettem boldogan sétáló lányt.

– Valami baj van, Molly?

– Én… azt hiszem, hallottam… hallottam Ryan hangját.

– Oh – lépett közelebb hozzám, megölelt, majd vigasztalóan a hátamat simogatva folytatta: – Nem csodálkozom, hiszen azért mégiscsak közöd volt a halálá… – Zoe elharapta a szó végét. – Sajnálom.

– Nem, nem, nem. Félreértesz. Tényleg hallottam. Az öltözőből. – Beszélgetésünket a csengő figyelmeztető hangja szakította félbe. – Utána kell néznem.

– Molly… ne… – húzott karonfogva a terem felé. – Tudod, hogy úgyse…

– Biztos vagyok benne. Pár perc és megyek. Ha megékezik a tanár, kérlek, szólj neki, hogy késni fogok.

– Mennyit? – kérdezte aggódóan.

– Nem tudom – ráztam meg a fejem. – Megteszed?

– Jó, legyen, de siess. – Némán bólintottam, majd a fiúk öltözőjébe siettem, de pechemre nem volt bent senki sem, csak a rendetlenül szétszórt váltóruhák.

Ezt nem hiszem el! – tört ki belőlem a csalódottság színtiszta hangja.

– Pedig megesküdtem volna rá, hogy a táskába raktam. – Hallottam meg Ryan egyik barátjának a hangját. Szerencsére ő nem volt ott azon az éjszakán.

– Ha nem találod, én kölcsön tudom adni az enyémet – lépett be az öltözőbe Ryan, egy hatalmas mosollyal az arcán.

– Szent szar! – csúszott ki a számon a kevésbé sem hozzám illő kifejezés. Kezemet gyorsan a számra tapasztottam, de már túl késő volt. Ryan és Luke – aki kémián Ryan labortársa volt – tekintete egyszerre rám meredt.

– Molly? Hát te mit keresel itt? – kérdezte döbbenten, de leginkább egy hatalmas örömmel a hangjában Ryan.

– Ezt én is kérdezhetném tőled – válaszoltam szájtátva, majd közelebb léptem hozzá. Egy percre sem akartam elhinni, hogy ő az. Teljesen úgy éreztem magam, mint Hitetlen Tamás. Meg akartam győződni róla, hogy valóban az a Ryan áll-e előttem, akit én… Hát persze! A bal oldalán ott kell lennie a sérülés nyomának. Egy pillanatig sem gondolkoztam tovább. Megragadtam Ryan mezének a szegélyét, és felhúztam egészen a mellkasáig. Tudtam, hogy Ryan félre fogja érteni a helyzetet, de ebben a percben egy cseppet sem érdekelt.

Luke szájtátva figyelte, ahogy végigtapogatom Ryan mellkasát. Már attól féltem, hogy a végén még levegőt is el felejt majd venni. Egy szempillantást vetettem a mellettünk álló fiúra, de túlságosan el voltam foglalva ahhoz, hogy a levegővételére koncentráljak.

– Én is örülök a találkozásnak – kezdte csibészes mosollyal. Láttam rajta, hogy tetszik neki a szituáció –, de…

– Hol van a sebed helye? – tapadtam rá még jobban Ryan felsőtestére. Minél több helyen érintettem meg, annál rosszabb érzés kerített a hatalmába.

– Gyorsan gyógyulok – vigyorgott játékosan. Habár tudtam, hogy viccnek szánta, arcomra a félelem valaha létezett összes árnyalata vetődött.

– Nyugi, Molly, nem vagyok mutáns – nyugtatott meg, majd mosolyogva megveregette a vállamat. – Suli után egy randi? – vetette fel, mintha minden újra a régi kerékvágásba került volna. – Este lent zenélünk a Cave-ben. Szívesen látunk – kacsintott.

– Meg kell találnom Dereket. – Miközben Ryan mozgó száját figyeltem, egyfolytában csak ez az egy mondat járt a fejemben, na meg persze az a sok furcsaság, ami mostanában velem történik. Mégis hogyan lehetek ennyire feledékeny? Még Derek csókjára sem emlékszem, pedig… Most jutott csak eszembe, hogy bármi is történt, amikor aznap este magamhoz tértem, Derek félmeztelen volt. Ahogy a múlt éjszakai emlékkép lassan megelevenedett előttem, önkéntelenül az alsó ajkamba haraptam. Sosem láttam még ilyen kidolgozott…

– Molly? Ennyire zavarba jöttél, hogy randira hívtalak?

– Hogy? – tértem magamhoz a Derek nyújtotta látványból.

– Teljesen elpirultál – kacsintott újra, mire a mellettünk lévő Luke felnevetett, majd oldalba bökte barátját.

– Haver, ideje mennünk! Dylan edző ki fog akadni. Hagyd máskorra az udvarlást – somolygott.

– Igaz-igaz – túrt bele félhosszú, göndör hajába. – Akkor este ütközünk? – emelte fel az államat, hogy a szemembe tudjon nézni.

– Még… még meggondolom – suttogtam.

– Van egy tollad? – Fogalmam sem volt, hogy miért kellett neki, de gyorsan előkotortam a táskámból egyet, és a kezébe nyomtam. – Ha meggondoltad magad, hívj – majd tollam hegye a tenyerem bőrfelületét vette pártfogásba. Ryan úgy adta meg a telefonszámát, mint egy sztár, aki autogramot osztogat a rajongóinak.

*Derek szemszöge*

Tudtam, hogy Molly ma iskolában van, ezért kihasználtam, hogy a tudta nélkül beszélhetek Peterrel. Kopogtatás nélkül nyitottam ajtót, ami kár volt. Nagy kár. Ugyanis Molly nagybátyja nem egyedül, hanem egy ismeretlen ismerőssel ült a konyhaasztalnál. Ha tudtam volna, hogy Ő és Peter ismerik egymást, messziről elkerültem volna ezt a házat.

– Hmm – állt fel a fiatal nő az asztaltól, miután megpillantott a bejárat küszöbén. Mintha újra játszadozni akarna velem, lehúzta sötétzöld dzsekijének a cipzárját, megvillantva ezzel telt idomait. – Nocsak, nocsak – jelent meg egy gúnyos mosoly az arcán, majd közelebb lépett hozzám. Alig egy lépés választott el egymástól. – Így megemberesedtél? – majd egészen közel hajolt hozzám, és kéjesen a fülembe suttogott: – Ha már itt vagy, hancúrozhatnánk egyet.

– Az volt az első és az utolsó alkalom, hogy megtűrtelek az ágyamban – löktem el magamtól, szinte már eltorzult hangon ordítva, mire Ő a földre esett. Szemeimben felizzott a düh, szemfogaim megnyúltak. Peter egyből a nő segítségére sietett, de mielőtt még megvédhettem volna magam, a brit akcentusú férfi jobb vállamat egy farkas ölővel átitatott nyílvesszővel találta el. Fájdalmamban felordítottam olyannyira, hogy a földre rogytam. Majd miután kirántottam a nyílvesszőt, újabb fájdalmas kiáltás hagyta el a torkomat.

– Kate, minden rendben? – karolt bele a nőbe a férfi, és lassan felsegítette.

– Nyugalom Peter, nyugalom – intette le az igyekvő férfit. – A kis kutyusnak mindössze csak egy kis idomításra van szüksége. Nem igaz, Derek? – mosolyodott el gúnyosan, miközben pillantását egyenesen az enyémbe fúrta.

– Kate Argent – sziszegtem dühösen.

– Az igazat megvallva, sokkal romantikusabb találkozásra számítottam, de most, hogy így alakult… hmm… Nem is tudtam, hogy ebben az aprócska városkában húztátok meg magatokat. Na, és hogy van Laura, a kis Alfa Szajha?

– Ne beszélj így a nővéremről! – szakítottam félbe, mire mellém térdelt, és újra a fülembe kezdett el suttogni. Nem értettem, hogy miért, de úgy tűnt, nagyon nem akarja, hogy Peter bármit is megtudjon a mi kis múltbéli afférunkról.

– Tudod mit imádok még a kivételes… hmm… férfias adottságodon kívül? Ezt a zabálnivaló, szenvedő pofikádat – gügyögte kárörvendően, majd államat két ujja közé fogta, és erősen megszorította.

– Mit keresel itt? – szűrtem meg a kérdést a fogaim között.

– Peter értesített, hogy lenne itt egy kis elintéznivaló – állt fel, majd az említett férfi mellé sétált, zsebre tett kézzel.

– Molly? – néztem kissé ijedten Peter felé.

– Oh, csak nem? Ismerem ezt a nézést – szólalt meg hamiskás mosollyal az arcán Kate.

– Miről beszélsz? – kérdezte Peter gyanakodva.

– Igazán semmiség – legyintett a fiatal Argent.

– Peter – tápászkodtam fel nagy nehezen a földről, az ajtófélfa segítségével –, még nincs minden veszve.

– Gondolod? Molly már a gyógyszereit is hanyagolja – jelentette ki aggódva.

– Gyógyszerek? Miféle…?

– Már kiskora óta speciális kezelés alatt áll. Természetesen a tudta nélkül. Amikor Rebecca elmondta, hogy gyermeket vár Nicktől, attól a perctől fogva azon voltam, hogy megtaláljam a vérfarkas fertőzés ellenszerét.

– És sikerült? – érdeklődtem tovább. A téma kezdett egyre jobban érdekelni.

– Mondhatni. Csak egy baj van vele. Ha az ”anyag” nincs rendszeresen adagolva a gazdatestbe, bármely formátumban, a fertőzés előbb-utóbb utat tör magának. És amikor megláttam Molly véres kezeit – szomorúan sóhajtott egyet –, tudtam, hogy nincs hátra sok ideje ahhoz, hogy ő is ugyanolyan fenevaddá váljon, mint az apja.

– De ha jól értettem, akkor Molly nem elkapta, hanem örökölte a vérfarkas gént – kezdte gondolkodva Kate.

 – Úgy bizony – bólintott lesütött szemmel Peter. – Ezért nem tudom… fogalmam sincs, mit tehetnék – suttogta maga elé, mire egy könnycsepp gördült le az arcán. – Megígértem Rebeccának, hogy vigyázok rá…

Peter magyarázata végre mindent megvilágított előttem. Azonban Molly nagybátyja nehéz döntés előtt állt. Még magam sem tudtam, hogy mi lenne a helyes. Rákényszeríteni Mollyt, hogy szedje tovább a gyógyszereit, vagy pedig hagyni, hogy vérfarkassá váljon? Mindkét választás kockázattal jár, de vajon melyik az a járható út, ami kevésbé jelentene veszélyt mind Mollynak, mind pedig nekünk?