7. fejezet

*Derek szemszöge*

Megpróbáltam nem figyelmen kívül hagyni Laura kiáltását, de amikor Molly hátrafordult és mélyen a szemembe nézett, valami azt súgta, jobban tenném, ha távol maradnék tőle. Egy erőltetett mosollyal az arcomon köszönésképpen intettem egyet a nővéremnek, majd zsebre tett kézzel elindultam a színpadhoz közelebbi italos pult felé. Alig értem oda, Laura már kopogtatott is a vállamon, legkevésbé sem barátságosan.

– Hello, öcskös – fúrta dühös tekintetét a szemembe, miután megfordultam a magasított bárszéken.

– Szép kis színjátékot űzöl.

– Mégis mi a fenéről beszélsz?

– Mollyról. A baráti körébe akarsz férkőzni, hogy ha adott lesz az alkalom, megöld, igaz? – ragadtam meg erősen a karját.

– Neked aztán tényleg üldözési mániád van – vágott vissza felháborodottan. – Meg sem fordult a fejemben, de mindenesetre, köszi az ötletet.

– És van itt még valami. Látod azt a srácot? – mutattam a színpadon éneklő Ryanre. Laura bólintott.

– Már az erdőben rájöttem, amikor a ’Farkasokat’ említette, hogy Tyler és ő ugyanabban a bandában zenél.

– És gondolom Tyler azt is említette, hogy a barátja szintén vérfarkas.

     – Esküszöm, nem én voltam – emelte fel megadóan mindkét kezét.

     – Tudom – bólintottam.

     – Talán valami baj van? – ragadta meg a vállamat Tyler, és egy határozott mozdulattal lerántott a székről, de szerencsére még időben sikerült lábra állnom. – A banda most épp szünetel, szóval, ha valami gond van, mondd csak nyugodtan – morogta az arcomba, majd a szemem közé köpött.

     – Tyler! – ragadta meg kétségbeesetten a fiú kabátját Laura. – Hagyd abba!

    

– Kizárt! Az öcséd miatt már régóta kezd nálam betelni a pohár, és láttam a színpadról, hogy megszorította a karod.

– Ő a testvérem. Sosem bántana.

– És mi van akkor, ha mégis? Hm? – majd felém fordult. – Öt perc múlva legyél a hátsó kijáratnál. – Bólintottam. Minek várjak teliholdig, ha most is szétverhetem a képét!?

– Derek, ugye nem gondolod komolyan? – nézett mélyen a szemembe Laura.

– Ha Tyler így akarja… – levettem a dzsekimet, nővérem kezébe nyomtam és elindultam a hátsó kijárat felé.

Tyler már kint várt – a nagy szemétgyűjtő konténer előtt –, majdhogynem harci állásban. Már csak az hiányzott, hogy karmait kiélezve nekem rontson.

– Egyáltalán nem akarlak lebeszélni róla, de… – léptem közelebb hozzá.

– Ne dumálj! – vágott a szavamba. – Mutasd meg, mit tudsz! Itt és most! – Hangja eltorzult, arcán láttam az átváltozás apó jeleit. – Csak semmi trükk.

– Rendben, cicus – mosolyogtam gúnyosan, amivel sikerül Tylert olyannyira feldühítenem, hogy másodperceken belül mellettem termett és karmait a vállamba mélyesztette. A fájdalomtól felszisszentem. Szerencsére rajtunk kívül senki sem volt kint, és a szórakozóhely túloldalán lévő utcalámpák fénye is csak épphogy bevilágította a ”csatateret”.

– Azt mondtad, semmi trükk. Ez már annak számít.

– Ugyan! Én csak magamat adtam – mosolygott szarkasztikusan. – A nővéred szerint te csak egy Béta vagy. – Hallgattam. – Csak ennyit tudsz mondani? Hűha, halálos csend. Ez aztán tényleg gyilkos tud lenni – vigyorgott tovább. Addig-addig hergelt, míg szemfogaim meg nem nyúltak. Karmaimat lapockáiba mélyesztve közelebb húztam magamhoz, és teljes erőmből lefejeltem. Miközben Tyler a földön fetrengve engem átkozott, lassan körbesétáltam, és ha úgy éreztem, néha-néha belerúgtam egyet. Bevallom, élveztem is. Habár a vállam egy kicsit még mindig fájt, szerencsére közben már kezdett gyógyulni.

– Te szemét!

– Te akartad magadnak a bajt – rúgtam oldalba. – Még sokat kell tanulnod. Ami pedig a bétaságot illeti: te is az vagy.

*Molly szemszöge*

Visszagondolva a mai estére, nem is volt olyan szörnyű. Zoe-val még tovább is maradtunk, mint Peter és Kate. Ryan nem tapadt rám, mint egy pióca; és sikerült megismernem Derek nővérét, Laurát, aki szerintem egy nagyon kedves és belevaló lány. És újra láthattam Dereket is. De mindez eltörpül amellett, hogy végre sikerült újra boldognak látnom a bácsikámat. Sőt, a koncerten még táncolt is. Ahogy megelevenedett előttem a kép, halkan felnevettem, de gyorsan el is csendesedtem, mert halk suttogásra lettem figyelmes Peter szobájában. Csak nem!? Ismét elmosolyodtam, majd – tudom, hogy nem épp illő viselkedés, de - pár lépést tettem az elhúzható szobaajtó felé, és fülemet a fából készült ajtóra tapasztottam, kezemben a magassarkú cipőmmel.

– Peter – hallottam meg Kate mosolygós hangját. – Molly bármelyik percben hazajöhet. Peter… Peter…

– Csak egy okot adj rá, hogy miért ne? – Szinte hallottam, ahogy belesuttog Kate fülébe.

– De hisz az előbb mondtam. Jajj, ne, ez csikiz!

– Molly nagylány. Nem lesz vele nagy baj. Különben is, örökre nem titkolhatjuk azt, ami köztünk történik. – Ez volt az utolsó mondat, amit kihallottam a szobából. Ezután már csak halk sóhajok és suttogások töltötték meg élettel a csendes helyiséget.

Az emeleten felfelé sétálva egyfolytában csak mosolyogtam, és az járt a fejemben, hogy… Nem, ez lehetetlen! De végülis miért lenne az? Peter felnőtt férfi, és vannak bizonyos igényei. Tud magára vigyázni. Nem mintha Kate egy veszedelmes nőszemély lenne…

Miután az emeleti folyosón lekapcsoltam a villanyt, gyorsan lemostam a sminkem, letusoltam és át is öltöztem pizsamába. Hatalmas meglepetés ért, amikor a fürdőből kilépve az ágyam szélén ülve Ryant találtam, egy szál vörös rózsával a kezében. Döbbent pillantásokat vetettem rá. Azt hittem, hogy talán részeg, és azért van itt, de a legrosszabb az volt, hogy nem volt az. Na, jó, nem mondom, hogy teljesen tiszta volt a feje, mert azért volt bent egy kis alkoholmennyiség, de arról személyesen is meggyőződhettem, hogy most nem volt berúgva.

– Én… öhm - állt fel az ágyamról. – Szeretném, ha elfogadnád ezt a rózsát hálám jeléül.

– Hála? – kérdeztem döbbenten.

– A szüleim kizártak… nem akartam az ablakuk alatt ordibálni és…

– Az ablakomon másztál be? – váltottam témát.

– Aha.

– És azt kéred tőlem, hogy…

– Megleszek én a földön is, csak…

– Ennyire szívtelen azért nem vagyok – oldottam a köztük lévő feszültséget egy apró mosollyal az arcomon. Olyan érzés kerített a hatalmába, mintha Ryan részben az én felelősségem is lenne. De hogy miért? Erre a kérdésre még nem találtam érthető magyarázatot.

– Köszönöm – fújta ki megkönnyebbülve a levegőt. – És szeretnék bocsánatot kérni, amiért pár napja olyan gusztustalanul viselkedtem veled.

– Szerintem kvittek vagyunk – legyintettem.

– A kórházas esetre gondolsz? Hát, az vicces volt.

– Te ezen még nevetsz is? Mindenki azt hitte, hogy meghaltál, egy napra rá pedig csak úgy meggyógyultál.

– Az orvos hibája volt – vont vállat Ryan. – Kicsit félrenézte a helyzetet.

– Hallottam róla – bólintottam, majd ásítottam egyet. – Ne haragudj, de holnap igaz, hogy vasárnap, délután mégis be kell néznem a bisztróba.

– Nincs semmi baj. Egy kicsit már én is álmos vagyok. – Fogalmam sem volt, hogy erre mit mondhattam volna. Egy kissé leblokkoltam Ryan jelenlététől. Mármint nem azért, mert mások olyan jó pasinak tartják, hanem mert pár napja azért mégiscsak ő volt az, aki… – Melletted alhatok? – jött Ryantől a váratlan kérdés, ami annyira meglepett, hogy valószínűleg tátva is maradt a szám. – Ígérem, nem teszek semmi olyat, amit nem szeretnél.

– Ajánlom is – figyelmeztettem. Végül megigazítottam az ágyat, hogy ő is mellém férjen, majd arcomat a párnámba fúrtam, és megpróbáltam minél előbb elaludni. Nem akarok holnap másnaposan ébredni. – Jó éjszakát!

– Jó éjszakát neked is – suttogta, majd éreztem, ahogy lassan mellém bújik. Annyira kínosan éreztem magam, hogy percekig még a szememet sem tudtam lehunyni, bármennyire is szerettem volna. Azzal a tudattal, hogy Ryan mellettem feküdt, egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Ő nem a legjobb barátnőm volt, sőt, még nem is lány, hanem egy fiú. Egy hús-vér… – Átölelhetlek? ­– Zavart gondolatmenetemet Ryan suttogása törte meg. Hosszas hallgatás után, nem tudom miért, de beadtam a derekam. Ebben a pillanatban nem féltem annyira tőle, mint akkor ott, az erdőben. Halkan és meggondolatlanul egy ”igen” hagyta el a számat.

Lehet, hogy ő lesz az igazi, csak az első találkozásunk nem éppen sikerült túl romantikusra – fordult meg a fejemben. – De ez még alakulhat, ugye?

Másodpercek múlva Ryan kezei hátulról lágyan körbefonták a derekam. Érdekes rögeszméim voltak, pláne az ágyban való együttalvásról. Mivel Ryan még nem állt olyan közel hozzám, kezei helyett inkább a párnámat szorítottam meg. Majd ha lesz valaki, akit teljes szívemből szeretni fogok, az ő kezét biztosan sohasem fogom elengedni. De ez most más volt!

Már félálomban voltam, amikor Ryan lassan a pizsama felsőm alá nyúlt, és a hasamat kezdte el simogatni. Pár perc múlva már a rövidnadrágom szegélyével játszadozott egészen addig, amíg meg nem állítottam őt.

– Ryan, ígértél valamit! – szorítottam meg a csuklóját, majd karját leemeltem a derekamról.

– Sajnálom… tényleg… őszintén – dadogta zavartan.

– Ha ennyire nehezen parancsolsz magadnak, akkor inkább lemegyek és alszom a nappaliban – förmedtem rá.

– Egyáltalán nem akarlak a saját szobádból kiüldözni. Sőt, hálám örökké üldözni fog, amiért befogadtál erre az éjszakára – majd halkan hozzátette: – Kérlek, bocsáss meg!

– Jól van Ryan, megbocsátok – mondtam ki a végszót, hogy minél előbb letudjam a témát. Most már tényleg aludni akartam.

***

Reggel szokatlanul jókedvűen ébredtem, ami szinte hihetetlennek tűnt a tegnapi hosszú buli után. Nem beszélve az éjszakáról. Kintről, a nyitott szobaablakomon keresztül hangos madárcsicsergés hallatszódott be, és éreztem, amint a tavaszi friss szellő meglobogtatja a függönyömet.

– Te jó ég! Ryan! – ültem fel hirtelen az ágyamban, aminek az lett a következménye, hogy sikerült beletenyerelnem egy igencsak szúrós valamibe. Balra fordítottam a fejem. Ryan már nem volt mellettem. Kihűlt helyén azonban az a vörös rózsa pihent, amit még hajnalban nyújtott át nekem. Mosolyogva megcsóváltam a fejem: vajon hogyan juthatott ki a szobámból?

Miközben rendbe hoztam a hajam, a nyitott ablakhoz sétáltam. Hát persze, az ablak! Elképzeltem, ahogy Ryan esetlenül beugrik a bokrok közé. Derek biztos sokkal ügyesebben oldotta meg a helyzetet. El sem tudom hinni, hogy ő is az ablakomon át közlekedik. Most ez olyan volt, mintha minden nap meglátogatna, pedig… Igazából nem tudhatom. Lehet, hogy tegnap is itt volt, és látott Ryannel egy ágyban aludni.

Jézusom! – gondoltam magamban, végül megráztam a fejem, majd az ablakpárkányra támaszkova, kihajoltam egy kicsit az ablakon, és mélyet szippantottam a friss, reggeli levegőből. – Mióta érdekelnek engem Derek érzései? Ha meglátott minket, akkor meglátott. És? Dereknek semmi köze sincs hozzám! De azért mégiscsak ő mentette meg az életemet, vagyis inkább az ártatlanságomat. Jesszus, látszik, hogy még reggel van! Összebeszélek mindent – majd ismét megráztam a fejem, és kezemet lassan végigsimítottam a fából készült ablakkereten, egészen addig, amíg ujjaim meg nem akadtak egy-két apró mélyedésen. Közelebb hajoltam a fehérre festett ablakpárkányhoz, és közelebbről megszemléltem az ott éktelenkedő karcolásokat, merthogy azok voltak. Vagyis, jobban mondva… Nem tudom miért, de a kezemre néztem, a három középső ujjamat ráhelyeztem a karcolásokra, és lassan végighúztam rajtuk. Alig tartott pár másodpercig, de ennek hatására az egyik rémálmom elevenedett meg előttem, ami már napok óta kínoz, olyannyira, hogy éjjelente könnyes szemekkel riadok fel belőle.

És az a valami, ami üldözni szokott, nem e világról való volt. Ilyen csak a filmekben és a mesékben létezik. Már hogy ölthetne egy ember állati külsőt magára? Őrültség! Tudtam, hogy nem pihentem ki magam eléggé. Igaza volt Peternek. Nem szabad abbahagynom a gyógyszerek szedését, ha ilyen képzelgéseim támadhatnak a hiánya miatt.

***

Mivel étkezési időben lassan már közelebb álltam az ebédhez, mint a reggelihez, praktikusabbnak láttam, ha csinálok egy kiadós szendvicset magamnak. A bisztróban meg majd eszem valamit.

– Szólhattál volna, hogy egy fiú jár hozzád – lépett be a konyhába hamiskás mosollyal az arcán Peter. Olyannyira meglepődtem a kijelentésén, hogy majdnem leejtettem a kenyérvágó kést a földre. – Szegény srác! Majdnem nekem rohant, miután lemászott az ereszcsatornán. De ettől függetlenül udvarias volt. Be is mutatkozott.

– Ez a Ryan. Édes egy pofa – csatlakozott a beszélgetésünkhöz Kate is, miközben egy ebédrevaló hozzávalókkal megpakolt papírtáskát rakott az konyhaasztalra. – Remélem, nem bánod, ha megkínáltuk egy kis reggelivel. Farkaséhes volt, és egy kicsit dadogott is. Eléggé zavarba jött tőlünk, de aztán nem is maradt sokáig. – Mi? Hogy Ryan? Reggelizett? Itt? Nálunk?

– Ugye azért nem bántatok úgy vele, mintha a fiúm lenne? – hadartam.

– Hát természetes, hogy… igen – válaszolta szinte egyszerre Peter és Kate.

– Ő nem a pasim! – tört ki belőlem a tinis nyavalygás, közben pedig erőteljesen megráztam a fejem.

– Ebből nem tudod kimagyarázni magad – mosolyodott el csibészesen bácsikám, mint egy kamasz.

– Ryant kizárták a szülei. Nem tudom, miért pont az én címem, és hogy miképp volt meg neki, de megkért, hogy csak erre az éjszakára hadd maradjon nálam. És különben is, ha nem tudnátok, már van valakim – hazudtam olyan könnyedén, mintha csak a színtiszta igazságot mondanám.

– Igen? – kérdezte Peter döbbenten. – És ki a szerencsés?

– Egy… öhm… srác.

– Egy srác, igen, azt gondoltuk, de megtudhatnánk a nevét is? – kíváncsiskodott tovább nagybátyám.

– Majd személyesen szeretném nektek bemutatni, csak még… még egy kicsit friss a kapcsolatunk – jelentettem ki halkan. Csodás, Molly! Egyre jobb! Ebből már sehogy sem keveredsz ki.

– És félsz, hogy talán megijedne tőlünk? – nevetett fel Kate.

– Ha rendes srác, már most leszögezem, nem látom akadályát annak, hogy veled legyen.

– Rendes – bólogattam, mint egy jó kislány. – Nem csalódnál benne. – Ez mind szép és jó. Már csak találnom kell valakit, akire ez a feltétel teljességgel illene is.

***

– Egy csokis fánk lesz, extra erős fekete kávéval, és két cappuccino. Gyerünk lányok! – kiáltott be a konyha szűk ablakán Irene, a csoportvezetőnk.

– Öt perc és kész! – kiáltott vissza Sarah mosolyogva, majd a levegőbe szippantott. – Hmm, imádom a frissen készült fánk illatát.

– Főleg a csokisét, mi? – nevettem el magam. – Sarah – folytattam lehajtott fejjel. – Azt hiszem, valami hatalmas nagy őrültséget csináltam. – Barátnőm rémült tekintettel fordult felém. – Nyugi, nem kell mindig a legrosszabbra gondolni. Mindössze csak hazudtam.

– Molly, hazudni mindenki szokott. Legközelebb ne hozd rám ennyire a frászt, jó? – villantotta rám égkék szemeit.

– De… de azt hazudtam Peteréknek, hogy járok valakivel, és találkozni akarnak vele – mondtam szégyenkezve.

– Ó, vagy úgy! Tudod, mit? Szedd rá Ryant, hogy játssza el a pasidat pár hónap erejéig. A buliban amúgy is úgy néztetek ki, mintha járnátok.

– Nem, Ryan nem lehet! – ellenkeztem.

– Miért?

– Majd elmesélem.

– Hát jó – mosolyodott el sejtelmesen, majd a konyhaablakon kikukkantva újra felém fordult. – Vagy Ryan, vagy ő.

– Kicsoda? – Nem akartam, hogy az legyen, akire gondolok, de ahogy elnéztem Sarah arckifejezését, csak egy valaki lehetett a kiszemelt célpontja. Kinéztem az ablakon, és látóterembe egy alacsony, köpcös, szeplős fiatal férfi került. – Patrick? A postás? – kérdeztem értetlenkedve. Sarah erre felkapta a fejét, és vadul rázni kezdte.

– Nem, dehogy! A te herceged a hármas asztalnál vár rád – kacsintott.

– Aha, na, biztos – mondtam csípőre tett kézzel. – És ezt honnan tudod?

– Láttam, hogy arra ment. Amúgy meg, ha nem hiszed, járj utána. De ha ott lesz, megígéred, hogy felfogadod ál-pasidnak?

– Lányok! A kezetek járjon, ne a szátok! – szakította félbe beszélgetésünket Irene harsány hangja. – Hol van már az a fánk? És valakinek a rendelést is fel kellene vennie.

– Eddig is megvoltunk csoportvezető nélkül, most miért kellett felvenni egyet? – rázta meg a fejét kissé idegesen. – Majd én lerendezem a cappuccinókat, meg a fánkos menüt. Te menj, és vedd fel a rendelést – osztotta fel a munkát kettőnk között Sarah mosolyogva.

– Bár ne lennél ilyen rafinált – reagáltam a hamiskás mosolyára szemforgatva.

– Én is szeretlek – ölelt meg, majd egy megpakolt tálcával a kezében kiviharzott a konyhaajtón, én pedig elindultam a felé a bizonyos hármas számú asztal felé.

Kedves Olvasóim!

Az 'Elérhetőség' alatt találtok egy rövidke közvéleménykutatást. Akinek kedve van, szavazzon bátran! :)

Kommentben le is írhatjátok, hogy melyik szereplő szemszögéből olvasnátok még szívesen fejezetet a közeljövőben:

- Peter Jefferson (Molly nagybátyja)

- Kate Argent (vérfarkasvadász)

- Laura Hale (Derek húga)

Sok-sok puszi,

Hope

Ízelítő a 7. fejezetből

(...)

Jézusom! – gondoltam magamban, végül megráztam a fejem, majd az ablakpárkányra támaszkova, kihajoltam egy kicsit az ablakon, és mélyet szippantottam a friss, reggeli levegőből. – Mióta érdekelnek engem Derek érzései? Ha meglátott minket, akkor meglátott. És? Dereknek semmi köze sincs hozzám! De azért mégiscsak ő mentette meg az életemet, vagyis inkább az ártatlanságomat. Jesszus, látszik, hogy még reggel van! Összebeszélek mindent – majd ismét megráztam a fejem, és kezemet lassan végigsimítottam a fából készült ablakkereten, egészen addig, amíg ujjaim meg nem akadtak egy-két apró mélyedésen. Közelebb hajoltam a fehérre festett ablakpárkányhoz, és közelebbről megszemléltem az ott éktelenkedő karcolásokat, merthogy azok voltak. Vagyis, jobban mondva… Nem tudom miért, de a kezemre néztem, a három középső ujjamat ráhelyeztem a karcolásokra, és lassan végighúztam rajtuk. Alig tartott pár másodpercig, de ennek hatására az egyik rémálmom elevenedett meg előttem, ami már napok óta kínoz, olyannyira, hogy éjjelente könnyes szemekkel riadok fel belőle.

És az a valami, ami üldözni szokott, nem e világra való volt. Ilyen csak a filmekben és a mesékben létezik. Már hogy ölthetne egy ember állati külsőt magára? Őrültség! Tudtam, hogy nem pihentem ki magam eléggé. Igaza volt Peternek. Nem szabad abbahagynom a gyógyszerek szedését, ha ilyen képzelgéseim támadhatnak a hiánya miatt.

(...)

6. fejezet

*Molly szemszöge*

El sem hiszem, hogy Zoe-nak sikerült rávennie arra, hogy igent mondjak Ryannek. Arról nem is beszélve, mennyire meghökkent, amikor megpillantotta a halottnak hitt iskolatársát teljes életnagyságban. Ennek ellenére sem zavartatta magát. Hamar elhitte Ryannek azt az állítását, miszerint az orvos, aki a mentők után 100%-ig halottnak nyilvánította, nem igazán volt a munkája tetőfokán, és félrediagnosztizálta a helyzetet. Így hát pár hónapra fel is függesztették szegényt. Habár nem sok ilyen esettel találkoztam eddig, de ez sem lehetetlen. És hogy miért pont Ryannel történt meg mindez? Azt nem tudom, ahogy azt sem, miért ülök a szobám közepén, a szőnyegen ruhaválogatás közben, hogy nehogy csalódást okozzak Zoe-nak, aki perceken belül itt lehet. Ő biztosan ki fogja csinosítani magát.

 – Feladom – fújtam ki türelmetlenül a levegőt, majd megpróbáltam feltápászkodni a földről úgy, hogy a szétdobált ruháimra nehogy rálépjek. Ahogy felálltam, magabiztos kopogtatás ütötte meg a fülem.

– Molly? Bejöhetnék egy pillanatra? – Peter volt az, a nagybátyám.

– Nyugodtan – indultam a szobaajtóm felé, hogy kinyissam, de valaki megelőzött. És az nem Peter volt. Egy húszas évei elején járó fiatal nő kedves mosolyával találtam szembe magam. Hirtelen azt sem tudtam, mit reagáljak, amikor megpillantottam a bácsikámat a nő háta mögött. Láttam rajta, hogy zavarban van, és nem tudja, hogy momentán hogyan is kezdjen bele a mondandójába. Akárcsak én.

–Szia! A nevem Kate Argent. A nagybátyád már sokat mesélt rólad – törte meg a kínos csendet a nő, majd kezet nyújtva beljebb lépett a szobámba. – Hűha! Neked aztán igazi csajos szobád van. És ezek a lampionok – mutatott az egyik faltól a másikig húzódó, színesen világító papírdíszek felé –, nagyon ötletesek!

– Köszönöm – suttogtam egy kissé elpirultan. Eddig még soha senki sem dicsérte meg a saját kezűleg készített dekorációimat.

– Látom, készülsz valahová – folytatta a párbeszédet ugyanolyan kedvesen Kate.

– Öhm... igen – válaszoltam halkan, ugyanis Peternek nem igazán tettem említést róla.

– Valóban? – vágott közbe bácsikám felvont szemöldökkel.

– Ryan... meghívott...

– Ryan? Az a srác, akit halottnak hittek? – kérdezte érdeklődő tekintettel Kate.

– Igen – válaszoltam lehajtott fejjel.

– És randi lesz? – csillant fel a szeme.

– Nem, csak... vagyis ő annak szánta, de igazából én csak a koncertjére megyek el az egyik barátnőmmel.

– Jó estét! – köszönt hangosan Zoe Peterék háta mögött, majd amikor mindketten hátrafordultak, zavart magyarázkodásba kezdett: – Nyitva volt az ajtó, és azt hittem, hogy...

– Nincs semmi baj, Zoe – intette le mosolyogva nagybátyám.

– Azt hiszem, mi még nem találkoztunk – majd kedvesen Zoe-nak is kezet nyújtott. – Kate Argent.

– Ó, szia, vagyis...jajj, annyira zavarban vagyok. Bocsánat! De azért tegezhetlek, ugye?

– Hát persze – nevette el magát Kate.

– És engem akkor miért magázol, ha szabadna megkérdeznem – kacsintott Peter.

– Csak... hát... nem tudom. Maga olyan nekem, mintha Molly édesapja lenne – vont vállat barátnőm. – Nem tudnám tegezni.

– Pedig már itt lenne az ideje – tette nevetve csípőre a kezét.

– De azzal együtt egy 'per tu' is jár – mosolyodott el pajkosan Zoe.

– Én benne vagyok.

– Akár ma este – társult a beszélgetéshez Kate is.

– Ma este? Mikor?

– Arra gondoltam, hogy Peter és én is bekukkanthatnánk arra a koncertre.

– Ó, hát ez... – kezdte hezitálva Zoe.

– Nyugi csajok, észre sem fogtok minket venni.

– Ígéred? – szögeztem Kate-hez az egyértelmű kérdést. – Tudod, nem vagyok az a tipikus tini, aki utálja, ha a szülei elkísérik a buliba, de azért...

– Molly, ígérem, tartom a szavam. Sőt, még nem is veletek, hanem majd csak úgy cirka egy óra múlva fogunk menni. Aztán, ha arra kerül a sor, megihatjátok azt a bizonyos 'per tu'-t is – fordult Zoe felé.

– Nekem okés – egyezett bele Zoe mosolyogva, majd rám nézett.

– Ha neked jó, nekem is – vontam vállat.

– Szuper! – csapta össze két tenyerét, majd csípőre tett kézzel viccesen rám morrant. – Te még el sem készültél!? Ezt nem hagyhatjuk annyiban.

– Azt hiszem, ez már nem ránk tartozik – kísérte ki nevetve Petert a szobából Kate.

***

A Cave igazi fiataloknak való hely volt. Igaz, hogy még sosem léptem át bejáratának a küszöbét, a név minden kétséget kizáróan illett hozzá. A helyiség végében egy közepes méretű színpad állt, ahol egy 4-5 tagból álló banda kényelmesen elférhetett, mint például ahogy a Wolves is. A bejárattól jobbra egy koktélbár volt. Két izompólót viselő fiatal srác épp akkor állt neki a második adag koktél kikeverésének, ami alighanem a Mojito nevet viselte. Vagyis a kikészített hozzávalókból ezt a következtetést vontam le. A koktélbár kivételével volt még egy italos pult is, ahol minden mást kapni lehetett: az üdítőktől elkezdve egészen a tömény italokig.

A hely hangulata alapján nem lepődtem volna meg, ha a jelen lévő fiatalok némi illegális dolgot is megpróbálnának becsempészni a szórakozóhelyre. A helyiség nem sok ülőhellyel büszkélkedhetett. Leginkább sarokülések voltak, amik mellett egy-egy sziklatömb díszelgett, azt sugallva, hogy valóban egy barlangban "vagyunk"; valamint a pultok előtt magasított bárszékek sorakoztak, amit egy-két vendég már birtokba is vett.

Itt leginkább a táncé volt a főszerep, amit a – viszonylag terebélyes – táncparkett is megerősített. A saroküléses asztalok felett tompa fényű, kék lámpák világítottak, míg a színpadot uraló szín leginkább a piros volt.

– Hát itt vagy – szorította meg valaki lágyan hátulról a felkaromat.

– Zoe rászedett – erőltettem egy mosolyt az arcomra, majd megfordultam.

– Épp időben jöttetek. Mindjárt kezdünk. Apropó, kértek valamit inni? A ház vendégei vagytok – udvariaskodott Ryan, egy kacsintással egyetemben.

– Köszi, nem – vágtam rá kissé közönségesen.

– Én egy Martinit szeretnék, olajbogyóval – pattogott mellettem Zoe.

– Zoe! – Egyáltalán nem akartam anyáskodni felette, de nem engedhettem, hogy alkoholt igyon. Majd akkor, ha itt lesznek Peterék...

– Nyugi, Molly, nem fogom túlzásba vinni – mosolyodott el merészen barátnőm.

- Zoe tudja, mi a jó! Különben is, bulizni jöttetek, vagy talán nem?

Bármit is válaszoltam volna, Ryannak igaza volt. Zoe már teljesen rápörgött a bulira, én meg... Sarah-ra kellene hallgatnom, és meg kellene próbálnom félredobni ezt a jó kislány énemet.

– Én is egy Martinit kérnék csak úgy, mint Zoe – mondtam mégis. Remélem, kezdetnek ez is megteszi!

– Helyes döntés – vigyorgott Ryan, majd mindkettőnk nyakába karolt, és az italos pulthoz kísért bennünket. – Meg fogtok lepődni a bandán – váltott témát.

– Miért? – kíváncsiskodott Zoe kipirult arccal.

– Egy kicsit elvittük a zenét egy másik irányba.

– Csak azt nem mondd, hogy jazz zenekar lett belőletek.

– Úgy nézek én ki? – nevetett fel Ryan, és megigazította fekete bőrmellényét.

– Ohh. – Láttam Zoe-n, hogy már az ájulás kerülgeti, miközben a színpadon serénykedő bandatagokat figyeli.

– Hölgyeim, itt a Martinijük – szólalt meg a pult mögött mosolyogva egy szőke, zselézett hajú fiú.

– Köszönjük – bólintottam.

– Hmm, Martini? Én is kérhetnék egyet? – ült mellénk egy korunkbeli, fiatal lány. Haját laza lokniba rakta, a feje búbján pedig egy kicsit megemelte. Biztos voltam benne, hogy nem csak italozni, hanem ő is a koncertre jött. Már csak azért is, mert az egyik bandatag oldalán érkezett.

– Tyler, haver! Már teljes a banda! – veregette meg Ryan barátja vállát. – És végre megismerhettük a te titokzatos barátnődet is. Laura Hale, igaz?

– Személyesen – bólintott mosolyogva a lány, és belekortyolt a Martinijébe.

– Igazi rocker, vadóc pipinek tűnsz – tette hozzá Ryan viccelődve.

– Laura nem olyan – legyintett Tyler.

– Sosem lehet tudni – kacsintott csibészesen Ryan. – Az ilyen csajok olyanok, mint a vadmacska Itt van például Molly – húzott maga mellé. Nem mertem Laurára nézni, de éreztem a pillantását, ahogy alaposan végigmér. – Amilyen szelíd báránykának tűnik… khm… khm…

– Egyetértek, egyetértek – bólogatott Tyler, majd kezében egy üveg sörrel koccintott a barátjával. Nem szóltam, csak hallgattam, amint a fiúk elbeszélgetnek egymás között. Részben rólam.

– Te is idevalósi vagy? – Hallottam meg Zoe hangját, amint barátságos beszélgetést próbál kezdeményezni Tyler barátnőjével. Mivel Zoe-ék és köztem Tyler és Ryan állt, jobban kellett koncentrálnom, hogy elcsípjek egy-egy mondatot. Pár perc múlva azonban már arra lettem figyelmes, hogy egyáltalán nem kell megerőltetnem magam ahhoz, hogy kihallgassam őket.

– Fogjuk rá. Igazából nemrég költöztünk ide. Az öcsémmel. – És ekkor beugrott. Tudtam, hogy valahonnét ismerős! Ez a lány volt ott a bisztróban, amikor Derek is. Vagyis jobban mondva együtt jöttek, és velük volt Tyler is. Lehetséges lenne, hogy Laura Derek nővére?

– Az öcséddel még nem találkoztam – vont vállat –, de te nagyon jó fej vagy.

– Köszi – mosolyodott el Laura, majd kiitta pohara tartalmát.

– Baby, nekem most mennem kell – ölelte át barátnőjét Tyler, majd homlokon puszilta.–- Aztán tombolj ám! Az első sorban.

– Érted bármit – kacsintott Laura.

Miközben Tyleréket néztem, éreztem Ryan pillantását az arcomon. Azt hittem, hogy ő is olyan lesz majd, mint a barátja, és a rock sztárokhoz hasonlóan, rámenően búcsúzik majd el. Nem tudom, mi történt, de mintha kicserélték volna, rámenőségét hátradobva csak ennyit mondott:

– Örülök, hogy eljöttél – majd végigsimított a hátamon, és barátjával együtt elindult a színpad felé, ahol már minden készen állt ahhoz, hogy kezdetét vegye egy igazi, eget rengető koncert.

*Derek szemszöge*

Laura már megint azzal a nyálgép Tylerrel van. Eddig se volt túl szimpatikus, de most, hogy vérfarkas lett, még jobban utálom. Bármennyire is nem akarok beleavatkozni a nővérem magánéletébe, úgy érzem, mégsem hagyhatom egyedül. Megígértem neki, hogy nem követem, de azért mégiscsak egy család lennénk, és ezen belül még egy falka is, kiegészülve egy idióta tinivel.

Lassan mély levegőt vettem és odasétáltam Tyler kocsija mellé. Legszívesebben betörtem volna a szélvédőjét, de minek fárasszam magam ilyen apróságokkal, amikor hamarosan úgyis telihold lesz. Megvárom, amíg átváltozik, utána pedig jól behúzok neki egyet. Akkor legalább az erőviszonyok is egyenlők lesznek, így Laura igazán nem szólhat bele a dolgunkba.

A zene hangos robajjal vette kezdetét a tőlem alig pár méterre lévő épületben, ami kívülről leginkább egy földbevájt pince bejáratára emlékeztetett.

– A francba! Naná, hogy elkéstem – szitkozódott nem messze mögöttem egy fiatal nő. Ahogy hátrafordultam, láttam, hogy az egyik magas sarkú cipőjének a sarkát próbálja meg visszailleszteni. Sosem voltam az a túl udvarias fajta, de tudtam, hogy a törött sarok a nők legveszedelmesebb rémálma. Főleg, ha egy fontos eseményre sietnek.

– Segítsek? – léptem közelebb hozzá, nem megijesztve őt.

– Köszi, megoldom. Ó, Jézusom! – kiáltotta el magát, amikor meglátott. Hirtelen én jobban érdekeltem, mint a cipője. És tudtam is, hogy miért: ez a fiatal nő abban a bisztróban dolgozik, ahol Molly, csak most egy kicsit jobban ki volt sminkelve a szokásosnál, ami persze egy cseppet sem vált a hátrányára. – Te voltál ott a bisztróban pár napja – mosolyodott el. – Nem csak hátulról, hanem elölről is… uhh… – tett egy halk megállapítást maga elé, amit egy átlagos ember már nem igazán hallhat meg. Ellentétben velem. Egy egyszerű emberi reakció ült ki az arcomra: halványan elmosolyodtam, majd bólintottam. – A koncertre jöttél? Mondd, hogy nem késtem el. Ha Molly és Zoe megtudja, hogy nem értem ide… – hadarta.

– Molly? Ő is itt van?

– Már igen, vagyis azt mondta, hogy eljönnek.

– Van belépő?

– Tudtommal nincs.

Attól a perctől fogva, ahogy beléptünk a Cave nevezetű szórakozóhelyre, szemem akarva-akaratlanul Mollyt kereste, de helyette Laurát találta meg. Nővérem, mondhatni, nem volt az a tipikus háttérben maradós típus, sőt, amióta Alfa lett, egyre jobban kezdi levetkőzni a gátlásait.

– Helló, emberek! – hasított a levegőbe az egyik bandatag kiáltó hangja. Egyáltalán nem érdekelt, hogy ki, vagy kik vannak fenn a színpadon. Csak egy valaki után kutattam. – Hogy tetszik eddig a buli? Jól érzitek magatokat? – A fiatalokból álló közönség szinte egyhangúan kiáltotta a választ.

– Elmegyek és iszom valamit. Te… te is jössz? – kérdezte bizonytalanul a mellettem álló szőke hajú nő. Szótlanul nemet intettem. Még egy utolsó pillantást vetettem a fiatal nőre, mielőtt végleg eltűnt volna a tomboló tömegben. Laura azonban még mindig ott volt, a színpad előtt. Néha egy-egy kihívó táncmozdulatot tett, miközben kezét a fent gitározó Tyler felé nyújtogatta.

Mélyet szippantottam a levegőbe, abban reménykedve, ha látni nem is, de szag alapján talán megtalálhatom Mollyt. Percekbe sem telt, és meg is találtam. Elindultam a szag irányába, pár lépés után azonban mégis megtorpantam. Nem voltam biztos a farkas ösztöneimben, nem úgy, mint a bisztróban. Ezt a vérfarkast csak hasonló szag terjengte körül, de nem Molly volt az.

Ismét körül néztem. Laura egy tapodtat sem mozdult a helyéről, ahogyan Tyler sem. A banda többi tagjával nem is foglalkoztam egészen addig, amíg egy magabiztos, göndör hajú srác a mikrofonhoz nem lépett. Arca láttán másodpercek alatt lepergett előttem halálának az estéje. Ez nem lehet ő, hiszen éreztem és láttam, hogy már nem élt. Hacsak…

A fenébe is! Molly a karmait – igaz, hogy önkívületi állapotában, de – ugyanúgy Ryanbe mélyesztette, mint ahogy belém is. Ezek szerint akkor… Nem! Nem lehet! Nem születhetett még egy falka a miénken kívül. Tudom, hogy véletlen volt, de Laurának tudnia kell róla. Siető léptekkel nővérem felé vettem az irányt, aki egy szőke és egy barna hajú lány társaságában bulizott tovább. Mikor csak pár méter választott el tőle, Laura, megérezve a közeledésemet, felém fordította a fejét.

– Derek! – kiáltotta el magát, hatalmas mosollyal az arcán, elrejtve a valódi érzéseit irántam, ami jelen pillanatban inkább utálat, minthogy testvéri szeretet lett volna.