Ízelítő a 7. fejezetből

(...)

Jézusom! – gondoltam magamban, végül megráztam a fejem, majd az ablakpárkányra támaszkova, kihajoltam egy kicsit az ablakon, és mélyet szippantottam a friss, reggeli levegőből. – Mióta érdekelnek engem Derek érzései? Ha meglátott minket, akkor meglátott. És? Dereknek semmi köze sincs hozzám! De azért mégiscsak ő mentette meg az életemet, vagyis inkább az ártatlanságomat. Jesszus, látszik, hogy még reggel van! Összebeszélek mindent – majd ismét megráztam a fejem, és kezemet lassan végigsimítottam a fából készült ablakkereten, egészen addig, amíg ujjaim meg nem akadtak egy-két apró mélyedésen. Közelebb hajoltam a fehérre festett ablakpárkányhoz, és közelebbről megszemléltem az ott éktelenkedő karcolásokat, merthogy azok voltak. Vagyis, jobban mondva… Nem tudom miért, de a kezemre néztem, a három középső ujjamat ráhelyeztem a karcolásokra, és lassan végighúztam rajtuk. Alig tartott pár másodpercig, de ennek hatására az egyik rémálmom elevenedett meg előttem, ami már napok óta kínoz, olyannyira, hogy éjjelente könnyes szemekkel riadok fel belőle.

És az a valami, ami üldözni szokott, nem e világra való volt. Ilyen csak a filmekben és a mesékben létezik. Már hogy ölthetne egy ember állati külsőt magára? Őrültség! Tudtam, hogy nem pihentem ki magam eléggé. Igaza volt Peternek. Nem szabad abbahagynom a gyógyszerek szedését, ha ilyen képzelgéseim támadhatnak a hiánya miatt.

(...)