Ízelítő az 5. fejezetből

(...)

 - Molly, annyira sajnálom – kért bocsánatot lehajtott fejjel. – Ígérem, ha vége lesz a sulinak, elmegyek veled a rendőrségre.

- Már nem kell – legyintettem, majd elindultam a suli felé, nyomomban Zoe-val.

- Miért? – ért utol gyors léptekkel.

- Én is ugyanezt kérdeztem Petertől, de ő sem tudott meg többet, mint amit nekem ma reggel elmondott.

- Vagyis? – érdeklődött tovább Zoe.

- Állítólag mér lezárták az ügyet.

Amikor beléptünk az iskola épületébe, egy ismerős hang csapta meg a fülem.

Körbenéztem. A folyosót, szokásoshoz híven, nevetgélő és zsibongó diákok lepték el. Nagyobb része 16 év körüli volt. Kisebb csapatokba verődve álltak neki megbeszélni az órákra kért házi feladatok helyes megoldását, vagy épp a délutáni programot.

- Úgy látszik, nem sok mindenkit érdekel a Ryannel történt dolog – szólalt meg hosszas hallgatás után Zoe, a diákokat bámulva.

- Még szerencse – jelentettem ki, majd megkönnyebbülve elmosolyodtam, és Zoe-ba karoltam, aki visszamosolygott rám. – Hát akkor essünk túl azon a történelem témazárón - vettem ki barátnőm kezéből az egyik könyvet, majd szinkronban lépkedve elindultunk a termünk felé.

Ahogy a fiúk öltözője mellett elhaladtunk, ismét meghallottam azt az ismerős hangot, de most már a szavait is sikerült kivennem, ahogyan a többieknek elszántan mesél.

- Azt sem tudtam, hogy létezik ilyen… mármint a valóságban.

- Haver, neked aztán mázlid volt. De amúgy minden okés?

- Attól eltekintve, hogy tetszhalott voltam és egy hullaházban tértem magamhoz? Ja. Megvagyok. Igazán köszi.

(...)